Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1921-02-25 / 8. szám
ÖfvenHarmadik Svîolyanf Budapest, 1921 februar 2S A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden héten pénteken. Elő* fizetési ár egész évre 201 korona. Egyes szám ára 4 korona. Telefon: József 1-33 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS UTCA 1. SZÁM, FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON §. szám Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetések nonpareille-soronként megállapodás szerint számíttatnak és előre fizetendők Céltudatosan és meggondoltan tovább! A budapesti nyomdai munkásság válságos időket él. Azt is mondhatnák, hogy nemcsak a nyomdai munkásság, hanem az egész sokszorosító ipar munkássága. Hiszen nem tudhatjuk, hogy a megindult lavina hol áll meg. Ezért van céltudatosságra és meggondoltságra szükség. A szervezett munkásságnak a harc nem cél, hanem eszköz. Ebből folyik az, hogy ehhez csak akkor nyúl, ha máskép célt érni nem tud. Különösen ráillik ez a nyomdai munkásokra, akik az elsők voltak ama gazdasági tényezők között, amelyek fölismerték az árszabályközösség célszerűségét a munkaadók és munkások részére egyaránt. Természetes, hogy ennek a célszerűségnek az alapfeltétele a kölcsönös megértés. Nos, ezt a megértést a nyomdai munkások több mint húsz év óta tanúsítják, pedig volt eközben idő, amikor ez nekik nagy önmegtagadásba került. Mi tárgyilagosak akarunk maradni és ezért megállapítjuk, hogy ugyanaz volt eddig a helyzet a nyomdatulajdonosok táborában. Egész bizonyos, hogy a munkaadó érdekeltség e viszony mellett megtalálta a számláját, máskülönben a barátságot. Vagyis az árszabályközösséget már régen fölborította volna. A budapesti árszabály múlt év október 31-én lejárt. A munkaadók kívánták a revideálását, amely kívánságnak a munkások eleget tettek. A tárgyalások azonban elhúzódtak. Ez volt az oka annak, hogy a november 1-én esedékes bérjavítás késést szenvedett és csak 29-én léphetett életbe. A javítás 140—190 koronáig terjedt. Hogy ebből 40 korona csak január 17-én folyósíttatott először, az nem változtathat azon a tényen, hogy immár körülbelül négy hónap múlt el anélkül, hogy a nyomdai munkások megfelelő bérjavítást kaptak. Ha ebből a perspektívából nézzük a fejleményeket, akkor érthetetlen mindenki előtt az a válasz, amelyet, a munkaadók a munkások ama kívánságára adtak, hogy tekintettel a folytonos drágulásra, béreiket fölemeljék. A válasz tudvalévően az, hogy március 15-ike előtt a bérjavítás tekintetében nem tárgyalnak, a bérjavítás áprilisi h ika előtt nem fizethető ki és csak az eddigi keretekben mozoghat. Ilyen választ ezekben a súlyos időkben még egyetlen szakma munkásai sem kaptak munkaadóiktól. És erre mi sem voltunk elkészülve. A nyomdatulajdonosok válasza a bizalmiférfiértekezlet előtt jutott a nyomdai munkásság tudomására és így még inkább érthető az az elkeseredett hangulat, amely ennek a nyomán támadt. E hangulat hatása alatt ült össze február 17-én a bizalmi férfiértekezlet, amely a vezetőség előterjesztésére a következő határozatot fogadta el: A bizalmi férfi teszi fet a munkaadók ama határozatát, hogy a nyomdai munkásság által szorgalmazott munkabérek fölemelése tárgyában március 15-ike előtt nem kívánnak tárgyalni, továbbá, hogy a munkás béremelés március 28-ika előtt, nem léphet életbe és a béremelés összege az életviszonyoknak figyelmen kívül hagyásával csak olyan keretekben mozoghat, mint amilyenekben a nyomdai munkások eddig is részesültek, egyoldalúnak és elfogadhatónak nem tartja, a további teendők végzésével, pedig a szervezet vezetőségét bízza meg. țz a határozat, röviden és szabatosan megállapítja, hogy a műnkről dó1 cselekedete egyoldalú és azért el nem fogadható. Szerintünk ez a megállapítás nem mellőzi a tárgyilagosságot. Mit szóltak volna az urak abban az esetben, ha a munkások képviselői azzal a kijelentéssel tisztelegtek volna náluk, hogy megbízóik követelése 100 százalékos bérjavítás és efölött vitatkozni nem lehet? Erre az urak bizonyára kijelentették volna, hogy ez oktroj, amely ellenkezik azzal a szellemmel, amelyet kölcsönösen lefektettünk az árszabályközösségben. Nem habozunk bevallani, hogy teljes joggal termék. De ami az egyiknek, az szól a másiknak is. A nyomdafőnökök maguk között megállapodtak valamiben, ami fölött a munkások képviselőivel még tárgyalni sem akarnak. Mindennek dacára a nyomdai munkásság képviselete nem veszítette el hidegvérét és úgy határozott, hogy a további teendőkkel a vezetőséget bízza meg. Ezzel a bizalmiférfitestület egyrészt előlegezte azt a bizalmat, amely nélkül a vezetőség sikersen dolgozni képtelen, másrészt azonban tanújelét adta annak, hogy feladata magaslatán áll akkor, amikor nemcsak a szívére, hanem az eszére is hallgat, amely messze kiható kérdésekben meggondolt és megfontolt cselekedetet parancsol. A bizalmi férfiak dicséretére válik, hogy a vezetőség álláspontját magukévá téve, a kirobbanást elhárították és fölhívták nyomdai munkásságot arra, hogy óvja meg a fegyelmezettségét és a munkát folytassa. Az a hangulat, amely a nyomdai munkásságot ez idő szerint uralja, mindenki előtt érthetővé teszi, hogy a fenti határozat meghozatala úgy a vezetőség, mint a bizalmi férfi testület részéről nagy önmegtartóztatást és lelkierőt igényelt. Ezt a főnököknek is figyelemre kell méltatni, valamint azt is, hogy a nyomdában dolgozók milyen súlyos viszonyok között élnek. És vegyék különösen figyelembe az urak, hogy a nyomdai munkásság szenvedése nem mai keletű, már hét év óta tart, teljesen ki van merülve és összeroppanás előtt áll. Nem szabad továbbá elfelejteni azt, hogy a nyomdai munkások a háború előtt bérek tekintetében első, helyen állottak és most a legsilányabban díjazottak között vannak. Mindamellett hűek maradtak az ár Szabályközösséghez abban a biztos reményben, hogy a munkaadók ezt a megértést mindenkoron kellőképen honorálni fogják, 't E szempontok lebegtek a vezetőség szemei előtt, amikor javaslatát a bizalmi férfitestületnek előterjesztette, amit a bizottság előadója beszédében kellőképen ki is domborított. Kifejtve azt, hogy nem hiheti, hogy a munkaadók válasza e kérdésben tényleg az utolsó szót jelentse. A bizalmi férfiértekezlet e felfogást magáévá téve, a határozatot elfogadta, és a bizottságnak lehetővé tette, hogy a bérjavítás elintézése céljából még egy utolsó kísérletet tegyen. A vezetőség ennek alapján a főnökegyesület elnökségével érintkezésbe lépett, annak jeléül, ha erre csak egy lehetőség van, hogy a harc elé kerültessék. A helyzet remélni engedi, hogy fölajánlott olajág meghozza a békét, amelyre az iparnak égetően szüksége van. Sokáig nem késhet a válasz, az utolsó szó. Lássák be a munkaadók, hogy elfoglalt álláspontjuk mellett nem maradhatnak meg, tegyék tehát lehetővé, hogy a béke az iparban továbbra is fönmaialpon. Mi a cél?... (Levél a szerkesztőhöz.) T. Szerkesztő szakít árs! Nem tudom, ildomos-e, hogy én, aki már közel tíz éve nem dolgozom a szakmánál, hozzá akarok szólni ahhoz a kérdéshez, amely most annyira izgatja volt pályatársaimat — a munkabérkérdéshez. Mivel azonban ennek a kérdésnek a mostani állása és megoldása annyira összefügg a kollektív szerződés föntartásával a nyomdaiparban — amelyért annak idején, minden szerénytelenség nélkül teszem ezt a megállapítást, oly nagy munkát, küzdelmet és harcot folytattam azokkal, akik tamáskodtak a főnökök jóindulatában és belátásában—, félreteszek minden meggondolást és elmondom szerény, semmiképen sem mértékadó nézetemet." Teszem ezt annál is inkább, mert dacára annak, hogy közel tíz éve nem vagyok már a szakmánál, mégis vérbeli nyomdásznak érzem magam és örülök a nyomdászok minden előrehaladásának és keserűséggel tölt el minden igazságtalanság, ami volt pályatársaimat éri, mintha ma is közös volna a sorsom velük. Ezért remélem, hogy szerkesztő szaktárs és volt kollégáim, akik annak idején a harcot a kollektív szerződésért velem együtt lefolytatták, mostani hozzászólásomat nem fogják Mvatian prókátorságnak minősíteni. A főnökök esetleges gáncsolása, hidegen, fog hagyni, mert az évek folyamán — sajnos — be kellett látnom: nagyon is igazuk volt azoknak, akik 1910-ben tamáskodtak és nem hittek a nyomdatulajdonosok belátásában és jóindulatában. Mint a kollektív szerződés régi és meghitt híve, mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy a nyomdászokat — akik úttörői voltak a kollektív szerződéseknek — rohamra hívjam e szerződés ellen és buzdítsam őket annak az épületnek a rombadöntésére, amelynek alapjait én is segítettem lerakni. Igaz, fia őszinte akarok lenni, be kell vallanom: sajnálok minden pillanatot, amelyet arra fordítottam, hogy a kollektív szerződésnek propagandát csináljak Magyarországon, mert az itteni munkáltatók — a nyomdaiak nem utolsók a sorban — nem annyira szűklátókörüek, mnt szűkkeblűek, amikor munkásaik falat száraz kenyérrel többet kérnek. Az ember szeme könnybe lábbad, amikor látja azokat, akik dolgoznak, mily soványak és rongyosak. ^ Hivatásomnál fogva igen sok helyen fordulok meg, de beesett arcú, beteges és rongyos ruhájú meg lyukas cipőjű nyomdatulajdonossal még nem találkoztam. Pedig ismerek nem egyet, aki — míg mások nyomdájában dolgozott — fiatalkora ellenére segített megnöveszteni a betegpénztár deficitjét és amikor nem volt beteg, igen sokszor ebédelt e sorok írójával a Dunaparton vagy az Erzsébet téren — nap kisasszonynál. Ma azonban — benősülés avagy a sors más szeszélye folytán — nyomdatulajdonos lett és — az alultáplált, rongyos ruhájú munkások a telhetetlenek. Ezekhez a nyomdatulajdonosokhoz, ezekhez a „kortársaimhoz“ fordulok, akik között nem egy van, aki 12 évvel ezelőtt velem szemben szavalt a főnökök kapzsiságáról, hogy hazudtolják meg önmagukat és igazoljanak engemet és mindazokat, akik akkor azt állították: a nyomdatulajdonosokban van és lesz belátás, de adjuk meg ehhez az alkalmat: biztosítsuk az iparban a nyugodt termelést, biztosítsuk a nyomdatulajdonosokat, hogy bátran vállalhatnak munkát, a munkások nem fogják kalkulációjukat • jogtalan követelésekkel keresztezni. Csináljuk meg a kollektív szerződést. A munkások — bár nem volt ez az állapot számukra mindenkor előnyös — becsülettel álltak a megállapodásokat. Nem így a főnökök. A mai helyzet nem alkalmas arra, hogy ez utóbbiak mulasztását e téren fölsorakoztassam, mert ezzel csak elmérgesíteném a helyzetet. Ez pedig nem célom. Ellenkezőleg! Egynek a megállapításától azonban nem zárkózhatom el. Míg a nyomdatulajdonosok — a termelés nehéz körülményei ellenére is — tollasodtak és vagyont szereztek, addig a munkások családjukkal együtt rásülyedtek egészen a koldusnivóra. Dolgoznak és mégis kénytelenek koldulni és alamizsnáért különböző helyekre fordulni-