Ügyvédek lapja, 1920 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1920-01-01 / 1. szám

sZ ÜGYVÉDEK LAPJA A hozadéki adók mellett ma már elmaradhatatlan a jövedelemadó, amely módot ad arra, hogy az adózásban a teherviselő képesség is megfelelően figyelembe vétessék. Itt lehet ugyanis a fokozatosság elvét érvényre juttatni. A jövedelmadó mostani formájában már tarthatatlan. Az eddigi kivetések során az alaptörvénynek minden hiányossága és hibája kiderült, nem kerül tehát nagy munkába egy aránylag jó, tökéletes törvény egybeállítása. Természetesen nem lehet elkerülni,az adókulcsok emelését sem, ami különösen a nagyobb jövedelmeknél még méltánytalannak sem mondható. A jövedelemadó reformjával kapcsolatban kell majd eldönteni, váljon a vagyonadó és a hadinyereségadó a mai alakjában tartassék-e fenn. A vagyonadó ugyanis lényegében nem vagyonadó, hanem a fundált jövedelmek súlyosabb megadóztatása, tehát a jövedelemadó kiegészítő része. Lehetne tehát egyéb megoldást is találni, amely esetleg a kivetés egyszerűsítése szempontjából volna előnyös. A hadinyereségadó voltaképen már elvesztette jogosultságát, mert ma már hadinyereségről nem lehet szó. Az állam szorult helyzetére való tekintettel azonban lehetne egy olyan állandó adót behozni, amely a jövedelemnek az előző évekhez képest való növekedését vonná a rendes adótételnél súlyosabb adó alá. Egy ilyen adót nem lehet igazságtalannak tekinteni akkor, ha csupán azt a jövedelemtöbbletet érintené, amely az adózó tisztességes megélhetésére szükséges összeget túlhaladja. Itt természetesen nem gondolok az úgynevezett létminimumra, hanem ennél jóval nagyobb jövedelmekre.pl. 20,0(X) K-ra. A hozadéki és a jövedelmi adók rendszerét kiegészítik a forgalmi adók. Sok olyan jövedelmet, amelyet a legjobb jövedelmi és hozadéki adókkal sem lehet elérni, meg lehet találni valamely forgalmi adóval. A forgalmi adókat a legtöbb adórendszer bélyegekkel lerovandó s kezelési szempontból illetéknek minősülő szolgáltatások útján szedi be. A mi régi illetékrendszerünk épen egyike volt azoknak, amely az illetékeket a forgalmi adókkal a legjobban összekeverte. Az illetékrendszer különben is rég rászorult már a rendezésre. Wekerle Sándor meg is kezdte a régen sürgőssé vált munkát. Az első rész, a vagyonátruházási illetékekről szóló törvény el is készült, és az 1918. évi XI. törvény alakjában belekerült a magyar törvénytárba. Bármennyire itt is azonban ez a törvény, máris módosításra szorult. A törvényhozás ugyanis annak idején az öröklési illeték mellett a külön ingatlan vagyonátruházási illetéket elejtette. Ezzel azonban a reform pénzügyi eredménye olyan csorbát szenvedett, amelyet a mai nehéz viszonyok között feltétlenül ki kell küszöbölni, vagyis az ingatlan vagyonátruházási illetéket vissza kell állítani. Azon- : kívül a törvény megalkotása idejében annyira szoros kapcsolatban állottunk Ausztriával, hogy politikai szükségesség volt lehetőleg egyöntetűen szabályozni a fokozatosságot. Emiatt a kulcsok megállapítása sem a rokonsági viszony szerint, sem az örökrészek nagyságához képest nem volt olyan, amilyent a helyes adóztatási elvek megkívántak volna. Végül az Ausztriával és Horvátországgal való viszonyunk megváltozása is kívánatossá teszi a törvény módosítását. Kívánatos volna végül ebből a törvényből az ingó vagyonátruházások illetékére vonatkozó szabályokat kihagyni, mert ez inkább a reform második részébe, az okirati illetékekről szóló törvénybe való. A novellát el kell kejülni nem marad tehát más hátra, mint az 1918. évi XI. tör-vény helyett is másik törvényt alkotni. A Wekerle-féle javaslat indokolása szerint a reform másik része volna az okirati illetékekről szóló törvény. Ennek a tervezzete már el is készült, a szakköröknek is ki volt adva, és ezek nagy része a javaslatról véleményt is mondott és kifogásait elő- adta.. Az egész reformnak különben ez a legnehezebb része. A szakkörök véleménye alapján való átdolgozása azonban nem okozna nagy nehézséget. Az okirati illetékekről szóló törvénynek itt említett terve-zete magába akarta olvasztani az értékpapírforgalmi adót, a nyereményadót, a szállítási adót és a vadászati és fegyveradót, s ezáltal adórendszerünk egyszerűsítése szempontjából is haladásnak tekinthető. Az egész illetékrendszer átdolgozásának következménye volna a valóságos illetékek, tehát elsősorban a törvénykezési illettékek újraalkotása is. Erre vonatkozólag már a múlt év végén kifejtettem nézeteimet, mást most sem tudnék ajánlani. Legfeljebb a kulcsok nagyságára nézve kellene most szigorúbb állás-pontot elfoglalni. Az illetékreform utolsó része volna a közigazgatási eljárá - ssokban fizetendő díjak és illetékek szabályozása. Ezekből lénye- gesebb bevétel alig várható ugyan, azonban a rendszer betetőzést, és a régi illetékszabályok megszüntethetése céljából ezt a részt is egyidejűleg kell megcsinálni. Az új törvények megalkotásánál a kulcsok emelésén kívül két körülményre kell különösen figyelemmel lenni. A régi törvények egész seregmentességeket adtak. Ezek nagy része többé-kevésbbé jogosulatlan politikai befolyásoknak köszönhette létét. Ezeket most meg kell szüntetni. A másik az adóerkölcs megjavítása. Nálunk az adókat tulajdonképen a szabadságharc leverése után az osztrák önkényuralom hozta be. Az adók az osztrák császári kincstárba folytak be. Az osztrák kincstár megrövidítése tehát nem szégyen, hanem hazafiság volt. Ez a hazafiság azonban kellemes is volt, s azért megtartották annak még akkor is, amikor már az adóeltitkolással nem az elnyomó osztráknak ártottak, hanem önmagunkat csaltuk meg vele. Az adótörvények tökélellensége is elősegítette az eltitkolásokat, így azután nem csoda, ha nálunk nem adóerkölcsről, hanem inkább adóerkölcstelenségről kell beszélnünk. Ezen végre segíteni kell. Megfontolandó volna, nem kellene-e a jövedéki kihágások helyett az állam megrövidítését a büntető törvény alá tartozó bűncselekményekké átalakítani. A megbecstelenítő büntetések talán hatékonyabban közreműködnének az erkölcs javítására. Viszont ennek a súlyosbításnak ellenében meg lehetne nyugodni abban, hogy a bűncselekmények már a vizsgálati stádiumban az ügyészség és a rendes bíróság elé kerülnének, s így a pénzügyi hatóságok egyoldalú és elfogult állásfoglalásával szemben a tisztességes adózó nagyobb védelemben részesülne. Ezekben véltem felsorolni a pénzügyi kormányzat legsürgősebb feladatait az adózás terén. Kétségkívül nagy, évek munkáját igénylő feladatokról van szó. Ma azonban nem lehet évekig várni. Megfeszített munkával kell dolgozni, s hisszük, hogy a nagy feladatot a pénzügyminisztériumokon kivül álló szakkörök és érdekeltek bevonásával hónapok alatt is meg lehet és megtudjuk, mert meg kell oldanunk. .Jogsegélykérdések. (Pp. 1. Cím II. Fejezete.) Irta : Ir. Kovács Marcel curiai bíró. fi. IV. A Pp. 15. §-a értelmében a megkeresett bíró nem vizsgálhatja a megkereső bíróság hatáskörét vagy illetékességét, sem a megkeresés igazságosságát, törvényességét, célszerűségét, sem azt, hogy Pp. 289. §-a (közvetlen tanúkihallgatás helyett megkeresés) alkalmazható-e. De vizsgálhatja, hogy a foganatosítandó cselekmény egyáltalában bírói megkeresés tárgya lehet-e, hogy nem ütközik-e tiltó törvénybe, és hogy a cselekmény elvégzésére helyileg illetékes-e (utóbbit nem vizsgálhatja a perben eljárt alsóbíróság, ha a megkeresés a felsőbíróságtól származik). A periratok megküldése végett megkeresett bíró nem vizsgálhatja azt, hogy az iratok közt lévő levél tartalma a hivatásos ügyvédi titoktartás alá esik-e (a. rdzs. 49. §. és Pp. 299. §.), mert annak az elbírálása, hogy a levél ennek dacára bizonyítékul felhasználható-e, a megkereső biróra tartozik.10 A megkeresett bíróság illetékességének hiánya fenforog pld. akkor, amikor a szemletárgy nincs az ő területén, hanem máshol, — és rendszerint akkor is, ha a kihallgatandó tanú vagy fél más bíróság területén tartózkodik, — kivéve ha a perbíróság, ennek tudatában, kifejezetten és indokoltan, mégis őt keresi meg (akár azért, mert a kihallgatandó egyén előtt valamely ott lévő okiratot vagy könyvet kell felmutatni, akár azért mert szembesítésre van szükség). • V. Külföldi bírói hatóságtól származó megkeresést (16. §.), eltérő nemzetközi megállapodás hiányában, csak a viszonosság feltétele alatt kell teljesíteni, és az igazságügyminiszternek a viszonosság felől tett nyilatkozata a bíróságokra kötelező. Plósz szerint abban az esetben, ha a viszonosság államszerződéssel van biztosítva, a megkeresett bíróság nem lehet arra figyelemmel, hogy a megkereső bíróság államában a viszonosságot be nem tartják; erről csak jelentést tehet (Pp. 18. §-a.), de a konkrét esetben a szerződést becikkelyező törvényt respektálni tartozik. Neumann álláspontja (az osztrák ZPO. kommentárjában) ezzel elletétes. És Magyary szerint is az igazságügyminiszter nyilatkozata arra fog irányulni, hogy a külföld a viszonosságot tényleg gyakorolja-e vagy sem? Ez volt a Curia és az igazságügyminiszter álláspontja is abban a kérdésben, hogy az osztrák tőzsdebíróság kikötését érvényesnek tekintsük-e, ami igenlő értelemben oldatott meg (Pp. 41.4. §. ut. bek.) azon az ala p Hamburg OLG. Rechtsprechung 8, I. ,J Eptscb. dós RG. 69, 274. t r-Sp. Tábla 1917. P. IV. 142,.Perj. Dtár. IIL 54 sz.