Erdélyi Figyelő, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
a tájékozódáshoz egy fix pontot találnia... Körülbelül ezeket kellene számba venni, ezeken a dolgokon kellene elgondolkozni, hogy nemzetiségi kultúránk közérzetét meghatározhassuk. És kiegészítésként talán a legfontosabbat, a leglényegesebbet kellene még hozzáadni: az iskolaügyet. Úgy érzem, hogy az elmúlt húsz esztendőben, de most már harmincban, mert a két kolozsvári egyetemnek az összevonása ugye ’59-ben történt, egyszóval ebben a három évtizedben itt mérték ránk a legveszélyesebb, legfőbb csapást, egész nemzetiségi létünkre a legaggasztóbbat. Mert az egyetemek egyesítését követte aztán a középiskolák és más tanügyi intézmények összevonása, a tagozatosítás, majd újabban a kihelyezett, más vidékekre, telepített osztályok rendszere. Úgyhogy — tájékoztatás és véleménycsere hiányában — azt sem tudjuk, hány magyar, német, szerb vagy más nemzetiségű gyermek tanul ma Romániában anyanyelvén a különböző elemi és középfokú iskolákban, hányan az egyetemeken és főiskolákon, fogalmunk sincs arról, hogy hány óvodáskorú gyerek... — ... hányan tanulnak a szakiskolákban... — ... persze, hát a középfokú iskolák kilencven százaléka szakmai jellegű... Csak azt tudjuk, hogy ezeknek az iskoláknak — most már csak tagozatoknak — a száma évről évre csökken, s egyre kisebb azoknak a nemzetiségi fiataloknak az aránya, akik bejutnak a különböző egyetemekre és főiskolákra... Az oktatás színvonalának kérdése különben az ország egész iskolarendszerének nagy és súlyos gondja, de most itt a sajátosságokról beszélünk... Úgyhogy egy nagy ismeretlen terület előtt állunk... — Közérzetünkre és töredékes ismereteinkre támaszkodva, talán megjelölhetnénk mégis egy-két fix pontot... — Nos, mit tehet ilyenkor az ember, amikor a program kidolgozásának nincsenek meg a feltételei, nincsenek meg hozzá az adatok? Mire építsen? Nincsen közvéleménykutatás, nem ismerjük pontosan, hogy az emberek mit gondolnak, gyakran magunk sem tudjuk, melyek egyik vagy másik jelenségnek az okai. Hát egyetlenegy marad — és ezzel próbálok válaszolni az elején feltett kérdésre — az erkölcs. Ilyenkor csak erre támaszkodhatunk. — Az erkölcs...? — Persze tudom én nagyon jól, hogy olyan bonyolult világban, mint a mai, csak erkölcsiekre építeni borzasztó nehéz, megtörténhet, hogy korábbi illúzióinkat szőjükfonjuk tovább, hogy képtelenek vagyunk tőlük elszakadni... Bármennyit gondolkodom azonban, bármilyen világosan próbálom felmérni a helyzetet, jelen pillanatban csak ez tűnik a szememben olyan alapnak, olyan fundamentumnak, amire valamiképpen építeni lehet. Sokan megmosolyogták, én sem találtam különösebben szerencsésnek az önösszeszedés elvét, vagy társadalmi programját, amit Balogh Edgár meghirdetett. Ha jól belegondolunk, a szó egy kicsit mesterkéltnek látszik, de hirtelenjében nem tudnék jobbat mondani, olyat, ami pontosabban kifejezné azt, amire szükségünk volna... — Igen, de csak magunkra utal, márpedig mi nem élünk egy különt elzárt világban... — Ez igaz, erre még kitérek... De ha azokról a tennivalókról beszélünk, amelyek ránk várnak, akkor természetesen elsősorban önmagunkban, önmagunk számára kell tisztáznunk a dolgokat... Mindenekelőtt helyre kéne állítani — bármilyen nehéz — az etikai egyensúlyt, ami — úgy érzem — megbomlott a nemzedékekben, családokban, de magában a kultúrában is... Ebben szerepe lehetne és szerepe kell hogy legyen történelmünk, múltunk ismeretének, a folytonosságnak, amiről az elején beszéltünk. Nagyon jól tudták, akik úgy döntöttek, hogy a Kriterion ne adjon ki többé történelmi, művelődéstörténeti, nyelvészeti munkákat, miért vágják el épp ezt a gyökeret... Mégis meg kell kapaszkodnunk, bele kell fogóznunk haladó örökségünkbe, valahogy ki kell lépnünk ebből az egész apatikus, elbátortalanodott, elbizonytalanodott állapotból. Ha el is tiltottak az identitásunkat őrző és erősítő, önbecsülésünket tápláló munkák egy részének kiadásától, ilyen könyvek léteznek, vannak emlékeink, van felhalmozott tudásunk, van nemzedéki tapasztalatunk, ezt az örökséget valamiképpen át kell adnunk az ifjúságnak. Jobban kell sáfárkodnunk a rendelkezésünkre álló forrásokkal, anyagokkal, tényekkel, adatokkal, erkölcsi tanulságokkal. És most a közbevetésed... Persze hogy nem izoláltan, nem elszigetelten élünk, hanem egy országban, azonos világban, együtt a román többséggel. És ez nagyon nagy és komoly probléma... Nem maga az együttélés, természetesen, mert az fátum, elrendelés, történelmileg meghatározott helyzet és adottság. Hanem az, hogy amikor majd kölcsönösen levonjuk ezeknek az évtizedeknek a tanulságait, akkor közösen kell megtalálnunk azokat az új módozatokat, amelyek valóban a jó megértést szolgáló, kölcsönös bizalmon alapuló józan életet, az együttélést segítik... Mint ahogy ugyancsak közösen kell megtalálnunk azokat a jogi, szervezeti és az élet minden területét átfogó formákat is, amelyek biztosítják, hogy a nemzetiségek is megszólalhassanak, hallathassák hangjukat... Az általános kérdésekben is, a románság, a többség érdekeit is figyelembe véve, de ragaszkodva a saját szempontjaik és érdekeik érvényesüléséhez is ..., garantálva, hogy a hang valóban saját hangjuk legyen. — Közbevetésemmel nem egyszerűen az együttélés fényére szerettem volna felhívni a figyelmet, hanem inkább a kölcsönösség szükségességére... Arra, hogy az önösszeszedés is függ egyebek között bizonyos általános feltételektől... — Bukarestben élek most már harmincöt esztendeje, nagyon sok román jóbarátom van, és figyelemmel tudom követni azokat a mutációkat is, amelyek végbemennek a román társadalomban, a román értelmiség tudatában. Persze differenciálódott valóságról van szó, mint minden társadalomban, sok sajátos vonással. A krízis állapotában él ma a román társadalom... A jövő tekintetében előtte is nagy problémák merülnek fel, akárcsak előttünk... Vannak,akik egyszerűen a biológiai túlélésről beszélnek, mások a nyelv válságos állapotáról, ismét mások az elszigetelődésből adódó nehézségekről és problémákról... Csaknem mindannyian észlelik az erkölcsi megroppanásnak a jeleit, amelyek a mienknél, a mi helyzetünknél is súlyosabbak ... olyan szempontból, hogy a szónak és a tettnek az elválása náluk sokkal nyilvánvalóbb, mert mi nem vagyunk a tettnek, a cselekvésnek az állapotában. A nagy kérdések tekintetében legalábbis nem vagyunk birtokon belül. Rég megszűnt az az illúziónk, ami annak idején a Magyar Népi Szövetség korában megvolt, hogy részesei vagyunk a döntéseknek, hogy a hatalmon belül nekünk is szavunk van. Mi tudjuk nagyon jól, hogy ez... — legfeljebb a döntések végrehajtásában van szavunk. — Abban igen, ahhoz van jogunk, vagyis kötelességünk végrehajtani a döntéseket... Tehát a nyelv tekintetében a szakadás, ami beállt a valóság nyelve és a politikum, az ideológia nyelve között — az nálunk nem ölt olyan nyomasztó méreteket. Csak az újságjainkban... De hát ezek a reális tudatot nem nagyon befolyásolják... Csupán azt akarom ezzel mondani, hogy van elég baj a román társadalomban, a román közéletben is. Ez, úgy érzem, lehetőséget nyújt egy elkövetkezendő, tisztultabb helyzetben, hogy jobban szót értsünk, mert problémáink közösek ... vagy legalábbis sok közös problémánk van... (Folytatjuk) Kérdezett: PÁLL ÁRPÁD) Haragos Zoltán felvétele