Új Ember, 1945 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1945-08-09 / 1. szám
Parragi György: Katolicizmus és demokrácia A MAGYAR ANCIEN REGIME GYÁSZOS PUSZTULÁSA, a reakció öszszeomlása és a demokrácia megújulása történelmi válaszút elé állította a magyar katolicizmust is. El kell döntenie nyíltan, hátsó gondolatok nélkül, vállalja-e a demokráciát, avagy a reakció vert seregeihez csatlakozik-e. Szó lehetne esetleg egy harmadik útról is: a félreállásról, a passzivitásról. Lássuk mindenekelőtt ezt a harmadik lehetőséget. Aki a katolicizmust, mint az élet vallását fogja fel, amelynek lényege a mozgás, az aktivitás, az állásfoglalás. Aki az Egyházban az ..ecclesia militans“-t, a küzdő Egyházat tekinti, az eleve elutasítja a félreállás, a duzzogás, sértődöttség passzív magatartását. A katolicizmus sem történelmi múltjánál, sem feladatkörének roppant súlyánál fogva sem fér bele az önként választott út széli árokba, amely mellett elrobognak az események. Ha ezt a helyet választaná az új magyar demokráciában, úgy nemcsak a mozdulatlanságnak, az egy helyben topogásnak kötelezi el magát, hanem kiteszi magát annak, hogy az események túlrohannak rajta, véglegesen lemarad róluk és egykori bíborpalástját belepi az országút sara, pora és mint útszéli koldus tengeti életét. Ez nem lenne méltó a magyar katolicizmushoz, nagy múltjához és a jövőben még reá váró feladataihoz. A passzivitást, a mozdulatlanságot, a tetszhalotti pózt az Egyház még a legnagyobb üldözések idején sem vállalhatta. Visszavonulhatott a katakombákba, a földalatti bányákba, a magánlakások rejtett magányába, az ősvadonba, de a cselekvésről, a hitvallásról, az eszmék örökmécsesének ápolásáról a legvadabb üldöztetések korában sem mondhatott le. Az ú. n. harmadik út, az „attentisme“, a várakozás, a tétlenség, a politikai konjunktúravizsgálat, az opportunizmus útja tehát járhatatlan a magyar katolicizmus számára. Ez a mai katolikus nemzedék számára egyenesen az öngyilkosság útja volna. Pedig egy vallás sem utasítja vissza annyira erélyesen az öngyilkosságot, mint a katolikus, amely az öngyilkosságot a legnagyobb bűnök egyikének tartja. VEGYÜK SZEMÜGYRE a második lehetőséget: azt, hogy az Egyház az ancien regime siratói közé áll be, a reakció „lapis refugiuma“ lesz, amelyben a demokrácia ellenségei találnak menedékhelyre. Mint hitvalló katolikus, akinek katolicizmusa a német koncentrációs táborok tizennégyhónapos szenvedéseinek füzében még inkább megedződött és megtisztult, teljes nyíltsággal hirdetem, ezzel a magyar katolicizmus nemcsak bűnt követne el Krisztus tanításai ellen, de helyrehozhatatlan hibát is önmagával szemben. A katolikus Egyház nem állhat oda a reakció ravatala mellé, amelyben a „halott“ még nem dermedt hullává, csak alszik és nem hullathat könnyeket felette. Mert akit a ravatal takar, gonosz volt lelkében és cselekedeteiben. Vétkeivel szembefordult nemcsak a magyar embermilliókkal, de a magasságos Úristennel is. Megtagadta az Isten által az emberi szívekbe írt természeti törvényeket, az ember, a család jogainak tiszteletét. Megtagadta Krisztus legfőbb parancsát, a felebaráti szeretetet, a keresztény életrend legfőbb törvényét: „Amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek az emberek, te se tedd nekik“. Túltette magát Krisztus szociális törvényein és sokszor a kereszténység álarcában tiporta lábbal a szent könyvek tanításait. Nem siratja az Egyház a letűnt reakciót, mert ennek pusztulását nem a külső terror, az erőszak, a géppisztoly idézte fel, hanem a belső korrupciója, a saját terrorja, a saját erőszakpolitikája, a saját géppisztolyai, amelyekkel elidegenítette magától a tömegeket, meggyűlöltette magát a tiszta, az igazán vallásos, az igazságos emberekkel. Nem siratja az Egyház még az önmaga elvesztett gazdagságát sem. Mondjuk meg őszintén, ez a gazdagság gyakran bizonyult az igazi katolikus újjászületés akadályának. Megakadályozta, hogy nálunk is bekövetkezzék a katolikus lelkiségnek az a csodálatos belső reformja, amely megújította a francia katolicizmust. Természtéseilel volt egyes katolikusok és érdekeik szövetsége a feudalizmussal, a nagy kapitalizmussal; ebbe a szövetségbe nem fértek bele ugyanis a katolikus tömegek: a munkások, a cselédek, a kisbirtokosok, iparosok, tisztviselők, értelmiségiek, akiket ez az ancien regime nem vett emberszámba, akiknek politikai jogait semlegesítette, akiknek legelemibb jogait a kenyérre és munkára, a földre és szabadságra gyakorlatilag nem engedte érvényesülni. A MAGYAR KATOLIKUS EGYHÁZ MA SZEGÉNY, elvesztette e világi birtokait,de szabad, mert felszabadult egy természetellenes politikai és gazdasági szövetség nyomása alól. Amit anyagiakban veszített, százszorosan megtérül majd azokban az erkölcsi értékekben, amelyeket az újra visszatért tömegek bizalma, szeretete, gyermeki ragaszkodása jelent számára. Aki igazán lélekben éli a katolicizmust, annak a szegény Egyház kedvesebb, mint a gőgös világi hatalom külső jeleivel élhalmozott Egyház. Viszonyunk az Egyházhoz most lesz igazán bensőséges, most vállaljuk igazán és megosztjuk mindenben gondjait, szomorúságát, örömeit és jövő céljait. Az elszegényedett Egyház ezután méginkább „Civitas in monte deposits“, hegyen épült város lesz, mert nem aranyhegyeken, de a hivő seregek bizalmának és szeretőtének kimozdíthatatlan és megrendíthetetlen alapjain épül fel. Az Egyház nem lehet fagyöngy a reakció évszázados tölgyén, mert ha ezt a tölgyet kidönti a történelem vihara, úgy ahogy most történt, az idegen tölgy nedveiből élő fagyöngy is elsorvad. Az Egyháznak önállóan élő fának kell lennie, amelynek gyökerei mélyen szétágaznak a demokrácia televényében. Mert csak a demokrácia televénye, az Egyházzal összeforrt nép és a néppel összeforrt Egyház biztosíthatja a magyar katolicizmus lelki és fizikai újjászületését. régvárt megújulását Ez pedig az Egyház aktivitását, mozgási szabadságát, belső dinamizmusát, az igazi demokráciához való pozitív állásfoglalását követeli meg. A passzivitás: öngyilkosság, a reakcióval való szövetkezés, a halál A demokrácia: az élet, a mozgás, a fejlődés. A magyar katolicizmusnak az életet, a magyar népet és ami ezzel egyértelmű: a demokráciát kell vállalnia. AZ ELSZENVEDETT VÉRVESZTESÉGEKET így tudja majd pótolni, az elkövetett hibákat jóvátenni, az elidegenedett seregeket visszanyerni, a közömbösség helyébe ismét a vallásos bensőséget helyreállítani, így lesz a magyar katolicizmus ismét erő és rang, az, ami a magyar történelemben volt, ereje és rangja nemcsak önmagának, de a magyar demokráciának is. Ez sem nélkülözheti a magyar katolicizmust, mint ahogy például az újjászülető olasz, osztrák, német és különösen francia demokrácia is bekapcsolta az újjáépítés munkájába a katolikus demokráciát. Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban a katolicizmus a legszorosabb politikai szövetségre lépett a munkáspártokkal és velük versenyezve veszi ki a részét nemcsak a politikai hatalomban, hanem a demokrácia megerősítésében, a reakció visszatérése elleni küzdelemben és az újjáépítésben. A magyar katolicizmusnak is ezt a három pozitív politikai célt kell magáévá tennie: a demokrácia megerősítését, a reakció elleni küzdelmet (természetesen élesen tisztázva, mit ért reakció alatt) és az újjáépítést. Ez utóbbit fenntartás nélkül. A demokrácia nemcsak az egyén, az egyes társadalmi rétegek számára jelent nagy chance-t, a felemelkedés, újjászületés lehetőségét Ezt jelenti a magyar katolicizmus számára is. Mint egyházamnak hű fia, hőn óhajtom, hogy a katolicizmus használja ki maradéktalanul a demokrácia nagy történelmi alkalmát. 2 1945 AUGUSZTUS 9 Radó Polikárp: Tiszazugi történet Titokban évekig lappangó arzénes hitvesgyilkosságok, gyűlölködés, jellakszerű elmaradottság, istentelenség, nincstelenség képei társulnak az emberek elméjében ezzel a szóval: Tiszazug. Szimbólummá vált a Tiszazug , súlyosan ránk fekvő, nehéz népi problémáknak jelképévé. Nem mehet így tovább — történnie kell valaminek: sokat olvastunk, hallottunk erről. Igaz és szépséges történetet szeretnénk elmesélni valakiről, aki a Tiszazugban «tett valamit: a legnagyobbat tette, szeretett és mindhalálig szerette ezt a népet. A «Magyar Afrika» Tiszazugnak nevezik a Nagy Alföld egy regényes részletét : a nagy Tiszakanyarba szorult református községek: Tiszaug, Tiszasas, Tiszakürt és a köztük elterülő irdatlan kiterjedésű szőlőségek, a Tisza zúgja. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt divat volt a Nagy-Alföldet vallási szempontból «Magyar Afrikának» hívni; nos, a Tiszazug java Afrika volt. Akiket egy korszak magukra hagyott Sokhelyütt parcelláztak nagybirtokokat, a század elején, különösen 1918 után — természetesen egyáltalán nem a való igényeknek megfelelően. Mindenesetre máról holnapra új tanyák, sőt tanyavilágok nőttek ki az azelőtt sokszor csak külterjesen műkett földből, bogárhátú kis tanyák népesítették be az egykori göbölyjárásokat, sovány, szikes birgelegelőket. Óriási kiterjedésben telepítettek szőlőket, egész szőlőségeket ; vincellérek, kisbirtokosok, bérlők telepedtek itt le. A kistanyások, szőlőművelők túlnyomórészben feltörekvő, a zsellérsorsot alig hogy elhagyó katolikusok voltak. Mindenfelé a református őslakosság közé ékelve szivárogtak bele a régi települések közé, melyek nagyrészt a török idők óta állottak már fenn. Ott élt azután ez a katolikus jött-ment szegénység a protestáns falvak közt elszórva , katolikus falvaknak inkább távolában, mint közelében. Harminc éve már elmúlt, hogy az akkori derék kecskeméti plébános , Révész István az ország figyelmét felhívta ezekre az észre sem igen vett, elhagyatott lelkekre. Felejthetetlen beszédben tárta föl 1913 őszén a Katolikus Nagygyűlésen a Magyar Afrikát. Saját egyházközségéről ezeket mondotta : «Van 52 ezer hívem, akiket néhány hitoktató ferencrendi szerzetes segítségével 5 világi pap gondoz. Ebből az 52 ezer hívőből csak 24 ezer lakik a városban, 28 ezer pedig künn a tanyákon, 105 ezer hold területen. Ezen az óriási külső területen egyetlen katolikus pap sincs, de van ott két kápolnaszerű templom, havi egykét szentmisével . . ., majdnem az az arány, mintha valamelyik fővárosi plébános gondozná Vác vidékét. Mikor pusztai beteghez hívnak bennünket, sokszor biztatnak a hívek : «Lelkiatyám ! közel van a beteg, csak 12 kilométer. Mert nálunk a messze csak 15- 20 km-nél kezdődik». «Elhagyott lelkek» Az Egyház bizony későn vette észre azokat az állapotokat, melyeket Révész plébános tárt föl hallgatói előtt. Kiskunmajsáról szólva így folytatta szomorú jelentését : «Van egy Mérges nevű pusztája 2500 hívővel. Van ezen a pusztán jegyző, orvos, posta, csendőrség, de pap, templom nincs. A plébános útja oda-vissza kocsin kilenc órát vesz igénybe. Nem egyszer keresztelt ottan karon ülő, sőt kéznél vezetett gyermeket. Egy alkalommal óraszámra gyóntatta híveit — ugyan hol? A szövetkezeti boltban. Mikor agyonfáradva haza akart indulni, egy csoportbeli, szép legény és leány könyörögve állt elébe, hogy még ők is szeretnének meggyónni, — de nem gyónhattak meg. Ugyan miért? Mert azok a szerencsétlenek még sohasem gyóntak, mert még a Miatyánkot, de még a keresztvetést sem tudták. Máskor egy haldokló asszonyhoz, hívták ide a plébánost. Mikor az Oltáriszentséget nyújtotta a betegnek, szegény beteg kezével nyúlt a Legszentebb felé. A plébános visszahőkölt, s mikor újból közeledett a beteghez, a jelenet megismétlődött és csak nagy nehezen sikerült a beteget megáldoztatni. Talán láza volt annak a betegnek? Ó nem ! Még életében sohasem áldozott. Bevallotta, hogy még áldoztatni sem látott. Szerteszéjjel a tanyavilágban akárhány felnőtt katolikus élt, akik papot, templomot életükben még sohasem láttak, soha egyetlen keresztény tanítást nem hallottak. És azért nem lehet csodálni azt a tanyai suhancot, aki a szentesi templomot először megpillantva azt kérdezte anyjától : Édesanyám, hát ez kinek a tanyája?» Sok helyen más vallású papok keresztelnek, asszonyok avatnak, temetnek, sőt vannak népes községek, hol a katolikus halottak 70—80 percentjét, más vallású papok vagy tanítók temetik el.» Az Alföld apostolai A vészharang megkongatása után kitört a «kis» világháború s a bajokon egyelőre nem segített senki. 1919-ben nevezte ki a Szentszék Hanauer Árpád Istvánt váci megyéspüspökké (1869— 1942). Ez a külsőre hideg, zárkózott, nagyon művelt főpap lett a Magyar Afrika nagy apostola. Az alföldi diasporának, a katolikus szórványoknak problémáját megoldani : ez volt a nagy és merész gondolat, melyre föltette életét. Életének programmjává tette a paputánpótlást , hisz a világháború végén csak 4 papnövendék volt szemináriumában. Programmját végre is hajtotta csaknem negyedszázados főpásztori működése alatt , a szeminárium kibővítésével, az új nemzedék helyes kiképzésével. Igazi apostolok raja ment ki az Alföldre ; helyi lelkészségeket (expositura) alapított, ezekből lassan-lassan plébániák fejlődtek. Tanyák közé vagy egészen kicsi falvakban telepedtek le ezek a lelkészek : egész javadalmuk kezdetben nagyon szerény, sokszor még havi 1000-t sem kitevő hitoktatói fizetésük volt. Manap elmondhatjuk, hogy a Magyar Afrika kérdése már körülbelül nincs : az Alföldnek ez a nagy pasztorációs problémája nagyjából már megoldottnak tekinthető. Hogy ez hogyan történt, el fogja mondani a Tiszazugi történet . (Folyt. köv.) MiifiiiiMiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii min mii uhui iiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiif min mi m m mii mi mi min miiiimiiiiiii \ XI. Pius pápa: „Az a legjobb politika, ha a legjobb katolikusok vagytok\ nimnninnimninnniniiiniiinnnnnnininnnmiinnnninininnnnnniiiniiiiiiniininniiiinnniniinnini mminmimnmm