Turul 1941 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).

I. Értekezések és önálló cikkek - Szentpétery Imre: Az erdélyi okleveles gyakorlat jellege. (A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésen tartott felolvasás.)

AZ ERDÉLYI OKLEVELES GYAKORLAT JELLEGE. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésén tartott felolvasás A közép- és nyugateurópai műveltségnek, me­lyet az antik világból átmentett alapokon a keresz­tény középkor fejlesztett ki, egyik jellemző ter­méke az okleveles gyakorlat. Az oklevelek ki­bocsájtása — elsősorban az egyház befolyásával és közreműködésével — már a középkor derekán hatalmas intézménnyé alakult. Megindulása és kezdetben formái is az egyes országokban többé­kevésbbé eltérők voltak . azonban£az eltérések kiegyenlítődése főleg korán megkezdődött. A XIII. században Közép- és Nyugat-Európa oklevél­adása alapjaiban már egységes ; az okleveleket kiállító intézmények szervezete, az oklevelek formái meglehetősen egyezők ; a középkor vége felé közeledve az egység mindinkább szembe­tűnővé válik. A közép- és nyugateurópai, vagy röviden : nyugati okleveles gyakorlat fő jellemző sajátságai, amelyek a nagy, és politikai meg népi határok által sok részre tagolt terület gyakorlatát egységbe foglalják, a következők : 1. Az oklevelek latin nyelve, amely a XIII. századig — kevés kivétel­lel — általános ; ettől kezdve a polgári osztály erősödésével arányban a nemzeti, illetve népi nyelvek (a francia, a német stb.) kezdenek vele az oklevelekben versenyre kelni, folyton növekvő sikerrel, anélkül mégis, hogy a latint egészen ki tudnák szorítani. 2. Az oklevelek kiadásával kap­csolatos intézmények, különösen pedig azok, amelyek a magánjogi ügyleteknek közhitelű írásba foglalását szolgálták, és amelyek Közép-és Nyugat-Európa különféle részeiben különféle szervezettel ugyan, de ugyanazon jogi elv és cél által életre­keltve működtek (a közjegyzők, az egyházi déká­nok, a püspöki officiálisok, a mi hiteles he­lyeink stb.) szintén tényezői az egységes jellegnek. " 3. Az oklevelek megszerkesztésének és kiállításá­nak módjára és formáira vonatkozó szokások és szabályok egyformasága, minek folytán a külön­böző országokban kiállított hasonló tárgyú és ren­deltetésű oklevelek külső és belső formáikban mindinkább hasonlókká, sőt egyezőkké lettek. Ide, a nyugati okleveles gyakorlatra jellemző sa­játságok közé számíthatjuk mére­e, az írást, a latin minuscula írást is, amely az egységessé vált okleveles gyakorlat egyéb tényezőivel együtt fejlődött, még­pedig a közép- és nyugateurópai oklevelekben meglehetősen egyöntetűen. Természetes, hogy ezeken az alapvonásokon belül az egyes országok és területek okleveles gya­korlata a részletekben egymástól eltéréseket s mindegyik bizonyos önálló sajátságokat és jelleget is mutat. A lényeges vonásokban azonban ez a nyugati gyakorlat egységes és az egyes országok és területek okleveles gyakorlatának ebbe az egy­ségbe beletartozása, vagy másokénál ellenkezőleg attól lényegesen eltérése szembetűnő és könnyen felismerhető. Az is természetes, hogy ennek az egységnek a kialakulása a közös, nyugateurópai műveltségnek a következménye, folyománya. De úgy mond­hatjuk, hogy az egységes okleveles gyakorlat a nyugateurópai műveltségnek alkotórésze, ténye­zője. Különösen kell hangsúlyozni azt, hogy ennek az okleveles gyakorlatnak a kialakításában és egy­séges voltának létrehozásában is az egyháznak, a nyugati egyháznak elsőrangú része volt, és ez az okleveles gyakorlat a nyugati kereszténységgel szorosan összefügg. A magyar királyság vallásban és egész beren­dezkedésében a Nyugathoz csatlakozva mindjárt kezdetben belekapcsolódott a nyugateurópai ok-

Next