Ügyvédek lapja, 1914 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1914-01-03 / 1. szám

4 ÜGYVÉDEK LAPJA nem hivatkozhatik arra, hogy a harmadik — t. i. venni szán­dékozó fél — által tett ajánlat vagy a vele megkötött szer­ződés semmis vagy megtámadható. Itt közbevetőleg megje­gyezzük, hogy a javaslat a német ptk.től annyiban eltér, hogy szerinte elég a venni szándékozó részéről tett vételi ajánlat, holott a német ptk. szerint az elővásárlási jog gyakorolhatá­­sának előfeltétele csak akkor áll be, ha a tulajdonos a har­madikkal már szerződött, vagyis a javaslat szerint tartozik a kötelezett már a hozzá beérkezett vételi ajánlatról az elő­vásárlásra jogosítottat értesíteni jogának gyakorolhatása végett. Ez a különbség azonban nem befolyásolja azt, amit itt az 1190. §. ellen fel akarnak hozni, melynek megfelelő rendel­kezés a német ptkvben nincs. Az 1190. §-ban foglalt rendelkezést már a T. első szövege — némi módosítással — tartalmazta. Az erre vonatkozó indo­kolás szerint a méltányosság követeli azt, hogy ha a kötelezett a jogosultat az elővásárlási jog gyakorlására felhívja, akkor „garantírozza" neki azt, hogy az az ajánlat, illetve a szerződés megáll. Vagyis a helyzet az lenne a javaslat szerint, hogy a kötelezett tartoznék a jogosítottnak a tárgyat az elővásárlási jognál fogva még akkor is átengedni, ha ő nem adta el és az ajánlat vagy szerződés semmis voltánál fogva, el sem adhatja. Ez nem helyes, ellenkezik az elővásárlási jog construk­­tiójával, melynek lényege mindig csak az, hogy a tulajdonostól más ne kaphassa a tárgyat mint az elővásárlásra jogosított személy, ha a tulajdonos eladná; de ha már a harmadik nem kapja meg, ha tehát a tulajdonos nem adja el, akkor világos, hogy az elővásárlási jog gyakorolhatásának előfeltétele is elesett, illetve kezdettől fogva hiányzott és a tárgy megmarad a tulajdonosnak. Ez az igazság és méltányosság követelményei­nek megfelelő szabályozás, midőn a javaslat az elővásárlási jog gyakorolhatását attól tette függővé, hogy a tulajdonosnak vételi ajánlatot tettek vagy a tulajdonos már eladás iránt a harma­dikkal megegyezett, lehetetlen, hogy a javaslat semmis vagy megtámadható, jogilag nem létező, ajánlatra vagy szerződésre gondolt volna. A harmadik által tett ajánlatnak vagy a vele kötött szerződésnek, nézetünk szerint feltétlenül joghatályosnak kell lenni, mivel különben hiányzik az elővásárlási jog gyakorolha­tásának előfeltétele. Ezt magától érthetőnek tartjuk. Az összes német jogírók is ebben a felfogásban vannak; sok helyett csak arra utalunk, hogy pl. Plánek (id. m. 276. 1.) ezeket mondja: „Der Vertrag muss formell undmateriellgültig sein... War der mit Dritten geschlossene Vertrag richtig, so ist die Ausübung des Vorkaufsrechtes unwirksam; war der Vertrag anfechtbar, so verliert die Ausübung in Ed­ge der Anfechtung ihre Wirkung.“ Mindez áll a vételi ajánlatra nézve is. Ezeknél fogva az a véleményünk, hogy az 1190. §-ban foglalt az a rendelkezés teljesen törlendő. Az elővásárlási jogra vonatkozó esetleges egyéb észre­vételeinket más alkalomra tartjuk fenn. Az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetről. (1909 -1914.) Irta: Dr. Stern Sámuel ügyvéd, az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíj­intézet titkára. I. Évtizedes sokszor reménytelennek tartott küzdelmek gyü­mölcsét hozta meg a magyar ügyvédségnek az 1908-ik év tavasza. Az ügyvédség sajnos csak oly ritkán tapasztalható soli­­daritásának és imponálóan megnyilatkozott ,egyetértésének ha­talmas hullámai áttörték az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet létesítését akadályozó utolsó gátat és ezek árjától vitetve, sikerült a kedvező politikai constellátiók mesteri felhasználásával, boldog emlékű Szivák Imrének vállvetett ennóhai Nagy Dezsővel, utóbbi geniális alkotásának sokat iányt-vetett hajóját a megvalósulás biztos kikötőjébe elvezetni. Az ügyvédi kar közlelkesedése és közelismerése üdvözölte karunk ezen két nagyját és velük együtt az oly régen és hőn várt Országos Ügyvédi Gyám és Nyugdíj­intézetet létesítő 1908. évi XL. törvénycikket és ennek hatása alatt minden illetékes tényező a leghatékonyabban működött közre, hogy az ügyvédi társadalomnak ezen első és mai napig is egyetlen pozitiv értékű sociális alkotása minél előbb életbe léptethető legyen. Az igazságügyi kormány rendeletéből 1909. évi január hó 1-én kezdette meg az intézet működését. Megelőzve a műveit Nyugat minden államát, megvál­tottuk az elsőség dicsőségét az áttörés nehéz munkájával. Elvégzésében egyedül a törvény és az azt kiegészítő alapsza­bályok és azok szigorú megtartása iránti törekvésünk szolgáltak vezérelvül és vezérfonalul. Azóta öt év telt el, a zajtalan, intenzív, de azért nem kevésbbé fontos munka korszaka. Nyugodt lélekkel elmond­hatjuk, hogy ha néha talán döcögve, de minden zökkenés nélkül, karöltve a kamarákkal, megszerveztük az intézetet, leraktuk az alapokat, melyeken bátran tovább építhetni és ma az ügyvédi kar magas kötelességtudásából kifolyólag anyagilag is oly hasisan nyugszik az intézet, mely azt nemes feladata teljesítésére remélhetőleg képessé teendi. Talán nem esem túlzásba, ha ezen első öt éves fordulót történelmi jelentőségűnek nevezem, nem csupán az intézet szempontjából — melynek vezetősége legszebb jutalmát azon felemelő tudatban találja, hogy az intézet áldásos rendeltetését immár az életben is teljesíteni fogja, — de történelmi jelentő­ségű minden magyar ügyvéd szempontjából — Kárpátoktól Adriáig, mert 1914. évi január hó 1. napjától fogva egy intézmény létezik az ország fővárosában, melynek nemes hivatása, hogy az élet súlyos küzdelmeiben az ügyvédet a leggyötrőbb gondtól felszabadítsa, mely énjének mintegy részét képezi s mely vele osztozik családja iránti gondoskodásában és földi elmúlása után özvegyének és árváinak támasza lesz. Lehetetlen, hogy ezen érzés és ezen tudat ne keltse fel minden magyar ügyvédben a legmelegebb rokonszenvet és ne az igazi szeretet kötelékeivel fűzze ezen intézményhez. Az Országos Ügyvédi Gyám és Nyugdíjintézet, mint a magyar Geniusnak alkotása, a magyar ügyvédség sorsának osztályosa, édes gyermeke, melyért áldozni, melyet szeretni, fejleszteni, erősíteni, nagygyá és hatalmassá tenni minden ügy­védnek legsajátabb érdeke. Épen ezért mélyen fájlalom, hogy most közvetlenül az ötödik évforduló előtt ismét felhangzanak rég idejét múlt kívá­nalmak, régi disharmonikus kíséretükkel. Szavát hallatja ismét a már elhantoltnak hitt törekvés, mely a törvény és a mathe­­maticai táblázat lényegét tudatosan elhomályosítja és még most sem akar tudni arról, hogy a jelen törvény első­sorban, sőt jóformán csakis az ügyvédek özvegyeiről és árváiról kívánt gondoskodni, azokról azonban oly liberális és bőkezű módon, melynek párját semmilyen hasonló intézetnél nem találjuk. És míg az elégedetlenkedők erre nézve nemcsak elismerő szót nem találnak, sőt az özvegyi ellátást is kicsinyük, keresik jobb tudomás ellenére a törvényben és a mathematikai táblá­zatban az ügyvédi nyugdíjat, melyről valamennyien tudjuk, hogy az csak a törvény címében van meg, hogy az csak a távolabbi jövő zenéje és csak a jelenlegi intézmény igen jelen­tékeny anyagi megerősödése és kiépítése után lesz megvaló­sítható. Hiszen az oly tőkét igényel, melynek nagyságáról a viszonyokba be nem avatott bírálók még halvány sejtelemmel sem bírnak. Nem habozom elismerni, hogy a mathematicai táblázatban feltüntetett rokkantsági ellátás igen csekély, de nem szabad elfelednünk sohasem, hogy az évi 80 %-át tevő nyugdíjjárulék is oly csekély, hogy az annak ellenében nyújtott özvegyi és árva ellátáson felül, megfelelő rokkantsági ellátást nem lehet nyújtani. Beavatottak előtt nem is titok, hogy ezen rokkant­sági ellátás gyakorlati értéke inkább abban mutatkozik, hogy az arról való lemondással a tag özvegyének és árváinak nagyobb ellátást biztosíthat. Hogy az ügyvédi kar a rokkantsági ellátást ily értelemben aestimálja, annak legvilágosabb bizonyítéka, hogy a nős ügy­védek túlnyomó része tényleg le is mondott az életben számot alig tevő rokkantsági ellátásról. Ez azért teljesen elhibázott és helyt nem álló ama distinctió, mely az 1914—1919-ig ter­jedő évekre vonatkozólag az intézet fél activitását, 1919-től fogva pedig teljes activitását állapítja meg. A lemondásnak intézménye jelentékenyen fokozza az intézmény terheit és igen nagy mértékben illustriussá teszi a rokkantsági ellátásra megszabott 10 évi várakozási időt. Két­ségtelen előttem, hogy idővel igen súlyos teherként fogja magát ezen concessió az intézet életében éreztetni. Bármilyen nagyra becsüljem is tehát a karnak kötelesség­tudását és áldozatkészségét és bármennyire távol áll tőlem az intézet eddigi tőkegyűjtésének 5 milliót tevő eredményét kicsi­nyelni — mint az intézet életében legközvetlenebbül résztvevő és a számokat is némileg átérző munkája az intézetnek — a rendelkezésre álló vagyont és annak előrelátható jövőbeni szaporodását épenséggel nem tartom aránytalannak, mert meg­közelítőleg ismerni vélem azon nagy terheket is, melyek évről­­évre növekvőn, mértani haladvány módjára fognak az intézetre

Next