Turul 2015 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).

2015 / 1. füzet - ÉRTEKEZÉSEK - Katona Csaba: Háború után: egy esztergomi ügyvéd és katonatiszt sorsa a második világháborút követő években

Katona Csaba Háború után Egy esztergomi ügyvéd és katonatiszt sorsa a második világháborút követő években Jelen írás arra szeretne példát hozni, hogy miként segítheti egy kutató munkáját az a szerencsés tényező, ha a családja birtokában magániratok, így például jelen esetben levelezés, peranyag, visszaemlékezés, napló található. Nem egy adott magánirat konkrét ismertetésére vállalkozom azonban, hanem a feldolgozott eset konkrétumain túl azt szeretném megvilágítani, hogy miként vethetőek össze e dokumentumok az úgynevezett hivatalos forrásokkal, s mi módon segíthetik a történész munkáját. Éppen ezért hangsúlyosan jelezni fogom idézett forrásaimnál, hogy melyek maradtak meg magántulajdonban. E bevezető pár sornál illik elárulnom azt is, ami egyébként is gyanítható: ezen írás „főhőse” apai nagyapám. 1. Vétkesek és áldozatok (elméleti alapvetés) „A furore normannorum libera nos domine!’’ A vétkes és áldozat fogalmához szinte azonnal egyértelműen kódolható, jórészt érzelmi, esetleg erkölcsi töltetű elképzelés tapad. Ez egy emocionális megközelítés: akit bántanak, az az áldozat, aki bántja, az a vétkes. * * * Ám nyilvánvaló, ha jobban belegondolunk, ez rendkívül elnagyolt fogalomértelmezés. Amint ugyanis a konkrétumok felé mozgunk, máris szükségszerűen árnyaltabb lesz a kép. Szinte triviális példákkal élek: minden magyar ember ismeri a 9-10. századból a magyarok „dicsőséges kalandozásait”, ahogy azt is, hogy 1241-ben a tatárok feldúlták Magyarországot, amit aztán IV. Béla királynak, a második honalapítónak kellett újraépítenie romjaiból. Leszűkítve, szinte lecsupaszítva az értelmezést, a megtámadottak szemszögéből mindkét esetben arról volt szó, hogy fegyveres támadók szándékoltan felégettek, megtámadtak egy másik országot, annak településeit. Az egyik esetben mégis - és itt jön be az érzelmi töltet, meg a korábban rögzült és szinte ösztönből „előhívott” hagyományok szerepe - diadalmas győzelmet arató bátor harcosokról beszélünk, továbbá a magyar kard pengéjének éléről, míg az áldozatokról lényegében nem esik szó, ők szinte lényegtelen „mellékszereplők”, a fontos a mi harci dicsőségünk. A másik esetben dúló és fosztogató, vad és zabolátlan hordákról esik szó, ugyanakkor nagyon is hangsúlyos az, hogy hányan és miképp szenvedték meg a megtámadottak (azaz az áldozatok) a tatár harcosok kegyetlen cselekedeteit. Természetesen akár a kalandozó magyarok prédálásait, akár a tatárok hadjáratát teljességgel a historikus dolog lenne kodifikációs keretek között is értelmezni. Annak taglalásától (hely hiányában) tehát eltekintek, hogy a korábbi évszázadokat illetően, ha már mérlegeljük, hogy ki az áldozat és ki a vétkes, mennyire anakronisztikus számon kérni például a keresztes lovagokon saját koruk erkölcsei és szokásai helyett a 4. számú genfi egyezmény (1949) vagy a helsinki záróokmány (1975) elveinek be nem tartását, az emberi jogok tiszteletének elmulasztását. Nem tettem ezt magam sem a kalandozó magyarok és a tatár harcosok kapcsán, csupán arra világítottam rá, hogy cselekedeteik a megtámadottak (áldozatok) szemszögéből nézve nem mutatnak lényegi eltérést. Tovább árnyalja a képet, hogy a kalandozók esetében egy életmódból adódó zsákmányoló hadjárattal van dolgunk, a nomád életforma afféle kései maradványaként, a tatároknál viszont egy expanzív állam agresszív, területszerző külpolitikájának katonai vetületéről. Példáim tehát kizárólag azt szolgálják, hogy a kettős mérce „alkalmazását” megvilágítsák. E kettőség ugyanis egyértelműen kiviláglik: ahogy már utaltam rá, ha a mi vitézeink kapnak lóra, hangos „Vivát!”-ot kiáltunk, ha ránk törnek mások, akkor prédára leső, dúló, fosztogató seregek támadását említjük. Jól példázza ezt az eltérő megítélést az 1995-ben Gaál Áron által jegyzett úgynevezett Jász himnusz. Ez a vers erősen szubjektív módon eleveníti fel a magyarországi jászok múltját (pontosabban annak egyfajta sajátos értelmezését), kitérve így előbb az úgynevezett dicsőséges időszakra, majd a hanyatlásra. Idézem: „Elsötétült a Nap nyílvesszőink mögött / Ménjeink patái alatt a szűzföld felnyögött / Felsírt a csecsszopó, »Ments meg Uram minket!« / Jajgatták asszonyok égő vermeikben. / Ám csapdába csalt csalás. S bár kegyelem helyett / Az utolsó szó jogán még lesújtott ! Nem szeretnék itt részletesen ezzel foglalkozni, de utalni kell a viktimológia (a kriminológia azon szakterülete, amely az áldozattá válás folyamatát vizsgálja) alapvetésére, amely szerint a későbbi áldozat magatartásával, jellemével stb. szinte felhívja a figyelmet arra, hogy ő áldozat típus, kvázi potenciális áldozat. Ugyanakkor jelen írásom nem a kriminológia szemszögéből értelmezi az áldozat fogalmát.