Turul 1924 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).

I. Értekezések és önálló czikkek - Szentpétery Imre: Fejérpataky László emlékezete

sőt nem egyszer az egészen kielégítő megoldást is. Amiben tévedtek, — mert természetesen sok még náluk a hiány és a tévedés, — az a legtöbb esetben nem az ő hibájuk, hanem a viszonyoké. Lelki­ismeretes gondosságuk mintaszerű. Koller oklevél­közlései pl. nem egyszer megszégyenítik a sok évtizeddel későbbi közléseket. Pedig mily nehéz­ségekkel kellett küzdeniök! Munkáik egyszer­smind okmánytárak is , de az anyag még nagyon hiányos, és ha a kritika, melyet e fölött az anyag fölött gyakoroltak, nem mindig kielégítő, azt fő­képen az összehasonlításra szolgáló anyag hiánya vagy elégtelensége okozta. A XI­X. sz. folyamán a forrásanyag hiányai sok irányban gazdag kiegészülést nyertek, így a közép­kori okleveles anyagban is. Fejér György nagy kiadványa a már előbb kiadott, vagy a szorgalmas gyűjtőknek, Hevenesinek, Fejérvárinak, Cornides­nek, Kaprinaynak stb. másolatgyű­jteményeiben vagy egyébként hozzáférhető középkori oklevele­ket foglalta egybe, sok hibával és kritikátlanul ugyan, de gyűjteményével mégis nagy hálára köte­lezte az utókort. A magyar középkor történetének gazdag anyaga volt itt együtt, melyet az 50-es és 60-as évekkel megindult újabb kiadványok sora egészített ki, nagy számban hozva napfényre a családi és közlevéltárak anyagát. Wenzelnek, Knauznak, Nagy Imrének és társainak közlemé­nyei már a 70-es években bőséges új anyagot nyúj­tottak középkori történetünk alaposabb meg­ismerésére. Igaz, hogy a közlemények szinte át­tekinthetetlenül szerteszét szórva, különböző kiad­ványokban és folyóiratokban jelentek meg, mi az anyagban való eligazodást annál nehezebbé tette, minél sűrűbben jöttek ezután is a családi oklevél­tárak és egyéb gyűjtemények. Igaz az is, hogy a közlemények értéke és megbízhatósága nagyon különböző volt, s a közlés módjának elvei nem­csak a különböző kiadványokban voltak eltérők, hanem ugyanazon gyűjteményben sem voltak mindig következetesek. Ezeknél a hiányoknál azonban sokkal inkább érezhető volt a közölt ok­leveles anyag megrostálásának és kritikai feldol­gozásának a hiánya. A történetíró többnyire kriti­kailag is maga volt kénytelen feldolgozni az úgy­szólván nyersen kapott okleveles anyagot, mi kettős hátránnyal járt. Az oklevelek kritikája nagyon sok esetben egészen elmaradt s a hamisítványok vagy téves közlések adatai gyakran egyértékűekként szerepeltek a hiteles oklevelek adataival ; az ok­levélkritika pedig, ha egyáltalán sor került rá, gyak­ran ötletszerű és alkalomszerű volt, a történeti munkák jegyzeteibe szorult és itt is a legtöbb esetben igen fogyatékos és kevéssé kielégítő volt. A nagyérdemű Horváth Mihály munkái szolgál­hatnak erre például, melyekben középkori törté­netünk anyagának bőséges ismeretével találko­zunk, de éppen az oklevélkritika terén mind­untalan érezzük a hiányokat, ámbár pl. a keresz­ténység első századáról írt munkájában nagy igye­kezetet fejtett ki ebben az irányban is. Az oklevélkritika és az okleveleknek a történet­írás céljaira való előkészítése az oklevéltan feladata. Nem kizárólagos, de mindenesetre fontos feladata. Végzi pedig ezt a feladatát részint azáltal, hogy az oklevelek helyes értékelésére megadja a mó­dokat és eszközöket, részint pedig azzal, hogy az értékelést maga el is végezi. Ezzel együtt és e mellett megismertet a középkori okleveles gyakor­lat teljes egészével, az ezzel kapcsolatos jogi, köz-és magánéleti viszonyokkal és lehetővé teszi a középkor történetének erről az oldalról való teljes megismerését. Nem mondhatni, hogy az oklevéltan a XIX. század folyamán nálunk teljesen el lett volna ha­nyagolva. Schwartner, Perger munkái, bár még a század elejéről származtak, az általános ok­levéltani elvek ismeretét nálunk is lehetővé tet­ték és az egyetemi oktatás ugyanezt a célt szol­gálta. Azonban ezek az ismeretek valahogy in­kább elméletiek maradtak és ritkán vezettek az oklevéltani elveknek tökéletesebb gyakorlati alkal­mazására. Amint a pannonhalmi oklevél hiteles­ségének kérdésében a XVI­I. században folyta­tott nagy vita túlnyomó részben történeti és tárgyi érvek alapján folyt s az oklevéltani érvek sokkal kisebb mértékben kerültek elő, jórészt ugyanez az állapot maradt meg még a múlt század 70-es éveinek történetirodalmában is. Az oklevél­közlés bősége ekkor éles ellentétben volt a magyar oklevéltani irodalom szegénységével. Pedig éppen akkoriban az oklevéltan a kül­földön már óriási lendületet vett, legfőképen a két német tudósnak, Ficker Gyulának és Sickel Tiva­darnak nagyszabású működése folytán. Fickernek a Beiträge két kötetében s Sickelnek a Karoling­regesták kiadásához írt remek tanulmányában s egyéb dolgozataiban közzétett vizsgálatai új uta­kat nyitottak a diplomatika számára, mit Brunner­nek diplomatikai alapon nyugvó s a diplomatika továbbfejlődésére is nagyfontosságú jogtörténeti tanulmányai egészítettek ki. Nyilvánvaló lett egy­részt, hogy az oklevéltan olyan tudomány, amely nemcsak hivatva van a középkori okleveles anyag­nak a történetírás céljaira való előkészítésére, ha­nem arra képes is, másrészt pedig, hogy ezt a célját az oklevéltan az általános elvek ismeretén túl egyes oklevélcsoportoknak és egyes oklevél­adók okleveles gyakorlatának speciális tanulmá­nyozása útján érheti el. Ez volt az oklevéltan állapota külföldön, amikor az 1878. év folyamán megjelent az akkor 21 éves Fejérpataky Lászlónak, a Sickel által veze­tett bécsi történeti intézet növendékének első nagyobbszabású tanulmánya a pannonhalmi apát­ság alapító-okleveléről. A munka az oklevél hite­lessége felett akkor már kevés híján másfélszáz esztendő óta folyó vitába szólt bele Horváth Mi-

Next