Új Élet, 1963 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-10 / 1. szám
a a z azugai üveggyárban jókedvűen fogadnak. Éppen most számították ki, hogy jól állnak a tervteljesítéssel, az 1962-esesztendőt jelentős többlettel zárták, túlszárnyalták még saját felajánlásaikat is. A Prahova völgyinek ebben a szépséges sarkában, amelyben olyan harmonikus egységben, és mégis bizarr színfoltként találkozik a modern ipari táj a természetadta szépséggel, az üveggyár különleges helyet foglal el. Azuga egyik legrégebbi üzeme és ugyanakkor a legkorszerűbben felszerelt ipari egysége ez. Kies fekvésű, hűvös völgyben húzódnak meg csarnokai, udvara már szinte a felfelé kapaszkodó fenyőerdőhöz tartozik, a keleti szárny mellett pedig habzó-zúgó hegyipatak rohan alá. A Prahova völgyi iparvidék egyik legvonzóbb gyára. Van benne valami légies és tiszta, üvegcsillogású és a szétbomló fényre emlékeztető. A nagy, mozdulatlan, komor hegyek tőszomszédságában a milliónyi törékeny üveg érdekes ellentétként hat, s rögtön felvillan a kérdés: miért pont ide, üdülőhelyek és nyugtalan hegyipatakok, elegáns villák és vidám turistaházak szomszédságába épült ez a gyár? Nehéz válaszolni a kérdésre. Egyik öreg mester a hercegi uradalmat említi, amelyhez Azuga is tartozott, a másik veterán a főút melletti előnyös fekvést emlegeti, a főmérnök pedig már tudományosabban akarja megközelíteni a kérdést, és azt fejtegeti, hogy a hűvös klíma, a fővasút közelsége, no meg az idetelepedett külföldi szakmunkások hozták létre a Prahova völgy középpontjában ezt az üveggyárat. A lényeg mindenképpen az, hogy a jó félévszázadot betöltött üveggyár itt van, dolgozik, sőt mi több, újjászületik. Mert a mai gyár még a tíz év előttihez sem nagyon hasonlít már, hiszen annak fészer külseje, primitív felszerelése a legősibb üvegfúvó műhelyekre emlékeztetett. Persze, romantikus, mondhatnám — festői volt egy ilyen műhely. Az izzó és miniatűr napként világító üveggömbök, amelyeket emberi tüdő formált az ember akarata szerint, valósággal lenyűgözték a szemlélőt. Mesebeli varázslókhoz hasonlítottak az itt dolgozó emberek, akik a holt anyagot megtüzesítették, aztán formát és életet leheltek bele. A betegek listáján pedig mind sűrűbb sorokban voltak jelen a leromlott tüdejű, megrongált szívű üvegfúvók. A „varázslat“ kegyetlenül pusztította az egészséget. Most kevésbé festői és érdekes az üvegfúvás, de annál nagyobb ütemű és annál egyszerűbb. Automata és félautomata gépsorok végzik a régi mesterek munkáját, legalább olyan pontossággal és művészi tökéllyel, mint ők, csakhogy hússzor-harmincszor olyan gyorsan. Ennek köszönhető, hogy tíz év leforgása alatt hatszorosra nőtt a termelés. És hogy egy meggyőző számot is ide iktassak: huszonnégy óránként 100.000 különféle üveg készül itt! Bejártam a műhelyeket. Fur...Ócsa érzés ezt az egyik legősibb mesterséget olyannak látni, amilyen most. Az emberi kar, tüdő, száj szerepét átvették az okos szerkezetek, és pokoli gyorsasággal végzik helyettük a műveleteket. Az ember immár csak parancsol, kiszolgál, átvesz. És bírál... A gép selejtjét visszaküldi a masinának, hadd gyártsa le újból. Traian Grigore csoportja, Constantin Mihalcea brigádja, Gheorghe Gurgu emberei parancsolnak a gépeknek és ösztönzik azokat olyan magas termelési eredmények elérésére, amilyenre eddig nem volt példa errefelé. Ioan Vlad, a gyár legnevezetesebb újítója — hatvannál több javaslatát valósították meg — elmondja, hogy a legkorszerűbb masinán is akad javítani való, és alig van olyan művelet, amelyet ne lehetne még jobban, még ötletesebben megoldani. — A termelékenység növekedésének nincs felső határa — jegyzi meg. — Csak meg kell találnunk a titok kulcsát. Constantin Milnescu, a gyár főmérnöke a minőséggel büszkélkedik, és nagy lendülettel magyarázza, hogy tizenkét műveleten megy át a nyersanyag, amíg a legegyszerűbb üvegtégely megszületik. — A Homokot Văleni Gyár a hegyek közöttA