Ügyvédek lapja, 1918 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-05 / 1. szám

ÜGYVÉDEK A LAPJA huszonöt tételt csinál, s ha levele csak érint egy pár szóval jogi kérdést is, az már nemlevél, hanemírásbeli jogi vélemény . A mi régi hírneves ügyvédeink nem is csináltak költségjegyzéket, soha. Rendes klienseiktől évi fixumot húztak, ha pedig csak egyes nagy perek vitelére kérettek fel, szerződést kötöttekaheteik fizetendő honoráriumra nézve. Ez volt a múltban s ez lesz a jövőben is e kérdés legtermészetesebb megoldása. Van azonban az előzetes szerződéskötésnek is egy nagy hiányossága. Az t. i., hogy amikor átveszi az ügyvéd az ügyet, majdnem lehetetlen előre meghatározni, hogy mennyi munkát és mennyi fáradtságot fog annak teljes lebonyolítása igénybe venni. .Fiatal ügyvéd koromban én is jobban szerettem a szerződéses megállapodást, mint az Expens-notát, de néhányszor rosszul jártam vele. Egyszer egy nagykikindai bűnügyben vállaltam el a védelmet. Az akták áttanulmányozása után, úgy láttam, hogy az ügy 12 napalatt letárgyalható. Követeltem tehát az ügy viteléért 500 forintot, ilegi adták. De szerencsétlenségemre egy igen lassú bíró vezette mint elnök a tárgyalásig lett az 1—2 napból harmincz nap. Egy más alkalommal meg Hodossy Imre kért fel kettőnket, engemet és Elvittük Sándort, hogyegy bűnügyben vállaljuk el a védelmet. Egy igen előkelő családban valami hagyatéki osztozkodásból folyólag indult meg valami bűnvizsgálat. Az első- és másodbiróság,mint alaptalant tomásította a panaszt és beszüntette az eljárást. De a kir. Curia, nyilvánvalókig, hogy valami egyesség jöhessen létre a családtagok között, tárgyalást rendelt, hogy némely homályosnak látszó körülmény tisztázható legyen. A főtárgyalás kitűzése dőlt állott az ügy, amidőn annak vitelére felkérettünk. Hódossy, aki a család rendszerinti ügyvédje volt, néhány nap múlva megküldte nekem is, Flintáknak is a meghatalmazást s egy-egy dijlevelet, melyben mindegyikünknek 5—5000 forint volt tiszteletdíjjal felajánlva, tikárverés után, akár egyességileg bonyolítjuk le az ügyet. Abban állapodtunk meg Hódossyval,, hogy én mindenekelőtt odarándulok a perbíróság székhelyére s áttanulmányozom az ügyiratokat, hogy aztán közösen, megállapíthassuk, nem kell-e okmányok vagy más bizonyítékok beszerzéséről gondoskodnunk. Az iratok áttanulmányozása után azt találtam, hogy nem kell semmi további bizonyítékokról gondoskodni, mert az eddig kinyomozott bizonyítási anyag teljesen elegendő, hogy valamennyien felmentessenek a vád alól. De egyik ügyfelünk is ott lakván abban a városban, annak azt is megmondtam, hogy habár szó sincs bűntényről, de mégis rossz benyomást fog tenni a közvélemény előtt, hogy ilyen előkelő családban a gazdagabb család, ha jogosan is, nyerészkedjenek szegényebb rokonukon. Kliensünk ezen megjegyzése folytán azonnal kifizette a panaszos által vitatott különbözetét s az vissza is vonván a panaszát, a törvényszék beszüntette a további eljárást. Megszűnt a mi missziónk. Néhány nap múlva megküldte Hódossy mindegyikünknek az 5000 forintnyi honoráriumot. Az én ügyvédi tisztességérzetem azonban azonnal fellázadt az ellen, hogy én e napi munkáért ilyen nagy honoráriumot elfogadjak, ennélfogva Draskóczy kartársunkkal, aki akkor Hódossy irodavezetője volt, azonnal visszaküldtem a pénz felét azzal az üzenettel hogy habár a díjlevél arra is szól, ha egyezségileg nyerne az ügy ,befejezést.,, én nem fogadhatok el 3 napért ilyen nagy honoráriumot, mert tv dijlevél kiállításakor senki sem gondolt, arra, hogy a felek között még a tárgyalás előtt jöhessen egyesség létre. Hódossy eleinte nem akart ebbe megnyugodni. De aztán igazat adott nekem. Ismert finom érzékénél fogva csak azt kötötte ki, hogy erről ne széljak Flintáknak, nehogy az én visszautasításom folytán ő is kényteleníttetve legyen hasonlóan cselekedni. Azt láttam tehát, hogy nekem nem jó szerződésileg rendeznem az ügyvédi honoráriumot, mert ha a hátrányomra csalatkozom, azt nem pótolja nekem senki sem, ha pedig a felem csalatkozik, én nem tudom a m munkanélküli hasznot lenyelni A székesfővárosi árvaszék gyakorlata a gondnoksági ügyekben. ^ Irta: Dr. Kovács Jenő. Budapest Székesfőváros árvaszékének elnökhelyettese. Az Ügyvédek Lapja a múlt évi 48. és 49. számaiban dr. Csorna Kálmán árv.ülnök bírálat tárgyává tette a gyámhatóságok, de kivált a székesfővárosi árvaszék eljárását, amelyet az új Pp. életbeléptetése óta a gondnoksági ügyekben követnek. Nincs szándékomban a czikkíróval ehelyütt polemizálni, de mert az elismerésre méltó buzgalom, amivel ezt a — véleménye szerint mellőzött — kérdést tárgyalta, őt oly megállapításokra, sőt téves következtetésekre ragadta, amelyek a fővárosi árvaszék eljárását téves és igazságtalan megvilágításba helyezhetik, nemcsak az árvaszék eljárásának, hanem a fennálló gyakorlat helyességének igazolása érdekében is, szükségesnek tartom a kérdést a czikkiró által meglehetősen mellőzött gyakorlati szempontból megvilágítani. Az 1876. évi XIV. t.-cz.-nek a személyes szabadság megvédését czérte az az intézkedése, hogy csak oly egyént vegyenek fel végleg az elmegyógyintézetiye, akinek elmebetegsége bíróilag megállapíttatott, a gyakorlatban oda módosult, hogy ez a megállapítás csak a gondnokság alá helyezési ítéletben történt meg. A minden esetben keresztülvitt gondnokság alá helyezés tehát nem kizárólag a közérdeket, illetve az elmebeteg vagyoni érdekeit szolgálta, hanem azt is czélozta, hogy csak oly egyén legyen elmegyógyintézetben végleg felvehető, akiről bírói ítélet állapítja meg az elmebetegséget. Az új Pp. igen helyesen elválasztotta a megállapítási eljárást a gondnokság alá helyezés iránti eljárástól. Ezzel nemcsak a bűnvádi és a polgári per egész vonalán érvényesülő azt az alapelvet juttatta érvényre, amely szerint a bíróság, peres eljárást hivatalból sohasem indít meg, hanem azt is célozza, hogy a gondnokság alá helyezési eljárás ezentúl csak akkor induljon meg, ha arra tényleg szükség van. Az életbeléptetési törvény 19. §-a ezért rendeli, hogy a bíróság az elmebeteg felvételére vonatkozó határozatát a gondnokság alá helyezés iránti eljárás esetleges megindítása czéljából az árvaszékkel hivatalból kézbesíttek. "Ha már most a törvénynek ezt a rendelkezését egybevetjük a rendelkezés indokolásával, amely szerint a gyógyintézetbe való felvétel és a gondnokság alá helyezés iránti eljárás közt fennállott kapcsolat megszüntetendő, mert a minden esetben való gondnokság alá helyezés nem szükséges, sőt az sok esetben az elmebetegre nézve . E szakaszt a közigazgatási perben nem használhatjuk ugyan, arra azonban megtanít bennünket, hogy a bizonyítási teher kérdésének megoldását a közigazgatási perben is ne az alaki, hanem főleg az anyagi jog körében keressük. Ha erre az alapra helyezkedünk, akkor ki fog világosodni az, hogy a közigazgatási perben igenis lehet és kell is a felet egyszer elutasítani azért, mert nem bizonyított, másszor pedig a nyomozási elv alapján hivatalból bizonyítást rendelni, daczára annak, hogy a fél bizonyítékot fel sem hozott. A közigazgatási bíróság előtti eljárásban alkalmazandó anyagi jogi szabályok különböző természete követeli ugyanis azt, hogy a panasz elbírálásánál egyszer a nyomozási elv, másszor pedig a fél bizonyítási kötelezettsége érvényesüljön, úgy ahogy azt félig meddig az 186. évi XXVI. tcz. idézett szakaszaiból is ki lehet olvasni. Csak az a fontos, hogy ne érvényesüljön a nyomozási elv akkor, amidőn a felet magát terheli a bizonyítás és ne akkor rójjünk a félre bizonyítási kötelezettséget, amidőn a törvény rácziója szerint a bíróságnak hivatalból kellene a tényállást kinyomozni. Ha az eseteket e két kategóriába helytelenül sorozzuk be, akkor lehetetlen helyzetek állanának elő. Gondoljunk csak a következőkre: Az anyagi törvény például meghagyja a félnek, hogy mily bizonyítékokat terjesszen a közigazgatási hatóság elé, hogy azok alapján valamely jogot nyerhessen el. • A fél nem tesz eleget ennek a kötelezettségének. Elutasítják. Panasszal él. Panaszában azt vitatja, hogy mindazok a feltételek, amelyeket a kérdéses jog elnyerése szempontjából a törvény előír, fennforognak. Bizonyítékait azonban panasza kapcsán sem mutatja be. v . Képzeljük most már el, hogy az anyagi törvénynek mily sérelmére lenne az, ha a közigazgatási bíróság ily esetben nem utasítaná el a felet, hanem bizonyítást rendelne el s maga szerezné be azokat a hiányzó bizonyítékokat, amelyeket a félnek kellett volna előterjesztenie. 1 . Az ily bizonyítás elrendelése és eredményének honorálása lerombolja az anyagi törvény rendelkezését, mert hisz lehetővé teszi azt, hogy valaki jogot nyerjen anélkül, hogy megfelelt volna annak a kötelezettségnek, amelyet a törvény a jog elnyerésének feltételéül reá rótt.Most pedig lássuk az érem másik oldalát is. A törvény előírja pl. a közigazgatási hatóságnak, hogy egy közigazgatási ügyben mi a teendője. A hatóság nem teljesíti ezt a tényállást, melyet ki kell derítenie, nem állapítja meg s a felet ügyvesztessé teszi. Nyilván nagy jogsérelem esnék a panaszos félen, ha ily esetben arra kényszerülne, hogy saját fogyatékos eszközeivel ő végezze el azt a munkát, amelyre a hatóság van a törvény által kötelezve, s amelyet sokszor az adott esetben csakis a hatóság képes elvégezni. A bizonyítási teher körüli tévedések tehát jogfosztást, a hatósági és magánkötelezettségek összezavarását s végeredményben jogi bizonytalanságot idéznek fel. Szembetűnő ennélfogva a bizonyítási teher kérdésének fontosága. E kérdés kezelése sokszor nehéz lesz.