Erdélyi Figyelő, 1992 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1992-01-01 / 1. szám
Oláh József egyike volt a „szocializmus építőinek", nem csak úgy általában, mint mindnyájan, neki a mestersége is az építés. A bukaresti műegyetem ipari építő-szerelő szakán szerzett mérnöki diplomát. Tízéves pályafutása alatt sokfelé megfordult, súlyosan koppannak a helységnevek, ahogy sorolja őket: Kiskapus, Dicsőszentmárton, Giurgiu, Tekajen és a cernavodai atomerőmű. Erről az utóbbiról beszélgetünk. — Felrobban, vagy nem robban fel? — teszem föl a nem túl szakszerű kérdést. — Nem robban — nyugtat meg mosolyogva. — Csernobil után persze érthető az emberek félelme. Még a nevek is egybecsengnek cserno-cserna, mindkettő feketét jelent, ráadásnak itt van Bulgáriában a kozloduji erőmű, és most azzal is problémák vannak. Ezek azonban régebbi típusúak, technológiai szempontból kezdetlegesebbek. A cernavodai egészen más, kanadai licenc alapján épül. A CANDU talán a legbiztonságosabban működő rendszer az atomerőművekben alkalmazott összes biztonsági rendszer közül. Négy szintes, nem grafitot, hanem nehézvizet használnak a hőcserére is. Minden teljesen zárt körben történik, semmi sem szivároghat ki. — Én nem kételkedem abban, hogy ez a dolog Kanadában kitűnően működik. De hogyan fog működni Cernavodán? Elég ijesztő dolgokat hallani. Rádióban, tv-ben, a sajtóban. — Sok mindenben túloznak. Amit írnak, bemutatnak, annak kétségtelenül van valóságalapja, de inkább a szenzációt keresték, önkényesen ragadtak ki tényeket. Az igaz, hogy különösen kezdetben rengeteget idétlenkedtünk, sok volt a kapkodás, az improvizáció. De ami végül is elkészült, az, merem állítani, alapjában véve jó. — Mi erre a garancia? — Elsősorban a kanadaiak jelenléte. Ők végezték az építkezés felülvizsgálatát, a minőségi ellenőrzést. A szerződésben vállalták, hogy az építkezés technikai dokumentációját a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség elé terjesztik, s megszerzik a szükséges működési engedélyt. Az első években nem sokat tehettek, csak gyártották a jegyzőkönyveket, hogy ez sem jó, az sem jó, de Csernobil után nálunk is megijedtek a fejesek. Mire én oda kerültem, a kanadaiak már csaknem teljhatalommal rendelkeztek. Ha valamire azt mondták, hogy nem jó, azt le kellett bontani s újracsinálni. Rendkívül szigorú, mondhatni könyörtelen ellenőrzési rendszert vezettek be. A végén, legyek egy kicsit szerénytelen, mi is kezdtünk megtanulni dolgozni. Bár kényszerből kerültem ehhez az építkezéshez, kilencvenben ott is hagytam, szakmai szempontból életem legnagyobb élménye marad. — Hogyan lehetett valakit kényszeríteni? — Nagyon egyszerűen. Azt mondták most, vagy felbontják a munkaszerződésedet. Mit tehettem? Ez a mesterségem, ehhez értek, családom van. Mentem. — Gondolom ezzel a legtöbben így voltak. — Igen is, meg nem is. Kezdetben nagy volt a tolongás. Nekem Cernavoda szinte a világvégét jelentette. A családom Marosvásárhelyen él. Egy bukarestinek vagy konstancainak viszont kőhajításnyira van... Kiemelt beruházás, nagy fizetés. Tíz évvel ezelőtt 15.000 lejt keresni havonta nem volt akármilyen dolog. Ebből is lett a baj. Gyárakból jöttek emberek, protekcióval, megfelelő szakértelem nélkül. — De hát miféle szakértelemről lehetett volna szó? Atomerőművet senki sem épített nálunk. — Azt nem, de erőművet, vagy egyéb ipari létesítményt igen. Az építés, pontosabban a szerelés, mert ez elsősorban szerelés, mesterség. Az építőtelep nem gyár. Erre végül fent is rájöttek, akkor kezdték összeszedni az ország különböző részeiről a szakembereket. Egyeseket, mint engem is, kényszerrel. — Említetted, hogy lassan haladtatok. Mennyire lassan? — Hát a világrekordot biztosan felállítjuk. Egy ilyen atomerőmű átlagban kilenc év alatt készül el. Mi 1979-ben kezdtük... Dél-Koreában hét és fél év alatt sikerült megépíteni egyet. A tanulópénzt azért ők is megfizették: az elsőre, mert kettőt építettek, nem kapták meg a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségtől a működési engedélyt. — Tulajdonképpen, hogy néz ki egy atomerőmű? — Három alapvető részből áll. Az első maga a nukleáris rész. A második az úgynevezett CSCN (Case de servicii nucleare auxiliare, circuite de siguranţă), ez a tulajdonképpeni biztonsági rendszer, angol szóhasználatból fordítva, háznak, házikónak nevezik ennek egy-egy objektumát. Egy igenen dolgoztam én is. Végül a harmadik rész ,egy klasszikus hőerőmű, amely a hőenergiát elektromos árammá alakítja át. — Mi az, ami számodra szakmai szempontból olyan nagy élményt jelentett? — A szervezési módszerek. A technológiai fegyelem. A pontosság. Minden a dokumentációval kezdődött. Megkaptuk az adott objektum tervrajzát, ez a licenc része volt. Azt azonban, hogyan építjük meg, ránk bízták. Nekünk kellett kidolgozni egy olyan technológiát, amely megfelelt saját lehetőségeinknek s ugyanakkor biztosította a cél elérését is. Ebbe nem szóltak bele. De minden lépést pontosan rögzíteni kellett: hol? hogyan? mivel? mikor? hányan? Mikor a tervezet elkészült, részletesen elemezték, kiértékelték, aztán visszaadták, hogy megtedd a szükséges kiigazításokat, majd ismét kiértékelték, esetleg megint visszadobták... nehezebb volt, mint három államvizsga. Ha a dokumentációt végül jóváhagyták, kivitelezéskor egy jottányival sem volt szabad eltérni tőle. Semmi improvizáció, semmi torkolás. Mindent rendkívül szigorúan ellenőriztek. A szokásos minőségi ellenőrzés mellett létezett még egy szuperellenőrzés is, az úgynevezett AQ. Ha bárhol a legcsekélyebb eltérést találták, le kellett „vágni" az egész szakaszt. Bizony szokatlan volt számunkra ez a szigorúság, hiszen mi is, a technikai személyzet, s a munkások méginkább a hérapp!a hajrára „mindegy, hogy Erdélyi Figyelő 1992/1. 4