Ügyvédek lapja, 1919 (36. évfolyam, 1-17. szám)
1919-01-04 / 1. szám
2 ÜGYVÉDEK LAPJA Eljutottunk szemlénk végéhez, íme, láthatjuk, hogy nemcsak a háborúban, de a nagy átalakulás forrongó idejében sincs helye a rendes életviszonyoknak tartós szabályozására irányuló törvényhozási munkának. Adja a magyarok Istene, hogy a forrongás korszakát mielőbb felválthassa a békének nyugodt, de dolgoskorszaka és ismét erőre kapjon a joguralom." Összbüntetés és együttes büntetés. Irta: dr. Tarnai János, ny. curiai tanácselnök. Érdekes kérdést tárgyal dr. Kinkey Ferenc tanár úr (B. ,1. T. 71. k. 65. 1.) egy jogeset alkalmából. A vádlott háromévi fegyházba volt elítélve és büntetését megkezdette. A végrehajtás közben az igazságügyi miniszter megengedte a büntetés félbeszakítását és a vádlottat szabadlábra helyezték. Szabadonléte alatt újabb bűncselekményt követett el, amelyért 5 évi fegyházra ítélték. Az újabb ítéletbennem tétetvén intézkedés a büntetések egyesítéséről {1880. év, XXXVIII. L.-c. 36. §.), a Bp. 517. §-a szerinti eljárás létetett folyamatba, melynek eredményeként a törvényszék a büntetéseket az illető §-ok értelmében egyesítette és 8 évi fegyházat szabott ki, melyet a foganatba vételtől (tehát az első büntetés megkezdésétől) rendelt számit latni. Ezt az ítéletet a terhelt és védője, nyilván a Bp. 518. §-a alapján, semmiségi panasszal támadta meg; az előbbi azért, mert dacára annak, hogy a kétféle büntetés egyfolytában tölti, abból mégis semmi sem engedtetett el a védőt a büntetés kiszabása miatt, mert kedvezmény nem nyújt a tolt.» A Guria a panaszt, kétségkívül helyesen, úgy értelmezte, hogy a folyamodók összbüntetés alkalmazását kívánják. A semmiségi panaszok elutasíttattak (B. III. 5142/918.) E határozatot bírálat tárgyává teszi Einkey tanár úr és azt vitatja, hogy az csak látszólag felel meg a törvénynek, mert a ratio és az összbüntetés intézményét vezérlő humanisztikus szempont, de a 36. §. szószerinti értelme is a két büntetés öszszevonását» (más szóval: az anyagi halmazat szabályainak alkalmazását) kívánta volna. Szerény nézetem szerint a Guria határozata helyes. Az összbüntetés fogalmilag az anyagi halmazatban levő cselekmények együttes elbírálását, össz ítéletet tételez fel, olyan ítéletet, mely az elbírált valamennyi cselekményre kiterjed. Szabály, hogy az ítéletig felmerült és tárgyalásra megérett összes deliktumok együttes elbírálásban részesüljenek. Azért rendeli a Bp. 19. §-a, hogy ha ugyanazon egyént több bűncselekmény terheli (alanyi összefüggés), a külön folytatott figyek rendszerint egyesítendők és lehetőleg együttes ítéletben intérzendők el. Az összetétel tehát abban áll, hogy a cselekményekben való bűnösség parallelában állapíttatik meg. Szoros logika szerint ebből az következnék, hogy a büntetéseket is parallelában kell meghatározni, végszámadásban össze kell adni és egymásután kitölteni (cumulatio). Minthogy azonban ez sokszor gyakorlati lehetetlenség (pl. halálbüntetés vagy élethossziglani fegyház esetében) és ez a módszer humanisztikus kifogás alá is esik, más módon kellett gondoskodni az igazságos megtorlásról. A mi törvényünk az u. n. mérsékelt cumulatio rendszerét tette magáévá (96. §.), egy ítéletben rendeli elintéztetni mindazon cselekményeket, amelyeket a terheli, addig elkövetett, amelyeknek elbírálása az alanyi összefüggés okából egyesíthető. Ezt a szabályt azonban nem alkalmazza teljes merevségében; megengedi (111. §.) a különböző ítéletekkel már ellátott vagy a büntetés végrehajtása alatt kiderült előbbi cselekmények összítéletbe foglalását is, ha olyanok,, hogy a Bp. 19. §-a alapján egyesíthetők lettek volna, de ez bármily okból elmaradt. Hölgy a büntetés végrehajtása alatt elkövetett cselekmény nem esik e kategóriák egyikébe sem, az nyilvánvaló. Ez volt eddig Binkey úr doktrínája is (Büntetőjog, 4. kiadás, 713. II Perjog (1902.) 321. 1.) Áll ez nemcsak elméleti szempontból, hanem azért is, mert törvényünk, hacsak a 96. és 104. §-okban világosan megjelölt álláspontjáról letérni nem akar rala, a 36. §-ban nem is intézkedhetett máskép, mint ahogy tette. Hogy ily eltérést vett volna célba, arra sem a §. szövegében, sem az indokolásban nincs semmi támpont és így fogta fel a dolgot a 18. sz. döntvény is. . . Mindezek ellenére a lisztert tanár úr úgy, vélekedik, hogy a 36. §.mégis csak* a bűnhalmazat szabályait kívánja alkalmaztatni. Következteti ezt abból, hogy a §. szavai szerint egyszerűen kumulálandó büntetések teljes mértéke nem haladhatja túl a 20 esztendőt. Azonban első tekintetre nyilvánvaló, hogy ez az 5 évi plusz, melyet a törvény megenged, nem feladbemelése (Zusatz, straise).1A halmazati Lobbiet megjelölésére törvényünk következe-' lesen a «felemelés» kifejezést kasztrálja. Ha az 5 éves felemelési-nek tekintente volna, nem mellőzte volna a 96 190. §-okban kivétel nélkül alkalmazott terminus technicust. Magyarázati szabály, hogy ahol a törvény többféle kifejezést használ, többféle fogalmat akar megjelölni. De kétségtelenül rokonságot mutat a 36. §-nak a maximumot meghatározó intézkedése a 100. §. hasonló intézkedésével. És a két §. nyelvtani összevetéséből rögtön szemlélhetővé válik a fogalmi különbség is: míg amott a «félémért, szabadságvesztés leghosszabb tartamáról beszél a törvény, emitt a szabadságvesztések «együttes» tartamának meg nem haladásáról szól. Ha a végrehajtás alatt elkövetett cselekményt az előbb elbírálttal halmazaiban állónak kívánta volna tekinteni, rendes szóhasználatához képest körülbelül így kellett volna szólnia: «ezen esetben a szabadságvesztéseknek a 109. §-ban meghatározott tartama 5 évvel felemelhető. Törvényünk és gyakorlatunk világos álláspontja ellen nem lehet más álláspontról szerkesztett külföldi törvények intézkedésére hivatkozni. Finkey úrnak az olasz törvény 76. §-ára való utalása tehát nem lehet a mi kódexünk és gyakorlatunk cáfolata. Az olasz törvény intézkedése az uralkodó halmazati elmélettől való nyílt és tudatos eltérés, melyet csak egyetlen törvényhozási előzmény támogat: a zürichi büntetőtörvénykönyv (Crivellari, Codice penate, 4. k. 258. I.) Ez a rendelkezés tudtommal követőkre eddig nem talált és a német VorenlWurf indokolása (396. 1.), melyet a büntetőjogi bizottság is magáévá tett (Estben ha eh, Der Enlwurf, 29. 1.), rendelkezését annak tulajdonítja, hogy az olasz törvényhozó azon «elvetendő» álláspontra helyezkedett, hogy a halmazat nem a cselekmények, hanem a büntetések találkozása. A Liszt és társai szerkesztette Gegenentwurf szintén a régi elmélet mellett maradt és indokolásából (143. 1.) kitűnik, hogy e kiváló tudósok az eddigi rendszer elhagyására nem látnak okot. A német törvényben és javaslatokban egyáltalában nincs a mi 36. §-unknak megfelelő intézkedés, ott az elítélés után elkövetett cselekmény büntetése mindenképen önálló. Ezek mellett immár nincs fontossága annak a kérdésnek, hogy a büntetés félbeszakítása alatt szabadlábon elkövetett cselekmény a büntetés tartama alatt elkövetettnek tekinthető-e. Ez az eredményre nézve közömbös, mert az újabb cselekmény semmiesetre sincs az előbbi ítélet előttiek kategóriájában. A szabadlábon létel tényleges állapot, amelyen mit sem változtat az, hölgy miniszteri engedély-e az alapja vagy önkényes ténykedés (pl. szökés). Különben a félbeszakítás a szó közönséges értelme szerint semmikép sem jelent folytonosságot, tartamot, sőt az ellenkezőt. Ha beszédemet, sétámat félbeszakítom, ez azt jelenti, hogy a megszakítás idején nem beszélek, nem sétálok, beszédem, sétám szünetel. A büntetés félbeszakítása is ilyen állapot, azalatt az elítélt nem szenvedi a reá mért szabadságvesztést, a büntető ítélet súlya alatt áll, de az ítélet aduallója szünetel. Ez az oka, hogy a félbeszakítás ideje a törvényben taxatíve megjelölt cseteken kívül nem számíttató be a büntetésbe (Binkey Perjog,, 712. 1.) A jelen esetben tehát szigorúan véve a 36. §. nem is volna alkalmazható, hanem úgy kellene eljárni, mintha az elbírálandó cselekmény a végrehajtás folyamán kívül, például a büntetés elszenvedése után követtetett volna el.Még világosabb lesz mindez, ha összehasonlítjuk a félbeszakítást a közvetítő intézetbe helyeztetés és a feltételes szabadságra bocsátás esetével. Az utóbbi esetekben a végrehajtás tartama fennáll. A közvetítő intézetben azért, mert az szabadságvesztéssel jár, bár renyhébb bánásmód mellett és ez is viszszavonhatólag, a feltételes szabadságolásnál azért, mertkülön rendőri szabályokhoz van kötve és szintén visszavonhat. Ezekről azonban szól a nem felesleges, mert ezen intézmények természete Einkey úr cikkében részletesen és jól ki van fejtve. A jogtudomány jövője. Irta : dr. Kende Ernő, tőzsdebirósági jogügyi titkár. Az emberi szellem alkotásainak vannak pillérei, melyek ellen nem irányul semmiféle forradalom. Összeroppanhatnak elméleti, gyakorlati rendszerek, bizonyos az emberi cselekvéseket szabályozó és végső gyökerükben kétségkívül induktive szerzett tudáson alapuló gondolatoknak, eszméknek meg kell maradniok, hacsak az ember ki nem vetkőzik emberi mivoltából. A forradalmak hevessége szerint elementáris változások mehetnek végbe az életet irányító elvek igen magas rétegeiben, lesz azonban nem egy oly pont, melynek generális érvényességén az emberiség történelmének változata módosítólag sohasem hozhat, így a jog legáltalánosabb eszméje nélkül, emberi létet elképzelni nem tudunk. Azember, csak mint jogalkotó lény ember. Azonban a jog, a jogszabály legáltalánosabb fogalma, mondhatnék, annak alaki jelentkezése csak az, ami az örökké változatlan. A jogszabály tartalmi megnyilatkozása az élet örök változásainak folytonosan módosuló, ha nem is mindig a leghívebb tükre. S ha jól szemügyre vesszük, ez a tartalom nem is jog, hanem politika. A gyakran félvállról nézett elméleti jogászkodás, amely a megismerést adja, a világ nagy átalakulása küszöbén — már amennyiben helyes logikával állapította meg eredményeit jó szolgálatokat tesz nekünk. De egyben intő például is szolgál: subor ne supra crepidam! Ritka éleslátással domborítja ki a jogtudomány feladatát Somló, midőn úgy állítja be a problémát, hogy oly