Typographia, 2017 (149. évfolyam, 1-4. szám)

2017-08-01 / 3. szám

Új szlogen: Európai bérunió Az életszínvonal növelése, felzárkózás az európai uniós bérekhez. Béruniós törekvé­sek és hatásuk a magyar gazdaságban. A nyomdász­szakszervezet állásfoglalása a kezdeményezésről, és az első lehetséges lépésekről. A Nyomdaipari Dolgozók­ Szak­­szervezetének elnöksége szep­temberi ülését a béruniós kezde­ményezés megvitatásával kezd­te. Aczél János elnök az ülés szó­beli előterjesztéséről, a kapcso­lódó írásos anyagokról az el­nökség hosszasan vitatkozott. A vitában elhangzott: A béruniós törekvések jelentőségét munka­­vállalói oldalról nézve nem sza­bad alábecsülni. Fontos követe­lése, résztvevője lehet a szak­­szervezetnek a bérek felzárkóz­tatása. A jelenlegi formájában történő felvetése pártpolitikai célokat szolgál és a választási kampány része. Az elnökség tagjainak határozott véleménye A bérfelzárkóztatást már a szakszervezetek megfogal­mazták jó néhány évvel ezelőtt, a szövetségünk erre tervet is készített, ami a sző­nyeg alá került. Az idei mini­málbér jelentősebb­ emelé­se háttérproblémákat gene­rált, nagyobb, észrevehetőbb jövedelmi javulást nem ered­ményezett. Most a kampány idején a jól hangzó bérkérdés a pártpolitika számára is téma lett. Először a bérkérdést, és a megvalósítást, itthon kell a helyére tenni. Példa lehet a nyomdaipar is, ahol néhány munkáltató miatt nincs Ágazati Kollektív Szerző­dés, vagy az, hogy helyi szinten sincsenek Kollektív Szerződé­sek, amelyek szabályai lehetnek az alapszintű bérszabályozás­nak. A bérre rakódó munkálta­tói terhek, a minimálbér szja kedvezőbb változása, az egyik fő lépés lehetne, majd a munkál­tatói trükközésre hagyott kiska­puk bezárása meghozhatja a jobb munkavállalói közérzetet, de természetesen az uniós bérre való törekvések támogatása a miénkkel megegyezik. A hazai gazdaság sajnos drasztikus bér­­növekedést nem bír el, ezt kell tudomásul venni. A folyamat las­sú és részleges megvalósulást láttat. A uniós bérkülönbségek­nek közgazdasági okai vannak. • A hazai gazdaság az ún. füg­gő gazdaságok közé tartozik. A beruházások alapvetően a nem­zetközi nagyvállalatok telephe­lyei közötti versenytől függe­nek, mely az üzleti beruházások fő forrása. A munkaerő szem­pontjából a szakmunkások ér­téke a meghatározó, az innová­ció elsősorban az említett nagy­­vállalatok telephelyei közötti transzferre korlátozódik. A komparatív előny forrása pedig a költséghatékony összeszere­lés. Ez korlátozottan teszi össze­hasonlíthatóvá a mozgásteret nyugat- vagy észak-európai országokkal. • A tőketulajdonosi szerkezet és a bérek között szoros össze­függés van. Míg az említett észak- és nyugat-európai orszá­gokban a széttagolt, gyakran he­lyi tulajdonosi kör meghatározó jelentőségű a gazdaságban, ad­dig Kelet-Európában a külföldi tőke koncentrációja nagyság­rendekkel dominánsabb. • A magasabb hozzáadott ér­ték értelemszerűen magasabb jövedelemszintet tesz lehetővé, ezért ezt kevésbé nyitottak kül­földre kiszervezni a tulajdono­sok, és a bér­munka-jellegű tevékenység jut Kelet-Európá­­nak. Ha viszont ebben a nem­zetközi munkamegosztásban szakszervezeti úton béremelést kívánunk realizálni - ami nyil­ván üdvözítő lenne, mint vég­eredmény!-, akkor a magyaror­szági cégvezetők gyors leépíté­sekbe kezdhetnek. A szlovák, ro­mán, mexikói versenytárs telep­helyek elvinnék az új projekteket. Jelenleg ugyanis sem a minőségi munkaerőben, sem beszállító­hálózatok, sem ku­tatásfejlesztési kooperációk te­kintetében nem rendelkezünk egyedi verseny­­előnnyel. Jelentős eleme az írásos anyag­nak, hogy ki­mondja: a bérek nincsenek a he­lyén az Európai Unióban. Viszont ez a probléma nem csak európai szinten jelentke­zik hanem­ orszá­gosan, regionáli­san, egy adott vál­lalkozáson belül, sőt a férfi és női munkavállalók tekintetében is releváns. Ehhez szükséges megoldásokat a bér­unió nem szorgalmaz, így előbb a törvényeket, a gyakorlati meg­valósíthatóság eszközrendsze­rét szükséges kiépíteni. Ez ér­demi szakszervezeti munkát kí­(Folytatás a 2. oldalon.) BÉRUNIÓ Munkát már találtam, az uniós bérekhez adtak egy messzelátót... Elnökségi ülésen: Boros József NYDSZ-alelnök, és Aczél János elnök Tűrni vagy lázadni? A Lajtán túl, ahogy azt emlegettük az „átkosban”, minden szép és jó, működik a kapitalizmus, erősek a szakszervezetek, a jóléti társadalom minden kelléke a helyén van. No lám­­ hozzánk is beköszöntött a kapitalizmus vagy az annak titulált szörmedvény, (lassan 30 éve) konvertibilis lett a forint, szabadok vagyunk, oda utazunk és annyiszor, ahányszor csak akarunk. És mégis sántít a rendszer, nincs jólét, nota bene a létminimum szintjén tengődnek milliók, százezrek hagyják el jobb élet reményében az országot. Miért lett ennyire pesszimista a magyar? Tanult közgazdászok eszmefuttatásait figyelve, talán nem meg­lepő az a tény, hogy Észak- és Nyugat-Európa munkavilágá­ban szinte mindenhol a jelentős tagsággal rendelkező szak­­szervezetek intézik, irányítják az ágazatokban (kiemelten ezen a színtéren) és a cégeknél is, a munkaügyi kapcsolatok, a szociális párbeszéd rendszerét. Képviselik a munkavállalókat a béralkuban a kollektív tárgyalásokon. Meghatározó félként vesznek részt a megbeszéléseken és megállapodnak a bérről is. Sehol nem olyan nyers, diktatórikus kormányzati és munkáltatói parancsrendszerben, mint nálunk (tisztelet a kivételnek). Cse­kély vigasz az, hogy így történik több kelet-európai „vadkapi­talista” országban is. Ki a felelős ezért? (Lehetne Soros György is, de erről még nem adott ki nyilatkozatot a NER.) Sokak viszont egyértelműen a szakszervezetekre mutogatnak. Mire alapozzák ezt a véleményüket? A helyzet úgy áll, hogy egyre több szakszervezet ismeri el és teszi magáévá azt az állítást, miszerint a megtermelt hozzáadott értékből, a profit és a bérek aránya a felelős az áhított jólétért. A felosztás arányát pedig határozottan a felek (szakszervezet kontra munkáltatók) relatív erőviszonya határozza meg (de­terminálja). A valóság arra hajaz: míg a jól működő, iparilag fejlett tőkés országokban a tőketulajdonos és a munkavállaló közötti nyers bérharc során dől el a részesedés mértéke, addig nálunk a munkáltató és a kormányzat paktumával kihirdetett bér a domináns. A rendszerváltás után kapitalizálódó orszá­gokban látványosan hiányoznak a társadalmi berendezkedés központi elemei: az érdemi, erős, szervezett ágazati szak­­szervezetek. A megoldás kulcsa tehát abban van: létre kell hozni a szolidaritáson alapuló, ágazati érdekeket megjelenítő, erős szakszervezeteket. És el kell dönteni: tűrünk vagy lázadunk? Ehhez fel kell vállalni a szolidaritást, és szolidárisnak kell lenni a nálunk szegényebbekkel, a folyamatosan lecsúszó közössé­gekkel, családokkal, mert ahogy Ferenc pápa mondta: „Lehet-e nyugalomban élni úgy, hogy tudjuk, mennyi szenvedés, fájdalom, nyomor vesz körül bennünket?” Ha ezt elfogadjuk tényként, akkor akár tetszik, akár nem, ennek az állításnak van realitása. Azaz a bérek szintje, a ki­zsákmányolás mértéke elsődlegesen a szakszervezet és a mun­káltatók közötti bérharc függvénye, amely a szektorális kollektív megállapodásokban testesül meg. A kollektív megállapodásokon alapuló bérmegállapodásnak nemcsak nyugat-európai orszá­gokban van nagy hagyománya, hanem a globális gazdaság frissen alakuló demokratikus országaiban is. Sőt, több olyan országban visszatérnek erre a gyakorlatra, ahol pár évvel ezelőtt brutálisan beleavatkozva megszüntették azokat. Ha elemezzük az Európai Unió tagállamainak bérhelyzetét, egyértelműen tetten érhető, hogy a bérek magasabbak lesznek, a bérek közötti különbségek pedig kisebbek azokban az országokban, ahol működik a kollektív megállapodások valódi rendszere. Ellenérvek, amelyeket főleg a tőketulajdonosok hangsúlyoz­nak, és azzal replikáznak, hogy azért magasabbak a nyugati bérek, mert ott magasabb a termelékenység (mintha ennek ja­vítása nem a munkáltató feladata lenne). Csakhogy a hétközna­pi életben sokan érzik úgy, és ez bizonyított tény, valójában erő­feszítésük, munkájuk alapján is rászolgálnak a magasabb ke­resetre. Az sem vitatott, miszerint a keleti és nyugati munka­­vállalók piaci képességei, szaktudása között semmifajta különb­ség nincs, így a magas kollektív lefeledettség miatt magasabbak a bérek, és nemcsak a termelékenységből következik. A magyar bérek abszolút nincsenek a megérdemelt helyükön a terme­lékenységünk szintje alapján sem, így nem meglepő módon jóval alacsonyabbak maradtak a kollektív megállapodásokkal nem rendelkező vállalkozásokban. A fluktuáció, elvándorlás is jelentősebb mértékben ment végbe. De egy kérdést most már végképpen el kell dönteni: tűrünk vagy lázadunk? A szakszervezeteket nemcsak önmaguk, a kilépett tagságuk, hanem a mindenkori hatalom is gyengítette. Fekete nap a szak­­szervezetek életében: 2012. július 1-je, az új Munka törvényköny­vének életbelépése, amikor is a szakszervezetek elveszítették jogosítványaik többségét, a fajsúlyosabb részét. A törvény beveze­tése elleni mozgósításra a tagság, a munkavállalók nem voltak érzékenyek, az új törvény csapdáit nem érzékelték. Ennek a súlyos árát fizetjük évről évre, a nyomott, hihetetlen alacsony bérekkel. Ezt a csapást azóta sem tudjuk kiheverni, így valóban a szakszervezetek gyengesége is okozója az alacsony béreknek, és ennek a keserű levét issza most a társadalom hatalomtól távol lévő része. A te döntésedtől függ, hogy még meddig. Aczél János

Next