Mértékadó, 2011. december 26. - 2012. december 17. (8. évfolyam, 1-51. szám)
2011-12-26 / 1. szám
Krímíi Mértékadó 2011. december 26-2012. január 1. ■ Hétről hétre Az orgonaművész Jó lenne csapongva írni, megszólaltatni témákat, elindítani történeteket, azután elengedni őket. Kalandozásaik során így vagy úgy egymásra találnának, s a nagy összetartás szimfóniájában végül felcsendülne az a különös hang: a léleké. Olyan is a lélek, mint a zene: kibomlás, vagyis feltárulás, mindig meglep eredetiségével, amikor a maga valóságában megmutatkozik. Ahogy azon a nyár eleji délelőttön is. A játszótéren lányaim homokpogácsákat készítenek, ahogy ők mondják: ebédre. A csúszdának dőlve nézelődöm, amikor a cipómhoz ütődik egy focilabda. Jólesik a sportos mozdulat, ahogy visszagurítom a bőrt a kisfiúnak. Köszöni a passzt a papája is. Gimnáziumi évfolyamtársam volt, csak arcról ismerjük egymást. Zenész barátomtól úgy tudom, orgonaművész. „Köszönjük szépen" - mondja a játszótéri apukáktól szokatlan gyermeki hálával, csendes mosollyal, szeretettel. Olyan ez a köszönés, mint egy jelenés: a férfi hangjában megszólal az érzelmek nagyzenekara. De nincs ideje, fut tovább mackós mozgásával. Esetlenül, odaadóan dobja a labdát kisfiának, majd a lányát szólongatja. Ügybuzgón tesz-vesz körülöttük. Érződik, itt minden Isten jelenlétében történik. Közben gyermekeim elkészültek az „ebéddel", nekem is „sütöttek". Leguggolok melléjük, „eszegetjük" a homokpogácsákat. Annyi mindent kaptam már tőlük! Legelőször is érző szívet. Emlékszem, Kata pár napos csecsemő volt, a kórházban fürdettem meg először. Üvöltött, amikor a nővér átadta. Beszélni kezdtem hozzá, és gyermekem ettől a pillanattól kezdve csendesen simult a karomra. Nem felejtem el azt sem, amikor Réka először nézett rám hosszan, tekintetének súlyát könnyedén emelve apai szívemre. Ó, ha egyszer elmondhatnám nekik ezeket az érzéseket, ha tudnák, mit jelentenek számomra! A tél kezdetén, még advent előtt vált szokásommá, hogy esténként, lefekvés előtt egy kis dalt énekelek nekik, így talán megértik... egyszer, talán. (Gyereksáv, hétköznap, 19.30, Kossuth rádió) Körössy László ■ Hangsorok Karácsonyi (rém)álom Nem telhet el karácsony aDiótörő nélkül!? Felkiáltás és kérdés formájában is érvénye van e mondatnak, hiszen az E. T. A. Hoffmann meséje nyomán született Csajkovszkijbalett olyan örökzöld klasszikus, amely - tetszik, nem tetszik, akarjuk vagy nem - ünnepünk, életünk, kitartó gyerekkorunk része lett. Csak az idei decembert nézve: Diótörő az Operában, a Művészetek Palotájában, a Tháliában, a RaM Colosseumban, a bábszínházban, a nagykovácsi amerikai iskolában, a szokásos karácsonyi tévé-rádió reklámokban, régi-új hanghordozókon, DVD-ken... - és nem először filmen, a mozikban. Angol-magyar koprodukcióban tavaly nálunk készült el a legújabb változat. Ezúttal a sokoldalú Audrey Konchalovskij feldolgozásában, aki előbb Tarkovszkij forgatókönyvírójaként, később akció- és történelmi filmek alkotójaként, majd operarendezőként tette le a névjegyét. Minden tekintetben eklektikus 3D-s Diótörő-mozijában Csajkovszkij zenéjét részben eredeti formájában bedolgozva, illetve Sir Tim Rice szövegével átdolgozva, musicalesítve használta fel. De nem csak a balettet, hiszen a Patkánykirály a Patetikus szimfónia harmadik tételének feszes indulótémájára dalol és masíroztatja „embereit", a náciforma csatornalakókat, a happy endet pedig a b-moll zongoraverseny nyitódallamára erőltetett „örömóda" kíséri. A képzeletbeli Bécsben játszódó, egyszerre édeskésdidaktikus és a gyerekeket finoman ijesztő fantasyben Konchalovskij hetet-havat összehordott. A gazdag polgárcsalád mintha a Secession épületében lakna, a karácsonyfás nagyszalon falain frízként futnak körbe Klimt válogatott képei. A bécsi sokadalomban - a kolorit kedvéért - egy pillanatra a „sarlatán" Freud is feltűnik. Albert, a kis Mary habókos keresztapja - unásig ismételgetett relativitáselméletével (csak hogy félreértés véletlenül se essék) - nem más, mint a nagy Einstein... A látványos zenés mesefilm elátkozott, fabábbá változtatott főhőse pinokkiói létállapotban vágyik a megváltásra; a patkányok által pusztított-égetett „lelkes" játékbirodalom súlytalan drámája pedig A Végtelen Történet alapkonfliktusát idézi. Az anya-tündér reláció tekintetében van itt egy csipetnyi A kék madárból, a történet leginkább mégis az Óz, a csodák csodája újragondolásának látszik. Meglehetősen hoszszú út vezetett Tarkovszkijtól idáig. Csak remélhetjük, hogy Konchalovskij vissza tud térni zavaros-szatirikus álomvilágából... Pallós Tamás