Turul 2001 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye)

1-2. füzet - 1. Értekezések, önálló cikkek - Bodor Imre: Árpád-kori pecsétjeink I. rész: Az Árpád-ház pecsétjei

ÁRPÁD-KORI PECSÉTJEINK I. Az Árpád-ház pecsétjei KATALÓGUS Pecsét és pecséthasználat az Árpád-kori Magyarországon A pecsét szerepe a középkorban A pecsét (sigillum) tulajdonosának negatív vésetű nyomóval lágyabb anyagba préselt ismertetőjele. Zá­ró- illetve hitelesítő céllal használják az ókortól nap­jainkig. Virágkorát azonban a középkorban élte, ami­kor az okleveles gyakorlat elterjedésével szükségessé vált az okiratokban foglaltak közérthető szavatolása. Erre a pecsét bizonyult a legalkalmasabbnak. Adata­ink vannak arra, hogy a pecsétet még a középkor vé­ge felé is megillette a tulajdonosának kijáró tisztelet.­ Ez a megszemélyesítő tisztelet volt az alapja a hagyo­mányos záró- és megerősítő pecsétek mellett egy to­vábbi pecséttípus, a törvénybe idéző pecsét (ún. bil­log) megjelenésének. A bronzból készült, füllel ellá­tott egyoldalú, éremszerű idéző­pecsét (illetve a pe­csétet nyakában hordozó küldött) megjelenése egyér­telmű volt tulajdonosának személyes jelenlétével. A 11. századból két ilyen billogot ismerünk: I. András királyét ( 1046-1060), és a veszprémi káptalanét.­ Az elmondottakból következik, hogy az egész kö­zépkoron át a pecsét hiteles vagy hamis volta döntöt­te el az oklevél hitelét. A pecsét hamisításáért fő- és jószágvesztés járt. A pecsét és pecsétnyomó anyaga, a pecsételés módja A pecsétek anyaga viasz vagy fém. A viaszpecsétek alapanyaga rendszerint világos sárgától sötét barnáig terjedő természetes színű méh­viasz. Szilárdítására gyakran kevertek hozzá szurkot, zsiradékot, lenolajat esetleg ásványi anyagot (pl. agyagot, bójuszt, gipszet, krétát). Kezdetben ebbe az oklevélre rögzített masszába nyomták a pecsétet, me­lyet a legkorábbi időben átnyomással erősítettek fel. Ilyen esetekben az irat anyagául szolgáló pergamen­be metszett nyíláson átnyomva az ellenkező oldalon ellapították a viaszt. Ezt a gyakorlatot követte a né­met-római császári kancellária is a 10-11. században. Csakhamar felváltotta egy újabb rögzítési mód: a be­fü­ggesztés. Befüggesztett pecsét alkalmazásakor a pergamen hártyán két - vagy egymásra merőlegesen kétszer két - párhuzamos metszésen át egy, vagy egymást keresz­tező két pergamenszalagot húztak át úgy, hogy vége­ik a hártya azonos oldalán legyenek. Ezeket a szalag­végeket a viaszba nyomva azt a hártyához szorították. Az ilyen pecsétet, ha le is vált, a szalagok még sokáig az oklevélen tartották.­ A 12. században jelent meg nálunk a függő viasz­pecsét. Felerősítésére bőrszalagot vagy sodrott se­lyem- illetve kenderzsinórt használtak. Eleinte az ok­levél közepén fűzték át, onnan azonban a súlyos pe­csét, melyet alakja és mérete miatt cipőpecsétnek (si­gillum panniforme) is nevezünk, gyakran kiszakítot­ta, ezért rövidesen kialakult a végleges megoldás. A hártya alsó szélét egyszer, vagy többször visszahajtva (ún. plica) az így nyert vastagításon átfúrt két lyukon húzták át a zsinórt, amelynek végeit a pecsét viaszába nyomták. A zsinór befogadására szolgáló gömbölyí­tett hátú viaszmasszát kevésbé tisztított, durvább anyagból kezdték készíteni (ún. pecsétfészek), mely­nek peremmel körülvett mélyített előlapjába fino­mabb viaszt öntöttek és abba nyomták a pecsétet. Ez a finomabb massza eleinte természetes színű volt, majd a 13. század végén megjelent a színes pecsét.

Next