Turul 2019 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye)

2019 / 1. füzet - 1. Értekezések - Veres Kristóf György: A magyar királyi kancellária okleveles gyakorlata 1172 és 1235 között

okleveles gyakorlatot, külön hangsúlyt fektetve a különböző oklevélrészek használatában beállt változásokra. Ezek birto­kában ugyanis mindenki számára könnyedén ellenőrizhetővé válnak Szentpétery kritikai jegyzékében szereplő, a fentebb idézetthez hasonló megállapítások. Emellett a különböző formulák időbeli előfordulásának teljeskörű leírása a keltezet­len okleveleknek a korábbiaknál sokkal pontosabb kormeg­határozását teszi lehetővé, illetve az oklevelek hitelességének vizsgálatakor is hasznos eszközt ad a kutató kezébe. Ezen túl egy ilyen típusú vizsgálat kiindulási pontként szolgálhat a korabeli teljes magyar okleveles gyakorlat irányvonalainak megállapításában, azaz hogy a királyi kancellária mennyiben szolgált követendő példaként a vidéki okleveles gyakorlatban. Dolgozatom ugyanakkor nem csak a diplomatika terüle­tén szolgálhat értékes megállapításokkal. A királyi oklevelek formuláiban beállt változások alapján ugyanis arra is választ kaphatunk, hogy az uralkodó- és kancellárváltások mennyi­ben voltak hatással az okleveles gyakorlatra. Megfordítva: az oklevelek formuláiban beállt változások mennyiben estek egybe egy-egy új kancellár feltűnésével. Ennél egy fokkal továbblépve, a nagypolitika eseményeinek lenyomata – példá­ul András király keresztes hadjárata – mennyire érzékelhető a kancellária, vagyis a központi kormányzat egyik legfontosabb intézményének működésén. Szentpétery olvasatában Szent István király gyökértelen és életképtelen kísérlete után ötven évvel elsősorban dalmát és horvát impulzusra indult újra az okleveles gyakorlat, amely a 12. század folyamán fokozatosan erősödött és közelített a 13. században véglegessé váló formákhoz. A királyi okleve­lek még III. Béla uralkodásának kezdetén is ingadozó külső és belső formákat mutattak, például azok hol invocatióval, hol arengával kezdődnek. Az oklevélformák szembetűnően jobban ingadoztak ekkor, mint III. István uralkodása alatt, ugyanis kezdetben III. Béla személyzete nem volt állandó, és nem tartották magukat a korábban kialakuló és megszilár­duló gyakorlathoz.­ Annál szembetűnőbb a király uralkodásának második felében megfigyelhető változás, amely az addigi fejlődést a királyi oklevelek szerkezetének megszilárdulásával fejezi be. Ez a változás Béla király két kancellárjához köthető. Ador­ján kancellár működéséhez­ köthető az oklevélrészek azon sorrendjének kialakulása, amely majd Katapán működése alatt válik véglegessé, a sok ingadozással járó fejlődés tehát az utóbbi működése alatt jutott nyugvópontra. Az oklevélrészek így kialakult rendje, amely a középkorban végig megmarad a magyar királyok fő oklevéltípusának, a privilégiumnak az alapformájául a következő: invocatio (többnyire verbalis), intitulatio (Dei gratia fordulattal), ezután in perpetuum, arenga, vagy arenga nélkül narratiót bevezető promulgatio, corroboratio (illetve sokszor sanctio). Ezen túl Katapánhoz köthető az eddig csak elvétve szereplő datum per manus formula véglegessé válása. A karrierjét egri püspökként befe­jező Katapán Imre uralkodása alatt is kancellár marad, azon­ban Szentpétery szerint kérdéses, hogy főpapi kinevezése után továbbra is ténylegesen részt vett-e a kancellári munkájában.­ Bár 12. századi királyok okleveles gyakorlatát elemezve Szentpétery rendszerint külön alfejezetet szentelt minden királynak, az 1205 és 1308 közötti időszak tárgyalásánál nem követi ezt a gyakorlatot, számos megállapítását a korszak egészére vonatkoztatja. Ezen túl a specifikusan II. András koráról szóló megállapítások elszórva helyezkednek el a tema­tikus alfejezetekben. Eszerint 1205 után a világiak számára szóló oklevél nem kivétel többé, ettől kezdve nagy számban rendelkezünk ilyen típusú adománylevelekkel. Ezen túl Róbert kancellárhoz köthető az annus regni kitétele 1207-től. Továbbá 1216 körül bukkan föl az egyszerűbb szerkezetű, de teljes érvényű oklevél (továbbiakban: egyszerűbb szerkezetű privilegiális oklevél), amely az ünnepélyesebb privilegiális oklevelek részei közül az invocatiót, a méltóságok felsorolását és többnyire a kancellár vagy az alkancellár megnevezését is mellőzi. Továbbá az in perpetuumot a rövidített királyi cím után mindenkihez szóló – omnibus presentes litteras inspectoris vagy hasonló – inscriptióval és az ehhez fűzött salutatióval – például salutem et omne bonum – helyettesíti. Ezen a ponton csak annyit tennék hozzá Szentpétery megál­lapításaihoz, hogy bár valóban 1216 körül tűnik föl ez az oklevéltípus, azonban csak az 1220-as évek közepétől jelenik meg nagyobb számban, és 1231-től válik a kancellárai legfon­tosabb irattípusává, messze meghaladva az ünnepélyesebb szerkezetű diplomák számát. Végezetül Szentpétery kiemeli, hogy 1230-ig a kancellár az oklevéladás ügyének tényleges intézője, ezután a kancellár és az alkancellár szerepe foko­zatosan az irányításra, vezetésre szorítkozik. Összességében II. András alatt a királyi kancelláriából kétféle oklevél került ki, mandátum és privilégium, utóbbinak pedig két altípusa alakult ki, az ünnepélyesebb és az egyszerűbb szerkezetű.10 Szentpétery ezután az oklevélrészek elemzését csak az egész korszakra vonatkoztatva végzi el. Ezzel azt sugallja az olvasó­nak, hogy a teljes szerkezetű privilegiális oklevelek III. Béla és Imre uralkodása alatt való megszilárdulása után nincs értelme a 13. századot kisebb vizsgálati egységekre osztani, ugyanis a formulák változása egy lassú, evolúciószerű folyamat, hason­lóan a korszak kancelláriai gyakorlatához, amely egy egyenes vonalú fejlődésként írható le, amelynek során fokozatosan nő a kibocsátott oklevelek száma és az oklevélrészek formulássága. Ez a széles körökben axiómának tekintett feltételezés ugyan­akkor bámulatosan ingatag lábakon áll, hiszen a 13. századi királyi oklevelek formulahasználatának teljes rekonstrukciója a mai napig nem történt meg. Dolgozatom ennek a tetemes . Szentpétery I.: Oklevéltan i. m. 36., 46–63., 81.– Szentpétery három kor­szakot vázolt föl, név szerint a német császári oklevelek utánzásának korát (1001-1077), az oklevelek jelentősége iránt való érzék fejlődésének korát (1077-1205), végezetül pedig az okleveles gyakorlat kialakulásának korát (1205-1308). Richard Marsina ugyanakkor nem fogadta el az 1205-ös kor­szakhatárt, helyette 1185-öt részesítette előnyben. Kubinyi András sze­rint a magyarországi diplomatika III. Béla korában váltott át egy újabbra. – Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. (Ed. Richard Marsina.) Vol. I–II. Bratislava. 1971–1987. (a továbbiakban: CDES­ I. XXII., Kubinyi A.: Kancellária i. m. 60. 8 Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája 1000-1301. Bp. 2011. (a továbbiakban: Zsoldos Arch.) 107. 9 Szentpétery I.: Oklevéltan i. m. 64-66. 10 po. 83–96. 2

Next