Új Tükör, 1980. október-december (17. évfolyam, 40-51. szám)
1980-10-05 / 40. szám
tulajdonképpen szokatlan jelenség a szovjet háborús filmművészetben: a háború haszonlesője, egy megszállt orosz kisváros piacán árulja portékáit, vodkát, bundát, lisztet, cukrot, mindent, amit az evakuáció zűrzavarában összelopkodott. Kiszolgálja a németeket, az orosz policájt — túl kell élni a történelmet, egyedül kell felnevelni a kislányát. Mígnem egy beteg hadifogoly kerül a házába, egy fiatal költő és megváltozik körülötte a világ. Kedveséért mindenre vállakozik, fegyvereket szállít a partizánoknak. Múltjáért azonban fizetnie kell, azt veszíti el, ami a legdrágább az életében. A németek uralta havas kisváros képét, megfélemlített, begubózó lakóival, az árulók portréit, a lángoló szemű költő Krisztus-arcát mintha már láttuk volna egy másik szovjet filmben. Címe: Kálvária, és Larisza Sepitykó rendezte. Székely Gabriella STADION-AKCIÓ Színes jugoszláv film A partizánháború ezúttal nem vadregényes, magas hegyekben dúl. Dusan Vukotic (aki rajzfilmjeiért Oscar-díjat is kapott már) más terepre viszi szereplőit, a zágrábi stadionba. Nem is képzett partizánok harcolnak a németekkel, egy gimnázium diákjait és tanárait állítja szembe egymással a történelem: horvátokat és szerbeket, zsidókat és árjákat. Hiába változott a környezet, a bejáratott ösvényeket a Stadion-akciónak sem sikerül elkerülnie. Az egyenruhát felváltja ugyan a civil öltözék, az erdőtisztásokat a lakásbelsők, zágrábi utcák, mégis ugyanazok a típusok és helyzetek ütköznek bennük össze, és ugyanúgy ahogyan azt már a jugoszláv partizánfilmekben megszoktuk. Harminc év alatt elfáradt ez a műfaj, ma már csak nagy találékonyság, különös tehetség rázhatja fel ernyedtségéből, és lehelhet bele új életet, lendületet. Sz. G. Hanglemez MAGYARORSZÁG MADÁRHANGJAI - ERDŐ ÉS NÁDAS Ország Mihály hangfelvételei „A barátka egy magas fa csúcsán énekelt, közben egy sárgarigó közvetlenül melléje szállt és egy darabig együtt énekeltek. A barátka hangja ezalatt jól hallhatóan izgatottabbá vált. A háttérben gerle és balkáni gerle szól, harkály dobol hosszasan, de hallhatjuk egy megriadt őz rövid ugatását is. Felső- Tisza vidéke, 1971. május.” Aligha lehet pontosabban visszaadni e hazánkban még páratlan lemeznek a hangulatát, mint Schmidt Egon kísérőlap-szövegének e bekezdésével. A barátposzáta (Sylvia atricapilla) együtténeklése a tolakodó aranymálinkával 1’ 15’’ , egy perc huszonöt másodpercig tart, közben azonban lezajlik a kis madárdráma, megriasztanak egy őzet, amelyről dehogy tudtuk, hogy „ugat” is, míg a kétféle gerle és a harkály zavartalan teszi dolgát... Apró „természetkonzerv” mind a 19 madárhangkóstoló; hangkörnyezetükkel szólalnak erdős nádas dalosai. Közben azonban segítséget kapunk, hogy az átlagos három-négynél több madárhangot legyünk képesek ezután azonosítani. Könnyű még így se lesz. Madaraink ugyanis, mint a költők. Sok oly kedvvel s leleménnyel utánozza a többit, hogy saját, csak rá jellemző énekre nem is jut energiája. Ilyenkor látni is kellene a dalost, úgy ismerni föl. Ehhez viszont a 19 fehér-fekete fotó nem sokat ad — a színes borítóra pedig csak három kiváltságos jutott föl. Mindegy. A fontos: folytatni még. Szárnyas dalosunk van még egy-két újabb lemezre való . . . (Hungaroton) Lázár István A Franciaországban élő, magyar származású Székely Vera dobozba zárt vászonhulladékokat, vászonnyomatokat és felfeszített vitorlavásznakat mutat be budapesti kiállításán. A nyomatok A hírnök halála című könyvéből valók, s mindegyiken galamb látható. Nemes, tisztelgő gondolat hívta életre e lapokat, Székely Vera a fasizmus áldozatainak kívánt mementót állítani. Ám a szépívű gondolat szárnyalását — sajnos — a megvalósult munka kevésbé tudja követni. A szimbólumként választott galambok közhelyeknél egyebet képtelenek közölni. A művésznő nyilatkozata szerint e kiállítási anyag Franciaországban rendkívüli sikert aratott. Az ember nézi Székely Vera munkáit, a művésznő szavaira gondol és elcsodálkozik. Vajon mi foghatta meg az ottani nézőket? A vászonnyomatok, s a modern építészet ihlette vitorlaszerkezetek egy ügyes kezű, saját örömére alkotó ember játékait hozzák elénk. Mindez kevéssé értékelhető képzőművészetként. A könyv magyarra fordított részletei a modern francia költészet ismert stílusjegyeit látszanak fölvillantani. Mindenképpen érdekes dolog megismerkedni egy magyar származású, külföldön élő művész munkáival. Bennünk, itthoniakban ehhez meg is van a jó szándék. S remélhetően Székely Vera legközelebb az alkalmat is megteremti Harangostó Márta Kiállítás SZÉKELY VERA TEXTILPLASZTIKAI Műcsarnok A buborékká dagadó vászonvitorlák alatt imbolyogva sétál a néző, mintha álmában vízen lépkedne, azaz mégsem egészen úgy, inkább csak annyira, amennyire egy körülbelül öt centiméter vastag habszivacs réteg bizonytalanná tudja tenni a járást. Eseti ajánlat PATAY ÉVA FESTMÉNYE! Műcsarnok Ami sajátos értéket hordoz, paradox módon az okozza a hiányérzetet is Patay Éva művészetében. Az idős művész az utóbbi három évben készült festményei a sors alapvető kérdéseire keresnek feleletet, ahogyan fogalmaz, a „táguló világ kategóriából jövő üzeneteket” próbálja képeivel ábrázolni: mi az emberi lét értelme, hogyan alakíthatja ki világát a többiek között, milyen hit, milyen életmű jelenti a kiteljesedést? Minderről expresszív hangon, a vászonra vastagon felvitt zöldekkel, kékekkel, sárgákkal mondja el gondolatait. Egy-egy képe valóban élmény: a felfedezés szépségét érzékeltető Kagylónyitó, az áhítat hangulatát hordozó Vízenjárók, a kékek szép összhangjából komponált Isten hullámhosszán. Az áhítat, az elragadtatás azonban a legtöbb esetben az általánosság, a mindent megérteni, mindent elfogadni szintjén marad. A fogalmazás ilyenkor válik felületessé, a mondanivaló magánüggyé, a jelkép túlzottan is direktté. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Hajórakomány című festmény: a vízen lebegő hajó vitorlái képek. Egyértelmű a kérdés: vajon révbe ér-e segítségükkel a hajó, s ha igen, szíves lesz-e a fogadtatás? Olyan egyértelmű a kérdés, hogy lehetetlen rá felelni. (Képünkön a Csontjaim című festmény.) P. Szabó Ernő HARNÓCZI DÓRA KÉPEI Kaposvár, Vaszary János Terem Harnóczi Dóra a patikuséhoz hasonlóan tisztes közgazdászi pályát hagyta ott a festés kedvéért — ez éppúgy Csontváryval való rokonságára utal, mint az erős és tiszta színek kedvelése, vagy éppen a ló formái egyik képén. A bökkenő csak az, hogy Csontvárynak nem volt előzménye a magyar festészetben, míg Harnóczi tudatos művész, akinek rengeteg információ áll rendelkezésére, és ez amennyire hasznos, annyira bénítja is hatásával. Másrészt hivatásos művészként a festészetből él, és ez is elválasztja az ihletett, sugallattól vezérelt mestertől . Csontváry ugyanis úgy vélte, csak akkor élhet az általa jónak tartott festészetnek, ha nem kell élnie a festészetből. Persze, ma már semmiképp sem oldható meg, hogy valaki húsz éven át takarékoskodjon és dolgozzon, s aztán a készből tartsa el magát. Harnóczi viszont így akarva-akaratlanul sokféle igénynek próbál eleget tenni, a zsűri vagy a műtárgypiac ízlésére éppúgy figyel, mint saját érzéseire, s ettől aztán a kiállítás anyaga néha mintha nem is azonos kéztől származna. Persze, ez az első bemutatkozás, még bőven van idő arra, hogy a művész önmagára találjon. Úgy tűnik, igazi énjét a délszaki tájak fejezik ki — az olasz, a dalmát városképek, izzó színeikkel, házaik-utcáik varázsával. Egyéniség érződik ezekből a képekből, akkor is, ha ez az egyéniség egyelőre a látványos téma függvénye. (Képünkön részlet a Korcsula című festményből.) Székely András □ 3