Új Tükör, 1989. január-március (26. évfolyam, 1-13. szám)
1989-01-01 / 1. szám
2Q 1 AZ ISZTAMBULI VONAT Graham Greene regénye Azt hiszem, Graham Greene irodalmi megítélése nálunk éppoly bizonytalan, mint külhonban. Világhírű író, a kor annyi nemzetközi konfliktusát regénybe fogalmazó író, toleráns, ironikus író, s talán az egyetlen, aki képes igazán a nemzetközi konfliktusok színét, visszáját egyszerre látni és tudomásul venni, politikai elfogultságok nélkül, de egy nagyon határozott emberi értékítélet képviseletében. És a gyanú: túlontúl olvasmányos író, olykor a kémregényekkel vetekedő cselekményt sem röstell felhasználni építkezésében, alakjaiban, szituációiban túl sok a klisé, bár mégha azok a klisék a sajátjai, világlátásának írói megfogalmazásai, élmények és gondolatok makacsul visszatérő kísérletei is. Az isztambuli vonat, ez a korai, 1932-ben megjelent regény, ha nem is olyan kifinomultan, mélyen és árnyaltan, már felkínálja Graham Greene írói és eszmei motívumait. A vonatra felszáll, többek között, álnéven, egy magyar származású jugoszláv forradalmár, egy nemes, önfeláldozó orvos, akinek meg kell halnia, ha Jugoszláviában elkapják; egy, csak az üzlettel törődő, de mégsem értelemtelen zsidó fiatalember; egy Isztambulba szerződtetett kedves, nyomorgó táncosnő; egy se istent, se embert nem respektáló, mostruózus, alkoholista, leszbikus angol újságírónő, aki végül is híréhségében a forradalmár halálát, a táncosnő és a zsidó fiú gyengéd románcának végét előidézi. Mellettük még feltűnik egy bécsi rablógyilkos és néhány jelentéktelenebb figura. Van ebben a regényben társadalmi nyomorúság, kiszolgáltatottság, az elfogadhatatlan világ elleni tiltakozás; van benne üldözés és halál, félreértés és korabeli sablon. Túlbonyolított, nem jó, de nagyon olvasható regény. Kalandregény. Ami azonban Graham tisztelői számára a legfontosabb: már itt megjelenik a Graham Greene-i hős, a jézusi küldetésű figura, az áldozat, aki halálával lehetővé teszi, hogy a többiek, bűnösök és bűntelenek legalább valamilyen kompromiszszumban tovább éljenek. (Európa) Szász Imre EPIZÓDOK EGY KÉTEMELETES HÁZ HÉTKÖZNAPJAIBÓL Sziládi János kisregénye Van csöppnyi misztikum is Sziládi János nyolcadik prózakötetében. Nem kell azonban komolyan venni. A nem evilági jelenséget egy tudálékos palotapincsi testesíti meg. Állást foglal mai irodalmunk kérdéseiben. A többi — tömény élet. A könyv ugyanis igazában arról szól, hogy előle elzárkózni nem lehet. Bárhova bújna az élet eseményei elől az író — utolérik. Aztán magukkal sodorják az édes vagy fájó mindennapokba. A valóság zöld aranyfája, a Faust Mefisztómondásának értelmében, itt is áldón bontogatja leveleit a terméketlenségben nyűglődő író-főhős vigaszára. Mintegy magától megesik vele mindaz, amit a negyvenes vígjátékszerzőnek egyszer talán majd megírnia lesz érdemes. A jól kitalált szerkezetű regény hibája, hogy kurtára sikeredett. Fölkelti az olvasóétvágyat, érdeklődést szítva merít föl nemcsak érdekes arcokat, de dióhéjba szorítva egész sorsokat. Sajnáljuk, hogy emberei egy-két felléptük után eltűnnek. Szívesen tudnánk meg róluk többet. A jóakaratúan botladozó szereplőket az író enyhe iróniával és őszinte együttérzéssel szemlélteti. Legesendőbbnek — lovagiasan — magát mutatja; meglehetősen paszszív, szatírába illő figuraként jeleníti meg. Mégis, abban a mértékben, ahogy „másokban megfüröszti arcát” ő is „kiegyenesedik”. Amikor elbúcsúzunk tőle (is), abban reménykedünk; kitörési kísérlete jófelé fordítja s bizalmát visszatéríti. Hinni képes majd nemcsak a halhatatlan halandókban, hanem a maga teremtette irodalom érvényességében is. (Szépirodalmi) Iszlai Zoltán DRÁMÁK Antonio Buero Vallejo A polgárháború rövid intermezzóját leszámítva Európában talán a spanyol dráma és színház ragaszkodott leginkább és a leghosszabb ideig saját klasszikus hagyományaihoz. S elég talán Lorcára utalnunk, hogy beláthassuk, a modern színpadi irodalom megteremtésére irányuló kísérletek sem távolodtak el nagyon saját gyökereiktől. Vallejo, a második világháború után jelentkező spanyol drámaíró-nemzedék legkiemelkedőbb tagja, méltán világhírű alkotásaiban jóformán ott folytatja a spanyol drámát, ahol nagy elődjei abbahagyták. Műveiben e századi kérdésekre keres választ — lehet-e erőszakkal „boldogítani” a népet; szembenézés a spanyol közelmúlt gyászos három évtizedének örökségével —, de a drámák eszközvilágát, hangulatát olyan hagyományok szövik át, melyek letagadhatatlan ibériai atmoszférát árasztanak. Különös kettősség jellemzi Vallejo színdarabjait: a szöveg, a történés álomszerű lebegésére kijózanítóan cáfol rá a színpadi kép felépítésére adott aprólékos, már-már mikrorealista (az amerikai iskolára jellemző) utasítás; álom és valóság, misztikum és népi hagyományok ötvöződnek egységbe; politikum és történelem feleselnek egymásnak. E darabok, mintha egy többé-kevésbé hétköznapi történetet vinnének színpadra, akár a XVIII. századi Madridról, akár a titokzatos Alapítványról, akár Goya világáról, akár a Franco utáni konszolidáció éveiről van szó. Ám, elolvasásuk után leginkább példázatnak nevezhetnénk őket. Spanyol miliőbe helyezett egyetemes példázatoknak — az örök emberi kérdésekről. Nem könnyű drámák, nehéz feladatot rónak még az olvasóra is, hát még a színre vitelre vállalkozókra és a nézőkre, de finom lebegésük, egyértelműen elkötelezett humanista kicsengésük miatt örüljünk, hogy van magyarul is Vallejo-drámakötet. Fordítók: Benyike János, Csuday Csaba, Kesztyűs Erzsébet és Szőnyi Ferenc. (Európa) Horváth Sz. István LAPÍTSD LE A PIRAMIST Jan Carlzon könyve Amikor Jan Carlzon, a svéd légitársaság, a SAS elnök-vezérigazgatója egy napra Budapestre látogatott, és könyve magyarországi megjelenésének alkalmából sajtótájékoztatót tartott, az volt az érzésem, kicsit unja a dolgot. Könyve, a Lapítsd le a piramist gazdaságpolitikai bestseller szerte a világon. Minden nagy nyelvre lefordították már, Amerikában évenként újra kiadják. A szocialista országok közül azonban elsőként nálunk jelent meg. Bár tartalma szerint inkább vállalatvezetők, gazdaságirányítással foglalkozó szakemberek érdeklődésére tarthatna számot, stílusa, szemlélete és humora mindenkihez szól. Története mindenki számára tanulságos lehet. Miről is van szó? Arról, hogyan lehet egy veszteséges vállalatnál egy év leforgása alatt nyolcvanmillió dollár tőkére szert tenni. Arról, hogy ki a jó vezető, a piramis csúcsáról utasításokat osztogató, vagy a felelősséget a piramis alján lévő dolgozókhoz delegáló menedzser. A válasz persze mindenki számára nyilvánvaló. A vállalati rendszerek az esetek többségében mégsem az utóbb leírt módon működnek. Carlton nem talált fel semmiféle csodatévő stratégiát, csupán végiggondolta, hogy a kreatív ember, legyen bár légi utaskísérő, jegykezelő vagy elnökhelyettes, milyen feltételek mellett nyújtja képességei legjavát. Rájött arra, hogy a felelősség, az információ és a „rám szükség van-érzés” olyan feltételek, amelyek megléte nélkül nincs eredmény, de amelyek megteremtésével bármi elérhető. Könyve egy ember s egy vállalat karriertörténete. (Interprint) Dugossy Katalin Könyv A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM Czobor Ágnes szerkesztésében A főbb gyűjtőkörök szerint csoportosítva enged bepillantást ez a vékony (és sajnálatunkra a 85 forintos ár mellett is csak fekete-fehér reprodukciókat tartalmazó) kis kötet a Szépművészeti Múzeum anyagába. Az időszámítás előtt 2500-tól egészen a legközelebbi múlt alkotásaiig terjedő, sok ezer műtárgyat számláló gyűjteményből az egyes fejezetek írói (a múzeumnak az adott gyűjteményt gondozó tudományos munkatársai) természetesen a legimpozánsabbakat, az egy-egy korszakra legjellemzőbbeket választották ki a rövid magyarázó-elemző szöveggel is kísért képes ízelítőbe. S egyben persze a legismertebbeket is, amelyek — mint a múzeum büszkeségei — többségükben az állandó kiállításokon szerepelnek. Így — bár a múzeum rejtett kincseiről s ez a kis kötet nemigen ad információt — nagyon hasznos könyv született, ami a látottak felelevenítéséhez támpontot, az anyag elmélyültebb vizsgálatához pedig kedvet ad bárkinek, aki egyik legértékesebb nemzeti képzőművészeti gyűjteményünk alaposabb megismerésére az időn felül még némi pénzt is hajlandó (tud) áldozni. Persze ha egy-egy képzőművészeti album vagy más reprezentatív kiadvány (esetleg az újabban a még csak tervezett, de az infláció növekedtével úgyis hamarosan ránk köszöntő újabb papírpénzünk névértékéhez igen közeli összegért kínált Nekcsey-biblia) árával vetjük össze, a 85 forint igen csekélynek tűnik. Ahhoz képest azonban, amennyi zsebpénzzel az iskolás gyerekek nagyobb részét ma múzeumi kirándulásra el tudja engedni a család, ennyi pénz is nagyon sok, szinte (és egyre inkább) megfizethetetlen. Így félő, hogy pontosan azoknak a kezébe nem juthat majd el a kötet, akiknek a művészet megismeréséhez és megértéséhez a legnagyobb szükségük lenne rá. Nem marad más, mint bízni abban, hogy legalább az iskolai könyvtárakba bekerül ez a rövidsége ellenére is igen tartalmas, az egyes gyűjtemények létrejöttének történetéről, a múzeum fejlődéséről is beszámoló könyvecske. (Corvina) Acsay Judit