Turul 2011 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye)
1. füzet - 1. Értekezések - PÁLFFY GÉZA: Egy különleges pártváltás a mohácsi csata után
egyszer váltott pártot, 1527 tavaszától 1539. évi haláláig János király megingathatatlan híve maradt. Vele ellentétben ez a magyar politikai elit sok tagjára egyáltalán nem volt jellemző. A szerémi, pécsi, majd váci püspök Brodarics számos honfitársa ugyanis - a polgárháború változó erőviszonyaihoz igazodva - gyakran mondta fel hűségesküjét. Közéjük tartozott, a Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében méltatlanul nagyra értékelt Török Bálint vagy a sárospataki vár reneszánsz Vöröstornyának építője, a művészetpártolásával is kiemelkedő Perényi Péter. Ők egyéni hatalmi és anyagi érdekeiket nem ritkán az ország sorsa elé helyezve az 1526 utáni másfél évtizedben több alkalommal gyarapították a köpönyegforgató politikusok nem kis számú táborát. Noha mind János, mind Ferdinánd király párján akadtak olyanok, akik kezdettől fogva töretlen hűséggel halálukig szolgálták urukat (az előbbinél például Werbőczy István, Czibak Imre, Bodó Ferenc vagy az Ártándy és a Bebek család tagjai; az utóbbinál ecsedi Báthory István nádor, Thurzó Elek, Szalaházy Tamás, Gerendi Miklós vagy Macedóniai László), nem csak ők voltak kisebbségben, de még azok is, akik csupán egyszer „gondolták meg" magukat a kettős királyság időszakának mintegy bő tíz esztendeje alatt. Ezen kevesek egyike volt Brodarics István királyi kancellár, aki a mohácsi csata után először Pozsonyba sietett, és csatlakozott az özvegy királyné, Habsburg Mária udvarához, ám 1527 márciusában mégis úgy döntött, elhagyja a Habsburg-tábort, és Budára megy, hogy Szapolyai Jánoshoz szegődjön. Ezt követően pedig Habsburg Ferdinánd hatalmának gyors megerősödése, majd kormányzatának fokozatos kiépítése dacára már sohasem „cserélt urat", hanem 1539. november közepi haláláig János király megingathatatlan híve maradt. A szerény köznemesi sorból az ország főpapjai és vezető hivatalnokai közé felemelkedett Brodarics tehát a zűrzavaros időszak dacára is csupán egyetlenegyszer váltott pártot. A főpap-politikus pártváltásának szinte egyedülvalóságát nem csupán az adja, hogy 1527 tavaszán - amikor már hírek érkeztek az osztrák főherceg cseh királlyá koronázásáról és magyarországi háborús terveiről - a két király táborában inkább ellenirányú mozgás volt megfigyelhető, azaz a Habsburg-párti nagyurak szervezőmunkája következtében a kezdetben még népes Szapolyai-tábor egyre fogyatkozott. Sokkal inkább az, hogy eddigi ismereteink szerint Brodarics volt az egyetlen olyan „pártváltó" politikus, aki részletes magyarázatát adta döntésének, és legalább megkísérelte azt érvekkel alátámasztani. Politikustársainak többsége csupán feltételeinek listáját közölte éppen aktuális urával. A szerémi püspök 1527. március 18-án, a Duna-parti Dévény várából kelt búcsúlevele éppen ezért páratlan értékű, különleges történeti forrás, de Brodaricsra vonatkozó adatai miatt egyben roppant fontos úgynevezett ego-dokumentum is. A királyát elhagyó humanista főpap ugyanis öt sűrűn teleírt oldalon igen részletesen, nagy erudícióval és különös őszinteséggel számolt be uralkodójának távozása okairól. Mindezek után rögtön adódik a legfontosabb kérdés: mi késztette Brodarics Istvánt 1527 márciusában a pártváltásra? Ha végigolvassuk a nagy retorikai felkészültséggel és nem kevés pátosszal megírt levelet - lásd Kasza Péter e számbeli írásának Függelékében -, a szerémi püspök által felsorolt indokok röviden a következőképpen foglalhatók össze: Brodarics részben elvi, részben személyes (gyakorlati) okok miatt döntött úgy, hogy elpártol Ferdinándtól. Elvi kifogása volt Habsburg Ferdinánd módszerei ellen: korábban ugyanis abban bízott, hogy a főherceg képes lesz trónigényét békés eszközökkel, az ország nagyobbik részének támogatását élvezve érvényesíteni. Mivel azonban ez Ferdinánd késlekedése miatt nem sikerült, most fegyverrel akar törni Magyarországra és így egyúttal annak már törvényesen megkoronázott királyára - ehhez a lépéshez pedig Brodarics nem volt hajlandó a nevét adni. Az ország békéjének veszélybe kerülése miatt aggódó főpapnak az osztrák főherceg késlekedésében igaza volt. Ferdinánd ugyanis - Mária királyné és legelfogadottabb magyar hívei gyakori szorgalmazása ellenére - mind a maga személyében, mind csapataival csupán 1527 augusztusában érkezett először Magyarországra. Ez kétségkívül jelentősen megnehezítette magyarországi uralmának kiépítését, hiszen addigra Szapolyai már komoly lépéselőnyben volt. Rögtön hozzáteendő ugyanakkor az is, hogy mind Brodarics és magyar politikustársai, mind az utókor történészei gyakran túlértékelték Ferdinánd lehetőségeit. 1526 őszén ugyanis (sőt valójában még a következő esztendőkben is) az osztrák főherceg katonai és anyagi lehetőségei alig voltak jelentősebbek a mohácsi vereség után a magyar trón megszerzésére tüstént készen álló, majd azt sikerrel elnyerő Szapolyainál. Ekkor ugyanis még sem cseh, sem német király nem volt (V. Károly császártól [1519-1556] gyors segítségre csak korlátozottan számíthatott), a magyar korona megszerzéséhez így elsősorban az osztrák rendek katonai és német (főként augsburgi és nürnbergi) kereskedő bankárfamíliák, köztük a Magyarországon is érdekelt Fuggerek anyagi támogatására számíthatott. Brodarics kétségbe vonta Ferdinánd azon érvelését is, miszerint neki az örökösödési szerződések alapján lett volna jussa a magyar koronára, mivel az csak az országlakosok szabad választása útján nyerhető el. Négy-öt ember választását pedig, ahogy ez Ferdinánd esetében búcsúlevelének állítása szerint Pozsonyban történt, nem tekinti elégséges legitimációnak. Ezen a téren a főpap megnyilatkozásai azonban nem feleltek meg teljességgel a valóságnak. Noha az osztrák főherceg idegen és részben magyar tanácsadói hatására kétségkívül előszeretettel hangoztatta, sőt fogadta el az örökösödési szerződéseket és az öröklési jogot, miként a fentiekben részletesen láthattuk, pozsonyi választása megfelelt a régi szabad királyválasztások hagyományainak, és egyáltalán nem négyöt ember, hanem az ország legbefolyásosabb és regionálisan is legnagyobb hatalommal (legtöbb várral) rendelkező urainak meghatározó támogatásával zajlott le. Ezt pedig maga az eseményen jelenlévő kancellár is jól tudhatta, így érvelése e pontjaiban már inkább keresett pártot váltó döntésére (ön)igazolást, mint követte vagy fogadta el a valós eseményeket. Ezzel volt magyarázható az is, hogy - mint erre már ugyancsak utaltunk - az új urának kiszemelt Szapolyai megválasztását és megkoronázását annak ellenére is egyhangúnak nevezte, hogy azon az ország kancellárjaként sem ő, sem Báthory nádor, sem Thurzó Elek tárnokmester, sem más befolyásos nagyurak, sem a horvát rendek követei nem vettek részt. Az elvi indokok mellett Brodarics személyes okai is komoly erővel bírtak döntése meghozatalában - ne feledjük. 4