Erdélyi Figyelő, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1990-01-01 / 1-2. szám

— Több mint három évtizede állsz a romániai magyar művelődési élet különböző fontos őrhelyein. Vol­tál többek között országos napilap­nak a főszerkesztő-helyettese, heti­lapnak a főszerkesztője, a Kriterion­­nak, a nemzetiségi könyvkiadónak immár húsz esztendeje vagy az igaz­gatója, tegyem hozzá: alapí­tó igaz­gatója, jó ideje az írószövetségnek az alelnöke is — azt hiszem, kedves Géza, személyedben a legilletékeseb­bek egyikéhez fordulok, ha nem ép­pen a legilletékesebbhez, hogy meg­kérdezzem: hogyan jellemeznéd a ro­mániai magyar művelődés jelenlegi helyzetét, állapotát, miként ítéled meg elkövetkezendő időszakának, további alakulásának, fejlődésének lehetőségeit? — Hogy komolyan beszélhes­sünk a fejlődés követelményeiről, a ránk váró feladatokról, elsősorban meg kell értenünk, meg kell próbál­nunk megérteni azt a jelenséget, amit úgy nevezhetünk, hogy a ro­mániai magyar irodalom és kultúra közérzete.­ Eszem ágában sincs vi­tathatatlan, teljes értékű, komplex választ adni a kérdésre, vagy ilyent akárcsak meg is kísérelni. Ahhoz mi túlságosan atomizáltak va­gyunk, túlságosan hiányzik nálunk a párbeszéd lehetősége. Nemcsak a kultúra és közönsége között, ha­nem a kultúra munkásai, alkotói és intézményei között is. Úgyhogy eb­ben a helyzetben, ebben az elszige­teltségben, amikor a rendelkezé­sünkre álló információ nagyon ke­vés, amikor nem vethetjük össze ér­tesüléseinket, benyomásainkat, a kultúra különböző értékeiről alko­tott fogalmainkat vagy érveinket — akkor roppant nehéz egy ilyen be­szélgetést lefolytatni. Próbáljuk meg mégis. — Közelebbről hogyan jellemez­néd a helyzetet? — Nem hiszem, hogy amióta ro­mániai magyar kultúráról beszé­lünk, a kultúra embereinek, alkotó­inak és a kultúránk iránt érdeklődő közönségnek olyan rossz lett volna valaha is a közérzete, mint éppen ezekben az évtized végi napokban, túlságosan sok időt venne el, ha mélyebb elemzésre, rendszeres tör­ténelmi visszapillantásra vállalkoz­nánk, a körülmények súlyát ettől függetlenül szüntelenül érezzük, nyomását hetenként, naponként új­raéljük... Ez most a helyzet... En­nek megvannak természetesen a po­litikai és gazdasági, erkölcsi és lé­lektani okai... Ebből következik, hogy kultúránk mai helyzetéről és jövőbeli feladatairól beszélve, nyíl­tan és őszintén tudomásul kell ven­nünk valamit... Azt, hogy szellemi életünkben megszakadt bizonyos folytonosság. — Milyen szakadásra gondolsz? — A történelem folyamán az er­délyi magyarságnak voltak máskor is, hol rövidebb, hol hosszabb ideig tartó nagyon nehéz pillanatai. Volt úgy, hogy a nyelvi, szellemi, gondo­lati folyamatosságot biztosító szál elvékonyodott, már-már úgy tűnt, hogy elszakadt, aztán újra össze­­csomózódott, megerősödött. Ami­óta kisebbségi helyzetben vagyunk, azóta sem volt ez a mozgás egyen­letes ütemű és következetes... — Bocsáss meg... Gondolom, jó volna, ha csupán jelzésszerűen meg­mondanád, milyen korszakokra gon­dolsz... — Hát például... gondoljunk csak a XVII. század fordulójára, a rettentő csapásra, ami akkor a Szé­kelyföldet, elsősorban Csík és Gyergyó vidékét érte ... a tatárok ekkor a lakosság felét elhurcolták, a templomokat lerombolták, úgy tűnt, hogy az élet teljesen megszűnt... Ami pedig a kisebbségi lét különböző szakaszait illeti ... idézzük emlékezetünkbe az első vi­lágháború utáni helyzetet, annak is változtak időnként a fázisai. De a folytonosság azért megőrződött. Megvolt mindig a lehetőség, hogy az emberek a múltra gondolhassa­nak, az örökséget ápolhassák, a kultúrába s a közgondolkozásba beépíthessék. A mostani helyzettel kapcsolatban azért beszélek katego­rikus cezúráról, szakadásról, mert intézményesen egyre nehezebb ezt a folyamatot ... a hagyomány, az örökség folytonosságát biztosítani... Ebből rengeteg baj származik. El­sősorban egy eléggé általános elbi­zonytalanodás ... másodsorban a nyelvnek a romlása ... harmadsor­ban az önbizalomnak a gyöngülése ... s mindezek eredményeként a tel­jes távlattalanság állapota. Szerin­tem a tömeges menekülés, az áttele­­pedés Magyarországra ezzel az álla­pottal függ össze, ennek az eredmé­nye. — Mennyire általánosak tapasz­talatod szerint ezek a jelenségek? — Az információink — mint mondtam — töredékesek ... de a menekültektől időnként tudomá­sunkra jutó adatok arról tanúskod­nak, hogy nagyon komoly, általá­nos jelenségről van szó ... Hagyjuk azonban most ezt, vegyük számba személyes élményeinket és tapaszta­latainkat. Nem tudom hányan vol­tunk a háború után olyan értelmi­ségiek és leendő értelmiségiek, akiknek élete szervesen hozzákap­csolódott a forradalmi helyzethez, egy új világ megálmodásához, a szocializmus építéséhez — magun­kat, téged is, magamat is föltétlenül ide sorolom —, gyanítom azonban, hogy országosan elég sokan lehet­tünk... Sokan vagyunk tehát, akik­nek revideálnunk kell nézeteinket, felfogásunkat, elképzeléseinket... El kell választanunk mindenekelőtt azt, ami illúzió volt és maradt, at­tól, ami valóság, szembe kell néz­nünk ezzel az eltelt negyvenöt ... igen, immár negyvenöt esztendővel. Ami az általános helyzetet illeti, bárhogy osztunk és szorzunk, bár­mit adunk össze és vonunk ki, a sokszor emlegetett létesítmények és vívmányok mellett bizony meglehe­tősen sok negatívumot találunk, mind a gazdasági fejlődés, mind az emberi jogok tiszteletben tartása, a nemzetiségi élet kibontakoztatása, az egyenlő vagy legalább megkö­zelítőleg egyenlő esélyek biztosítása tekintetében. Legalábbis én nem tu­dom elkerülni, hogy ezekkel a vo­natkozásokkal szembenézzek, vala­hányszor számvetést készítek. Van, akit a kiábrándulás elvezet a teljes elbátortalanodáshoz, és van, aki megtalálja magában az erőt, hogy a helyzetet szépítgetés nélkül tudomá­sul vegye, de az európai viszonyok alakulásában, a szocializmus megú­julási törekvéseiben perspektívát fe­dezzen fel, kiutat találjon a maga számára is. — Ez főként az idősebbekre és a középnemzedékre vonatkozik... — Nagyon aggaszt engem a Fia­talok helyzete is, és — minthogy a kultúráról beszélünk — alkotó ér­telmiségi fiataljainknak a sorsa. Úgy érzem, itt valóban nagy az el­bizonytalanodás. De hát hogyne volna? Évek óta halljuk, tudjuk, hogy az intézményeknél, színházak­nál, lapoknál, itt nálunk, a kiadó­nál is, betöltetlen helyek vannak... — Betöltetlen helyek és zárt aj­tók... — őket pedig immár öt-hat éve kihelyezik a szülőföldjüktől távoli vidékekre, ahol idegen nyelvi kör­nyezetbe és szokásrendszerbe kell beilleszkedniök. Azonkívül emlé­kezz vissza ... mindketten a hajdani Elörénél dolgoztunk... A régi lapok meglehetősen sok közlési lehetősé­get nyújtottak a Fiataloknak... Ha­sonlítsd össze az akkori lehetősége­ket a mostaniakkal! Akkoriban rendszeresen megjelentek az iro­dalmi oldalak, a vasárnapi mellék­letek, a kulturális rovatoknak na­ponta több hasáb állott rendelkezé­sükre... Most még az irodalmi la­pokban is elég nehezen jutnak szó­hoz, bár világos, hogy az Utunk is, az Igaz Szó is igyekszik... lega­lábbis többnyire. — A ti Forrás sorozatotok?... — Nekünk is volt egy eszten­dőnk, amikor nem jelent meg egyetlen Forrás kötetünk sem... Megszüntették... Aztán újra feltá­madt. Azóta megjelenik két-három könyvecske évente, de mindez nem elég biztos alap, nem jelent kellő garanciát, hogy a fiatalok biz­tosítva érezzék jövőjüket. — A műszaki értelmiség?... — Nem ismerem elég pontosan a fiatal mérnökök, orvosok, termé­szettudományos műveltségű értel­miségiek problémáit, de gyanítom, hogy az általános feltételeket te­kintve, helyzetük nem sokban kü­lönbözik a humán értelmiségieké­től. Ez a kategória szerintem a leg­sérülékenyebb. Még emlékekkel sem kapcsolódhat örökségünkhöz, még közelmúltunk biztatóbb idő­szakaihoz sem, és kellő tájékoztatás hiányában azt sem tudhatja, mi­ történik a világban, a távolabbi vagy a közelebbi országokban. Úgyhogy nagyon nehéz eligazodnia, ÖNMAGÁTÓL. A NEMZETISÉGI KÉRDÉS NEM OLDÓDIK MEG... Beszélgetés Domokos Gézával 1989 márciusában sorsfordító pillanatokról 1. * A helyzet megítélése, általános vonásai­nak ecsetelése nyilvánvalóan Ceausescu diktátori uralmának utolsó szakaszára vonatkozik. (Szerk.)

Next