Új Ember, 1945 (1. évfolyam, 1-20. szám)

1945-08-09 / 1. szám

Parragi György: Katolicizmus és demokrácia A MAGYAR ANCIEN REGIME GYÁ­SZOS PUSZTULÁSA, a reakció ösz­­szeomlása és a demokrácia megújulása történelmi válaszút elé állította a magyar katolicizmust is. El kell döntenie nyíltan, hátsó gondolatok nélkül, vállalja-e a demokráciát, avagy a reakció vert seregeihez csat­lakozik-e. Szó lehetne esetleg egy harmadik útról is: a félreállásról, a passzivitásról. Lássuk mindenekelőtt ezt a harma­dik lehetőséget. Aki a katolicizmust, mint az élet vallását fogja fel, amely­nek lényege a mozgás, az aktivitás, az állásfoglalás. Aki az Egyházban az ..ecclesia militans“-t, a küzdő Egyházat tekinti, az eleve elutasítja a félreállás, a duzzogás, sértődöttség passzív maga­tartását. A katolicizmus sem tör­ténelmi múltjánál, sem feladat­körének roppant súlyánál fogva sem fér bele az önként válasz­­tott út széli árokba, amely mellett elrobognak az események. Ha ezt a he­lyet választaná az új magyar demokrá­ciában, úgy nemcsak a mozdulatlanság­nak, az egy helyben topogásnak köte­lezi el magát, hanem kiteszi magát annak, hogy az események túl­rohannak rajta, véglegesen lemarad róluk és egykori bíborpalástját belepi az országút sara, pora és mint útszéli koldus tengeti életét. Ez nem lenne méltó a magyar katolicizmushoz, nagy múltjához és a jövőben még reá váró fel­adataihoz. A passzivitást, a mozdulatlanságot, a tetszhalotti pózt az Egyház még a leg­nagyobb üldözések idején sem vállal­hatta. Visszavonulhatott a katakom­bákba, a földalatti bányákba, a magán­lakások rejtett magányába, az ős­vadonba, de a cselekvésről, a hit­vallásról, az eszmék örökmécse­sének ápolásáról a legvadabb üldöztetések korában sem mond­hatott le. Az ú. n. harmadik út, az „atten­­tism­e“, a várakozás, a tétlenség, a poli­tikai konjunktúravizsgálat, az opportu­nizmus útja tehát járhatatlan a magyar katolicizmus számára. Ez a mai kato­likus nemzedék számára egyenesen az öngyilkosság útja volna. Pedig egy vallás sem utasítja vissza annyira erélyesen az öngyilkosságot, mint a katolikus, amely az öngyilkosságot a legnagyobb bűnök egyikének tartja. V­EGYÜK SZEMÜGYRE a második le­hetőséget: azt, hogy az Egyház az an­cien regime siratói közé áll be, a reakció „lapis refugiuma“ lesz, amelyben a demokrácia ellenségei találnak mene­dékhelyre. Mint hitvalló katolikus, aki­nek katolicizmusa a német koncentrá­ciós táborok tizennégyhónapos szenve­déseinek füzében még inkább megedző­dött és megtisztult, teljes nyíltsággal hirdetem, ezzel a magyar katolicizmus nemcsak bűnt követne el Krisztus taní­tásai ellen, de helyrehozhatatlan hibát is önmagával szemben. A katolikus Egyház nem állhat oda a reakció ravatala mellé, amelyben a „halott“ még nem dermedt hullává, csak alszik és nem hullathat könnyeket felette. Mert akit a ravatal takar, gonosz volt lelkében és cselekedeteiben. Vétkeivel szembefordult nemcsak a magyar ember­milliókkal, de a magasságos Úristennel is. Megtagadta az Isten által az emberi szívekbe írt természeti törvényeket, az ember, a család jogainak tiszteletét. Megtagadta Krisztus legfőbb parancsát, a felebaráti szeretetet, a keresztény életrend legfőbb törvényét: „Amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek az emberek, te se tedd nekik“. Túltette ma­gát Krisztus szociális törvényein és sokszor a kereszténység álarcában tiporta lábbal a szent könyvek taní­tásait. Nem siratja az Egyház a le­tűnt reakciót, mert ennek pusztulá­sát nem a külső terror, az erőszak, a géppisztoly idézte fel, hanem a belső korrupciója, a saját terrorja, a saját erőszakpolitikája, a saját géppisztolyai, amelyekkel elidegenítette magától a tö­megeket, meggyű­löltette magát a tiszta, az igazán vallásos, az igazságos embe­rekkel. Nem siratja az Egyház még az önmaga elvesztett gazdagságát sem. Mondjuk meg őszintén, ez a gaz­dagság gyakran bizonyult az igazi ka­tolikus újjászületés akadályának. Meg­akadályozta, hogy nálunk is bekövet­kezzék a katolikus lelkiségnek az a csodálatos belső reformja, amely meg­újította a francia katolicizmust. Ter­m­­észtés­­­eil­el volt egyes katoli­kusok és érdekeik szövetsége a feudalizmussal, a nagy kapita­lizmussal; ebbe a szövetségbe nem fértek bele ugyanis a katolikus töme­gek: a munkások, a cselédek, a kisbir­tokosok, iparosok, tisztviselők, értelmi­ségiek, akiket ez az ancien regime nem vett emberszámba, akiknek politikai jogait semlegesítette, akiknek legele­mibb jogait a kenyérre és munkára, a földre és szabadságra gyakorlatilag nem engedte érvényesülni. A MAGYAR KATOLIKUS EGYHÁZ MA SZEGÉNY, elvesztette e világi birtokait,de szabad, mert felszaba­dult egy természetellenes poli­tikai és gazdasági szövetség nyomása alól. Amit anyagiakban ve­szített, százszorosan megtérül majd azokban az erkölcsi értékekben, ame­lyeket az újra visszatért tömegek bi­zalma, szeretete, gyermeki ragaszko­dása jelent számára. Aki igazán lé­lekben éli a katolicizmust, annak a szegény Egyház kedve­sebb, mint a gőgös világi h­ata­lom külső jeleivel él­halmozott Egyház. Viszonyunk az Egyházhoz most lesz igazán bensőséges, most vál­laljuk igazán és megosztjuk mindenben gondjait, szomorúságát, örömeit és jövő céljait. Az elszegényedett Egyház ez­után méginkább „Civitas in monte de­posits“, hegyen épült város lesz, mert nem aranyhegyeken, de a hivő seregek bizalmának és szeretőtének kimozdítha­­tatlan és megrendíthetetlen alapjain épül fel. Az Egyház nem lehet fagyöngy a reakció évszázados tölgyén, mert ha ezt a tölgyet kidönti a történelem vihara, úgy ahogy most történt, az idegen tölgy nedveiből élő fagyöngy is elsorvad. Az Egyháznak önállóan élő fának kell len­nie, amelynek gyökerei mélyen szét­ágaznak a demokrácia televényében. Mert csak a demokrácia televénye, az Egyházzal összeforrt nép és a néppel összeforrt Egyház biztosíthatja a ma­gyar katolicizmus lelki és fizikai újjá­születését. régvárt megújulását Ez pe­dig az Egyház aktivitását, mozgási sza­badságát, belső dinamizmusát, az igazi demokráciához való pozitív állásfogla­lását követeli meg. A passzivitás: öngyilkosság, a reak­cióval való szövetkezés, a halál A de­mokrácia: az élet, a mozgás, a fejlődés. A magyar katolicizmusnak az életet, a magyar népet és ami ezzel egyértelmű: a demokráciát kell vállalnia. A­Z ELSZENVEDETT V­ÉR­VESZTE­SÉGEKET így tudja majd pótolni, az elkövetett hibákat jóvátenni, az elide­genedett seregeket visszanyerni, a kö­zömbösség helyébe ismét a vallásos ben­­sőséget helyreállítani, így lesz a ma­gyar katolicizmus ismét erő és rang, az, ami a magyar történelemben volt, ereje és rangja nemcsak önmagá­nak, de a magyar demokráciának is. Ez sem nélkülözheti a magyar katoliciz­must, mint ahogy például az újjászülető olasz, osztrák, német és különösen francia de­m­o­k­r­á­c­i­a is bekap­csolta az újjáépítés munkájába a katolikus demokráciát. Olasz­országban, Ausztriában, Franciaország­ban a katolicizmus a legszorosabb po­litikai szövetségre lépett a munkáspár­tokkal és velük versenyezve veszi ki a részét nemcsak a politikai hatalomban, hanem a demokrácia megerősítésében, a reakció visszatérése elleni küzdelem­ben és az újjáépítésben. A magyar katolicizmusnak is ezt a három pozitív politikai célt kell ma­gáévá tennie: a demokrácia meg­erősítését, a reakció elleni küz­delmet (természetesen élesen tisz­tázva, mit ért reakció alatt) és az újjáépítést. Ez utóbbit fenntartás nélkül. A demokrácia nemcsak az egyén, az egyes társadalmi rétegek számára je­lent nagy chance-t, a felemelkedés, újjászületés lehetőségét Ezt jelenti a magyar katolicizmus számára is. Mint egyházamnak hű fia, hőn óhajtom, hogy a katolicizmus használja ki mara­déktalanul a demokrácia nagy törté­nelmi alkalmát. 2 1945 AUGUSZTUS 9 Radó Polikárp: Tiszazugi történet Titokban évekig lappangó arzénes hitvesgyilkosságok, gyűlölködés, jellakszerű elmaradott­ság, istentelenség, nincstelenség képei társulnak az emberek elméjében ezzel a szóval: Tisza­zug. Szimbólummá vált a Tiszazug , súlyosan ránk fekvő, nehéz népi problémáknak jelképévé. Nem mehet így tovább — történnie kell valaminek: sokat olvastunk, hallottunk erről. Igaz és szépséges történetet szeretnénk elmesélni valakiről, aki a Tiszazugban «tett v­al­am­it: a legnagyobbat tette, szeretett és mindhalálig szerette ezt a népet. A «Magyar Afrika» Tiszazugnak nevezik a N­agy­ Alföld egy regényes részletét : a nagy Tisza­­kanyarba szorult református községek: Tiszaug, Tiszasas, Tiszakürt és a köz­tük elterülő irdatlan kiterjedésű szőlő­ségek, a Tisza zúgja. Húsz-h­uszonöt évvel ezelőtt divat volt a Nagy-Alföldet vallási szempontból «Magyar Afrikának» hívni; nos­, a Tiszazug java Afrika volt. Akiket egy korszak magukra hagyott Sokhelyütt parcelláztak nagybirto­kokat, a század elején, különösen 1918 után — természetesen egyáltalán nem a való igényeknek megfelelően. Min­denesetre máról holnapra új tanyák, sőt tanyavilágok nőttek ki az azelőtt sok­szor csak külterjesen műk­ett földből, bo­gárhátú kis tanyák népesítették be az egykori göbölyjárásokat, sovány, szi­kes birgelegelőket. Óriási kiterjedés­ben telepítettek szőlőket, egész szőlő­­ségeket ; vincellérek, kisbirtokosok, bérlők telepedtek itt le. A kistanyá­­sok, szőlőművelők túlnyomórészben feltörekvő, a zsellérsorsot alig hogy elhagyó katolikusok voltak. Mindenfelé a református őslakosság közé ékelve szivárogtak bele a régi települések közé, melyek nagyrészt a török idők óta állottak már fenn. Ott élt azután ez a katolikus jött-ment szegénység a protestáns falvak közt elszórva , katolikus falvaknak inkább távolában, mint közelében. Harminc éve már elmúlt, hogy az akkori derék kecskeméti plébános , Révész István az ország figyelmét fel­hívta ezekre az észre sem igen vett, elhagyatott lelkekre. Felejthetetlen beszédben tárta föl 1913 őszén a Katolikus Nagygyűlésen a Magyar Afrikát. Saját egyházközségéről ezeket mondotta : «Van 52 ezer hívem, akiket néhány hitoktató ferencrendi szerzetes segítségével 5 világi pap gondoz. Ebből az 52 ezer hívőből csak 24 ezer lakik a városban, 28 ezer pedig künn a tanyákon, 105 ezer hold területen. Ezen az óriási külső területen egyet­len katolikus pap sincs, de van ott két kápolnaszerű templom, havi egy­két szentmisével . . ., majdnem az az arány, mintha valamelyik fővárosi plébános gondozná Vác vidékét. Mi­kor pusztai beteghez hívnak bennün­ket, sokszor biztatnak a hívek : «Lelki­­atyám ! közel van a beteg, csak 12 kilométer. Mert nálunk a messze csak 15- 20 km-nél kezdődik». «Elhagyott lelkek» Az Egyház bizony későn vette észre azokat az állapotokat, melyeket Révész plébános tárt föl hallgatói előtt. Kis­­kunmajsáról szólva így folytatta szo­morú jelentését : «Van egy Mérges nevű pusztája 2500 hívővel. Van ezen a pusztán jegyző, orvos, posta, csend­őrség, de pap, templom nincs. A plé­bános útja oda-vissza kocsin kilenc órát vesz igénybe. Nem egyszer ke­resztelt ottan karon ülő, sőt kéznél vezetett gyermeket. Egy alkalommal óraszámra gyóntatta híveit — ugyan hol? A szövetkezet­i boltban. Mikor agyonfáradva haza akart indulni, egy csoport­beli, szép legény és leány könyörögve állt elébe, hogy még ők is szeretnének meggyónni, — de nem gyónhattak meg. Ugyan miért? Mert azok a szerencsétlenek még sohasem gyóntak, mert még a Miatyánkot, de még a­ keresztvetést sem tudták. Más­kor egy haldokló asszonyhoz, hívták ide a plébánost. Mikor az Oltáriszent­­séget nyújtotta a betegnek, szegény beteg kezével nyúlt a Legszentebb felé. A plébános visszahőkölt, s mikor újból közeledett a beteghez, a jelenet meg­ismétlődött és csak nagy nehezen sike­rült a beteget megáldoztatni. Talán láza volt annak a betegnek? Ó nem ! Még életében sohasem áldozott. Beval­lotta, hogy még áldoztatni sem látott­. Szert­e­széjjel a tanyavilágban akár­hány felnőtt katolikus élt, akik papot, templomot életükben még so­h­asem láttak, soha egyetlen keresz­tény tanítást nem hallottak. És azért nem lehet csodálni azt a tanyai suhan­­cot, aki a szentesi templomot először megpillantva azt kérdezte anyjától : Édesanyám, hát ez kinek a tanyája?» Sok helyen más vallású papok keresz­telnek, asszonyok avatnak, temetnek, sőt vannak népes községek, hol a katolikus halottak 70—80 percentjét, más vallású papok vagy tanítók teme­tik el.» Az Alföld apostolai A vészharang megkongatása után ki­tört a «kis» világháború s a bajokon egyelőre nem segített senki. 1919-ben nevezte ki a Szentszék Hanauer Árpád Istvánt váci megyéspüspökké (1869— 1942). Ez a külsőre hideg, zárkózott, nagyon művelt főpap lett a Magyar Afrika nagy apostola. Az alföldi dias­­porának, a katolikus szórványoknak problémáját megoldani : ez volt a nagy és merész gondolat, melyre föl­tette életét. Életének programmjává tette a paputánpótlást , hisz a világ­háború végén csak 4 papnövendék volt szemináriumában. Programmját végre is hajtotta csaknem negyedszá­zados főpásztori működése alatt , a szeminárium kibővítésével, az új nem­zedék helyes kiképzésével. Igazi apos­tolok raja ment ki az Alföldre ; helyi lelkészségeket (expositura) alapított, ezekből lassan-lassan plébániák fej­lődtek. Tanyák közé vagy egészen kicsi falvakban telepedtek le ezek a lelkészek : egész javadalmuk kezdet­ben nagyon szerény, sokszor még havi 100­0-t sem kitevő hitoktatói fizeté­sük volt. Manap elmondhatjuk, hogy a Magyar Afrika kérdése már körül­belül nincs : az Alföldnek ez a nagy pasztorációs problémája nagyjából már megoldottnak tekinthető. Hogy ez ho­gyan történt, el fogja mondani a Tiszazugi történet . (Folyt. köv.) MiifiiiiMiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii min mii uhui iiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiif min mi m m mii mi mi min miiiimiiiiiii \ XI. Pius pápa: „Az a leg­jobb politika, ha a­­ legjobb katolikusok vagytok\ nimnninnimninnniniiiniiinnnnnnininnnmiinnnninininnnnnniiiniiiiiiniininniiiinnniniinnini mminmimnmm

Next