Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-07 / 1. szám
eleti ajánlat CSERÉPTÖRÉS Lengyel Péter regénye A kritikus általában, mint neve is sejteti, kritizálni szokott. Hadd mondjak le én most erről a tevékenységről: olyan könyvet olvastam, amelyet dicsérni van csak kedvem, nem bírálni. Lengyel Péter munkájához hasonlóan szép, fontos, mély magyar regényt keveset olvastam az utóbbi években. Elmondhatatlanul sokrétű tartalmából csak ennyit: Bárány János félárva, háborús gyerek, hadifogságban meghalt apja után nyomozva keresi önmagát. De többet keres önmaga hányatott, nevelőintézeti, óbudai utcagyerek, anyjához húzó, anyjától eltávolodó életénél. Magyarságát és európaiságát keresi. Sorsa: az utolsó harminc év magyar és kelet-európai történelme. Mint mindnyájunké, de nem tudok hirtelen más írót, aki ezt ilyen átfogóan fejezte volna ki. Mert Lengyel Péter regényében az a különös, hogy noha felépítése, szembeszökő témája, erős koncentráltsága mind a kisregény sajátosságait hordozza magán, mégis sikerült a műfajt a modern nagyregény felé kitágítania. Nem kis részben példás szerkesztésével, amely felhasználja a modern regényírás vívmányait, anélkül, hogy terhessé, rejtelmessé vagy cifrálkodóvá válna tőlük. Szerkezete engem távolról Ottlik Géza Iskola a határon című regényének szerkezetére emlékeztet. (Talán nem véletlen e gondolattársítás: Lengyel Péter szép eszszét írt Ottlik regényéről.) Olyan pontos, mintha jó dokumentumregény volna — helyenként az is —, és olyan lírai, érzelemmel, gondolattal telített, olyan fájdalmasan őszinte, amilyet csak egy mélységesen igazságra törő, írói eszközeit fölényes biztonsággal használó, a szenvedésre és az örömre — de főként a szenvedésre — nagyon érzékeny író írhat. (Szépirodalmi) Szász Imre ott volt a ponyván, mint a vőfélyversezetektől az alantas élcekig még annyi más, mit szellem és nyomda olcsón adni képes. No és azt is, ami eredeti becse szerint mindenképp silány, a kutatás számára az idő értékké érleli, mint elmúlt társadalmak közgondolkodásának tükörét s alakítóját. — Pogány Péter a bőkeblű összegezők, betakarítók osztályából való. A filológia régészeként a múlt törmelékhalmai alól egy gonddal ás ki szépmívű ékszert, s gyanús, bár szúrós illatát már elveszített excrementumot. Buzgósága talán túlságos is, küzd a bőség zavarával; minden jeles példányról tíz másik jut eszébe, minden ízes sornak le és fél sereg vonatkozását tudja, s szeretné velünk megosztani. A szókimondóbb szövegek közreadásában szemérmessége gátolja a szerzetesrendi szerzőt, egyébként azonban hasznost és károst igyekszik igazsággal mérni. Különösen figyelemre méltó, amint másokat is idézve s maga is bizonyítva rámutat, hogy mennyit rongált népünk történelmi tudatán, mennyire fölkeltette és táplálta káros illúziók tömegét múltunk mitikus és heroizáló ábrázolása a vásári ponyván. Végül is: az év egyik legszebb — rengeteg hasonmás-szemelvénnyel illusztrált — könyve tartós szórakozást és élményt nyújtó, gazdag olvasmány és adattár. De — félreértés ne essék! — nem pitával, sem nem furcsasággyűjteméy, mint némely elődei. Téli estéken elmélyülten böngészni való. (Magyar Heron) Lázár István A MAGYAR PONYVA TÜKÖRE Pogány Péter könyve Krajcáros vásári portékából becses bibliofil csemege, népség-katonaság lenézett olvasmányából tudós vizsgálódások tárgya lett. S akár a sulykolófák, ökörvakarók, szutykos pipaszurkálók lakásdísszé nemesedését — iróniával is fogadhatnék, hogy a ponyva művelődéstörténeti kinccsé emelkedett. Ám a ponyva mindig is sokarcú volt: a vallásos és hazafias épülést szolgáló vagy ismeret- és hírközlő irományok tömege éppúgy . |. nurjyw [xmfai tiáinv 20 MI VAN A KALAP MÖGÖTT? Rényi Péter politikai útirajzai Lényét nem tudja megtagadni Rényi Péter, saját munkájáról is kritikát ír. Ezt a viviszekciót az 1956—1977. években írt összegyűjtött politikai útirajzai kötetben megjelentetése alkalmából hajtja végre a terjedelmes, már-már tanulmánynak beillő Előszó helyettjében. „Akit az istenek el akarnak veszejteni, annak elveszik az önkritikáját — hadd módosítsam így a régi mondást. S az önkritikához az is hozzá tartozik, hogy ne rejtsük el régi tévedéseinket sem” — írja ebben az előszóban. Lefegyverző Rényi Péternek ez a megközelítési módja. Lefegyverző, mert nem tagadja, hogy különösen e periódus első szakaszában akadnak ezekben az írásokban „leegyszerűsített interpretációk, naivitások”, amelyeket most, a kötetbe gyűjtésnél igazán könnyűszerrel korrigálhatott volna. Nem tette Rényi Péter, s jól tette, hogy e kozmetikázástól eltekintett. Az egész kötetnek ugyanis így — fejlődésmenetében, illetve a szerző fejlődési útjának ábrázolásában — van atmoszférája és hitele. A kötet legtöbb írása a szerzőnek a német nyelvterületen — az NDK- ban, az NSZK-ban és Ausztriában — szerzett benyomásait közli. „Nem tagadhatom — írja —, Németországban töltött gyermekkorom máig is befolyásol: a nyelvismeret, a személyes tapasztalat miatt mindig újra ide csapódtam.” Rényi e „kettős lelkének” köszönhető, hogy egyszerre lát kívülről és belülről, mikor szeretett Hamburgjában jár, a régi barátokkal a közös múltjához is szóló üzeneteit keresi, vagy amikor Berlinben elvtársait a közös szocialista jelen tradicionális jegyeiről faggatja. Rényi Péter a szó jó értelmében debatter típus. Úgy formuláz, olyan „sarkosan” fejti ki nézeteit, hogy kihívja olvasóit: ne fogadjátok el minden szavamat, hanem szembesítsétek nézeteiteket az enyéimmel! Ezért is érdemes kézbe venni ezt a kötetet. (Gondolat) Nemes János ÉLETEM PICASSÓVAL F. Gilot—C. Lake könyve Lyovocska parasztinget visel, de elvárja, hogy selyemből varrják, s kedvelt parfümjével illatosítsák is, titokban persze, mert nem óhajtja a csalást észrevenni; könyvei honoráriumát jótékony célra adományozza, birtokát szét akarja osztani a parasztjai között, mit sem törődve gyerekei megélhetésével. Különben is szívesebben alakítja a próféta szerepét, mint az apáét. Ny. Tolsztojt felesége becézi hátrahagyott naplójában Lyovocskának, s néha megható, néha bosszantó naivsággal össze is téveszti Lyovocskát Tolsztojjal. „Semmi kétség, ilyen szeszélyes, makacs, tűrhetetlen zsarnok lehetett — közelről — a világ egyik legnagyobb írólángelméje — kommentálja a naplót Kosztolányi. — Lyovocskát el is ítéljük, Tolsztojné panaszát azonban szomorú magánügynek érezzük, s testestül-lelkestül Tolsztoj pártján vagyunk.” A legfontosabbat ezzel elmondtuk Francoise Gilot könyvéről, legfeljebb a jelzőket kell még fokoznunk: ha Lvovocska tűrhetetlen volt, Pablo kibírhatatlan, elviselhetetlen szörnyeteg. Szerencsére a hölgy nemcsak azt panaszolja el, milyen patáliát csapott a férje, amikor ócska gönceit kidobta, hogyan vonultak kart lengetve, kiabálva — lagarto! lagarto! — körbe-körbe a szobában, mert a véletlenül kinyitott ernyő szerencsétlenséget hozhat a házra, hanem felidézi beszélgetéseiket is. Picasso szavait a művészetről, magáról, barátairól. Néhány valóban picassói kijelentés — a festő ne utánozza a természetet, hanem lépjen a helyébe; az isten művész, csak nincs stílusa — hitelessé teszi az emlékezetből rekonstruált párbeszédeket, s a hitelességnek köszönhetően rögtön érdekessé válik a könyv, mihelyt nem a férjről, hanem a művészről esik szó. Nem lehetett könnyű élete szegény Francoise-nak, gondoljuk futó részvéttel olvasás közben, aztán megfeledkezünk róla, s figyelmünk, elragadtatásunk csak Picassóé. (Corvina) Sík Csaba hanem megtalálás. Félig vers, félig próza, egészen a költészet. Valahol a világ padlásszobájában lakik, kémények fölött lebeg ügyeletes buzgalommal. Földrajzilag budapesti illetékességű, szellemileg Óperenciás polgár, törékeny lénye betölti a jobb sorsra érdemes mindenséget. Ennyi adomány nem juthat osztályrészül erőművésznek, csak a jóság varázserejének. A nyolcvanéves Bors néni fel- és eltűnik, hipp-hopp, rejtélyesen az események középpontjába kerül, szétszálazza a bonyolultnak látszó csomókat, átsimítja a dolgok gyűrődéseit, rászól a „tökkelütött” viharokra. A Bors néni könyve azért sugallatos, mert látni kényszerít, a nagyon is tündéres, nagyon is valóságos asszony „harminchárom világra látó” szemével. A verset és a mesét az ő embersége, tevékeny lelkessége, gyengéd tisztasága élteti. Nemes Nagy új könyve sokféle mintát „követ”, még a sajátját is (a nagy sikerű verses-prózai keleti mesét, Az aranyecsetet). Nem tagadható a nonszensz meseregények hatása. Esztétikailag úgy szól az „öt éven felüliekhez”, hogy meg is halad minden korosztályi besorolást, egyetemes érdekűt és értékűt alkot. Nemcsak mese és valóság határai olvadnak át, hanem viszonylagossá oldódik vers és próza is a mesemondás lélegzetében, az előadás váltakozó ritmusigényében. Az olyan hangzásjátékok, mint az Inkabéka vagy a Vízimolnár, méltó sikerfolytatói lesznek a Labodának. (Móra) Cs. Nagy István BORS NÉNI KÖNYVE Nemes Nagy Ágnes gyermekkönyve Bors néni, Nemes Nagy Ágnes legújabb „leleménye”: nem kitalálás, Színház A WINDSORI VÍG NŐK Szegedi Nemzeti Színház Otto Nicolai dalművét, A windsori víg nőket bizonyára sokkal gyakrabban játszanák, ha ugyanerre a témára Verdi nem írta volna meg a maga Falstaffját. A Falstaff remekmű, A windsori víg nők pedig csupán egy kedves, mulatságos német vígopera a XIX. század közepéről. A darab Budapesten utoljára a negyvenes évek végén került színre, szegedi bemutatását valószínűleg elsősorban az indokolta, hogy Gregor József személyében kiváló Falstaff áll a társulat rendelkezésére. Gregor pár évvel ezelőtt Verdi figuráját is emlékezetes sikerrel keltette életre, s most is ragyogóan énekelt és mackós bájjal játszott. Mellette elsősorban a Vignét megszemélyesítő szép, hangú, dekoratív és színészileg is tehetséges Bajtai Horváth Ágotát kell kiemelni, valamint Gyimesi Kálmánt, aki egyéni humorral elevenítette meg a féltékeny férj, Vig őrjöngéseit. Réti Csaba jól éneklő Fenton volt, Szabady József pedig pompás karikatúrát rajzolt az érzelgős, nyámnyilakány adt lovagról. A Szegedi Nemzeti Színház épületét — teljes rekonstrukció miatt — évekre bezárták. A Kisszínház, ahol A windsori víg nők bemutatója lezajlott, minden másra alkalmas, csak operajátszásra nem. A szegedi együttes az adott körülmények között — úgy érzem — a maximumot nyújtotta, a szűk zenekari árokban a zenekar Pál Tamás vezénylete alatt lendületesen, de pontosan is játszott, Horváth Zoltán rendező pedig a kicsike színpadon — még a nagy létszámú, látványos.