Új Ember, 1945 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1945-08-09 / 1. szám
Krisztus Mauthausenben Munkatársunknak a napokban alkalma volt egyik német fogságból hazatért magyar politikai fogollyal beszélgetni. Nyomban Magyarország megszállása után, 1944 március 21-én tartóztatta le a Gestapo, a legelső rabszállítmányokkal hurcolták ki Ausztriába. Előbb egy Bécs mellett levő büntetőtáborban, majd pedig a volt Hitler-birodalom leghírhedtebb haláltáborában, Mauthausenben gyötrődte végig tizennégy hónapos fogságát. Rettenet, éhség, holttestekből kivétlen hús! Első kérdésünk természetesen az, vájjon igazak-e azok a szinte hiheletlenül hangzó rémségek, amelyek a labor hajmeresztő borzalmairól kerültek napvilágra? A kőhordással való halálrahajszolás, a gázkamrában történt tömeges kivégzések, az SS-legények géppisztolyos hóhérkodása, vasdorongos állati kegyetlenkedése, a foglyoknak arra idomított kutyákkal való széttépetése s az az embertelen éheztetés, amelyben ezrek pusztultak el, s amelynek nyomán két szörnyű jegyzőkönyv tanúskodik arról, hogy a mauthauseni tábor legiszonyúbb altáborában, az úgynevezett Russenlagerban, kétizben a holttestekből kivágott húst ették meg a szerencsétlen foglyok? — Sajnos — hangzik a válasz —, mindezek igazak. Azok a bajtársaim, akik ezeket megírták vagy elmondották, a tiszta valóságot tárták föl. Azaz hogy: annak szavakkal és betűkkel érzékeltethető lényegét. Az egész iszonyatot, ami Mauthausen életét jelentette, lehetetlen emberi kifejezésmódokkal érzékeltetni. Dante «Inferno»-jának megjelenítő ereje is elmaradna és fakónak bizonyulna Mauthausen vad és döbbenetes jeleneteinek leírásához. Az SS-szervezet nem is titkolt hivatalos ügykezelésében Mauthausen neve: «Vernichtungslager»ként, azaz megsemmisítő-, elpusztítótáborként szerepelt. Ott végezték ki a legtöbb embert — közöttük a Hitler ellen elkövetett merénylet vádlottjait és gyanúsítottjait is. A foglyok Mordhausen-nek nevezték egymás között. Hivatalosan megállapított tény, hogy Mauthausen mintegy hatéves fennállása alatt több mint hatvanezer ember vesztette életét ebben a táborban. — És a felelős? — kérdezzük. — Felelős minden német vezető, aki a nemzetiszocialista Németországban irányító szerepet játszott, továbbá mindenki, aki az SS-szervezetbe önként lépett be, vagy abban — még ha parancsra is — hóhérkodott és főegyet lenkedett. Mauthausen két közvetlen parancsnoka: az ácslegényből SS-tábornokká lett Zierciss, valamint a regensburgi cipészből SS-főrohamvezetővé «emelkedett» Bachmayer már nem vonható felelősségre. Előbbi, elfogatásakor megsebesült és sebébe halt bele, utóbbi, családjával együtt megmérgezte magát. További kérdéseink a rettenet táborának egyéb körülményeit tudakolják. • Ezekről köteteket lehetne írni. A nemzeti szecialista rendszer vallási ideológiája. Ehelyütt csak azokat a szomorú érdekességeket közöljük, amelyek a mauthauseni rabok hitéletének viszonyaira, illetve a nemzetiszocialista rendszer vallási szempontokkal kapcsolatos ideológiájára világítanak rá. — Az első jelenet, amely fogalmat nyújtott erre nézve — feleli a szenvedésektől még ma is beteg egykori rab — letartóztatásom órájában az Astoria-szállóban folyt le. Hadtársaink között volt egy ferencrendi szerzetes. Mint később megtudtuk: püspöki vikárius, akinek rendkívüli érdemei voltak a magyarországi menekült lengyelek gondozása körül. Ez a fogság télien és szorongó idejét nem akarta üres sóhajtozásokkal tölteni, hanem természetesen : imádkozott. A rózsafüzérét pergette. Meglátta ezt az egyik SS-örszem. Fiatal siheder. Nem szólt rá az imádkozó papra, hanem csak valami utánozhatatlanul gúnyos és megvető arcfintorral: odaköpött eléje. Az Astoriából a főutcai törvényszéki fogházba vittek át bennünket. Abban akkor még ott voltak a magyar fegyencek is. Ezek minden este megható istentiszteleten vettek részt a fogház kápolnájában. Hallottuk az oltár csengőjét, a harmóniumot, a rabok álfitatos énekét és imáját. Bennünket, a németek rabjait sohasem vezettek a kápolnába. Söl egyik rabtársunk ilyértelmű kérésére ezt válaszolták neki: — Was glauben sie, dass wir für solchen Unsinn überhaupt einen Sinn haben? Nekik tehát a hit, a vallás, a lélek Isten után való vágyakozása Unsinn, vagyis ostobaság volt. Nem is engedték meg nekünk hitünk és vallásunk gyakorlatának legelemibb formáit vagy megnyilatkozását egész rabságunk ideje alatt sem. Kereszt nem, bordélyház igen ! A Bécs melletti táborban töltött fogságunk heteiben kis feszületet faragtam magamnak a fűtéshez kapott puhafahulladékból. Ujjnyi kis puhafakereszt volt ez, s örültem, hogy legalább ezt vehetem a kezembe imádságaim alatt. Mikor Mauthausenbe szállították csoportunkat, s odaérkezve, pőrére vetkőztettek és — megőrzés ürügye alatt — mindenünket elszedték.: ezt a kis keresztet is megtalálták. Kivettem a zsebemből és a markomban szorongattam, hogy magamnál tarthassam. .Meglátta az engem fosztogató SS-legény. Kiragadta a kezemből, s villámló szemekkel förmedt rám: — Was? Ein Kreuz? Das brauchen sie hier nicht! S durván összeroppantotta, a földre vetette és összetaposta. Ez volt az a «pozitív istenhit», «keresztény szellem» és «keresztény kultúra», amelyre Hitler hivatkozott — a gyakorlatban. Kápolna vagy imaterem, avagy csak egy feszület, természetesen nem volt a tizenhatezer fogoly befogadására épült mauthauseni táborban. Ellenben mindjárt a főkapu előtt levő első épület, az első számú Block — így nevezték barakjainkat — egyik fele, a tábori bordélyház volt. Elítélt, szerencsétlen utcai lányokat kárhoztattak benne régebbi sorsuknál még szomorúbb sorsra. ( időzött imakönyvek. A Hiller-féle «emelkedettebb» kultúra» a legkérlelhetetlenebb módon üldözte azokat, akik valamiféle kegyszert vagy imakönyvet rejtegettek maguknál. Ennek ellenére is újból és újból becsempésztek a táboron kívüli munkára járó fogolycsoportok egy-egy imakönyvet, szentképecskét, rózsafüzért. Ezen az úton, valamint azEffekten-Kammern-nak nevezett értékmegőrző raktárba beosztott politikai fogolytársaink útján sok-sok imakönyv és kegytárgy került a rabok kezébe. A Mauthausenbe érkezett sok rabrongyokba átöltöztetett foglyok eredeti ruháit, táskáit, értéktárgyait ugyanis az értékmegőrzőbe vitték «kezelés» végett. Egy ideig — vagyis amíg a fogoly vizsgálata tartott — meg is őrizték, hogy netán szabadlábrahelyezése esetén visszakaphassa, de azután nyomban szétosztották maguk között az SS-hősök meg az értékkamra munkacsoportjába beosztott német hivatásos gonosztevők. Mauthausenben ugyanis nemcsak különböző nemzetiségben politikai foglyokat gyűjtöttek össze, Ázsiától Amerikáig és az afrikai francia gyarmatbeli négertől a norvég lappföldi eszkimóig, hanem odadeportálták a német fogházak közönséges bűncselekmények miatt elítélt, rovottmúltú fegyenceit is. Sőt ezekből kerültek ki az egyes munkacsoportok fegyencfőnökei, az úgynevezett «capo»-k, valamint barakk- és szobafőnökök is. Nagyrészük mindenben — a kegyetlenkedésben is — egy húron pendült az SS-pribékekkel. Ezek parancsolgattak hát annak a sok-sok ezer más nemzetközi politikai fogolynak, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy szerették hazájukat, s nem óhajtották a német «Führervolk» zsarnokságát Európa nyakán látni. A munkacsoportokban tehát vegyesen voltunk:lakoshajtókás politikai foglyok és zöldhajtókás német bűnösök. Az Effekten-Kaminerben dolgozó politikai fogolytársaink lopták be közénk rendszeresen az SS-ek által megsemmisítésre kiadott imakönyveket, bibliákat, olvasókat, szentképeket, érmeket. Valóban hősiesség kellett ehhez minden esetben. Mert ha valakit rajtacsíptek, akkor jött a pofon, a rúgás, a kőfalhoz való harminchatórás kikötés vasbilincsben, teljes élelemmegvonással. Az Effekten-Kammerben dolgozott néhány magyar fogolytársunk is. Ezek fáradhatatlan szorgalommal, önzetlenül és bátran rejtegették s hozták el nekünk a tűzhalálra ítélt imakönyveket, bibliákat, kis feszületeket. Pedig egyiküket — talán nem haragszik meg érte, ha megnevezem —, Parragi György bajtársunkat, egyszer meg is bálozták, mert szentképecskét találtak nála. S megemlítem egy másik bajtársunkat, Harkai Károlyt is, aki főként protestáns szigolytársaink lelki szükségleteiről gondoskodott, de félelem nélkül tette ki magát a veszedelemnek olyankor is, ha egy-egy katolikus rabtársunknak vélt örömet vagy vigaszt szerezni ily módon. Neki köszönhetem a 1 111a is birtokomban levő Káldi-féle «Újszövetségi Szentírást», Parragi Györgynek pedig francia nyelvű imakönyvemet, azután Tricot: «Vie de Notre Seigneur Jesus-Christ» című pompás kis történeti művét, végül páter Endrődy: «Szeretettel-szenvedéssel . . .» című Kaszap István-könyvecskéjét. Ez utóbbit hónapokon át egymás kezéből kapkodták ki magyar fogolytársaink, köztük protestánsok is. Az elrongyolódott kis füzet — mint egy halálrafáradt, boldog kis misszionárius — itt pihen most kedves ereklyéim között. Látszik rajni, hogy nagyon sokan nagyon sokat forgatták, s elmondhatatlanul sok vigasztalást nyújtott a testileg-lelkileg annyit gyötrődő magyar raboknak. Külön fejezet a mauthauseni hóhérvárban sínylődő fogoly papok hősiessége. S itt szinte csak katolikus papokról lehet szó, mert protestáns papot csak egyet ismertünk a táborban. Ez német lutheránus lelkész volt. Zsidó pap ugyancsak egy volt a foglyok között: az öreg esztergomi rabbi,tt is imponáló bátorsággal imádkozott híveivel minden zsidó fogolytársunk halálakor vagy más alkalommal, egészen addig, amíg maga is áldozatává nem lett az emberpusztító, élelelő mauthauseni rabsorsnak. Hivatásbeli bátorságáért igaz tisztelettel őrizzük meg emlékét mi, katolikus fogolytársai is. Annál nagyobb, feltűnően magas arányszámmal volt képviselve Mauthausen rabjai között a katolikus papság. S ennek soraiból számosan gyarapították vértanúhalálukkal is az Anyaszentegyház névtelen vértanúinak számát, Krisztus ismeretlen hőseinek íratlan martirológiumát. (Folytatjuk.) VIHAR UTÁN A GÖBBELLI PROPAGANDA ebben is jól számított, micsoda szörnyű képet festett a szegény hivő elé: istállóvá tett templomok, lámpavasra akasztott papok és hívők. Jól spekulált, hisz nagyon jól tudta, hogy kevés ország van Európában, amely vallásosságához a miénknél jobban ragaszkodna. Arról persze nagy bölcsen hallgatott, hogy ők mit tettek a lengyel templomokkal és vallási intézményekkel, hogy hányan haltak meg az elhurcolt lengyel papok közül, hogy a koncentrációs táborokban halállal büntettek minden vallásos megnyilatkozást. Ó, ezekről bölcsen hallgatott, sőt mindig erőszakosabban akart az annyiszor megrugdalt kereszténység védőjének álorcájában tetszelegni, különösen azóta,hogy bukása nyilvánvalóvá vált. De hiába szólt a mese, üvöltött a hazugság, jöttek a jó hírek: Szegeden a templomok nyitva, Nagyváradon megnyíltak az egyházi iskolák. Bíztató volt Vörös János felhívása is: a papok maradjanak helyükön, nem lesz bántódásuk. Nem is lett. Ahogy múltak a napok, úgy párolgott el minden félelmünk és aggodalmunk; templomainkat, iskoláinkat rendbehoztuk, megnyitottuk. És megindult a vallásos élet félelemtől mentesen, szabadon. A háború nem játék: kegyetlen és kiszámíthatatlan. Szörnyűségei elől senki sem tud eléggé elrejtőzni, sokaknak egyenesen kötelessége odaállni, ahol a veszély a legnagyobb. Voltak is fájó veszteségeink. De túl az egyéni tragédiákon itt a vigasztaló tudat: szabad imádkoznunk, templomainkba szabad az út, és senkinek sincs bántódása azért, mert vallásos. És ha megvan rá a mód, szálljon Isten felé az imádság és az ének, hogy ezt az annyiszor félrevezetett, idegen érdekek védőjévé züllött népet áldja istenfélő lélekkel, egymás szerelmével, összefogással, áldozatos élettel és jövővel. GLOSSZA Ki tudja hogy mikor az október 16-iki nyilasnémet rémuralom megkezdődött, Serédi hercegprímás és a pápai nunciatura előrelátták a főváros szörnyű pusztulását s a nyomában járó éhséget és járványokat. A kettős veszély leküzdésére tervbe vették, hogy élelmiszereket, gyógyszereket halmoznak fel a nunciatura védelme alatt, feltételezve, hogy a nyilas-német garázdálkodás ezt az oltalmat tiszteletben fogja tartani. A hercegprímás hozzájárult a tervhez, az Actio Catholica maga 400.000 pengő és a budapesti egyházközségek 165.000 pengő készpénzzel járultak az akcióhoz, továbbá a nunciatura és az Actio Catholica közös erőfeszítéssel a főváros hat pontján több mint 50.000 méter mázsa élelmiszert halmoztak fel, a nunciaturán nagymennyiségű gyógyszert, a fő utcai Szent Erzsébet apácáknál és a Ranolder-intézetben pedig kórházat rendeztek be. Sajnos e készletek az ostrom alatt legnagyobb részben elpusztultak. Mégis közvetlenül a főváros felszabadítása után azonnal három nunciusi népkonyha nyílt meg, az egyik pl. a Huba utcai nővéreknél 2000 adaggal. Budán még tartott az eszeveszett ellenállás és pusztítás, amikor az A. C. központi helyiségében, amelyet a pusztulás különös módon megkímélt, összeültek a karitatív munkát végző szervezetek és vezetők s a jelentkező éhínség leküzdésére népkonyhák szervezését tűzték maguk elé. Sikerült is szerzeteseink, egyházközségeink és katolikus intézményeink segítségével 14 népkonyhát nyitni; a nunciusi konyhákkal együtt így 17 működik jelenleg is a főváros területén. Lelkiismeretesen és igazán jó szívvel végzik a munkájukat, ezért a hatóságok megbecsülését vívták ki. Vas Zoltán kormánybiztos több ízben is kijelentette, hogy szívesen bízza a népkonyhák vezetését egyházi kezekre. Amikor a nunciatura elhagyta az országot, a nuncius a segélyakció további vezetésére hattagú bizottságot hagyott hátra, melynek tagjai: Mihalovics Zsigmond, Borbély István, Antal János tartományfőnökök Köhler Ferenc lazarista atya, ügyvezető igazgatója P. Raile Jakab, titkára pedig Jánossy József jézustársasági atya. A jólelkű vidék készségesen támogatja a pápai nunciatura és az Actio Catholica e közös ínségenyhítő akcióját — nemcsak pénzzel, hanem természetben és megajánlásokkal is Az akció másik iránya a gyermekek vidéki kihelyezése. Eddig több mint 4500 került jó vidéki kezekbe. Ez az akció a legteljesebb összhangban bonyolódik le a Nemzeti Segély hasonló irányú törekvéseivel. A Nemzeti Segély gyermek vonatán főképen Makóra és környékére, Csongrádra és környékére, Kalocsára és környékére, Bajára és környékére utaztak le a gyermekek, nemcsak a fővárosból, hanem a környékéről, sőt a bányavidékekről is. A makói gyermekcsoportot maga Hamvas Endre Csanádi püspök vitte nyári otthonukba, a Kalocsán és környékén elhelyezett gyermekeken Orosz József érsek tartja atyai szemét Legközelebb Pécsre és környékére visznek nagyobbszámú gyermeket; az akció élén Virág Ferenc megyéspüspök áll. A sok aprólékos feladattal járó munkát Varasdy Sándorné vezeti lelkes munkatársaival. A kicsinyek nagyon jól érzik magukat a vidék otthonaiban és asztalánál, erről tanúskodnak a tőlük érkező levelezőlapok nagy száma A gyermekkihelyezési akció a Nemzeti Segély őszinte támogatását élvezi. 1945 AUGUSZTUS 9 .