Tündérvásár, 1932 (8. évfolyam, 10-50. szám)
1932-03-06 / 10. szám
MAR C/ Az bizonyos, hogy nem nagyon változatos az élete itt Lili-telepen, no de azért nem szabad panaszkodnia. Apukája munkája várakozáson felül, gyorsan halad előre és ők félig se maradnak el majd olyan sokáig, mint ahogy eleinte hitték. Lili arca felragyogott! Apuka megígérte, hogy hazafelé újból Monroviában töltenek néhány napot! Monrovia! Mennyi kedves emlék szökött a lányka eszébe! A Gilbert-gyerekek és a többiek. Vájjon mit csinálnak? Gondolnak-e rá annyiszor, mint ahányszor ők jutnak Lili eszébe. No hát, azt nem is lehet tőlükkívánni. Nekik ott van az iskolájuk, a sok-sok kis pajtásuk, és az édes otthon! Kár, hogy nem hagyott nekik valami kis emléket akkor, ha arra tévedne tekintetük, biztosan eszükbe jutna a távolba szakadt, kis európai barátnő! Lám , Bilire is milyen sokat kell gondolnia, mert hiszen Bili neki adta azt az ügyes kis kínai figurát, a szemforgatót... Valami vágyat érzett az ő elhagyott barátai után és úgy érezte, hogy meg kell cirógatnia azt a kis játékot, amit Bill olyan gavalléros udvariassággal adott neki. Minden gondolkozás nélkül kiugrott a kanoeból és végigszaladt a parton, addig a helyig, ahol a csekélyke magaslaton ott állott a sátruk. Mint a szélvész rontott be a ponyvaajtón és kérdezte: — Hol van az én kis bohókás kinaim! Leviszem magammal! Most épen Bilire kellett gondolnom. Ugye nagyon aranyos fiú volt? — Itt a kinaija, Liliké, — mondta Mari — Lili tényleg a anyós fiú volt, és ha jól érzi magát a folyóparton, hát én miattam ne is háborgattassa magát, mert én most itt — amint látja — át akarom üríteni a tollakat egy másik huzatba, és az olyan munka, amit legjobban egyedül tudok és szeretek elvégezni. — Rendben van, — szólt Lili — de azért ha megúnom lenn a játékot, olvasást vagy lustálkodást, bizony hazajövök még akkor is, ha megint ekkora szélvészt okozok az ajtónyitással, mint most és valamennyi tollpihéje szerte röpül a sátorban. Mari mosolygott. Ez a kis Lili, hogy kit találta a gondolatait. Csakugyan attól tartott, hogy ebben a munkájában valahogyan megzavarja. Bolondos jószág az olyan tollpihe, a legkisebb szellő szerterebbenti, aztán ember legyen, aki összetartja! — Azért csak jöjjön, amikor kedve tartja, kis lelkem, hiszen nem bajlódom én ezzel már sokáig, — mondta Mari — no, mulasson jól kicsikém és vigyázzon magára. Lili csak visszamosolygott rá. Most már elővigyázatosan nyitotta ki a ponyvaajtót, pedig hát nem is lett volna erre a nagy elővigyázatra szükség, mert Mari is gondos volt és erősen fogta be a párna nyitott száját, ahonnan a huncut tollpihék most hiába is akartak kiszökni. Lili dalolva futott viszsza a csónakokhoz. Egy percig megint habozva állt meg előttük, vájjon igazság szerint nem-e kellene már a második csónakba beszállnia, nem az volt-e soros. De aztán fejét rázta. Nem, nem, okvetlenül az elsőbe kell visszamennie, hiszen alig időzött ott egy pár pillanatig. (10. közlemény.)