Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-07 / 1. szám

eleti ajánlat CSERÉPTÖRÉS Lengyel Péter regénye A kritikus általában, mint neve is sejteti, kritizálni szokott. Hadd mondjak le én most erről a tevé­kenységről: olyan könyvet olvastam, amelyet dicsérni van csak kedvem, nem bírálni. Lengyel Péter munká­jához hasonlóan szép, fontos, mély magyar regényt keveset olvastam az utóbbi években. Elmondhatatlanul sokrétű tartalmából csak ennyit: Bá­rány János félárva, háborús gyerek, hadifogságban meghalt apja után nyomozva keresi önmagát. De többet keres önmaga hányatott, nevelőinté­zeti, óbudai utcagyerek, anyjához húzó, anyjától eltávolodó életénél. Magyarságát és európaiságát keresi. Sorsa: az utolsó harminc év magyar és kelet-európai történelme. Mint mindnyájunké, de nem tudok hirte­len más írót, aki ezt ilyen átfogóan fejezte volna ki. Mert Lengyel Péter regényében az a különös, hogy noha felépítése, szembeszökő témája, erős koncentráltsága mind a kisregény sajátosságait hordozza magán, mégis sikerült a műfajt a modern nagy­regény felé kitágítania. Nem kis részben példás szerkesztésével, amely felhasználja a modern re­gényírás vívmányait, anélkül, hogy terhessé, rejtelmessé vagy cifrálko­­dóvá válna tőlük. Szerkezete engem távolról Ottlik Géza Iskola a határon című regényének szerkezetére emlé­keztet. (Talán nem véletlen e gon­dolattársítás: Lengyel Péter szép esz­­szét írt Ottlik regényéről.) Olyan pontos, mintha jó dokumentumre­gény volna — helyenként az is —, és olyan lírai, érzelemmel, gondolattal telített, olyan fájdalmasan őszinte, amilyet csak egy mélységesen igaz­ságra törő, írói eszközeit fölényes biztonsággal használó, a szenvedésre és az örömre — de főként a szenve­désre — nagyon érzékeny író írhat. (Szépirodalmi) Szász Imre ott volt a ponyván, mint a vőfély­­versezetektől az alantas élcekig még annyi más, mit szellem és nyomda olcsón adni képes. No és azt is, ami eredeti becse szerint mindenképp silány, a kutatás számára az idő ér­tékké érleli, mint elmúlt társadal­mak közgondolkodásának tükörét s alakítóját. — Pogány Péter a bőkeb­lű összegezők, betakarítók osztályá­ból való. A filológia régészeként a múlt törmelékhalmai alól egy gond­dal ás ki szépmívű ékszert, s gya­nús, bár szúrós illatát már elveszí­tett excrementumot. Buzgósága talán túlságos is, küzd a bőség zavarával; minden jeles példányról tíz másik jut eszébe, minden ízes sornak le és fél sereg vonatkozását tudja, s sze­retné velünk megosztani. A szóki­mondóbb szövegek közreadásában szemérmessége gátolja a szerzetes­­rendi szerzőt, egyébként azonban hasznost és károst igyekszik igazság­gal mérni. Különösen figyelemre méltó, amint másokat is idézve s maga is bizonyítva rámutat, hogy mennyit rongált népünk történelmi tudatán, mennyire fölkeltette és táp­lálta káros illúziók tömegét múltunk mitikus és heroizáló ábrázolása a vá­sári ponyván. Végül is: az év egyik legszebb — rengeteg hasonmás-sze­melvénnyel illusztrált — könyve tar­tós szórakozást és élményt nyújtó, gazdag olvasmány és adattár. De — félreértés ne essék! — nem pitával, sem nem furcsasággyűjteméy, mint némely elődei. Téli estéken elmé­­lyülten böngészni való. (Magyar He­ron) Lázár István A MAGYAR PONYVA TÜKÖRE Pogány Péter könyve Krajcáros vásári portékából becses bibliofil csemege, népség-katonaság lenézett olvasmányából tudós vizsgá­lódások tárgya lett. S akár a suly­kolófák, ökörvakarók, szutykos pipa­­szurkálók lakásdísszé nemesedését — iróniával is fogadhatnék, hogy a ponyva művelődéstörténeti kinccsé emelkedett. Ám a ponyva mindig is sokarcú volt: a vallásos és hazafias épülést szolgáló vagy ismeret- és hírközlő irományok tömege éppúgy . |. nurjyw [xmfai tiáinv 20 MI VAN A KALAP MÖGÖTT? Rényi Péter politikai útirajzai Lényét nem tudja megtagadni Rényi Péter, saját munkájáról is kritikát ír. Ezt a viviszekciót az 1956—1977. években írt összegyűjtött politikai útirajzai kötetben megjelentetése al­kalmából hajtja végre a terjedelmes, már-már tanulmánynak beillő Elő­szó helyettjében. „Akit az istenek el akarnak veszej­­teni, annak elveszik az önkritikáját — hadd módosítsam így a régi mon­dást. S az önkritikához az is hozzá tartozik, hogy ne rejtsük el régi té­vedéseinket sem” — írja ebben az előszóban. Lefegyverző Rényi Péter­nek ez a megközelítési módja. Le­fegyverző, mert nem tagadja, hogy különösen e periódus első szakaszá­ban akadnak ezekben az írásokban „leegyszerűsített interpretációk, nai­vitások”, amelyeket most, a kötetbe gyűjtésnél igazán könnyűszerrel kor­rigálhatott volna. Nem tette Rényi Péter, s jól tette, hogy e kozmetikázástól eltekintett. Az egész kötetnek ugyanis így — fej­lődésmenetében, illetve a szerző fej­lődési útjának ábrázolásában — van atmoszférája és hitele. A kötet legtöbb írása a szerzőnek a német nyelvterületen — az NDK- ban, az NSZK-ban és Ausztriában — szerzett benyomásait közli. „Nem tagadhatom — írja —, Németország­ban töltött gyermekkorom máig is befolyásol: a nyelvismeret, a szemé­lyes tapasztalat miatt mindig újra ide csapódtam.” Rényi e „kettős lel­kének” köszönhető, hogy egyszerre lát kívülről és belülről, mikor szere­tett Hamburgjában jár, a régi bará­tokkal a közös múlt­jához is szóló üzeneteit keresi, vagy amikor Berlin­ben elvtársait a közös szocialista je­len tradicionális jegyeiről faggatja. Rényi Péter a szó jó értelmében debatter típus. Úgy formuláz, olyan „sarkosan” fejti ki nézeteit, hogy ki­hívja olvasóit: ne fogadjátok el min­den szavamat, hanem szembesítsétek nézeteiteket az enyéimmel! Ezért is érdemes kézbe venni ezt a kötetet. (Gondolat) Nemes János ÉLETEM PICASSÓVAL F. Gilot—C. Lake könyve Lyovocska parasztinget visel, de el­várja, hogy selyemből varrják, s ked­velt parfümjével illatosítsák is, ti­tokban persze, mert nem óhajtja a csalást észrevenni; könyvei honorá­riumát jótékony célra adományozza, birtokát szét akarja osztani a pa­rasztjai között, mit sem törődve gye­rekei megélhetésével. Különben is szívesebben alakítja a próféta szere­pét, mint az apáét. Ny. Tolsztojt fe­lesége becézi hátrahagyott naplójá­ban Lyovocskának, s néha megható, néha bosszantó naivsággal össze is téveszti Lyovocskát Tolsztojjal. „Semmi kétség, ilyen szeszélyes, ma­kacs, tűrhetetlen zsarnok lehetett — közelről — a világ egyik legnagyobb írólángelméje — kommentálja a nap­lót Kosztolányi. — Lyovocskát el is ítéljük, Tolsztojné panaszát azonban szomorú magánügynek érezzük, s testestül-lelkestül Tolsztoj pártján vagyunk.” A legfontosabbat ezzel elmondtuk Francoise Gilot könyvéről, legfeljebb a jelzőket kell még fokoznunk: ha Lvovocska tűrhetetlen volt, Pablo ki­bírhatatlan, elviselhetetlen szörnye­teg. Szerencsére a hölgy nemcsak azt panaszolja el, milyen patáliát csapott a férje, amikor ócska gönceit kidob­ta, hogyan vonultak kart lengetve, kiabálva — lagarto! lagarto! — kör­­be-körbe a szobában, mert a véletle­nül kinyitott ernyő szerencsétlensé­get hozhat a házra, hanem felidézi beszélgetéseiket is. Picasso szavait a művészetről, magáról, barátairól. Né­hány valóban picassói kijelentés — a festő ne utánozza a természetet, ha­nem lépjen a helyébe; az isten mű­vész, csak nincs stílusa — hitelessé teszi az emlékezetből rekonstruált párbeszédeket, s a hitelességnek kö­szönhetően rögtön érdekessé válik a könyv, mihelyt nem a férjről, hanem a művészről esik szó. Nem lehetett könnyű élete szegény Francoise-nak, gondoljuk futó rész­véttel olvasás közben, aztán megfe­ledkezünk róla, s figyelmünk, elra­gadtatásunk csak Picassóé. (Corvina) Sík Csaba hanem megtalálás. Félig vers, félig próza, egészen a költészet. Valahol a világ padlásszobájában lakik, ké­mények fölött lebeg ügyeletes buzga­lommal. Földrajzilag budapesti ille­tékességű, szellemileg Óperenciás pol­gár, törékeny lénye betölti a jobb sorsra érdemes mindenséget. Ennyi adomány nem juthat osztályrészül erőművésznek, csak a jóság varázs­erejének. A nyolcvanéves Bors néni fel- és eltűnik, hipp-hopp, rejtélye­sen az események középpontjába ke­rül, szétszálazza a bonyolultnak lát­szó csomókat, átsimítja a dolgok gyűrődéseit, rászól a „tökkelütött” viharokra. A Bors néni könyve azért sugallatos, mert látni kényszerít, a nagyon is tündéres, nagyon is való­ságos asszony „harminchárom világ­ra látó” szemével. A verset és a me­sét az ő embersége, tevékeny lelkes­sége, gyengéd tisztasága élteti. Ne­mes Nagy új könyve sokféle mintát „követ”, még a sajátját is (a nagy sikerű verses-prózai keleti mesét, Az aranyecsetet). Nem tagadható a non­szensz meseregények hatása. Esztéti­kailag úgy szól az „öt éven felüliek­hez”, hogy meg is halad minden kor­osztályi besorolást, egyetemes érde­kűt és értékűt alkot. Nemcsak mese és valóság határai olvadnak át, ha­nem viszonylagossá oldódik vers és próza is a mesemondás lélegzetében, az előadás váltakozó ritmusigényé­ben. Az olyan hangzásjátékok, mint az Inkabéka vagy a Vízimolnár, méltó sikerfolytatói lesznek a Labo­­dának. (Móra) Cs. Nagy István BORS NÉNI KÖNYVE Nemes Nagy Ágnes gyermekkönyve Bors néni, Nemes Nagy Ágnes leg­újabb „leleménye”: nem kitalálás, Színház A WINDSORI VÍG NŐK Szegedi Nemzeti Színház Otto Nicolai dalművét, A windsori víg nőket bizonyára sokkal gyakrab­ban játszanák, ha ugyanerre a témá­ra Verdi nem írta volna meg a maga Falstaffját. A Falstaff remekmű, A windsori víg nők pedig csupán egy kedves, mulatságos német vígopera a XIX. század közepéről. A darab Bu­dapesten utoljára a negyvenes évek végén került színre, szegedi bemuta­tását valószínűleg elsősorban az in­dokolta, hogy Gregor József szemé­lyében kiváló Falstaff áll a társulat rendelkezésére. Gregor pár évvel ez­előtt Verdi figuráját is emlékezetes sikerrel keltette életre, s most is ra­gyogóan énekelt és mackós bájjal játszott. Mellette elsősorban a Vignét megszemélyesítő szép, hangú, deko­ratív és színészileg is tehetséges Baj­­tai Horváth Ágotát kell kiemelni, valamint Gyimesi Kálmánt, aki egyéni humorral elevenítette meg a féltékeny férj, Vig őrjöngéseit. Réti Csaba jól éneklő Fenton volt, Szaba­­dy József pedig pompás karikatúrát rajzolt az érzelgős, nyámnyila­ká­ny adt lovagról. A Szegedi Nemzeti Színház épületét — teljes rekonst­rukció miatt — évekre bezárták. A Kisszínház, ahol A windsori víg nők bemutatója lezajlott, minden másra alkalmas, csak operajátszásra nem. A szegedi együttes az adott körülmé­nyek között — úgy érzem — a maxi­mumot nyújtotta, a szűk zenekari árokban a zenekar Pál Tamás ve­zénylete alatt lendületesen, de pon­tosan is játszott, Horváth Zoltán ren­dező pedig a kicsike színpadon — még a nagy létszámú, látványos.

Next