Új Tükör, 1989. október-december (26. évfolyam, 40-53. szám)
1989-10-01 / 40. szám
2 . Könyv BUDAPEST TEGNAP Vajda Sándor könyve „Pest szülötte, polgára vagyok — írja könyve bevezetőjében Vajda Sándor —. Szerettem a kávéházakat, az igazi költőket és a műköltőket, a hírlapírókat, az alhírlapírókat, a regényhősöket, és azokat, akik sohasem lettek regényhősök. Pest csodabogarait, fantasztáit, holdkórosait”. A század első felének Budapestje a színtere e múltakat idéző könyvnek, egy elmerült világ, melynek utolsó élő tanúi és megörökítői sorra itthagynak bennünket. A szemtanú hitelességével, tájékozottságával és életismeretével kalauzol ebben a tegnapi világban Vajda Sándor, nem titkolt nosztalgiával, hiszen gyermekévei, ifjúsága és férfikora sorsmeghatározó emlékei fűződnekhozzá. Nem panoptikum hát, amit életre kelt — bár szó esikbenne ama bizonyos városligeti panoptikumról is —, hanem eleven, vértől lüktető, olykor vérre menő valóság. Mindez színes, könnyed, igen élvezetes előadásban. Ez emberi színjáték, első része magát a várost mutatja be, annak jellegzetes részeit, urbanisztikai intézményeit —kávéházait, szórakozóhelyeit, bordélyait — és jellegzetesen pest-budai figuráit. Oly kuriozitásokatis, mint Téglás Béla, a „Márki”, a nem író író, a Képíró utcai nyilvánosház törzsvendége, Kosztolányi, Szomory, Szerb Antal barátja és intimusa. Vagy Sviszi, a „plakátköltő’ aki verseivel telefirkálta a város hirdetőoszlopait, az Úr prófétájának vallotta magát, s a Messiás eljövetelét hirdette. Valódi neve ismeretlen maradt, de halála hírére Heltai Jenő a EMLÉKEIM Anna Dosztojevszkaja könyve Nem hiszem, hogy a „leskelődés”, a nagy ember kicsinyességei leleplezésének Hegel emlegette lakájfilozófiája vezérelné az olvasót, amikor olyan géniusz magánemberi vonásai, magánélete iránt érdeklődik, mint Dosztojevszkij. Jogos a kíváncsiság: milyen volt az ember, aki a lelkébe tekintve a legangyalibb és legördögibb figurákat formálta meg? Erre leghitelesebb tanúként talán felesége válaszolhat. Emlékezéseit olvasva úgy tetszik, férje alkotói zsenijéből nem sokat értett meg, de Dosztojevszkijnek nem is ez volt a fontos. Epilepsziájával és hitelezőivel harcolva a robotmunka taposómalmában egykori gyorsírónője személyében a „hű fegyverhordozót” kapta meg, azt az odaadó, áldozatkész aszszonytípust, amelyet oly sokszor megmintázott vagy mintaként sugallt regényeiben. Dosztojevszkaja ki is mondja műve végén, hogy sohasem akart házastársa „lelkébe bonyolódni”, beavatkozni, titkait kifürkészni és kiteregetni. Hangsúlyozza Dosztojevszkij személyiségének pozitív vonásait, hogy mennyire szerette gyermekeit, támogatta rokonait, megbocsátott ellenségeinek éstűrte a sorscsapásokat, betegségét, gyermekei halálát, a cenzorok és a titkos megfigyelők zaklatásait. Ugyanakkor nem hallgatja el Fjodor Mihajlovics természetének árnyoldalait sem: ingerlékenységét, féltékenységét, játékszenvedélyét. A legemlékezetesebbek azok a részek, aholleírja, hogyan kérte meg a kezét Dosztojevszkij — izgatottan, akár egykiskamasz — és miként tett az özvegy halott férje műveinek lelkes, szorgos és sikereskiadója. (Európa) Madarász Imre PROMENÁD Bogdán László regénye A romániai magyar irodalom egy elragadóankülönleges regénye léphette át nemrégiben a határt, hogy felfedezésre és elismerésre váró posztmodern remekművel gazdagítsa könyvesboltjaink kínálatát, s hogy kellemes meglepetést szerezzen a határainkon kívüli magyar irodalom értő olvasóinak. Bogdán László regénye utal az értelmiségi létezést tömkresilányító, egzisztenciális gondokat okozó közállapotokra, ám szántszándékkal felülemelkedik mindezen. Ahogy a könyv hősének, az induló költőtehetségnek, úgy Bogdán Lászlónak, az ezzel a regényével immár beérkezett középnemzedékbeli prózaírónak is feltételezhetően van egy álma. A regényhős Puerto Ricóba, a napfényes tengerpartra, a mulatt pincérnők és a rockzenét harsogó zenegépek világába vágyakozik. Bogdán László — úgy látszik — a leplezetlen és világos eszmék, a szellem nyugalmának világára áhítozik, ahol az irodalomnak végre csakis az irodalommalkellene foglalkoznia. A Promenádnak amai magyar prózán belül kiterjedt a rokonsága. A történet hősének, a történet lejegyzőjének és a könyv írójának egymással összekuszálódó hármasa, a rejtett irodalmi utalások rendszere Esterházyt, a töredékekből összeálló kompozíció Temesit, a gyermeki tudat mélyvilágába ereszkedés Nádast, a bonyolultan indázó családi legendárium Bereményit, a kötetformáló műhelymunka körülményeinek kiteregetése Tandorit juttatja eszünkbe, az ő prózájukkal köti össze a művet. Mindemellett azonban számtalan olyan jellegzetessége van Bogdán László regényének, amely csakis erre a szerzőre és csakis erre a regényre jellemző. (Kriterion) Tóth Zsolt Bogdán László *4 РИОПТЕШВ Töredékek vigeposzból lírnekon „•kártyaszobában" felállt és intett: ma nics játék. És nem volt játék. Pest hercegét siratták. A könyv nagyobb hányada a város budapesti illetőségű íróiról ad portrét, a századforduló nagyjain kezdve Mikszáthtól és Ignotustól, Laczkó Gézáig és Rejtő Jenőig. Mindazokról, akikkel a szerző élményszerű — olvasói vagy személyes — kapcsolatban volt. A könyvnek ez a ciklusa éppúgy olvastatja magát, mint a várost idéző, mely várossal írói elválaszthatatlanul összeforrták. Mottójában Vajda Sándor ifjabb fivérének, Vészi Endrének emlékét idézi: „Testvéremnek ajánlom, aki életével intett, hogylelkiismeretemet kövessem.” (Gondolat) Major Ottó DAL A LÁTSZATRÓL ÉS A VALÓSÁGRÓL Cees Nooteboom regénye A Modern Könyvtár-sorozat annyira szerves részévé vált az utóbbi negyedszázad olvasói köztudatának, hogy már jóformán szinte észre sem vesszük. Értékes kötetek tucatjai kerülnek így végeladás-süllyesztőbe. Cees Nooteboom holland költő, esszé- ésregényíró könyve azonban mindenképpenméltóbb sorsot érdemel. Ez az okosan, de nem fárasztóan költői regény a regényben ugyanis nem egyszerűen egy holland író vívódását ábrázolja a 19. századi Bulgáriában játszódó, készülő könyve szereplőivel és anyagával. Vannak a mindössze százlapos műhelyregénynek olyanrétegei, amelyek számunkra, magyar olvasók számára különösen sokat mondanak. A „balkániság” nyomasztó, guggoldóperspektívájú légköréről, vagy éppen a kis nemzetek íróira jellemző irodalmi élet sajátosságairól. Ahogyan Noote-boom egy holland író temetését jellemzi, az lehetne akár farkasréti glossza is: „Holland írók — általában — keveset tudnak tenni egymásért, de eltemetni kitűnően tudják egymást . . . mindez az illanó összetartozás érzésével kötötte össze a jelenlévőket, amit csak azért lehetett elviselni, mert mindnyájan tudták: egy óra múlva szétesik a társaság folyóiratokra, klikkekre, irányzatokra, és magányos firkászokra .. .” Nooteboom persze ennél a pár sornál különb bemutatást érdemelne, például az egy száma alapján máris kiválónak ígérkező Erasmus című kétnyelvű, holland—magyar folyóiratban. A Dal a látszatról és a valóságról-t Ádám Gizella fordította érzékenyen és gondosan. (Európa) petrőczi Éva i1 AZ ŐSI KÍNA AZ ŐSI KÍNA A múlt születése Cs’in Si Huang-ti császár, a Cs’in dinasztia első uralkodója, amennyiben egy császárral kapcsolatban egyáltalán használhatjuk ezt a szót, betegesen félt a haláltól. Ezért egyrészt alattvalói, sőt, 'még 'testőrei elől is rejtezve élt, másrészt fáradhatatlanul kutatta azokat a keleti szigeteken élőtitokzatos embereket, akik állítólag halhatatlanok. A sors nagynagy fintora, hogy éppen akkor halt meg, amikor expedíciót vezetett e távoli tájakon élő halhatatlanok felé. Az „első császár”, ahogyan azóta is emlegetik, mégsem halt meg egészen. Egyrészt azért nem, mert uralkodása alatt döntő változások következtekbe Kína életében. A Cs’in dinasztia alatt egyesült először az ország, s az ekkor lerombolt feudális rendszert nem lehetett többé feltámasztani. A Cs’in dinasztia másfél évtizede tehát döntő fontosságú volt a kínai birodalom évezredei számára. Másrészt a művészet őrizte meg a császár nevét a jövőnek, a többi között az a sok ezer életnagyságú, egyénített arcvonású agyagkatona, amely az ie. 210-ben elhunyt Cs’in Si Huang-ti sírját őrizte, s amelyek felfedezése az utóbbi évtizedek régészeti szenzációi közé tartozott. Budapesten éppen egy évvel ezelőtt járt egy kisebb katonai küldöttség e hadseregből, éppen elég nyitottak lehetünk tehát azon gazdag történeti — vallás-, művelődés, művészettörténeti — ismeretanyaggal szemben is, amelyet Az ősi Kína című könyvtartalmaz. Szerzője Patrick Fitzgerald, a canberrai egyetem professzora, az olvasmányosan megírt, a legújabb tudományos eredményeket is hasznosító könyvben az ie. 3. évezred végétől a T’ang dinasztia koráig (isz. 618—906) tekintette át a birodalom történetét. A cím így szól: Az ősi Kína — a T’ang dinasztia korában azonban már megtartották az első népszámlálást a