Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1921-02-25 / 8. szám

ÖfvenHarmadik Svîolyanf Budapest, 1921 februar 2S A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden héten pénteken. Elő* fizetési ár egész évre 20­1 korona. Egyes szám ára 4 korona. Telefon: József 1-33 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS­ UTCA 1. SZÁM, FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON §. szám Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdeté­sek nonpareille-soronként megállapodás szerint számíttatnak és előre fizetendők Céltudatosan és meggondoltan tovább! A budapesti nyomdai munkásság válságos időket él. Azt is mondhatnák, hogy nemcsak a nyomdai munkásság­, hanem az egész sok­szorosító ipar munkássága. Hiszen nem tud­hatjuk, hogy a megindult lavina hol áll meg. Ezért van céltudatosságra és meggon­­doltságra szükség. A szervezett munkásság­nak a harc nem cél, hanem eszköz. Ebből folyik az, hogy ehhez csak akkor nyúl, ha máskép célt érni nem tud. Különösen ráillik ez a nyomdai munkásokra, akik az elsők vol­tak ama­ gazdasági tényezők között, amelyek fölismerték az árszabályközösség célszerűsé­gét a munkaadók és munkások részére egy­aránt. Természetes, hogy ennek a célszerű­ségnek­ az alapfeltétele a kölcsönös megértés. Nos, ezt a megértést a nyomdai munkások több mint húsz év óta tanúsítják, pedig volt eközben idő, amikor ez nekik nagy önmeg­tagadásba került. Mi tárgyilagosak akarunk maradni és ezért megállapítjuk, hogy ugyanaz volt eddig a helyzet a nyomdatulaj­donosok táborában. Egész bizonyos, hogy a munkaadó érdekeltség e viszony mellett meg­találta a­­ számláját, máskülönben a barát­ságot. Vagyis az árszabályközösséget már ré­gen fölborította volna. A­ budapesti árszabály múlt év október 31-én lejárt. A munkaadók kívánták a re­­videálását, amely kívánságnak a munkások eleget tettek. A tárgyalások azonban el­húzódtak­. Ez volt az oka annak, hogy a november 1-én esedékes bérjavítás késést szenvedett és csak 29-én léphetett életbe. A javítás 140—190 koronáig terjedt. Hogy ebből 40 korona csak január 17-én folyósíttatott először, az nem változtathat azon a tényen, hogy immár körülbelül négy hónap múlt el anélkül, hogy a nyomdai munkások meg­­felelő­ bér­javítást kaptak. Ha ebből a per­spektívából nézzük a fejleményeket,­ akkor érthetetlen mindenki előtt az a válasz, amelyet, a munkaadók a munkások ama kí­vánságára adtak, hogy tekintettel a folyto­nos drágulásra, béreiket fölemeljék. A vá­­lasz tudvalévően az, hogy március 15-ike előtt a bérjavítás tekintetében nem tárgyal­nak, a­ bérjavítás áprilisi h­ ika előtt nem fizethető ki és csak az eddigi keretekben mozoghat. Ilyen választ ezekben a súlyos időkben még egyetlen szakma munkásai sem­­ kaptak munkaadóiktól. És erre mi sem voltunk elkészülve. A nyomdatulajdonosok válasza a bizalmi­­férfiértekezlet előtt jutott a nyomdai mun­kásság tudomására és így még inkább ért­hető­ az az elkeseredett hangulat, amely en­nek a nyomán támadt. E hangulat hatása alatt ü­lt össze február 17-én a bizalmi férfi­­értekezlet, amely a vezetőség előterjesztésére a következő határozatot fogadta el: A bizalmi férfi teszi fet a munkaadók ama határozatát, hogy a nyomdai munkásság ál­tal szorgalmazott munkabérek fölemelése tár­gyában március 15-ike előtt nem kívánnak tárgyalni, továbbá, hogy a­ munkás béremelés március 28-ik­a előtt, nem léphet életbe és a béremelés összege az életviszonyoknak figyel­men­­ kívül hagyásával csak olyan keretekben mozoghat, mint amilyenekben a nyomdai­­ munkások eddig is részesültek, egyoldalúnak és elf­ogadhatónak nem tartja, a további teen­dők végzésével, pedig a szervezet vezetősé­gét bízza meg. ț­z­ a határozat, röviden és szabatosan megállapítja, hogy­ a műnkről dó1­ cselekedete egyoldalú és azért el nem fogadható. Szerin­tünk ez a megállapítás nem mellőzi a tár­gyilagosságot. Mit szóltak volna az urak abban az esetben, ha a munkások képviselői azzal a kijelentéssel tisztelegtek volna náluk, hogy­ megbízóik követelése 100 százalékos bérjavítás és efölött vitatkozni nem lehet? Erre az urak bizonyára kijelentették volna, hogy ez oktroj, amely ellenkezik azzal a szellemmel, amelyet kölcsönösen lefektet­tünk az árszabályközösségben. Nem habo­zunk bevallani, hogy teljes joggal termék. De ami az egyiknek, az szól a másiknak is. A nyomdafőnökök maguk között megállapod­tak valamiben, ami fölött a munkások képviselőivel még tárgyalni sem akarnak. Mindennek dacára a nyomdai munkásság képviselete nem veszítette el hidegvérét és úgy határozott, hogy a további teendők­kel a vezetőséget bízza meg. Ezzel a bizalmi­­férfitestület egyrészt előlegezte azt­ a bizal­mat, amely nélkül a vezetőség sikersen dolgozni képtelen, másrészt azonban tanú­­jelét adta annak, hogy feladata magaslatán áll akkor, amikor nemcsak a szívére, hanem az eszére is hallgat, amely messze kiható kérdésekben meggondolt és megfontolt cse­lekedetet parancsol. A bizalmi férfiak dicséretére válik, hogy a vezetőség álláspontját magukévá téve, a kirobbanást elhárították és fölhívták nyomdai munkásságot arra, hogy óvja meg a fegyelmezettségét és a munkát folytassa. Az a hangulat, amely a nyomdai munkásságot ez idő szerint uralja, mindenki előtt érthetővé teszi, hogy a­­ fenti határozat meghozatala úgy a vezetőség, mint a bizalmi férfi testület részéről nagy önmegtartóztatást és lelkierőt igényelt. Ezt a főnököknek is figyelemre kell méltatni, valamint azt is, hogy a nyomdában dolgozók milyen súlyos viszonyok között élnek. És vegyék különösen figyelembe az urak, hogy a nyomdai munkásság szenvedése nem mai keletű, már hét év óta tart, teljesen ki van merülve és összeroppanás előtt áll. Nem szabad továbbá elfelejteni azt, hogy a nyom­dai munkások a háború előtt bérek tekinte­tében­­ első, helyen­ állottak és most a leg­silányabban díjazottak között vannak. Mind­amellett hűek maradtak az ár Szabályközös­­séghez abban a biztos reményben, hogy a munkaadók ezt a megértést mindenkoron kellőképen honorálni fogják, '­t E szempontok lebegtek a vezetőség sze­mei előtt, amikor javaslatát a bizalmi férfi­­testületnek előterjesztette, amit a bizottság előadója beszédében kellőképen ki is dom­borított. Kifejtve azt, hogy nem hiheti, hogy a munkaadók válasza e kérdésben tényleg az utolsó szót jelentse. A bizalmi férfiérte­­kezlet e felfogást magáévá téve, a határoza­tot elfogadta, és a bizottságnak lehetővé tette, hogy a bérjavítás elintézése céljából még egy utolsó kísérletet tegyen. A vezető­ség ennek alapján a főnökegyesület elnök­ségével érintkezésbe lépett, annak jeléül, ha erre csak egy lehetőség van, hogy a harc el­­é kerültessék. A helyzet remélni engedi, hogy fölajánlott olajág meghozza­ a békét, amelyre az iparnak égetően szüksége van. Sokáig nem késhet a válasz, az utolsó szó. Lássák be a munkaadók, hogy elfoglalt ál­láspontjuk mellett nem maradhatnak meg, tegyék tehát lehetővé, hogy a béke az­ ipar­­­­ban továbbra is fönmaialpon. Mi a cél?... (Levél a szerkesztőhöz.) T. Szerkesztő szakít ár­s! Nem tudom, ildomos-e, hogy én, aki már kö­zel tíz éve nem dolgozom a szakmánál, hozzá­ akarok szólni ahhoz a kérdéshez, amely most annyira izgatja volt pályatársaimat — a munka­­bérkérdéshez. Mivel­ azonban ennek a kérdésnek a mostani állása és megoldása annyira összefügg a kol­lektív szerződés föntartásával a nyomdaiparban — amelyért annak idején, minden szerénytelen­ség nélkül teszem ezt a megállapítást, oly nagy munkát, küzdelmet és harcot folytattam azok­kal, akik tamáskodtak a főnökök jóindulatá­ban és belátásában—, félreteszek minden meg­gondolást és elmondom szerény, semmiképen sem mértékadó nézetemet." Teszem ezt annál is inkább, mert dacára an­nak, hogy közel tíz éve nem vagyok már a szakmánál, mégis vérbeli nyomdásznak érzem­ magam és örülök a nyomdászok minden előre­haladásának és keserűséggel tölt el minden igazságtalanság, ami volt pályatársaimat éri, mintha ma is közös volna a sorsom velük. Ez­ért remélem, hogy szerkesztő szaktárs és volt kollégáim, akik annak idején a harcot a kol­lektív szerződésért velem együtt lefolytatták, mostani hozzászólásomat nem fogják Mva­ti­an prókátorságnak minősíteni. A főnökök eset­leges gáncsolása, hidegen, fog hagyni, mert az évek folyamán — sajnos — be kellett látnom: nagyon is igazuk volt azoknak, akik 1910-ben tamáskodtak és nem hittek a nyomdatulaj­do­no­sok belátásában és jóindulatában. Mint a kollektív szerződés régi és meghitt híve, mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy a nyomdászokat — akik úttörői voltak a kollek­tív szerződéseknek — rohamra hívjam e szer­ződés ellen és buzdítsam őket annak az épület­nek a rom­b­ad­ön­tésére, amelynek alapjait én is segítettem lerakni. Igaz, fia őszinte akarok lenni, be kell vallanom: sajnálok minden pil­lanatot, amelyet arra fordítottam, hogy a kol­lektív szerződésnek propagandát csináljak Ma­gyarországon, mert az itteni munkáltatók — a nyomdaiak nem utolsók a sorban — nem an­­­nyira szűklátókörüek, m­­nt szűkkeblűek, ami­kor munkásaik falat száraz kenyérrel többet kérnek. Az ember szeme könnybe lábbad, amikor látja azokat, akik dolgoznak, mily soványak és ron­gyosak. ^ Hivatásomnál fogva igen sok helyen fordu­lok­­ meg, de beesett arcú, beteges és rongyos ruhájú meg lyukas cipőjű nyomdatulajdonos­­sal még nem találkoztam. Pedig ismerek nem egyet, aki — míg mások nyomdájában dolgo­zott — fiatalkora ellenére segített megnövesz­teni a betegpénztár deficitjét és amikor nem volt beteg, igen sokszor ebédelt e sorok írójá­val a Dunaparton vagy az Erzsébet téren — nap kisasszonynál. Ma azonban — benősül­és avagy a sors más szeszélye folytán — nyomda­tulajdonos lett és — az alultáplált, rongyos ruhájú munkások a telhetetlenek. Ezekhez a nyomdatulaj­donosokhoz, ezekhez a­­ „k­ortársaimhoz“ fordulok, akik között nem egy van, aki 12 évvel ezelőtt velem szemben szavalt a főnökök kapzsiságáról, hogy hazud­tolják meg önmagukat és igazoljanak engemet és mindazokat, akik akkor azt állították:­ a nyomdatu­lajdonosokban van és lesz belátás, de adjuk meg ehhez az alkalmat: biztosítsuk a­z iparban a­­ nyugodt termelést, biztosítsuk a n­y­omdatulaj­d­ono­s­okat, hogy b­á­tran vállalha­t­nak munkát, a munkások nem fogják kalkulá­ció­j­ukat • jogtalan követelésekkel keresztezni. Csináljuk meg a kollektív szerződést. A mun­kások — bár nem volt ez az állapot számukra mindenkor előnyös — becsülettel álltak a meg­állapodásokat. Nem így a főnökök. A mai hely­zet nem alkalmas arra, hogy ez utóbbiak mu­lasztását e téren fölsorakoztassam, mert ezzel csak elmérgesíteném a helyzetet. Ez pedig nem célom. Ellenkezőleg! Egynek a megállapításá­tól azonban nem zárkózhatom el. Míg a nyomd­a­­tulajdonosok — a termelés nehéz körülmé­nyei­­ ellenére is — tollasodtak és vagyont sze­reztek, addig a­ munkások családjukkal együtt rásülyedte­k egészen a koldusnivóra. Dolgoznak és mégis kénytelenek koldulni és alamizs­náért különböző helyekre fordulni-

Next