Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1921-02-25 / 8. szám

Február 25 Mikor a kollektív szerződés mellett törtünk annak idején lándzsát, nem így képzeltük el annak eredményét. Álmunkban sem mertük így föltételezni, hogy két évtized után — ami­kor a nyomd,a tulajdonosok mögött a meggaz­dagodás aranyuezi szép napjai vannak — a munkások szerény kívánságai előtt ridegen fog­nak elzárkózni. (TÖRLÉS.) : Ámbár, mint föntebb mondottam, közel tíz éve nem­ vagyok már a szakmánál, mégis sír a lelkem, hia arra gondolok, hogy most már a magyar nyomdaipar is a lejtőre jut és nem annyira szűklátkörüség, mint szűkkeblűség kö­vetkezményeként, & leginkább azok szok­­keblűsége miatt, akik igazolni akarják azt, hogy azoknak volt igazuk, akik azt állították, hogy a munkáltatók nemcsak szűkkeblűek, de egyenesen kapzsiak... Mint távolálló tárgyilagosan állok a kérdés­sel szemben és úgy látom: Most arról van szó, hogy az ipar érdekében f­önmaradj­on-e a kol­lektiv szerződés, avagy a szent profit érdekében szabad legyen a kizsákmányolás. Az ipar ér­deke azt kivánja, hogy a kollektiv szerződés ével győzzenek. Ha a főnökök más oél felé törtetnek , a munkásoknak így is jó lehet, mert ahhoz, hogy a gép termeljen, minden kö­rülmények között jól kell kenni, különbén­ be­rozsdásodik és akkor veszendőbe ment a sok ábrándha­jszolás, amely akörül forgott, miként lehet az olajat, megtakarítani. Maradtam szerkesztő szaktársnak kész híve Barna Félix. TYPOGRAPHIA Ötszáz korona. Szaktársaim nehogy azt gondolják hogy fenti összeget talán a közeljövőben bérjavítás­­ként fogjuk kapni, sietek e cikk elmét meg­világítani: ez az I. osztályú nyomdavár­ásnak a fizetési minimuma. Ebből az összegből kell a vidéki nyomdászoknak megélni. Nem szűnünk meg hangoztatni, hogy ezzel a fizetéssel az éhenhalásra vagyunk ítélve. Mert 500 korona ma még két kiadási tételét sem fedezi heten­ként a nyomdai munkásságnak. Egy méter­mázsa fa 300 korona, kenyér (egy négytagú családnak szürklösen) hetenként 14 kilogram kilónként 26 koronájával = 364 korona. Tovább nem számolok. Még 1—2 tétel és 1000 koronán túl vagyunk. Mi önnönmagunkon már nem tuduunk­­ segíteni.­­Az önsegítés utolsó eszközeitől is meg vagyunk fosztva: szekrényeink végképen kiürültek, a tél­i folyamán utolsó bútordarabjainkat is eltüzel* *• tűk! De hát hogyan lehetséges ez? És ha így van, ki az oka ennek? Megmondom. Mi ma­gunk is, meg azután a vezetőségünk is. Mi azért, mert túlságosan türelmesek voltunk mindig. Vezetőségünk pedig azért, mert türel­münket túlságosan próbára tette a múltban. Nem gondoskodott rólunk kellőleg, csak né­hány koronánként kaptuk a béremelést, mintha bizony a hosszú háború alatt kimerült nyomdai munkásságon 40—60 koronás béremeléssel segítve lett volna. Országos bizottságunk rajtunk kezdte az általános drágaság letörését. Úgy számítva, hogy a háború után vég­re vi­ssza kell térnie a normális áraknak és nem szabad béremelések­kel fokozni a drágaságot. Errn mi nyomdá­szok csúnyán ráfizettünk. A más szakmabeli munkássággal szemben, rettenetesen hátra­maradtunk. Csak egyet értünk el: kivívtuk, hogy a koplalásban első helyen állunk és ezt a tudásunkat mindenki elismeri. E tekintetben Magyarország nyomd­ai munkássága vívta a bajnokságot. Mert 500 koronából amit azt több statisztikaiban a legnélkülözhetetlenebb cikkek fölsorolásával szaktársaim kimutatták, meg­élni képtelenség. Nézzünk csak ausztriai kollégáink fele, akik mérföldekkel megelőztek bennünket, holott 1918-ban ők fele bérfizetésben részesültek, mint mi. Akkor a heti bérünk 150 korona volt, ausztriai kollégáink pedig 84 koronás béren tengődtek. Hasonlítsuk ezt össze. Ma már ők 952 koronás minimumot számolnak, mi pedig a vidéken 540 koronát. De hát ne nézzük Auszt­riák itt vannak pécsi, szabadkai szaktársaink, akik 1103 koronákat kapnak heti bérül holott a drágaság náluk nem olyan nagymérvű. Bárhogyan van is másutt, mi nem azt néz­zük, mi csak a magunk sorsát akarjuk végre rendezni, mert tovább nem bírjuk már. Hogy a nyomdaipar mit bír el azt tapasztaljuk az üzemekben, ahol dolgozunk. Csak kis jó­akaratot kérünk minden vonalon és belátását annak, hogy a végső szükség követeli a bérek emelését és ez elől kitérni nem lehet. Munka­adóink a nyomdákban el is ismerik a m­i iga­zunkat és reméljük, mielőbb segítenek rajtunk. Ez a segítés már úgy is későn jön, mert nincs mit megmentenünk. Rongyosok, éhesek va­gyunk a családjainkkal együtt. Talán a lassú éhhaláltól még megmenthetnek bennünket, Budapest nyomdai munkásai helyzetük meg­javítása céljából mozgalmat indítottak. Ez a mozgalom nemcsak az övék, hanem a miénk, a vidék nyomdai­­ munkásaié is kell hogy legyen, hiszen helyzetünk egyenlő tűrhetetlen az övék­kel. A vidéki szaktársaik eddig némán viselték az élet nehéz terhét és ez a képeŕy hallgatás talán azt a látszatot kelthette,­­ mintha ők tel­jesen megnyugodva, jólétben élnének. De a megélhetés Magyarország nyomdai munkás­sága részére mindenütt egyformán kétségbe­­ejtően elviselhetetlen és elérkeztünk a végső összeroppanáshoz. Az éhséget és nyomort to­vább nem bírjuk. Gyors­­ segítséget vár az egész vidéki nyomdászság. , Szeged, A. P. 1921 LEVELEZÉS, Békéscsaba, február 11. Jegyzőkönyv a békés­csabai csoport január 23-án tartott rendes évi közgyűléséről Jelen vannak Daróczi Lajos, Bálint Ferenc, Voltolini Márton, Orvos András, Szani József kivételével az összes szaktársak. Bardócz Sándor elnök megnyitja a gyűlést, üdvözli a szép számban megjelenteket, rá­mutat a tisztikar múlt évi működésére és ki­fejezést ad annak, hogy nevezettek nem telje­sülhették kellőleg kötelességüket, azoknak okát a mostoha viszonyokban és abban látja, hogy nincs egyleti helyiség. --- Pénztári jelen­tés: Bevétel: I. negyed ——, II. negyed 56.20, HI. negyed 77.40, IV. negyed 86.— K, össze ser­ 219.60 K, kiadás 174.30 K, maradvány 45.30 K. — Jegyző fölolvassa a mult év jegyzőkönyveit, amelyeket, a szaktársak észrevétel nélkül hite­lesítenek. —• Könyvtáros jelentése szerint a könyvtárban 60 darab könyv van. Tudomásul szolgál — Elnök jelenti, hogy mandátuma le­járt, kéri a közgyűlést, hogy úgy a maga, vala­mint tiszttársai részére a fölmentést megadni szíveskedjék. Megadatott. —­ Következett a tisztujítás. Köreinek Krause Ottó, akinek indít­ványára a közgyűlés a volt tisztikarnak jegyző­­könyvi köszönetet szavaz. — A közgyűlés ez­után az uj tisztikar választására jelölőbizott­ságot választ, amelynek tagjai: Gálik János, Him­a György, Jegy­egy János, akiknek jelö­­lése alapján megválasztattak: elnök Bardócz­ándor, pénztáros Karasz Gyula, jegyző Párt J­ános, könyvtáros Dénesi Sándor, ellenőrök Boldizsár Bálint és Kozma István. Megválasz­tott szaktársak megköszönve a beléjük helye­zett bizalmat, tiszteiket elfogadják. — Bardócz elnök a lakásügyeit kívánja tisztázni. - Gálik szaktárs indítványára a közgyűlés kiküldi Gálik, Karasz és Párti szaktársakat megfelelő helyiség keresésére. — Boldizsár szaktárs indít­ványára a közgyűlés elhatározza, hogy­ a szak­társak hetenként s tagonként 1 K-t fizetnek a helyiség fentartására. — A közgyűlés a könyvtár megvizsgálására és a meglévő köny­vek leltározása végett bizottságot küld ki, amelynek tagjai: Mayerhoffer József, Dénesi Sándor és Kozma István. — Gyűlés után álta­lános értekezlet tartatott, amelynek vezetésére Bardócz választatott meg, aki indítványozza, hogy a helyi munkanélküliek rendkívüli segé­lyezésére az eddig begyűlt összeget fordítsuk az itt fölmerült és fölmerülendő kiadásokra, ezután pedig 1%-ot­ fizessünk a munkanélküliek segélyezésére és ezt az összeget küldjük föl a központnak. Több szaktárs hozzászólása után az értekezlet az indítványt elvetette és úgy­ határozott, hogy hetenként továbbra is 4 ko­rona fizetendő a helyi alapra, rendkívüli ki­adások és segélyezések fede­zésére. A Karasz szaktárs a budapesti utazásából származó költ­ségek megtérítését, kéri Kiutaltatott. Ülés vége. Parti János: Egy különös jubileumról. fr— Visszaemlékezés egy régi dalárdistára.­ — 1 Föltűnhetett talán már többeknek, hogy ami­kor képzelődésünk eljátssza éber álmait, em­lék­­képek jönnek-mennek előttünk egymást hajtva, mint felhők az égem. Meghalljuk a­ hangját, meglátjuk a képét annak, aki régesrégen­ itt­­hagyott bennünket. Ilyen képek, ilyen képze­tek kísérik gondolkozásunkat, amikor egy-egy barátunk emléke, avagy ama kedves hely, ahol boldogan éltünk, érzésünk világának szunnya­­dozó mélységéből eleven életre kel Elvont és gyűjtőfogalmaink mellé is szegődhetnek ilyen t&ngak­ az árnyékok otthonából, hol hibásak, hol tökéletesebbek. Képzelődésemben a régi nyomdaszvitagnak egy igen érdekes, mondhatni tipikus alakja mozog, akit jóformán az egész nyomdatssztársa­­­dalom, ha nem is személyesem, de m­érleg bizo­nyára ismert. Különös és egyúttal érdekes embernek lát­szott szélesperemü kalapjában és jobb füle eimpájában lévő lemcselaposságú fülbevalójá­val id. Aigner József, aki dacára kicsi vol­tának, nagy eszmékkel foglalkozott már 1886- ban, amikor is az az eszme érlelt meg benne, hogy azokat a szaktársakat, akik eddig szét­forgácsolva, négy­­ különálló, de nyomdászdal­kör jelleggel bánó körben (úgymint: „Typo­­graphia“-dalkör, „Atheniaeum“-dalkör, „össz­hang“ és „Egyetértés“) működtek, egy közös hajlékba — az anyaegylet védszájjogai alá — összpontosítsa. 1886. évi május­­ hó 7-én meg­jelent a Typographiában az első, a szaktársak­hoz intézett fölhívás egy dalkör alakítására, amelyre azonban nagyon gyéren jelentek meg az énoki kedvelők, de m­ár a junius 4-én kibo­csátott aláírási felhívásra annyian jelentkez­tek, hogy az alakuló gyűlést megtarthatták és a tisztikar választásakor id. Aigner Józsefet alelnök­ké választották. Ugyanez év szeptember 26-án tartott közgyűlésen Dobsa Gábor, a Fran­klin-nyomda későbbi macskaidomdítója — akinek Komócsy József kitűnő 63 hírneves iró gott a kare aztkomápe — amaz indítványa fo­gadtatott el, hogy az anyaegyesület kebeleiben alakított dalkör neve „Ébredés“ legyen, amely elnevezés igen helyesem volt választva, mert egyszersmind azt jelezte, hogy a nyomdászok volt dalárai újra ébredtek és egyesült erővel azon vannak, hogy erős kapcsot létesítsenek az összesség javára. Id. Aigner József eszméje testet öltött és a dalárda működni kezdett. Láttuk őt „Tihany ostroamá“-nál de a „Pepi Tante“-nál is kottá­val a kezében. Lelkes, buzgó és pontos énekes volt. Az „Ébredés“-t nélküle el sem lehetett képzelni. De működött más téren is. Az anyaegyesü­letnek régóta választmányi tagja volt. Minden évben a választmányi tagságért való küzdelem­nél akár a Zaka-párti, akár az ellenzéki lista, így kezdődött: id. Aigner József és így min­dig belekerült a választmányba. Erős­zaka­­párti volt, de nemcsak Zakót, hanem a német remekírókat is bálványozta, de kivéltképen Schillert, ahol csak tehette, kimutatta iránta való hódolatát és a borban, is csak a sillert szerette. Egy hétfői napon — este a választmányi ülé­sen — nagy megtiszteltetésben volt része. Ugyanis 25 évig­ egyfolytában volt választ­mányi tag és az elnök megragadván az alkal­mat és a szokásos szóvirágokkal üdvözölte a jubilánst. Komoly testületnél, mint amilyen egyesületünk is, az máskép el sem képzelhető. Nem úgy azonban a „Hétfői Társaság“. Itt már nagy készülődések folytak Bogár Náci vezetése alatt a jubiláns fogadtatására. Sőt Schmidt István vendéglős e nagy eseményre való tekintettel kisöpör­tette a „Mü veszteimet“! Régi dantárclistáikhoz illően, a „Hétfői Társa­ság“ valamennyi fiók dalárdáját meghívta az ünnepélyre. Ott voltak: a „Fakanalas“ dalárda, Róth Móni karnaggyal az élén, a „Vadak“ da­lárdája Waldmann Zsigával az élén és a „2raceki“-n egyes Guttenberg Miklóssal A szín­­művészet a „Tilos a bemenet“ című művet tűzte ki előadásai Még a kültagokat is be­hívták. A­­ „Hétfői Társaságinak ugyanis három kültagja volt, két nő és egy férfi. A kültag ©­7t Népszava a munkásságértl 71 munkásság a Népszaváért kár csak ajánlással vették föl azokat is csak nagy nehezen. Az első egy tulkövér mozgóbolttu­l­aj­donos neje volt és ott állt boltjával a Schmidt­­vendéglő bejáratánál. Két különlegességet árult: retket és almát. Az almát az arra járó urak vették, a retket pedig a­­ Hétfői Társa­ság­ tagjai, Gabi néninek hivták és titkos imádója, Galbary-Rebell volt a felvételnél az ajánlója. A má­sodik egy emeritált jószivü nevelőnő volt és madame Tökösnek hivták; ajánlója Stolcz Lajos volt, hogy mi késztette az öreget az ajánlásra, máig is titok. A harmadik pedig hazánk vá­ndorlantosa és megrovás! kalandjairól híres Hazafi Verás János volt, akit felejthetetlen második kereszt­­papám, Kóka Lajos, ajánlt. Tehát együtt volt az egész társaság és várta a jubilánst. Egy­szerre csak megszólalt a „Hétfői Társaság“ házi telefonja, amely abból állt, hogy Róth Móni a kezében lévő óriási fakanállal egy üres öntözőkannára ütött, jelezvén, hogy jön a várvavánt. Gabi néni és madame Lökőt a vendéglő ajta­jánál fogadták id. Aigner Józsefet és az őt kísérő több választmányi tagot és vezették őket­­ a „Művészterembe“. Erre Guttenberg Miklós rákezdett négyesével zongorakísérettel a „Zracski-indulóra“, amelynek hangjai mel­lett a jövevényeket, elhelyezték a föntartott helyekre. A jubilánsnak külön páholyszerű ülés jutott éppen a színpadd­al szemben, ahol a „Tilos a bemenet“ című színdarabnak ama befejező jelenete volt látható, mikor Piccolo­ Schwartz porcellán trónján ülve, széles, orr­­talan ábrázatával belebámul az ünneplő közön­ség sokaságába. Ezután következett az ünnepi műsor, amely igazán egy régi dalárdistát megilletően volt összeállítva Elsőnek a „Fakanalasok“ énekelték „Ich grüsse Dich!“ című dalt Róth Móni vezénylé­sével, amely óriási tapsot váltott ki a közön­ségből, úgy hogy Róth Móni kénytelen volt a közönség óhajának megfelelően a műsort meg-

Next