Új Élet, 1987 (29. évfolyam, 1-24. szám)
1987-01-10 / 1. szám
Az útikönyvek általában azt írják Marosújvárról, hogy nagyon régi település, hogy a rómaiak nyitottak itt először sóbányát, s azt Salinae-nak hívták. Megemlítik még, hogy — a város nevéből ítélve — a bányatelep fölött magasodó dombon vár is lehetett, ugyanis egy 1202-ból származó okmány l'jvai néven említi a települést. Ami még megtudható az útikönyvekből, nem egyéb, mint az, hogy a sóbányákat a gyakori vízbetörések miatt a középkorban hosszú évszázadokra elhagyták, és csak 1791-ben kezdték őket újra művelni. Már most meg kell hogy mondjam: engem nem a régi sóbányák sorsa iránti kíváncsiság hozott e városba, hanem néhány olyan hír, amit nemrég olvastam az újságokban. Az egyik arról tudósít, hogy az itteni szódagyár munkaközösségét kitüntették, a másik pedig arról, hogy végre fehér megyének is van fürdővárosa, s az nem más, mint Marosújvár Ismerkedjünk meg előbb a várossal. Cornel Marcsiul, a városi pártbizottság titkárától tudom meg, hogy Marosújvár 1952-ben kapott városi rangot. Akkor lakóinak száma 6500 volt, ma 16MM! Ezt a régi települést a vegyészek városának nevezik mostanában, s nem alaptalanul, hiszen csupán a szódagyárban mintegy kétezer-ötszáz ember dolgozik, nem beszélve arról, hogy a dohányfeldolgozó-fermentáló központban is sokan kerültek közvetlen kapcsolatba a vegyészeti eljárásokkal. A vegyészek városával különben úgy ismerkedtem meg, hogy jó kalauzra akadtam Virgil Moga tanárember személyében, aki államvizsga-dolgozatát épp Marosújvárról írta. Azt mondta nekem ez a fiatalember: — Jöjjön velem, látom, fényképezni is akar, hát egyet-mást megmutatok magának... Alig indultunk el a főutcán, máris megállított, mondván: — Nézze, ez az új posta épülete, ott lent pedig látszik az új, kétszázötvenhat ágyas kórház és poliklinika. Mellette új lakónegyed. Mind lencsevégre valók. Ha akarja, bemutatok magának néhányat az itt dolgozó, mintegy félszáz orvos közül... Haredig az érdekli, mi épül jelenleg a városban, akkor menjünk el az új híd felé, szép látványban lesz része. IX előbb nézze meg a tulajdonképpeni városközpontot. itt is éppen építenek. Artézi kutat, köréje parkot, sétányokkal. Fényképeztem. Aztán egy kövezett úton haladva kísérőm így folytatta: — Ezt az utat jövőre aszfaltozzák. Nézze meg ezeket a takaros házakat. Szinte mindenikben lakik egy-két olyan ember, aki dicsőséget szerzett a városnak valamilyen módon. Például azzal, hogy innen került ki a legtöbb táncos és énekes. Díjakat hoztak a fővárosból a Megéneklünk, Romania országos fesztiválról. De nehogy azt higgye, ezért jöttünk errefelé. Itt, az út végén van egy épületcsoport, azt szeretném bemutatni. Voltaképpen a városi kórház, rehabilitációs részlegéről van szó, ahol egy lelkes ember, Dorin Silviu Reff orvos dolgozik. Róla nemrég részletesen írt egy központi lap. Reti doktorról egyelőre" csak annyit kell Hajni, hogy idevaló születésű, szinte minden idejét és tudását a helybeli emberek gyógyítására fordítja. Ezt a rehabilitációs részleget is az ő tervei alapján rendezték be. Nem túlzás, ha azt mondom, ez a részleg pillanatnyilag a város egyik nevezetessége. Azt hittem, túloz a kísérőm, az elfogultság beszél belőle, de miután Reff doktor végigkalauzolt a sokféle kezelésre alkalmas helyiségeken, meggyőződtem, nincs szó semmiféle túlzásról. Elég felsorolni is nehéz a látnivalókat -víz alatti tus, iszapfürdő, termoterápiás szoba, fényfürdő, tornatermek, szóval minden, amit egy kiépített gyógyfürdői kezelőközpontról el lehet képzelni. Sőt! Van itt egy terem, amilyent eleddig sehol nem láttam, a falakon fogantyúval ellátott, nagy vaskerék, írógép billentyűzete, kanyargós fémhuzal, melyen vaskarika lóg, sokféle szerszám, amit mozgatni lehet, és egy számkijelzős műszer. Nézem, vizsgálgatom a tárgyakat, Reff doktor pedig azt mondja: — Nem könnyű kitalálni, mire szolgál ez a sokféle kar, fogantyú és billentyű. Hogy ne töltsük hiába az időt, megmondom: vannak betegek, akik nem tudják mozgatni ujjaikat, csuklóikat, karjukat, vagy a vállukkal van baj. Nos, itt sokan meggyógyulnak, és folytathatják azt a munkát, amit abba kellett hagyniuk. Természetes munkahelyi körülményeket hoztunk létre, gyógyítási céllal. Fogja csak azt a fémkarikát, s vezesse végig a kanyargós huzalon, lássuk, hány hibát vét, nincs-e önnek is valamilyen mozgásszervi betegsége... Figyelmesen vezettem a karikát, de kattogott a számlálószerkezet, volt hibám bőven, mondtam is a művelet után: sok betegségemről van tudomásom, de erről nem volt... Reff doktor megjegyezte: ha termelőmunkát végezne, azonnal kiderülne, hogy két-három hetet itt kellene töltenie, a mi körünkben... Különben elárulom, ide többen járnak a közeli városokból, falvakból, sőt a szomszédos megyékből is. Nem szalasztom el az alkalmat, azt kérdem Reff doktortól: — Mit illik tudni Marosújvárról.’ — A válasz így kezdődik: — A város 252 méter magasságban épült a tengerszinthez viszonyítva... — S végighallgatok egy részletes előadást Marosújvárról. Csak néhány fontosabb tudnivalót említek: van itt egy sós fürdő, mely az egyetlen Európában abból a szempontból, hogy itt megőrizték a rómaiak fürdési hagyományát. A fürdő mellé szép szállodát építettek, valamint szabadtéri strandot. A sóbányászatot ma is folytatják az itteni emberek, de más módszerekkel. Már nincsenek sóvágók, mint hajdan, a Maros vizét a föld mélyébe préselik, a sós vizet szondákkal felszínre hozzák és párolják, így évente 26 000 tonna finom asztali sót nyernek, ebből 24 000 tonnát exportálnak. A vegyipar fejlődésével együtt jár a környezetszennyezés veszélye. Marosújváron nagy gondot fordítanak arra, hogy a Maros vizét meg ne mérgezzék a vegyi anyagok. Békés, de egus emberek élnek itt, akikért érdemes tervezni, építeni, áldozatot hozni. Jenei Ferenc fogorvos nevét nem szabad kihagyni, ha valaki riportot ír a várostó'l. Ki ez a Jenei Ferenc? — kérdem.