Ügyvédek lapja, 1919 (36. évfolyam, 1-17. szám)

1919-01-04 / 1. szám

2 ÜGYVÉDEK­ LAPJA Eljutottunk szemlénk végéhez, íme, láthatjuk, hogy nem­csak a háborúban, de a nagy átalakulás forrongó idejében sincs helye a rendes életviszonyoknak tartós szabályozására irányuló törvényhozási munkának. Adja a magyarok Istene, hog­y­ a f­or­­rongás korszakát mielőbb felválthassa a békének nyugodt, de dolgos­­korszaka és ismét erőre kapjon a joguralom." Összbüntetés és együttes büntetés. Irta: dr. Tarnai János, ny. curiai tanácselnök. Érdekes kérdést tárgyal­­ dr. Kinkey Ferenc tanár úr (B. ,1. T. 71. k. 65. 1.) egy jogeset alkalmából. A vádlott háromévi fegyházba volt elítélve és büntetését megkezdette. A végrehajtás közben az igazságügyi miniszter megengedte a büntetés félbeszakítását és a vádlottat szabad­lábra helyezték. Szabadonléte alatt újabb bűncselekményt kö­vetett el, amelyért 5 évi fegyházra ítélték. Az újabb ítéletben­­nem tétetvén intézkedés a büntetések egyesítéséről {1880. év,­ XXXVIII. L.-c. 36. §.), a Bp. 517. §-a szerinti eljárás létetett folyamatba, melynek eredményeként a törvényszék a bünteté­seket az illető §-ok értelmében egyesítette és 8 évi fegyházat szabott ki, melyet a foganatba vételtől (tehát az első büntetés megkezdésétől) rendelt számit latni. Ezt az ítéletet a terhelt és védője, nyilván a Bp. 518. §-a alapján, semmiségi panasszal támadta meg; az előbbi azért, mert dacára annak, hogy a kétféle büntetés­ egyfolytában tölti, abból mégis semmi sem en­gedtetett el­­ a védő­t a büntetés kiszabása miatt, mert kedvez­mény nem nyújt a tolt.» A Guria a panaszt, kétségkívül helyesen, úgy értelmezte, hogy a folyamodók összbüntetés alkalma­zását kívánják. A semmiségi panaszok elutasíttattak (B. III. 5142/918.) E határozatot bírálat tárgyává teszi Einkey tanár úr és azt vitatja, hogy az csak látszólag felel meg a törvénynek, mert a ratio és az összbüntetés intézményét vezérlő humanisztikus szempont, de a 36. §. szószerinti értelm­e is a két büntetés ösz­­szevonását» (más szóval: az anyagi halmazat szabályainak al­kalmazását) kívánta volna. Szerény nézetem szerint a Guria határozata helyes. Az összbüntetés fogalmilag az anyagi halmazatban levő cse­lekmények együttes elbírálását, ö­ssz ítéletet tételez fel, olyan ítéletet, mely az elbírált valamennyi cselekményre kiter­jed. Szabály, hogy az ítéletig felmerült és tárgyalásra megérett összes deliktumok együttes elbírálásban részesüljenek. Azért rendeli a Bp. 19. §-a, hogy ha ugyanazon egyént több bűn­cselekmény terheli (alanyi összefüggés), a külön folytatott fi­gyek rendszerint egyesítendők és lehetőleg együttes ítéletben intér­zendők el. Az össze­tétel tehát abban áll, hogy a cselekmények­ben való bűnösség parallelában állapíttatik meg. Szoros logika szerint ebből az következnék, hogy­ a büntetéseket is parallelá­ban kell meghatározni, végszámadásban össze kell adni és egy­másután kitölteni (cumulatio). Minthogy azonban ez sokszor gyakorlati lehetetlenség (pl. halálbüntetés vagy élethossziglani fegyház esetében) és ez a módszer humanisztikus kifogás alá is esik, más módon kellett gondoskodni az igazságos megtor­lásról. A mi törvényünk az u. n. mérsékelt cumulatio rendszerét tette magáévá (96. §.), egy ítéletben rendeli elintéztetni mind­azon cselekményeket, amelyeket a terheli, addig elkövetett, amelyeknek elbírálása az alanyi összefüggés okából egyesíthető. Ezt a szabályt azonban nem alkalmazza teljes merevségében; megengedi (1­11. §.) a különböző­­ ítéletekkel már ellátott vagy a büntetés végrehajtása alatt kiderült előbbi cselekmények összítéletbe foglalását is, ha olyanok,, hogy a Bp. 19. §-a alap­ján egyesíthetők lettek volna, de ez bármily okból elmaradt. Hölgy a büntetés végrehajtása alatt elkövetett cselekmény nem esik e kategóriák egyikébe sem, az nyilvánvaló. Ez volt eddig Binkey úr doktrínája is (Büntetőjog, 4. kiadás, 713. II Perjog (1902.) 321. 1.) Áll ez nemcsak elméleti szempontból, ha­nem azért is, mert törvényünk, hacsak a 96. és 104. §-okban világosan megjelölt álláspontjáról letérni nem akar rala, a 36. §-ban nem is intézkedhetett máskép, mint ahogy tette. Hogy ily eltérést vett volna célba, arra se­m a §. szövegében, sem az indokolásban nincs semmi támpont és így fogta fel a dolgot a 18. sz. döntvény is. .­­ . Mindezek ellenére a lisztert tanár úr úgy, vélekedik, hogy a 36. §.­­mégis csak* a bűnhalmazat szabályait kívánja alkal­maztatni. Következteti ezt abból, hogy a §. szavai szerint egy­szerűen kumulálandó büntetések teljes mértéke nem haladhatja túl a 20 esztendőt. Azonban első tekintetre nyilvánvaló, hogy ez az 5 évi plusz, melyet a törvény megenged, nem feladbemelés­e (Zusatz­, straise).1A halmazati Lobbiet megjelölésére törvényünk következe-' lesen a «felemelés» kifejezést kasztrálja. Ha az 5 éves f­eleme­­lés­i-nek tekintente volna, nem mellőzte volna a 96 190. §-okban kivétel nélkül alkalmazott terminus technicust. Magyarázati sza­bály, hogy ahol a törvény többféle kifejezést használ, többféle fogalmat akar megjelölni. De kétségtelenül rokonságot mutat a 36. §-­nak a maximumot meghatározó intézkedése a 100. §. hasonló intézkedésével. És a két §. nyelvtani összevetéséből rög­tön szemlélhetővé válik a fogalmi különbség is: míg amott a «félémért, szabadságvesztés leghosszabb tartamáról beszél­ a törvény, emitt a szabadságvesztések «együttes» tartamának meg nem haladásáról szól. Ha a végrehajtás alatt elkövetett cselek­ményt az előbb elbírálttal halmazaiban állónak kívánta volna tekinteni, rendes szóhasználatához képest körülbelül így kel­­lett volna szólnia: «ezen esetben a szabadságvesztéseknek a 109. §-ban meghatározott tartama 5 évvel felemelhető.­ Törvényünk és gyakorlatunk világos álláspontja ellen nem lehet más álláspontról szerkesztett külföldi törvények intézke­désére hivatkozni. Finkey úrnak az olasz törvény 76. §-ára való utalása tehát nem lehet a mi kódexünk és gyakorlatunk cá­folata. Az olasz törvény intézkedése az uralkodó halmazati elmélettől való nyílt és tudatos eltérés, melyet csak egyetlen tör­vényhozási előzmény támogat: a zürichi büntetőtörvénykönyv (Criv­ellari, Codice penate, 4. k. 258. I.) Ez a rendelkezés tud­tommal követőkre eddig nem talált és a német VorenlWurf in­dokolása (396. 1.), melyet a büntetőjogi bizottság is magáévá tett (Estben h­a eh, Der Enlwurf, 29. 1.), rendelkezését annak tulajdonítja, hogy az olasz törvényhozó azon «elvetendő» állás­pontra helyezkedett, hogy a halmazat nem a cselekmények, hanem a büntetések találkozása. A Liszt és társai szerkesz­tette Gegenentwurf szintén a régi elmélet mellett maradt és indokolásából (143. 1.) kitűnik, hogy e kiváló tudósok az eddigi rendszer elhagyására nem látnak okot. A német törvényben és javaslatokban egyáltalában nincs a mi 36. §-unknak megfelelő intézkedés, ott az elítélés után elkövetett cselekmény büntetése mindenképen önálló. Ezek mellett immár nincs fontossága annak a kérdésnek, hogy a büntetés félbeszakítása alatt szabadlábon elkövetett cse­lekmény a büntetés tartama alatt elkövetettnek tekinthető-e. Ez az eredményre nézve közömbös, mert az­ újabb cselekmény semmiesetre sincs az előbbi ítélet előttiek kategóriájában. A szabadlábon létel tényleges állapot, amelyen mit sem változtat az, hölgy miniszteri engedély-e az alapja vagy önkényes tény­kedés (pl. szökés). Különben a félbeszakítás a szó közönséges értelme szerint semmikép sem jelent folytonosságot, tartamot, sőt az ellenkezőt. Ha beszédemet, sétámat félbeszakítom, ez azt jelenti, hogy a megszakítás idején nem beszélek, nem sétá­lok, beszédem, sétám szünetel. A büntetés félbeszakítása is ilyen állapot, azalatt az elítélt nem szenvedi a reá mért szabadság­­vesztést, a büntető ítélet súlya alatt áll, de az ítélet ad­uallója szünetel. Ez az oka, hogy a félbeszakítás ideje a törvényben taxatíve megjelölt cseteken kívül nem számíttató be a bün­tetésbe (Binkey Perjog,, 712. 1.) A jelen esetben tehát szigo­rúan véve a 36. §. nem is volna alkalmazható, hanem úgy kel­lene eljárni, mintha az elbírálandó cselekmény a végrehajtás folyamán kívül, például a büntetés elszenvedése után követte­­tett volna el.­­Még világosabb lesz mindez, ha összehasonlítjuk a félbe­szakítást a közvetítő intézetbe helyeztetés és a feltételes szabad­ságra bocsátás esetével. Az utóbbi esetekben a végrehajtás tar­tama fennáll. A közvetí­tő­ intézetben azért, mert az szabadság­­vesztéssel jár, bár renyhébb bánásmód mellett és ez is visz­­szavonhatólag, a feltételes szabadságolásnál azért, mert­­külön rendőri szabályok­­hoz van kötve és szintén visszavonhat. Ezekről azonban szól a nem felesleges, mer­t ezen intézmények természete Einkey úr cikkében részletesen és jól ki van fejtve. A jogtudomány jövője. Irta : dr. Kende Ernő, tőzsdebirósági jogügyi titkár. Az emberi szellem alkotásainak vannak pillérei, melyek ellen nem irányul semmiféle forradalom. Összeroppanhatnak el­méleti, gyakorlati rendszerek, bizonyos az emberi cselekvése­ket szabályozó és végső gyökerükben kétségkívül induktive szerzett tudáson alapuló gondolatoknak, eszméknek meg kell maradniok,­­ hacsak az ember ki nem vetkőzik emberi mi­voltából. A forradalmak hevessége szerint elementáris változá­sok mehetnek végbe az életet irányító elvek igen magas réte­geiben, lesz azonban nem egy oly pont, melynek generális érvényességén az emberiség történelmének változata módosító­­lag sohasem hozhat, így a jog legáltalánosabb eszméje nélkül, emberi létet el­képzelni nem tudunk. Az­­ember, csak mint jogalkotó lény ember. Azonban a jog, a jogszabály legáltalánosabb fogalma,­­ mondhatnék, annak alaki jelentkezése csak az, ami az örökké változatlan. A jogszabály tartalmi megnyilatkozása az élet örök változásainak folytonosan módosuló, ha nem is mindig­ a leg­hívebb tükre. S ha jól szemügyre vesszük, ez a tartalom nem is jog, hanem politika. A gyakran félvállról nézett elméleti jogászkodás, amely a megismerést adja, a világ nagy átalakulása küszöbén — már amennyiben helyes logikával állapította meg eredményeit jó szolgálatokat tesz nekünk. De egyben intő például­ is szolgál: subor ne supra crepidam! Ritka éleslátással domborítja ki a jogtudomány fel­adatát Somló, midőn úgy állítja be a problémát, hogy oly

Next