Tündérvásár, 1932 (8. évfolyam, 10-50. szám)

1932-03-06 / 10. szám

MAR C/ Az bizonyos, hogy nem nagyon válto­zatos az élete itt Lili-telepen, no de azért nem szabad panaszkodnia. Apu­kája mun­kája várakozáson felül, gyorsan halad előre és ők félig se maradnak el majd olyan so­káig, mint ahogy eleinte hitték. Lili arca felragyogott! Apuka megígérte, hogy haza­felé újból Monroviában töltenek néhány napot! Monrovia! Mennyi kedves emlék szökött a lányka eszébe! A Gilbert-gyere­­kek és a többiek. Vájjon mit csinálnak? Gondolnak-e rá annyiszor, mint ahányszor ők jutnak Lili eszébe. No hát, azt nem is le­het tőlük­­kívánni. Nekik ott van az iskolá­juk, a sok-sok kis pajtásuk, és az édes ott­hon! Kár, hogy nem hagyott nekik valami kis emléket akkor, ha arra tévedne tekinte­tük, biztosan eszükbe jutna a távolba sza­kadt, kis európai barátnő! Lám , Bilire is milyen sokat kell gondolnia, mert hiszen Bili neki adta azt az ügyes kis kínai figu­rát, a szemforgatót... Valami vágyat érzett az ő elhagyott ba­rátai után és úgy érezte, hogy meg kell ci­rógatnia azt a kis játékot, amit Bill olyan gavalléros udvariassággal adott neki. Min­den gondolkozás nélkül kiugrott a kanoeból és végigszaladt a parton, addig a helyig, ahol a csekélyke magaslaton ott állott a sát­ruk. Mint a szélvész rontott be a ponyva­­ajtón és kérdezte: — Hol van az én kis bohókás kinaim! Leviszem magammal! Most épen Bilire kellett gondolnom. Ugye nagyon aranyos fiú volt? — Itt a kinaija, Liliké, — mondta Mari — Lili tényleg a anyós fiú volt, és ha jól érzi magát a folyóparton, hát én miattam ne is háborgattassa magát, mert én most itt — amint látja — át akarom­ üríteni a tol­lakat egy másik huzatba, és az olyan munka, amit legjobban egyedül tudok és szeretek elvégezni. — Rendben van, — szólt Lili — de azért ha megúnom lenn a játékot, olvasást vagy lustálkodást, bizony hazajövök még akkor is, ha megint ekkora szélvészt okozok az ajtónyitással, mint most és valamennyi tollpihéje szerte röpül a sátorban. Mari mosolygott. Ez a kis Lili, hogy kit találta a gondolatait. Csakugyan attól tar­tott, hogy ebben a munkájában valahogyan megzavarja. Bolondos jószág az olyan toll­pihe, a legkisebb szellő szerterebbenti, az­tán ember legyen, aki összetartja! — Azért csak jöjjön, amikor kedve tartja, kis lelkem, hiszen nem bajlódom én ezzel már sokáig, — mondta Mari — no, mulasson jól kicsikém és vigyázzon ma­gára. Lili csak visszamosolygott rá. Most már elővigyázatosan nyitotta ki a ponyvaajtót, pedig hát nem is lett volna erre a nagy elő­­vigyázatra szükség, mert Mari is gondos volt és erősen fogta be a párna nyitott szá­ját, ahonnan a huncut tollpihék most hiába is akartak kiszökni. Lili dalolva futott visz­­sza a csónakokhoz. Egy percig megint ha­bozva állt meg előttük, vájjon igazság sze­rint nem-e kellene már a második csó­nakba beszállnia, nem az volt-e soros. De aztán fejét rázta. Nem, nem, okvetlenül az elsőbe kell visszamennie, hiszen alig időzött ott egy pár pillanatig. (10. közlemény.)

Next