Új Élet, 1961 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1961-01-10 / 1. szám
N - KÉPEK A SZATMÁRI UNIÓRÓL N em voltam egészen biztos benne, hogy még munkában találom-e az öreg rúgóskalapácsot. Féltem, olyan ünnepségről kések le, amely egyedülálló lesz a szatmári Unió történetében. Többször megfordultam a gyárban, de az öreg kalapácsot csak a nyáron fedeztem fel, csak akkor, amikor már azt beszélték, hogy hamarosan nyugdíjba küldik. Igaz, alig tizenöt éves, de már megtette a magáét. Bővül a gyár, kell a hely az új kovácsműhelycsarnoknak, a kisműhelyt lebontják, hiszen különben is csak amolyan szerszámjavító már. Évek óta korszerű légkalapácsok vették át a munka nehezét (a nagyműhelyben), de hovatovább azok sem győzik az iramot: újabbak és még korszerűbbek sorakoznak majd melléjük. Az „öreget“ immár megérdemelt végleges szabadságra küldik, akár megannyi megnyert csata végig helytálló hősét. Ez volt a romokból feltápászkodó Unióban készült első nagyszerszám, s ez lesz a felállítandó gyári múzeum alapító darabja. Akkor határoztam el, hogy megírom az öreg harcos „obsttját“. És most tessék: úgy suppogtatja üllőjén kétöklömnyi ráverőjével az izzó vasat, mintha azt akarná morídani, hogy „várjunk még azzal a nyugdíjaztatással“. Még csupa eleven erő, akár kezelője, Kecskés Jóska bácsi, aki csak az Unióban immár huszonharmadik esztendeje dolgozik. És aki egyelőre hallani sem akar róla, hogy búcsút vegyen az öreg szerszámtól, amellyel újjáépítették az Uniót, és amelyet olykor még felhasználhatnak. Nem késtem hát le a tervbe vett kedves ünnepségről, mert voltaképpen még nem jött el az ideje. Pedig köröskörül már megkezdték az új csarnokok építését, az új kovácsműhely alapjait is kirajzolták már papíron, de az öreg kalapács nem zavartatja magát, az utolsó pillanatig a helyén akar maradni. Szabó Sándor, a gyár személyzeti osztályának vezetője a legszebb emlékei között tartja számon ennek a kalapácsnak a megszületését. Akkoriban fekete pernyével havazott még Európa utolsó háborús tele. Szabó Sándor a frissiben alakult gyári pártszervezet egyik titkára volt. Megvizsgálták az ócskavas-temetőhöz hasonlatos gyárudvar komor-tömör halmait, és megszavazták az első határozatot: kell egy gépkalapács. Hat nap alatt készültek el vele (a titkár-villanyszerelő hegesztette össze a vasat). Akkoriban összesen három esztergapadjuk volt. Azután a gyár kommunistái beszereltek egy generátort is. Mert addig (villamosáram még nem lévén a városban) azt a három esztergapadot kézzel „kurblizták“, váltásban. Ma bonyolult precíziós gépek egész sora végzi el az emberek helyett a munka nehezét. Ám e gépek mellett a hatalmassá fejlődött gyárban továbbra is ott munkál az a kezdeti erő, amely megadta a fejlődésnek a lendületet, maghatározta a ritmust. Mert íme: elegendő találomra kiragadni valakit a sokszázas kollektívából. Kuki Béla a tanítóképző elvégzése után futballistaként került az Unióba. Jobbszélső lett a gyári csapatban, s mivel összekötője vasesztergályos volt, elutasította a tisztviselői állást, gép mellé állt ő is, kitanulta a szakmát, majd elvégezte a mesterkurzust, s most a lakatosműhely osztályvezető helyettese. Időközben végképp búcsút mondott a futballnak. Kuki, a futballista, egészen fiatalon „nyugalomba vonult“, nyugalomba küldte Kuki, a kibontakozó újító-technikus. Ma már másfajta feladatokkal mérkőzik. Jó futó volt, elébeszaladt a labdának mindig, lényegében ma is ezt teszi: elébesiet a holnapnak. Alig gördült ki a gyárkapun az első négytonnás, két oldalra billenthető utánfutó (az Unió terméke), ő máris azon törte a fejét, hogyan lehetne tökéletesíteni a kissé még nehézkes fékszerkezetet. Kidolgozott ésszerűsítési javaslatát a jövőre gyártandó négyezer AKIK ELÉRi ! „Elnézem, hogy benőtte itt a háborúban felsebződött földet a gyár, és ezek mind-mind a mi fémbefaragott álmaink... Rotyis János csoportvezető a korszerűen felszerelt és berendezett lakatosműhelyben, amely egymagában be tudná fogadni a régi gyárat