Typographia, 2017 (149. évfolyam, 1-4. szám)
2017-08-01 / 3. szám
Új szlogen: Európai bérunió Az életszínvonal növelése, felzárkózás az európai uniós bérekhez. Béruniós törekvések és hatásuk a magyar gazdaságban. A nyomdászszakszervezet állásfoglalása a kezdeményezésről, és az első lehetséges lépésekről. A Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezetének elnöksége szeptemberi ülését a béruniós kezdeményezés megvitatásával kezdte. Aczél János elnök az ülés szóbeli előterjesztéséről, a kapcsolódó írásos anyagokról az elnökség hosszasan vitatkozott. A vitában elhangzott: A béruniós törekvések jelentőségét munkavállalói oldalról nézve nem szabad alábecsülni. Fontos követelése, résztvevője lehet a szakszervezetnek a bérek felzárkóztatása. A jelenlegi formájában történő felvetése pártpolitikai célokat szolgál és a választási kampány része. Az elnökség tagjainak határozott véleménye A bérfelzárkóztatást már a szakszervezetek megfogalmazták jó néhány évvel ezelőtt, a szövetségünk erre tervet is készített, ami a szőnyeg alá került. Az idei minimálbér jelentősebb emelése háttérproblémákat generált, nagyobb, észrevehetőbb jövedelmi javulást nem eredményezett. Most a kampány idején a jól hangzó bérkérdés a pártpolitika számára is téma lett. Először a bérkérdést, és a megvalósítást, itthon kell a helyére tenni. Példa lehet a nyomdaipar is, ahol néhány munkáltató miatt nincs Ágazati Kollektív Szerződés, vagy az, hogy helyi szinten sincsenek Kollektív Szerződések, amelyek szabályai lehetnek az alapszintű bérszabályozásnak. A bérre rakódó munkáltatói terhek, a minimálbér szja kedvezőbb változása, az egyik fő lépés lehetne, majd a munkáltatói trükközésre hagyott kiskapuk bezárása meghozhatja a jobb munkavállalói közérzetet, de természetesen az uniós bérre való törekvések támogatása a miénkkel megegyezik. A hazai gazdaság sajnos drasztikus bérnövekedést nem bír el, ezt kell tudomásul venni. A folyamat lassú és részleges megvalósulást láttat. A uniós bérkülönbségeknek közgazdasági okai vannak. • A hazai gazdaság az ún. függő gazdaságok közé tartozik. A beruházások alapvetően a nemzetközi nagyvállalatok telephelyei közötti versenytől függenek, mely az üzleti beruházások fő forrása. A munkaerő szempontjából a szakmunkások értéke a meghatározó, az innováció elsősorban az említett nagyvállalatok telephelyei közötti transzferre korlátozódik. A komparatív előny forrása pedig a költséghatékony összeszerelés. Ez korlátozottan teszi összehasonlíthatóvá a mozgásteret nyugat- vagy észak-európai országokkal. • A tőketulajdonosi szerkezet és a bérek között szoros összefüggés van. Míg az említett észak- és nyugat-európai országokban a széttagolt, gyakran helyi tulajdonosi kör meghatározó jelentőségű a gazdaságban, addig Kelet-Európában a külföldi tőke koncentrációja nagyságrendekkel dominánsabb. • A magasabb hozzáadott érték értelemszerűen magasabb jövedelemszintet tesz lehetővé, ezért ezt kevésbé nyitottak külföldre kiszervezni a tulajdonosok, és a bérmunka-jellegű tevékenység jut Kelet-Európának. Ha viszont ebben a nemzetközi munkamegosztásban szakszervezeti úton béremelést kívánunk realizálni - ami nyilván üdvözítő lenne, mint végeredmény!-, akkor a magyarországi cégvezetők gyors leépítésekbe kezdhetnek. A szlovák, román, mexikói versenytárs telephelyek elvinnék az új projekteket. Jelenleg ugyanis sem a minőségi munkaerőben, sem beszállítóhálózatok, sem kutatásfejlesztési kooperációk tekintetében nem rendelkezünk egyedi versenyelőnnyel. Jelentős eleme az írásos anyagnak, hogy kimondja: a bérek nincsenek a helyén az Európai Unióban. Viszont ez a probléma nem csak európai szinten jelentkezik hanem országosan, regionálisan, egy adott vállalkozáson belül, sőt a férfi és női munkavállalók tekintetében is releváns. Ehhez szükséges megoldásokat a bérunió nem szorgalmaz, így előbb a törvényeket, a gyakorlati megvalósíthatóság eszközrendszerét szükséges kiépíteni. Ez érdemi szakszervezeti munkát kí(Folytatás a 2. oldalon.) BÉRUNIÓ Munkát már találtam, az uniós bérekhez adtak egy messzelátót... Elnökségi ülésen: Boros József NYDSZ-alelnök, és Aczél János elnök Tűrni vagy lázadni? A Lajtán túl, ahogy azt emlegettük az „átkosban”, minden szép és jó, működik a kapitalizmus, erősek a szakszervezetek, a jóléti társadalom minden kelléke a helyén van. No lám hozzánk is beköszöntött a kapitalizmus vagy az annak titulált szörmedvény, (lassan 30 éve) konvertibilis lett a forint, szabadok vagyunk, oda utazunk és annyiszor, ahányszor csak akarunk. És mégis sántít a rendszer, nincs jólét, nota bene a létminimum szintjén tengődnek milliók, százezrek hagyják el jobb élet reményében az országot. Miért lett ennyire pesszimista a magyar? Tanult közgazdászok eszmefuttatásait figyelve, talán nem meglepő az a tény, hogy Észak- és Nyugat-Európa munkavilágában szinte mindenhol a jelentős tagsággal rendelkező szakszervezetek intézik, irányítják az ágazatokban (kiemelten ezen a színtéren) és a cégeknél is, a munkaügyi kapcsolatok, a szociális párbeszéd rendszerét. Képviselik a munkavállalókat a béralkuban a kollektív tárgyalásokon. Meghatározó félként vesznek részt a megbeszéléseken és megállapodnak a bérről is. Sehol nem olyan nyers, diktatórikus kormányzati és munkáltatói parancsrendszerben, mint nálunk (tisztelet a kivételnek). Csekély vigasz az, hogy így történik több kelet-európai „vadkapitalista” országban is. Ki a felelős ezért? (Lehetne Soros György is, de erről még nem adott ki nyilatkozatot a NER.) Sokak viszont egyértelműen a szakszervezetekre mutogatnak. Mire alapozzák ezt a véleményüket? A helyzet úgy áll, hogy egyre több szakszervezet ismeri el és teszi magáévá azt az állítást, miszerint a megtermelt hozzáadott értékből, a profit és a bérek aránya a felelős az áhított jólétért. A felosztás arányát pedig határozottan a felek (szakszervezet kontra munkáltatók) relatív erőviszonya határozza meg (determinálja). A valóság arra hajaz: míg a jól működő, iparilag fejlett tőkés országokban a tőketulajdonos és a munkavállaló közötti nyers bérharc során dől el a részesedés mértéke, addig nálunk a munkáltató és a kormányzat paktumával kihirdetett bér a domináns. A rendszerváltás után kapitalizálódó országokban látványosan hiányoznak a társadalmi berendezkedés központi elemei: az érdemi, erős, szervezett ágazati szakszervezetek. A megoldás kulcsa tehát abban van: létre kell hozni a szolidaritáson alapuló, ágazati érdekeket megjelenítő, erős szakszervezeteket. És el kell dönteni: tűrünk vagy lázadunk? Ehhez fel kell vállalni a szolidaritást, és szolidárisnak kell lenni a nálunk szegényebbekkel, a folyamatosan lecsúszó közösségekkel, családokkal, mert ahogy Ferenc pápa mondta: „Lehet-e nyugalomban élni úgy, hogy tudjuk, mennyi szenvedés, fájdalom, nyomor vesz körül bennünket?” Ha ezt elfogadjuk tényként, akkor akár tetszik, akár nem, ennek az állításnak van realitása. Azaz a bérek szintje, a kizsákmányolás mértéke elsődlegesen a szakszervezet és a munkáltatók közötti bérharc függvénye, amely a szektorális kollektív megállapodásokban testesül meg. A kollektív megállapodásokon alapuló bérmegállapodásnak nemcsak nyugat-európai országokban van nagy hagyománya, hanem a globális gazdaság frissen alakuló demokratikus országaiban is. Sőt, több olyan országban visszatérnek erre a gyakorlatra, ahol pár évvel ezelőtt brutálisan beleavatkozva megszüntették azokat. Ha elemezzük az Európai Unió tagállamainak bérhelyzetét, egyértelműen tetten érhető, hogy a bérek magasabbak lesznek, a bérek közötti különbségek pedig kisebbek azokban az országokban, ahol működik a kollektív megállapodások valódi rendszere. Ellenérvek, amelyeket főleg a tőketulajdonosok hangsúlyoznak, és azzal replikáznak, hogy azért magasabbak a nyugati bérek, mert ott magasabb a termelékenység (mintha ennek javítása nem a munkáltató feladata lenne). Csakhogy a hétköznapi életben sokan érzik úgy, és ez bizonyított tény, valójában erőfeszítésük, munkájuk alapján is rászolgálnak a magasabb keresetre. Az sem vitatott, miszerint a keleti és nyugati munkavállalók piaci képességei, szaktudása között semmifajta különbség nincs, így a magas kollektív lefeledettség miatt magasabbak a bérek, és nemcsak a termelékenységből következik. A magyar bérek abszolút nincsenek a megérdemelt helyükön a termelékenységünk szintje alapján sem, így nem meglepő módon jóval alacsonyabbak maradtak a kollektív megállapodásokkal nem rendelkező vállalkozásokban. A fluktuáció, elvándorlás is jelentősebb mértékben ment végbe. De egy kérdést most már végképpen el kell dönteni: tűrünk vagy lázadunk? A szakszervezeteket nemcsak önmaguk, a kilépett tagságuk, hanem a mindenkori hatalom is gyengítette. Fekete nap a szakszervezetek életében: 2012. július 1-je, az új Munka törvénykönyvének életbelépése, amikor is a szakszervezetek elveszítették jogosítványaik többségét, a fajsúlyosabb részét. A törvény bevezetése elleni mozgósításra a tagság, a munkavállalók nem voltak érzékenyek, az új törvény csapdáit nem érzékelték. Ennek a súlyos árát fizetjük évről évre, a nyomott, hihetetlen alacsony bérekkel. Ezt a csapást azóta sem tudjuk kiheverni, így valóban a szakszervezetek gyengesége is okozója az alacsony béreknek, és ennek a keserű levét issza most a társadalom hatalomtól távol lévő része. A te döntésedtől függ, hogy még meddig. Aczél János