Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1921-02-25 / 8. szám
Február 25 Mikor a kollektív szerződés mellett törtünk annak idején lándzsát, nem így képzeltük el annak eredményét. Álmunkban sem mertük így föltételezni, hogy két évtized után — amikor a nyomd,a tulajdonosok mögött a meggazdagodás aranyuezi szép napjai vannak — a munkások szerény kívánságai előtt ridegen fognak elzárkózni. (TÖRLÉS.) : Ámbár, mint föntebb mondottam, közel tíz éve nem vagyok már a szakmánál, mégis sír a lelkem, hia arra gondolok, hogy most már a magyar nyomdaipar is a lejtőre jut és nem annyira szűklátkörüség, mint szűkkeblűség következményeként, & leginkább azok szokkeblűsége miatt, akik igazolni akarják azt, hogy azoknak volt igazuk, akik azt állították, hogy a munkáltatók nemcsak szűkkeblűek, de egyenesen kapzsiak... Mint távolálló tárgyilagosan állok a kérdéssel szemben és úgy látom: Most arról van szó, hogy az ipar érdekében fönmaradjon-e a kollektiv szerződés, avagy a szent profit érdekében szabad legyen a kizsákmányolás. Az ipar érdeke azt kivánja, hogy a kollektiv szerződés ével győzzenek. Ha a főnökök más oél felé törtetnek , a munkásoknak így is jó lehet, mert ahhoz, hogy a gép termeljen, minden körülmények között jól kell kenni, különbén berozsdásodik és akkor veszendőbe ment a sok ábrándhajszolás, amely akörül forgott, miként lehet az olajat, megtakarítani. Maradtam szerkesztő szaktársnak kész híve Barna Félix. TYPOGRAPHIA Ötszáz korona. Szaktársaim nehogy azt gondolják hogy fenti összeget talán a közeljövőben bérjavításként fogjuk kapni, sietek e cikk elmét megvilágítani: ez az I. osztályú nyomdavárásnak a fizetési minimuma. Ebből az összegből kell a vidéki nyomdászoknak megélni. Nem szűnünk meg hangoztatni, hogy ezzel a fizetéssel az éhenhalásra vagyunk ítélve. Mert 500 korona ma még két kiadási tételét sem fedezi hetenként a nyomdai munkásságnak. Egy métermázsa fa 300 korona, kenyér (egy négytagú családnak szürklösen) hetenként 14 kilogram kilónként 26 koronájával = 364 korona. Tovább nem számolok. Még 1—2 tétel és 1000 koronán túl vagyunk. Mi önnönmagunkon már nem tuduunk segíteni.Az önsegítés utolsó eszközeitől is meg vagyunk fosztva: szekrényeink végképen kiürültek, a téli folyamán utolsó bútordarabjainkat is eltüzel* *• tűk! De hát hogyan lehetséges ez? És ha így van, ki az oka ennek? Megmondom. Mi magunk is, meg azután a vezetőségünk is. Mi azért, mert túlságosan türelmesek voltunk mindig. Vezetőségünk pedig azért, mert türelmünket túlságosan próbára tette a múltban. Nem gondoskodott rólunk kellőleg, csak néhány koronánként kaptuk a béremelést, mintha bizony a hosszú háború alatt kimerült nyomdai munkásságon 40—60 koronás béremeléssel segítve lett volna. Országos bizottságunk rajtunk kezdte az általános drágaság letörését. Úgy számítva, hogy a háború után végre vissza kell térnie a normális áraknak és nem szabad béremelésekkel fokozni a drágaságot. Errn mi nyomdászok csúnyán ráfizettünk. A más szakmabeli munkássággal szemben, rettenetesen hátramaradtunk. Csak egyet értünk el: kivívtuk, hogy a koplalásban első helyen állunk és ezt a tudásunkat mindenki elismeri. E tekintetben Magyarország nyomdai munkássága vívta a bajnokságot. Mert 500 koronából amit azt több statisztikaiban a legnélkülözhetetlenebb cikkek fölsorolásával szaktársaim kimutatták, megélni képtelenség. Nézzünk csak ausztriai kollégáink fele, akik mérföldekkel megelőztek bennünket, holott 1918-ban ők fele bérfizetésben részesültek, mint mi. Akkor a heti bérünk 150 korona volt, ausztriai kollégáink pedig 84 koronás béren tengődtek. Hasonlítsuk ezt össze. Ma már ők 952 koronás minimumot számolnak, mi pedig a vidéken 540 koronát. De hát ne nézzük Ausztriák itt vannak pécsi, szabadkai szaktársaink, akik 1103 koronákat kapnak heti bérül holott a drágaság náluk nem olyan nagymérvű. Bárhogyan van is másutt, mi nem azt nézzük, mi csak a magunk sorsát akarjuk végre rendezni, mert tovább nem bírjuk már. Hogy a nyomdaipar mit bír el azt tapasztaljuk az üzemekben, ahol dolgozunk. Csak kis jóakaratot kérünk minden vonalon és belátását annak, hogy a végső szükség követeli a bérek emelését és ez elől kitérni nem lehet. Munkaadóink a nyomdákban el is ismerik a mi igazunkat és reméljük, mielőbb segítenek rajtunk. Ez a segítés már úgy is későn jön, mert nincs mit megmentenünk. Rongyosok, éhesek vagyunk a családjainkkal együtt. Talán a lassú éhhaláltól még megmenthetnek bennünket, Budapest nyomdai munkásai helyzetük megjavítása céljából mozgalmat indítottak. Ez a mozgalom nemcsak az övék, hanem a miénk, a vidék nyomdai munkásaié is kell hogy legyen, hiszen helyzetünk egyenlő tűrhetetlen az övékkel. A vidéki szaktársaik eddig némán viselték az élet nehéz terhét és ez a képeŕy hallgatás talán azt a látszatot kelthette, mintha ők teljesen megnyugodva, jólétben élnének. De a megélhetés Magyarország nyomdai munkássága részére mindenütt egyformán kétségbeejtően elviselhetetlen és elérkeztünk a végső összeroppanáshoz. Az éhséget és nyomort tovább nem bírjuk. Gyors segítséget vár az egész vidéki nyomdászság. , Szeged, A. P. 1921 LEVELEZÉS, Békéscsaba, február 11. Jegyzőkönyv a békéscsabai csoport január 23-án tartott rendes évi közgyűléséről Jelen vannak Daróczi Lajos, Bálint Ferenc, Voltolini Márton, Orvos András, Szani József kivételével az összes szaktársak. Bardócz Sándor elnök megnyitja a gyűlést, üdvözli a szép számban megjelenteket, rámutat a tisztikar múlt évi működésére és kifejezést ad annak, hogy nevezettek nem teljesülhették kellőleg kötelességüket, azoknak okát a mostoha viszonyokban és abban látja, hogy nincs egyleti helyiség. --- Pénztári jelentés: Bevétel: I. negyed ——, II. negyed 56.20, HI. negyed 77.40, IV. negyed 86.— K, össze ser 219.60 K, kiadás 174.30 K, maradvány 45.30 K. — Jegyző fölolvassa a mult év jegyzőkönyveit, amelyeket, a szaktársak észrevétel nélkül hitelesítenek. —• Könyvtáros jelentése szerint a könyvtárban 60 darab könyv van. Tudomásul szolgál — Elnök jelenti, hogy mandátuma lejárt, kéri a közgyűlést, hogy úgy a maga, valamint tiszttársai részére a fölmentést megadni szíveskedjék. Megadatott. — Következett a tisztujítás. Köreinek Krause Ottó, akinek indítványára a közgyűlés a volt tisztikarnak jegyzőkönyvi köszönetet szavaz. — A közgyűlés ezután az uj tisztikar választására jelölőbizottságot választ, amelynek tagjai: Gálik János, Hima György, Jegyegy János, akiknek jelölése alapján megválasztattak: elnök Bardóczándor, pénztáros Karasz Gyula, jegyző Párt János, könyvtáros Dénesi Sándor, ellenőrök Boldizsár Bálint és Kozma István. Megválasztott szaktársak megköszönve a beléjük helyezett bizalmat, tiszteiket elfogadják. — Bardócz elnök a lakásügyeit kívánja tisztázni. - Gálik szaktárs indítványára a közgyűlés kiküldi Gálik, Karasz és Párti szaktársakat megfelelő helyiség keresésére. — Boldizsár szaktárs indítványára a közgyűlés elhatározza, hogy a szaktársak hetenként s tagonként 1 K-t fizetnek a helyiség fentartására. — A közgyűlés a könyvtár megvizsgálására és a meglévő könyvek leltározása végett bizottságot küld ki, amelynek tagjai: Mayerhoffer József, Dénesi Sándor és Kozma István. — Gyűlés után általános értekezlet tartatott, amelynek vezetésére Bardócz választatott meg, aki indítványozza, hogy a helyi munkanélküliek rendkívüli segélyezésére az eddig begyűlt összeget fordítsuk az itt fölmerült és fölmerülendő kiadásokra, ezután pedig 1%-ot fizessünk a munkanélküliek segélyezésére és ezt az összeget küldjük föl a központnak. Több szaktárs hozzászólása után az értekezlet az indítványt elvetette és úgy határozott, hogy hetenként továbbra is 4 korona fizetendő a helyi alapra, rendkívüli kiadások és segélyezések fedezésére. A Karasz szaktárs a budapesti utazásából származó költségek megtérítését, kéri Kiutaltatott. Ülés vége. Parti János: Egy különös jubileumról. fr— Visszaemlékezés egy régi dalárdistára. — 1 Föltűnhetett talán már többeknek, hogy amikor képzelődésünk eljátssza éber álmait, emlékképek jönnek-mennek előttünk egymást hajtva, mint felhők az égem. Meghalljuk a hangját, meglátjuk a képét annak, aki régesrégen itthagyott bennünket. Ilyen képek, ilyen képzetek kísérik gondolkozásunkat, amikor egy-egy barátunk emléke, avagy ama kedves hely, ahol boldogan éltünk, érzésünk világának szunnyadozó mélységéből eleven életre kel Elvont és gyűjtőfogalmaink mellé is szegődhetnek ilyen t&ngak az árnyékok otthonából, hol hibásak, hol tökéletesebbek. Képzelődésemben a régi nyomdaszvitagnak egy igen érdekes, mondhatni tipikus alakja mozog, akit jóformán az egész nyomdatssztársadalom, ha nem is személyesem, de mérleg bizonyára ismert. Különös és egyúttal érdekes embernek látszott szélesperemü kalapjában és jobb füle eimpájában lévő lemcselaposságú fülbevalójával id. Aigner József, aki dacára kicsi voltának, nagy eszmékkel foglalkozott már 1886- ban, amikor is az az eszme érlelt meg benne, hogy azokat a szaktársakat, akik eddig szétforgácsolva, négy különálló, de nyomdászdalkör jelleggel bánó körben (úgymint: „Typographia“-dalkör, „Atheniaeum“-dalkör, „összhang“ és „Egyetértés“) működtek, egy közös hajlékba — az anyaegylet védszájjogai alá — összpontosítsa. 1886. évi május hó 7-én megjelent a Typographiában az első, a szaktársakhoz intézett fölhívás egy dalkör alakítására, amelyre azonban nagyon gyéren jelentek meg az énoki kedvelők, de már a junius 4-én kibocsátott aláírási felhívásra annyian jelentkeztek, hogy az alakuló gyűlést megtarthatták és a tisztikar választásakor id. Aigner Józsefet alelnökké választották. Ugyanez év szeptember 26-án tartott közgyűlésen Dobsa Gábor, a Franklin-nyomda későbbi macskaidomdítója — akinek Komócsy József kitűnő 63 hírneves iró gott a kare aztkomápe — amaz indítványa fogadtatott el, hogy az anyaegyesület kebeleiben alakított dalkör neve „Ébredés“ legyen, amely elnevezés igen helyesem volt választva, mert egyszersmind azt jelezte, hogy a nyomdászok volt dalárai újra ébredtek és egyesült erővel azon vannak, hogy erős kapcsot létesítsenek az összesség javára. Id. Aigner József eszméje testet öltött és a dalárda működni kezdett. Láttuk őt „Tihany ostroamá“-nál de a „Pepi Tante“-nál is kottával a kezében. Lelkes, buzgó és pontos énekes volt. Az „Ébredés“-t nélküle el sem lehetett képzelni. De működött más téren is. Az anyaegyesületnek régóta választmányi tagja volt. Minden évben a választmányi tagságért való küzdelemnél akár a Zaka-párti, akár az ellenzéki lista, így kezdődött: id. Aigner József és így mindig belekerült a választmányba. Erőszakapárti volt, de nemcsak Zakót, hanem a német remekírókat is bálványozta, de kivéltképen Schillert, ahol csak tehette, kimutatta iránta való hódolatát és a borban, is csak a sillert szerette. Egy hétfői napon — este a választmányi ülésen — nagy megtiszteltetésben volt része. Ugyanis 25 évig egyfolytában volt választmányi tag és az elnök megragadván az alkalmat és a szokásos szóvirágokkal üdvözölte a jubilánst. Komoly testületnél, mint amilyen egyesületünk is, az máskép el sem képzelhető. Nem úgy azonban a „Hétfői Társaság“. Itt már nagy készülődések folytak Bogár Náci vezetése alatt a jubiláns fogadtatására. Sőt Schmidt István vendéglős e nagy eseményre való tekintettel kisöpörtette a „Mü veszteimet“! Régi dantárclistáikhoz illően, a „Hétfői Társaság“ valamennyi fiók dalárdáját meghívta az ünnepélyre. Ott voltak: a „Fakanalas“ dalárda, Róth Móni karnaggyal az élén, a „Vadak“ dalárdája Waldmann Zsigával az élén és a „2raceki“-n egyes Guttenberg Miklóssal A színművészet a „Tilos a bemenet“ című művet tűzte ki előadásai Még a kültagokat is behívták. A „Hétfői Társaságinak ugyanis három kültagja volt, két nő és egy férfi. A kültag ©7t Népszava a munkásságértl 71 munkásság a Népszaváért kár csak ajánlással vették föl azokat is csak nagy nehezen. Az első egy tulkövér mozgóbolttulajdonos neje volt és ott állt boltjával a Schmidtvendéglő bejáratánál. Két különlegességet árult: retket és almát. Az almát az arra járó urak vették, a retket pedig a Hétfői Társaság tagjai, Gabi néninek hivták és titkos imádója, Galbary-Rebell volt a felvételnél az ajánlója. A második egy emeritált jószivü nevelőnő volt és madame Tökösnek hivták; ajánlója Stolcz Lajos volt, hogy mi késztette az öreget az ajánlásra, máig is titok. A harmadik pedig hazánk vándorlantosa és megrovás! kalandjairól híres Hazafi Verás János volt, akit felejthetetlen második keresztpapám, Kóka Lajos, ajánlt. Tehát együtt volt az egész társaság és várta a jubilánst. Egyszerre csak megszólalt a „Hétfői Társaság“ házi telefonja, amely abból állt, hogy Róth Móni a kezében lévő óriási fakanállal egy üres öntözőkannára ütött, jelezvén, hogy jön a várvavánt. Gabi néni és madame Lökőt a vendéglő ajtajánál fogadták id. Aigner Józsefet és az őt kísérő több választmányi tagot és vezették őket a „Művészterembe“. Erre Guttenberg Miklós rákezdett négyesével zongorakísérettel a „Zracski-indulóra“, amelynek hangjai mellett a jövevényeket, elhelyezték a föntartott helyekre. A jubilánsnak külön páholyszerű ülés jutott éppen a színpaddal szemben, ahol a „Tilos a bemenet“ című színdarabnak ama befejező jelenete volt látható, mikor Piccolo Schwartz porcellán trónján ülve, széles, orrtalan ábrázatával belebámul az ünneplő közönség sokaságába. Ezután következett az ünnepi műsor, amely igazán egy régi dalárdistát megilletően volt összeállítva Elsőnek a „Fakanalasok“ énekelték „Ich grüsse Dich!“ című dalt Róth Móni vezénylésével, amely óriási tapsot váltott ki a közönségből, úgy hogy Róth Móni kénytelen volt a közönség óhajának megfelelően a műsort meg-