Erdélyi Figyelő, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
— Több mint három évtizede állsz a romániai magyar művelődési élet különböző fontos őrhelyein. Voltál többek között országos napilapnak a főszerkesztő-helyettese, hetilapnak a főszerkesztője, a Kriterionnak, a nemzetiségi könyvkiadónak immár húsz esztendeje vagy az igazgatója, tegyem hozzá: alapító igazgatója, jó ideje az írószövetségnek az alelnöke is — azt hiszem, kedves Géza, személyedben a legilletékesebbek egyikéhez fordulok, ha nem éppen a legilletékesebbhez, hogy megkérdezzem: hogyan jellemeznéd a romániai magyar művelődés jelenlegi helyzetét, állapotát, miként ítéled meg elkövetkezendő időszakának, további alakulásának, fejlődésének lehetőségeit? — Hogy komolyan beszélhessünk a fejlődés követelményeiről, a ránk váró feladatokról, elsősorban meg kell értenünk, meg kell próbálnunk megérteni azt a jelenséget, amit úgy nevezhetünk, hogy a romániai magyar irodalom és kultúra közérzete. Eszem ágában sincs vitathatatlan, teljes értékű, komplex választ adni a kérdésre, vagy ilyent akárcsak meg is kísérelni. Ahhoz mi túlságosan atomizáltak vagyunk, túlságosan hiányzik nálunk a párbeszéd lehetősége. Nemcsak a kultúra és közönsége között, hanem a kultúra munkásai, alkotói és intézményei között is. Úgyhogy ebben a helyzetben, ebben az elszigeteltségben, amikor a rendelkezésünkre álló információ nagyon kevés, amikor nem vethetjük össze értesüléseinket, benyomásainkat, a kultúra különböző értékeiről alkotott fogalmainkat vagy érveinket — akkor roppant nehéz egy ilyen beszélgetést lefolytatni. Próbáljuk meg mégis. — Közelebbről hogyan jellemeznéd a helyzetet? — Nem hiszem, hogy amióta romániai magyar kultúráról beszélünk, a kultúra embereinek, alkotóinak és a kultúránk iránt érdeklődő közönségnek olyan rossz lett volna valaha is a közérzete, mint éppen ezekben az évtized végi napokban, túlságosan sok időt venne el, ha mélyebb elemzésre, rendszeres történelmi visszapillantásra vállalkoznánk, a körülmények súlyát ettől függetlenül szüntelenül érezzük, nyomását hetenként, naponként újraéljük... Ez most a helyzet... Ennek megvannak természetesen a politikai és gazdasági, erkölcsi és lélektani okai... Ebből következik, hogy kultúránk mai helyzetéről és jövőbeli feladatairól beszélve, nyíltan és őszintén tudomásul kell vennünk valamit... Azt, hogy szellemi életünkben megszakadt bizonyos folytonosság. — Milyen szakadásra gondolsz? — A történelem folyamán az erdélyi magyarságnak voltak máskor is, hol rövidebb, hol hosszabb ideig tartó nagyon nehéz pillanatai. Volt úgy, hogy a nyelvi, szellemi, gondolati folyamatosságot biztosító szál elvékonyodott, már-már úgy tűnt, hogy elszakadt, aztán újra összecsomózódott, megerősödött. Amióta kisebbségi helyzetben vagyunk, azóta sem volt ez a mozgás egyenletes ütemű és következetes... — Bocsáss meg... Gondolom, jó volna, ha csupán jelzésszerűen megmondanád, milyen korszakokra gondolsz... — Hát például... gondoljunk csak a XVII. század fordulójára, a rettentő csapásra, ami akkor a Székelyföldet, elsősorban Csík és Gyergyó vidékét érte ... a tatárok ekkor a lakosság felét elhurcolták, a templomokat lerombolták, úgy tűnt, hogy az élet teljesen megszűnt... Ami pedig a kisebbségi lét különböző szakaszait illeti ... idézzük emlékezetünkbe az első világháború utáni helyzetet, annak is változtak időnként a fázisai. De a folytonosság azért megőrződött. Megvolt mindig a lehetőség, hogy az emberek a múltra gondolhassanak, az örökséget ápolhassák, a kultúrába s a közgondolkozásba beépíthessék. A mostani helyzettel kapcsolatban azért beszélek kategorikus cezúráról, szakadásról, mert intézményesen egyre nehezebb ezt a folyamatot ... a hagyomány, az örökség folytonosságát biztosítani... Ebből rengeteg baj származik. Elsősorban egy eléggé általános elbizonytalanodás ... másodsorban a nyelvnek a romlása ... harmadsorban az önbizalomnak a gyöngülése ... s mindezek eredményeként a teljes távlattalanság állapota. Szerintem a tömeges menekülés, az áttelepedés Magyarországra ezzel az állapottal függ össze, ennek az eredménye. — Mennyire általánosak tapasztalatod szerint ezek a jelenségek? — Az információink — mint mondtam — töredékesek ... de a menekültektől időnként tudomásunkra jutó adatok arról tanúskodnak, hogy nagyon komoly, általános jelenségről van szó ... Hagyjuk azonban most ezt, vegyük számba személyes élményeinket és tapasztalatainkat. Nem tudom hányan voltunk a háború után olyan értelmiségiek és leendő értelmiségiek, akiknek élete szervesen hozzákapcsolódott a forradalmi helyzethez, egy új világ megálmodásához, a szocializmus építéséhez — magunkat, téged is, magamat is föltétlenül ide sorolom —, gyanítom azonban, hogy országosan elég sokan lehettünk... Sokan vagyunk tehát, akiknek revideálnunk kell nézeteinket, felfogásunkat, elképzeléseinket... El kell választanunk mindenekelőtt azt, ami illúzió volt és maradt, attól, ami valóság, szembe kell néznünk ezzel az eltelt negyvenöt ... igen, immár negyvenöt esztendővel. Ami az általános helyzetet illeti, bárhogy osztunk és szorzunk, bármit adunk össze és vonunk ki, a sokszor emlegetett létesítmények és vívmányok mellett bizony meglehetősen sok negatívumot találunk, mind a gazdasági fejlődés, mind az emberi jogok tiszteletben tartása, a nemzetiségi élet kibontakoztatása, az egyenlő vagy legalább megközelítőleg egyenlő esélyek biztosítása tekintetében. Legalábbis én nem tudom elkerülni, hogy ezekkel a vonatkozásokkal szembenézzek, valahányszor számvetést készítek. Van, akit a kiábrándulás elvezet a teljes elbátortalanodáshoz, és van, aki megtalálja magában az erőt, hogy a helyzetet szépítgetés nélkül tudomásul vegye, de az európai viszonyok alakulásában, a szocializmus megújulási törekvéseiben perspektívát fedezzen fel, kiutat találjon a maga számára is. — Ez főként az idősebbekre és a középnemzedékre vonatkozik... — Nagyon aggaszt engem a Fiatalok helyzete is, és — minthogy a kultúráról beszélünk — alkotó értelmiségi fiataljainknak a sorsa. Úgy érzem, itt valóban nagy az elbizonytalanodás. De hát hogyne volna? Évek óta halljuk, tudjuk, hogy az intézményeknél, színházaknál, lapoknál, itt nálunk, a kiadónál is, betöltetlen helyek vannak... — Betöltetlen helyek és zárt ajtók... — őket pedig immár öt-hat éve kihelyezik a szülőföldjüktől távoli vidékekre, ahol idegen nyelvi környezetbe és szokásrendszerbe kell beilleszkedniök. Azonkívül emlékezz vissza ... mindketten a hajdani Elörénél dolgoztunk... A régi lapok meglehetősen sok közlési lehetőséget nyújtottak a Fiataloknak... Hasonlítsd össze az akkori lehetőségeket a mostaniakkal! Akkoriban rendszeresen megjelentek az irodalmi oldalak, a vasárnapi mellékletek, a kulturális rovatoknak naponta több hasáb állott rendelkezésükre... Most még az irodalmi lapokban is elég nehezen jutnak szóhoz, bár világos, hogy az Utunk is, az Igaz Szó is igyekszik... legalábbis többnyire. — A ti Forrás sorozatotok?... — Nekünk is volt egy esztendőnk, amikor nem jelent meg egyetlen Forrás kötetünk sem... Megszüntették... Aztán újra feltámadt. Azóta megjelenik két-három könyvecske évente, de mindez nem elég biztos alap, nem jelent kellő garanciát, hogy a fiatalok biztosítva érezzék jövőjüket. — A műszaki értelmiség?... — Nem ismerem elég pontosan a fiatal mérnökök, orvosok, természettudományos műveltségű értelmiségiek problémáit, de gyanítom, hogy az általános feltételeket tekintve, helyzetük nem sokban különbözik a humán értelmiségiekétől. Ez a kategória szerintem a legsérülékenyebb. Még emlékekkel sem kapcsolódhat örökségünkhöz, még közelmúltunk biztatóbb időszakaihoz sem, és kellő tájékoztatás hiányában azt sem tudhatja, mi történik a világban, a távolabbi vagy a közelebbi országokban. Úgyhogy nagyon nehéz eligazodnia, ÖNMAGÁTÓL. A NEMZETISÉGI KÉRDÉS NEM OLDÓDIK MEG... Beszélgetés Domokos Gézával 1989 márciusában sorsfordító pillanatokról 1. * A helyzet megítélése, általános vonásainak ecsetelése nyilvánvalóan Ceausescu diktátori uralmának utolsó szakaszára vonatkozik. (Szerk.)