Erdélyi Figyelő, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1990-01-01 / 1-2. szám

a tájékozódáshoz egy fix pontot ta­lálnia... Körülbelül ezeket kellene számba ven­ni, ezeken a dolgokon kellene elgondolkozni, hogy nemze­tiségi kultúránk közérzetét megha­tározhassuk. És kiegészítésként ta­lán a legfontosabbat, a leglényege­sebbet kellene még hozzáadni: az iskolaügyet. Úgy érzem, hogy az el­múlt húsz esztendőben, de most már harmincban, mert a két ko­lozsvári egyetemnek az összevonása ugye ’59-ben történt, egyszóval eb­ben a három évtizedben itt mérték ránk a legveszélyesebb, legfőbb csa­pást, egész nemzetiségi létünkre a legaggasztóbbat. Mert az egyete­mek egyesítését követte aztán a kö­zépiskolák és más tanügyi intézmé­nyek összevonása, a tagozatosí­tás, majd újabban a kihelyezett, más vi­dékekre, telepített osztályok rend­szere. Úgyhogy — tájékoztatás és véleménycsere hiányában — azt sem tudjuk, hány magyar, német, szerb vagy más nemzetiségű gyer­mek tanul ma Romániában anya­nyelvén a különböző elemi és kö­zépfokú iskolákban, hányan az egyetemeken és főiskolákon, fogal­munk sincs arról, hogy hány óvo­dáskorú gyerek... — ... hányan tanulnak a szakis­kolákban... — ... persze, hát a középfokú is­kolák kilencven százaléka szakmai jellegű... Csak azt tudjuk, hogy ezeknek az iskoláknak — most már csak tagozatoknak — a száma év­ről évre csökken, s egyre kisebb azoknak a nemzetiségi fiataloknak az aránya, akik bejutnak a külön­böző egyetemekre és főiskolákra... Az oktatás színvonalának kérdése különben az ország egész iskola­rendszerének nagy és súlyos gondja, de most itt a sajátosságok­ról beszélünk... Úgyhogy egy nagy ismeretlen terület előtt állunk... — Közérzetünkre és töredékes is­mereteinkre támaszkodva, talán megjelölhetnénk mégis egy-két fix pontot... — Nos, mit tehet ilyenkor az ember, amikor a program kidolgo­zásának nincsenek meg a feltételei, nincsenek meg hozzá az adatok? Mire építsen? Nincsen közvéle­ménykutatás, nem ismerjük ponto­san, hogy az emberek mit gondol­nak, gyakran magunk sem tudjuk, melyek egyik vagy másik jelenség­nek az okai. Hát egyetlenegy ma­rad — és ezzel próbálok válaszolni az elején feltett kérdésre — az er­kölcs. Ilyenkor csak erre támasz­kodhatunk. — Az erkölcs...? — Persze tudom én nagyon jól, hogy olyan bonyolult világban, mint a mai, csak erkölcsiekre épí­teni borzasztó nehéz, megtörténhet, hogy korábbi illúzióinkat szőjük­­fonjuk tovább, hogy képtelenek va­gyunk tőlük elszakadni... Bár­mennyit gondolkodom azonban, bármilyen világosan próbálom fel­mérni a helyzetet, jelen pillanatban csak ez tűnik a szememben olyan alapnak, olyan fundamentumnak, amire valamiképpen építeni lehet. Sokan megmosolyogták, én sem ta­láltam különösebben szerencsésnek az önösszeszedés elvét, vagy társa­dalmi programját, amit Balogh Ed­gár meghirdetett. Ha jól belegondo­lunk, a szó egy kicsit mesterkéltnek látszik, de hirtelenjében nem tud­nék jobbat mondani, olyat, ami pontosabban kifejezné azt, amire szükségünk volna... — Igen, de csak magunkra utal, márpedig mi nem élünk egy különt elzárt világban... — Ez igaz, erre még kitérek... De ha azokról a tennivalókról be­szélünk, amelyek ránk várnak, ak­kor természetesen elsősorban ön­magunkban, önmagunk számára kell tisztáznunk a dolgokat... Min­denekelőtt helyre kéne állítani — bármilyen nehéz — az etikai egyen­súlyt, ami — úgy érzem — meg­bomlott a nemzedékekben, csalá­dokban, de magában a kultúrában is... Ebben szerepe lehetne és sze­repe kell hogy legyen történelmünk, múltunk ismeretének, a folytonos­ságnak, amiről az elején beszéltünk. Nagyon jól tudták, akik úgy dön­töttek, hogy a Kriterion ne adjon ki többé történelmi, művelődéstör­téneti, nyelvészeti munkákat, miért vágják el épp ezt a gyökeret... Még­is meg kell kapaszkodnunk, bele kell fogóznunk haladó öröksé­günkbe, valahogy ki kell lépnünk ebből az egész apatikus, elbátorta­­lanodott, elbizonytalanodott álla­potból. Ha el is tiltottak az identi­tásunkat őrző és erősítő, önbecsülé­sünket tápláló munkák egy részé­nek kiadásától, ilyen könyvek lé­teznek, vannak emlékeink, van fel­halmozott tudásunk, van nemze­déki tapasztalatunk, ezt az öröksé­get valamiképpen át kell adnunk az ifjúságnak. Jobban kell sáfárkod­nunk a rendelkezésünkre álló forrá­sokkal, anyagokkal, tényekkel, ada­tokkal, erkölcsi tanulságokkal. És most a közbevetésed... Persze hogy nem izoláltan, nem elszigetelten élünk, hanem egy országban, azo­nos világban, együtt a román több­séggel. És ez nagyon nagy és ko­moly probléma... Nem maga az együttélés, természetesen, mert az fátum, elrendelés, történelmileg meghatározott helyzet és adottság. Hanem az, hogy amikor majd köl­csönösen levonjuk ezeknek az évti­zedeknek a tanulságait, akkor kö­zösen kell megtalálnunk azokat az új módozatokat, amelyek valóban a jó megértést szolgáló, kölcsönös bi­zalmon alapuló józan életet, az együttélést segítik... Mint ahogy ugyancsak közösen kell megtalál­nunk azokat a jogi, szervezeti és az élet minden területét átfogó formá­kat is, amelyek biztosítják, hogy a nemzetiségek is megszólalhassanak, hallathassák hangjukat... Az általá­nos kérdésekben is, a románság, a többség érdekeit is figyelembe véve, de ragaszkodva a saját szempont­jaik és érdekeik érvényesüléséhez is ..., garantálva, hogy a hang való­ban saját hangjuk legyen. — Közbevetésemmel nem egysze­rűen az együttélés fényére szerettem volna felhívni a figyelmet, hanem in­kább a kölcsönösség szükségessé­gére... Arra, hogy az önösszeszedés is függ egyebek között bizonyos ál­talános feltételektől... — Bukarestben élek most már harmincöt esztendeje, nagyon sok román jóbarátom van, és figyelem­mel tudom követni azokat a mutá­ciókat is, amelyek végbemennek a román társadalomban, a román ér­telmiség tudatában. Persze differen­ciálódott valóságról van szó, mint minden társadalomban, sok sajátos vonással. A krízis állapotában él ma a román társadalom... A jövő tekintetében előtte is nagy problé­mák merülnek fel, akárcsak előttünk... Vannak,­akik egyszerűen a biológiai túlélésről beszélnek, má­sok a nyelv válságos állapotáról, is­mét mások az elszigetelődésből adódó nehézségekről és problémák­ról... Csaknem mindannyian észle­lik az erkölcsi megroppanásnak a jeleit, amelyek a mienknél, a mi helyzetünknél is súlyosabbak ... olyan szempontból, hogy a szónak és a tettnek az elválása náluk sok­kal nyilvánvalóbb, mert mi nem va­gyunk a tettnek, a cselekvésnek az állapotában. A nagy kérdések te­kintetében legalábbis nem vagyunk birtokon belül. Rég megszűnt az az illúziónk, ami annak idején a Ma­gyar Népi Szövetség korában meg­volt, hogy részesei vagyunk a dön­téseknek, hogy a hatalmon belül nekünk is szavunk van. Mi tudjuk nagyon jól, hogy ez... — legfeljebb a döntések végre­hajtásában van szavunk. — Abban igen, ahhoz van jo­gunk, vagyis kötelességünk végre­hajtani a döntéseket... Tehát a nyelv tekintetében a szakadás, ami beállt a valóság nyelve és a politi­kum, az ideológia nyelve között — az nálunk nem ölt olyan nyomasztó méreteket. Csak az újságjainkban... De hát ezek a reális tudatot nem nagyon befolyásolják... Csupán azt akarom ezzel mondani, hogy van elég baj a román társadalomban, a román közéletben is. Ez, úgy ér­zem, lehetőséget nyújt egy elkövet­kezendő, tisztultabb helyzetben, hogy jobban szót értsünk, mert problémáink közösek ... vagy lega­lábbis sok közös problémánk van... (Folytatjuk) Kérdezett: PÁLL ÁRPÁD) Haragos Zoltán felvétele

Next