Új Tükör, 1988. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)
1988-07-03 / 27. szám
VÉNUSZ SZÜLETIK Ónagy Zoltán kisregénye Furcsa könyv. Mintha Esterházy Péter rejtett utalásai, stiláris játékai léptek volna szövetségre Bolya Péter regényeinek alkoholba áztatott kétségbeesésével és iróniájával. Kibogozhatatlan mitológiák kibogozhatatlan kalandokkal. Bogh Iván, a regény (börtönviselt, de némileg mesebeli okokból börtönviselt) hőse sodródik ide-oda, alkalmi lakhelyről alkalmi lakhelyre keveredve, egy méltóságteljes és gonosz tyúk (gallus nem), és több nem oly méltóságteljes, és csak olykor gonosz tyúk (emberi nem) társaságában. Bogh Iván mellesleg író, s így a gyanúnk, hogy a szertelen lumpen-entellektüel Bogh Ivánnak (bár entellektüelsége ritkán mutatkozik meg) alkalmasint valamelyes köze van a szerző személyes élményeihez, nem látszik teljesen megalapozatlannak. Ha rákérdeznének, miről szól ez a regény, a fenti summázatnál többet aligha tudnék mondani. Ha rákérdeznének, mennyire világos, menynyire megszerkesztett, mennyire érthető ez a regény, még annyit sem tudnék mondani. Időtlennek éreztem, a térbeliségét pedig — bár kitűzi a helyválasztás karóit — homályosnak, az események kapcsolatát szeszélyesnek és alkalminak. Az utalások egy részét nem értettem, ami akkor sem szerencsés, ha magamat az átlagolvasó felfogókészsége alá sorolom. És mégis: van ennek a regénynek atmoszférája, stiláris és hangulati NYISS KAPUT, ANGYAL Tóth Bálint versei A sors, a szerencse nem fogadta kegyeibe az ötvenes éveit taposó költőt. Semmit nem kapott ingyen, minden szóért, minden tollvonásért meg kellett küzdenie. Pedig költői hajlama korán felébredt, ám a negyvenes-ötvenes évek, amikor pályájának el kellett volna indulnia, nem a Tóth Bálint-típusú költőknek kedveztek. („Mert a vastapsot nem szerette / s nem írt dicshimnuszt semmiért, — / szerencse, hogy le nem nyakazták, / mint egykor szegény Chénier-t.") Ő inkább félreállt, sőt egy időre — ahogy mondani szokták — ki is vonták a forgalomból. Jóval később, már a hatvanas évek derekánindult el, igencsak megkésve, azzal a nemzedékkel, melynek fiatalabbjai akár a fiai lehettek volna. Tóth Bálintnak azóta ez a negyedik verseskönyve. A termés — terjedelmét tekintve, „kilóra” — nem sok, de érett, latinokon, középkoriakon és magyar klasszikusokon iskolázott verseinek megjelenése mindig ünnep. Rejtély, hogy remek gyerekversei miért nem találtak maguknak máig kiadót. Azt a költőtípust képviseli, melyet — jobb híján — apollóinak szokás nevezni: biztos kompozíció, arányérzék, ívelő dallamvonal, a díszítések pontossága jellemzi. Távol áll tőle az akarnokság, a zenétlen makogás, az egyetlen versmodellel való önkarikírozás, a zajos magamutogatás. Nem önmagát akarja megvalósítani, hanem a művét, ami persze nem független tőle, mégis több, általánosabb érvényű, mint egy véletlenek cibálta emberi sors alkalmi lenyomata. (Magvető) Szepesi Attila is megfogalmazódik: „De bárha kiszakadt / lélegzeted a szó, nem magát a világot / akarod írni mindig: fa-fát, láng-lángot, / a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat.” Nem véletlen, hogy a szavak, a képek oly gyakran visznek kifelé a mából, a huszadik századból, ki a végtelen időbe és az időtlen költészetbe. „Emberfia”, „sártekenő”, olvassuk a régies szavakat, s néha mintha egy pogány imádságot kántálna valaki: „a nap, / kelő nap, / megkelsz-e valaha, / leszel-e / világkenyér?” A művek ihletője a lét szépsége és az elmúlástól való félelem, az ősi borzongás. A költő kilép a mindennapokból, a századból, de a kor folyvást visszarántja. Vissza a borzalmaival — a művekben azok a szavak is ott vannak, amiket csak a huszadik század végén lehetett megalkotni: „sírköteles”, „tömeghalni”. S vissza azzal, hogy ami egyszeri, megismételhetetlen, koszos kis életünk, benne az övé is, most zajlik. Elkezdődött valamikor, s tart valameddig. Igazából ez ellen íródik minden költemény, akár groteszk, játékos, akár komor. Mert ha el is veszi nálunk nagyobb hatalom, az arcunkat magunktól nem adhatjuk. (Magvető) D. Magyari Imre ereje, lírája, pedig sokat vétkezik a regényírás mesterségbeli fegyelme (vagy ha úgy tetszik: mesterségbeli fegyelmezetlensége) ellen. A mesterségbelin a hangsúly. Csak láttam volna a címbeli Vénuszt is megszületni! Akár szennyesen és elbűvölően, akár egy kagylóban a tenger felszíne fölé emelkedve, az ártatlanság pózában, mint Botticelli Simonettáját. (Ra—Re — Magvető) Szász Imre AZ ARCOM VISSZAKÉREM Bella István költeményei Ezek a versek úgy születhettek, mint a legeslegelső, ismeretlenül is megsejthető ősvers: a világra, a világ tényeire, a létezésre való rácsodálkozásból. Ősi a költői szándék, ami a szigorúan szerkesztett kötet egymásra rímelő első és utolsó darabjában SZÉPHISTÓRIA Hankiss Ágnes regénye Bár a fülszöveg a jeles szociálpszichológus első szépprózai alkotásának nevezi a művet, szerintem ez már a második, regénynek is tekinthető forgatókönyve. Elsőnek az Érzékeny búcsú a fejedelemtől címűt vélem. (Jobb, ha az azonos című filmet elfelejtjük, mert csak mélységeitől megfosztott, iskolás illusztrációja az írásnak.) A filmszerűen pergő jelenetek, a pszichologizálás és a szerző kivételes beleélő képessége — ezeket már a Kötéltánc-kötet lélektani tanulmányaiban, például Bethlen Gábor személyiségfejlődésének felvázolásánál is megcsodálhattuk — ezúttal is meghatározó szerepet játszanak. A Széphistória középpontjában egy majd’ négyszáz esztendős szerelmi történet dokumentumok felhasználásával készült, modern szellemű rekonstrukciókísérlete áll. A fejezetek közé beékelődő „köztörténeti kitekintők” kor- és háttérrajzot nyújtanak ehhez, a XVII. század első évtizede magyarországi eseményeinek felvillantásával, az őrült Rudolf császár hűtlenségi pereitől kezdve Bocskai szabadságharcán át Mátyás főherceg palotaforradalmáig. Emlékezetes jellemrajzokkal, bölcs gondolatokkal fűszerezett esszé-, vagy történelmi tényregénynek, sőt parabolának is felfoghatjuk a Szép Színház PÁN PÉTER Állami Bábszínház Nem tudnak aludni a bábgyerekek. Mese, szeretet, cirógatás hiányzik ehhez nekik. Darling mama (Vadnay Tünde) néha szokott mesélni. Darling papa (Giovannini Kornél) valószínűleg soha. A szülőknek általában fontos dolgozni, rohangálni, idegeskednivalójuk akad ehelyett. Ezért a gyerekek olyan családot játszanak, ahol ez nem így van. Gyönyörű a bábkezek simogatása, a bábkobakok egymáshoz érése, melegen vigasztaló a kislány-pótanyuka mesélő hangja, amellyel a keserűen durcás testvérkéit próbálja álomba ringatni. A mese — ahogy ez várható volt — megelevenedik. Pán Péter (Múlt István) felnőtt bölcsességgel rendelkező örök gyerek, ő röppenti a nebulókat Pethő Zsolt varázszenéjére a valóságosnál valódibb mesebirodalomba, Sehol-szigetre. Itt megkap ______________- históriát, amit különösen érdekessé tesz költői képekben gazdag, barokkos stílusa. Mivel maradandó értékűnek sejtem, jó szívvel ajánlom mindenkinek. (Artunion) Szentgáli Zoltán AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KÉPES KRÓNIKÁJA A. J. P. Taylor könyve Először elképeszt Taylor egynémely állítása. Például rögtön az első oldalon, amit Bosznia-Hercegovináról ír: „Lakóik délszlávok, szerbek és horvátok voltak ...” Vagy amit a záró, 1919-es fejezetben állít, miszerint: „Bulgária volt az egyetlen állam, amely valóban folytatója volt az ugyanolyan nevű régi államnak. Ausztria, Magyarország és Törökország ugyanúgy új államok voltak, mint Csehszlovákia, Románia vagy Jugoszlávia ...” (Az én kiemeléseim!) Ugyanúgy!? Ám később mindjobban eluralkodik rajtam az iméntieket még többszöröző kifogások ellenére — mi tagadás — az elragadtatás. Bárha kissé óvatosabb-alaposabb módon, mégis, alapjában így kellene történelmet írni. Ilyen szabadon, szubjektív és szuverén hangon. Ilyen iróniával és személyes rokon- és ellenszenvvel. Hogy a történelem ne valami végletesen s ízetlenné lepárolt koncentrátuma legyen a történések miriádjának, s ne minden szempontból és „szempontból” kiegyenlített értékelés, hanem áradó történet arról, ami történt. E könyv, avagyinkább album fő attrakciója persze sokak számára a képanyag. Miként Taylor írja: „A hadviselés mindig is a találmányok szülőanyja volt. Gyermekei között van a történelmi fénykép is. A fényképezés a krími háború alatt lett nagykorúvá. (...) A búr háborút is megőrizte a fénykép az utókornak. Ezek a háborúk távoliak voltak. (...) A fényképezőgépnek köszönhetően nemcsak olvashatunk az első világháborúról, hanem újra átélhetjük.” A képanyag igazolja e szavakat. Ha most mégis visszatérünk arra, ami olvasható, akkor szögezzük le: Taylor, tévedései és általunk hibásnak vélt értékelései ellenére, nagyszerű krónikás. Várható hasonló, a második világháborút bemutató kötete magyar kiadásának a megjelentetése is. (Akadémiai) Lázár István