Új Tükör, 1988. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)

1988-07-03 / 27. szám

VÉNUSZ SZÜLETIK Ónagy Zoltán kisregénye Furcsa könyv. Mintha Esterházy Pé­ter rejtett utalásai, stiláris játékai léptek volna szövetségre Bolya Pé­ter regényeinek alkoholba áztatott kétségbeesésével és iróniájával. Ki­bogozhatatlan mitológiák kibogozha­tatlan kalandokkal. Bogh Iván, a re­gény (börtönviselt, de némileg mese­beli okokból börtönviselt) hőse sod­ródik ide-oda, alkalmi lakhelyről al­kalmi lakhelyre keveredve, egy mél­tóságteljes és gonosz tyúk (gallus nem), és több nem oly méltóságtel­jes, és csak olykor gonosz tyúk (em­beri nem) társaságában. Bogh Iván mellesleg író, s így a gyanúnk, hogy a szertelen lumpen-entellektüel Bogh Ivánnak (bár entellektüelsége ritkán mutatkozik meg) alkalmasint vala­melyes köze van a szerző személyes élményeihez, nem látszik teljesen megalapozatlannak. Ha rákérdeznének, miről szól ez a regény, a fenti summázatnál többet aligha tudnék mondani. Ha rákér­deznének, mennyire világos, meny­nyire megszerkesztett, mennyire ért­hető ez a regény, még annyit sem tudnék mondani. Időtlennek érez­tem, a térbeliségét pedig — bár ki­tűzi a helyválasztás karóit — homá­lyosnak, az események kapcsolatát szeszélyesnek és alkalminak. Az uta­lások egy részét nem értettem, ami akkor sem szerencsés, ha magamat az átlagolvasó felfogókészsége alá sorolom. És mégis: van ennek a regénynek atmoszférája, stiláris és hangulati NYISS KAPUT, ANGYAL Tóth Bálint versei A sors, a szerencse nem fogadta ke­gyeibe az ötvenes éveit taposó köl­tőt. Semmit nem kapott ingyen, min­den szóért, minden tollvonásért meg kellett küzdenie. Pedig költői hajla­ma korán felébredt, ám a negyve­nes-ötvenes évek, amikor pályájá­nak el kellett volna indulnia, nem a Tóth Bálint-típusú költőknek ked­veztek. („Mert a vastapsot nem sze­rette / s nem írt dicshimnuszt sem­miért, — / szerencse, hogy le nem nyakazták, / mint egykor szegény Chénier-t.") Ő inkább félreállt, sőt egy időre — ahogy mondani szokták — ki is vonták a forgalomból. Jóval később, már a hatvanas évek dere­kán­­indult el, igencsak megkésve, azzal a nemzedékkel, melynek fia­­talabbjai akár a fiai lehettek volna. Tóth Bálintnak azóta ez a negyedik verseskönyve. A termés — terjedel­mét tekintve, „kilóra” — nem sok, de érett, latinokon, középkoriakon és magyar klasszikusokon iskolázott verseinek megjelenése mindig ün­nep. Rejtély, hogy remek gyerekver­sei miért nem találtak maguknak máig kiadót. Azt a költőtípust kép­viseli, melyet — jobb híján — apol­­lóinak szokás nevezni: biztos kom­pozíció, arányérzék, ívelő dallamvo­nal, a díszítések pontossága jellem­zi. Távol áll tőle az akarnokság, a zenétlen makogás, az egyetlen vers­­modellel való önkarikírozás, a zajos magamutogatás. Nem önmagát akar­ja megvalósítani, hanem a művét, ami persze nem független tőle, mégis több, általánosabb érvényű, mint egy véletlenek cibálta emberi sors alkal­mi lenyomata. (Magvető) Szepesi Attila is megfogalmazódik: „De bárha ki­szakadt / lélegzeted a szó, nem ma­gát a világot / akarod írni mindig: fa-fát, láng-lángot, / a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat.” Nem vé­letlen, hogy a szavak, a képek oly gyakran visznek kifelé a mából, a huszadik századból, ki a végtelen időbe és az időtlen költészetbe. „Em­berfia”, „sártekenő”, olvassuk a ré­gies szavakat, s néha mintha egy po­gány imádságot kántálna valaki: „a nap, / kelő nap, / megkelsz-e valaha, / leszel-e / világkenyér?” A művek ihletője a lét szépsége és az elmúlás­tól való félelem, az ősi borzongás. A költő kilép a mindennapokból, a századból, de a kor folyvást vissza­rántja. Vissza a borzalmaival — a művekben azok a szavak is ott van­nak, amiket csak a huszadik század végén lehetett megalkotni: „sírköte­les”, „tömeghalni”. S vissza azzal, hogy a­mi egyszeri, megismételhe­tetlen, koszos kis életünk, benne az övé is, most zajlik. Elkezdődött va­lamikor, s tart valameddig. Igazából ez ellen íródik minden költemény, akár groteszk, játékos, akár komor. Mert ha el is veszi nálunk na­gyobb hatalom, az arcunkat magunk­tól nem adhatjuk. (Magvető) D. Magyari Imre ereje, lírája, pedig sokat vétkezik a regényírás mesterségbeli fegyelme (vagy ha úgy tetszik: mesterségbeli fegyelmezetlensége) ellen. A mes­terségbelin a hangsúly. Csak láttam volna a címbeli Vénuszt is megszü­letni! Akár szennyesen és elbűvölő­en, akár egy kagylóban a tenger fel­színe fölé emelkedve, az ártatlanság pózában, mint Botticelli Simonettá­­ját. (Ra—Re — Magvető) Szász Imre AZ ARCOM VISSZAKÉREM Bella István költeményei Ezek a versek úgy születhettek, mint a legeslegelső, ismeretlenül is meg­sejthető ősvers: a világra, a világ tényeire, a létezésre való rácsodál­ko­­zásból. Ősi a költői szándék, ami a szigorúan szerkesztett kötet egymás­ra rímelő első és utolsó darabjában SZÉPHISTÓRIA Hankiss Ágnes regénye Bár a fülszöveg a jeles szociálpszi­chológus első szépprózai alkotásának nevezi a művet, szerintem ez már a második, regénynek is tekinthető forgatókönyve. Elsőnek az Érzékeny búcsú a fejedelemtől címűt vélem. (Jobb, ha az azonos című filmet el­felejtjük, mert csak mélységeitől megfosztott, iskolás illusztrációja az írásnak.) A filmszerűen pergő jelenetek, a pszichologizálás és a szerző kivéte­les beleélő képessége — ezeket már a Kötéltánc-kötet lélektani tanulmá­nyaiban, például Bethlen Gábor személyiségfejlődésének felvázolásá­nál is megcsodálhattuk — ezúttal is meghatározó szerepet játszanak. A Széphistória középpontjában egy majd’ négyszáz esztendős szerelmi történet dokumentumok felhasználá­sával készült, modern szellemű re­­konstrukciókísérlete áll. A fejezetek közé beékelődő „köztörténeti kite­kintők” kor- és háttérrajzot nyújta­nak ehhez, a XVII. század első évti­zede magyarországi eseményeinek felvillantásával, az őrült Rudolf csá­szár hűtlenségi pereitől kezdve Bocs­kai szabadságharcán át Mátyás fő­herceg palotaforradalmáig. Emlékezetes jellemrajzokkal, bölcs gondolatokkal fűszerezett esszé-, vagy történelmi tényregénynek, sőt parabolának is felfoghatjuk a Szép­ Színház PÁN PÉTER Állami Bábszínház Nem tudnak aludni a bábgyerekek. Mese, szeretet, cirógatás hiányzik eh­hez nekik. Darling mama (Vadnay Tünde) néha szokott mesélni. Dar­ling papa (Giovannini Kornél) való­színűleg soha. A szülőknek általában fontos dolgozni­, rohangálni­, ide­­geskednivalójuk akad ehelyett. Ezért a gyerekek olyan családot játszanak, ahol ez nem így van. Gyönyörű a bábkezek simogatása, a bábkobakok egymáshoz érése, melegen vigasztaló a kislány-pótanyuka mesélő hangja, amellyel a keserűen durcás testvér­kéit próbálja álomba ringatni. A mese — ahogy ez várható volt — megelevenedik. Pán Péter (Múlt Ist­ván) felnőtt bölcsességgel rendelke­ző örök gyerek, ő röppenti a nebu­lókat Pethő Zsolt varázszenéjére a valóságosnál valódibb mesebiroda­lomba, Sehol-szigetre. Itt megkap­ ______________- históriát, amit különösen érdekessé tesz költői képekben gazdag, barok­kos stílusa. Mivel maradandó értékűnek sej­tem, jó szívvel ajánlom mindenki­nek. (Artunion) Szentgáli Zoltán AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KÉPES KRÓNIKÁJA A. J. P. Taylor könyve Először elképeszt Taylor egynémely állítása. Például rögtön az első ol­dalon, amit Bosznia-Hercegovináról ír: „Lakóik délszlávok, szerbek és horvátok voltak ...” Vagy amit a zá­ró, 1919-es fejezetben állít, miszerint: „Bulgária volt az egyetlen állam, amely valóban folytatója volt az ugyanolyan nevű régi államnak. Ausztria, Magyarország és Törökor­szág ugyanúgy új államok voltak, mint Csehszlovákia, Románia vagy Jugoszlávia ...” (Az én kiemelése­im!) Ugyanúgy!? Ám később mind­jobban eluralkodik rajtam az imén­tieket még többszöröző kifogások ellenére — mi tagadás — az elragad­tatás. Bárha kissé óvatosabb-alapo­­sabb módon, mégis, alapjában így kellene történelmet írni. Ilyen sza­badon, szubjektív és szuverén han­gon. Ilyen iróniával és személyes ro­kon- és ellenszenvvel. Hogy a törté­nelem ne valami végletesen s ízet­lenné lepárolt koncentrátuma legyen a történések miriádjának, s ne min­den szempontból és „szempontból” kiegyenlített értékelés, hanem ára­dó történet arról, ami történt. E könyv, avagy­­inkább album fő att­rakciója persze sokak számára a képanyag. Miként Taylor írja: „A hadviselés mindig is a találmányok szülőanyja volt. Gyermekei között van a történelmi fénykép is. A fény­képezés a krími háború alatt lett nagykorúvá. (...) A búr háborút is megőrizte a fénykép az utókornak. Ezek a háborúk távoliak voltak. (...) A fényképezőgépnek köszönhe­tően nemcsak olvashatunk az első világháborúról, hanem újra átélhet­jük.” A képanyag igazolja e szava­kat. Ha most mégis visszatérünk ar­ra, ami olvasható, akkor szögezzük le: Taylor, tévedései és általunk hi­básnak vélt értékelései ellenére, nagyszerű krónikás. Várható hason­ló, a második világháborút bemutató kötete magyar kiadásának a megje­lentetése is. (Akadémiai) Lázár István

Next