Új Ember, 1947 (3. évfolyam, 1-48. szám)

1947-01-05 / 1. szám

Az élő latin nyelv MTT most Itt leírok, egyik nmn­­/Mfifo­kásvonaton történt Dorog és Óbuda közt... Az üvegezetten ablakokon szabadon fúj az őszi szél. Sze­­mereg az ólmos eső. Velem szemben idő­sebb, megviselt arcú ember ül. Dorogon szállt fel. Nyilván munkásember. Lábá­nál hever hátizsákja szerszámokkal. Próbálok olvasgatni, hogy a lassú dö­cögős fáradalmait elűzzem. Többször fel­pillantok, mert magamon érzem útitár­sam kutató szemét. Észleli ő is, hogy za­var ez a figyelő tekintet. Elmosolyodik s bizalmasan közelebb hajolva mondja: — Csak azt nézem, hogy ugyan mi érdekeset tetszik tudni olvasgatni ebben a kedves időben. Átnyújtom neki a nyitott könyvet. Nézi, betűzgeti a sorokat. Elkomolyodva szól. — Sajnos, nem értem, de azt látom, hogy a szöveg latinul Van! Visszaadja a könyvet, cigarettára gyújt s kérdezés nélkül beszélni kezd. — Én is tanultam valamikor latinul, de csak egy esztendeig. Azaz csak tanul­tam volna, mert biz' az volt a baj, hogy nem tanultam. Sehogy se ment a fe­jembe az a sok furcsa egyeztetés, meg miféle, ámbár még ma is tudom azt az egyet, hogy a melléknév a főnevével megegyezik nemben, számban és eset­ben. Inas lett belőlem, majd felszabadul­tam. Nem értem rá a latinra még csak gondolni sem. Nem tudtam itthon boldo­gulni. Átkerültem az újvilágba. Sohasem tudtam ott teljesen megszokni, mindig az econtrira (óhazára) kellett gondol­nom. Pedig akadt Amerikában is egy­­pár jópajtás s mégis a szünnapokban sem köztük, sem a szalonban (korcsmá­ban) nem találtam megnyugvást. Egyik napon nagyon nekikeseredve bolyong­tam a csatakos utcákon. Olyan lélek­­hervasztó idő volt, mint ez a mai. Temp­lom előtt haladoztam el. Orgonaszó zen­gett ki az utcára. Megkapott, beléptem a félig nyitott ajtón. Mindjárt szemembe tűnt a főoltár lobogó gyertyáival. Éppen mise volt. Mintha otthon leírnék. Min­den ugyanúgy, akárcsak a falunkban. Figyeltem az énekre, figyeltem a mi­sére s egyszerre mégis igen-igen elszo­morodtam. Milyen kár, hogy a szöveget nem értem! Ha végigjártam volna a gim­náziumot, most tudnám, mit olvas fel a pap, most megérteném a sok szép verse­­zetet, meg az evangéliumot is. Tetszik tudni, hogy így még közelebb ke­rülne hozzánk a hitünk!­ (így mondta szóról-szóra!) Mert kérem, így csak holt nyelv nekünk katolikusoknak a saját Anyaszentegyházunk nyelve, pedig élő lehetne, élő, ha annak a megértésére tanítanának, amit a templomban énekel­nek, imádkoznak!” Milyen nagy igazságra, egyszersmind az élet milyen különösségére mutatott rá derék útitársam? Csakugyan milyen különös s milyen szörnyű pedagógiai fogyatkozás, hogy az iskolákban nem nyújtanak alkalmat minden katolikus gyereknek a templomi latin szövegek tanulmányozására. A mi édesanyánkhoz, az Anyaszentegyházhoz kerülnénk sok­kal bensőségesebben közelebb, ha ezen a bajon segítenénk! Életünk legfőbb ren­deltetésének mélyebb átéléséhez hozná közelebb a hívőt az egyházi latin nyelvű szövegek öntudatos megértése! Kell-e ennél szebb, különb pedagógiai feladat, tanítási cél? Tegyük­ hozzá: van-e ennél szükségesebb nevelési cél? De hát még az milyen furcsa, milyen kiábrándító volna arra a munkásemberre, ha tudná, hogy a gimnáziumot végzett, latinul tanult műveltek sem ismerik azt a bizonyos élő latin nyelvet. Nem olvas­sák a latin himnuszköltészet remekeit­, s így előáll az a helyzet, hogy sokévi latin tanulás után ők is, egy-két kivétel­től eltekintve, úgy állnak szemben a templomi latin nyelv legszebb alkotásai­val, mint ő, aki mindezért panaszkodott. Csábit a kérdés, hogy mindjárt rész­letes, pontos megoldási tervezetet hoz­zak elő. De tartozzék ez most más alka­lomra. Viszont annál inkább hangoztat­nunk kell e helyről is, hogy ne tűrjük tovább keresztény nevelési rendszerünk­nek ezt az égő, megszégyenítő hiányét. Vigyük be már az általános iskolákba (erre az előrelátó, új állami tanterv is módot ad) a keresztény latin nyelv taní­tását megfelelő, keresztény szemelvé­nyeken, -- a gimnáziumokban pedig a kiváló hitű pogány-római írók mellett juttassunk a tanulmányi rendben illő he­lyet a sokkal nagyobb értékű keresztény latin írók, költők méltó m megismerésére. Ha ezt megtesszük, egy­részt évszáza­dos mulasztásokat pótolunk, másrészt el­érjük azt, amit az én útitársam olyan ta­lálóan mondott: a holt latin nyelv így válik igazán élövé. út, Gyonslay László I immun atm wa» CT* Buimnun.iimmn Őrcey Irént országölj, Krisztus Ország ölj, Krisztus, foglaljad el fénylő birodalmadat, mert nincs nálad sehol nagyobb, tündöklőidb és hatalmasabb uralkodó. Szélvész harsonája harsogja nevedet s Hozzád zsolozsmáznak a szilaj folyók s harsány tengerek,­­ katonáid a bércek szálfái és sisakod a nap, érdemrendjeid égő égitestek s hajnal s alkonyat gyöngyös bíborából szövik az angyalok a köntösöd. Tenyereden forognak a hosszúsági és délkörök s a Fokföldtől a sarkokig s a Földtől a Sarkcsillagig s azon túl is Tiéd a világegyetem, arányait araszolgatás nélkül is tudod. És tudsz minden kicsi selymes fűszálról s vergődő hangyáról, amely azt hiszi, hogy minden érte van. Belőled árad s feléd hömpölyög a lét sok hulláma. A királyok, az államelnökök s hadvezérek dicsősége csak szálló szappanbuborék s tetteik a múlandóságé. De Te minden nemzedék s korszak fölött a Változatlan vagy, a testté lett Ige, kinek nem lesz soha vége s akinek nem volt, kezdete. . . mert magad vagy a Kezdet s Vég, az egyszerű Végtelenség, Magasság, Mélység, kit megmérni nem lehet dióhéj agyunkkal s szűk látókörünkkel. S hiába itt békéről s ügyességről beszélni, ha nem t­e vagy a híd, ha a korridor s vámközösség nem a Te szereteted. Országok­, Krisztus, foglald el a gyarló emberi szívek­­ barbár birodalmát. Mert üres hamrabamb­zás csupán sok nagy ígéret és szivárványszínű szó. Akár a fán­­ gyönge gyümölcsnek, az­ emberiségnek érnie kell, s Üldözöttek s kisemmizettek árva kímn­yő énekes töviskoszorús Szívedhez. Ó, küldje­d le angyalodat, a Megbocsátást, hogy a lelkek egymásra találjanak.­­ Ne űzzenek már senkit szuronnyal az országutakon és ne verjék senki kezére s lelkére a fájdalom­­ tüzes bilincsét. A jóság és tiszta öröm zászlaját­­ tűzzük ki házunk ormára, lelkünk megértés fonja át, teljen be az idő, ne folyjon visszafelé a folyam, boruljanak a nemzetek lábadhoz alázatosan, mint ahogy viharban a fakadó erdők meghajlanak. Országok­, Krisztus, foglaljad el fénylő birodalmadat, ahol csak ember él. Mert csak az ember lázad ellened.­­ Jöjjön a földre a Te országod: az örök szeretet. ^liiiinninnininiiiiimnauHiiiHMmniiimDiiininiiimiiiiinniiiiiiiiiimiiiiiiiiiimninHiiMiitRinnmmiininriimniniii Mindszenty József bíboro­séjiercegprímás: „Tűztenger kell az egész magyar földre imádságból, hitből, engesztelésből!" A magyar püspöki kar nevében 1946 karácsonyára Mindszenty József bíboros-hercegprimás a következő körlevelet bocsátotta ki­­ Kedves Híveink!­Z EGYHÁZ HAJÓJÁT viharos ten­geren bölcsen kormányzó Szentsé­ges Atyánk azt állapította meg 1945. évi karácsonyi szózatában, hogy a béke, amely után oly sóvárogva áhítoznak a népek, egyre távolodik tőlünk. Az emberek fiai csüggedt madarakként tekintenek a ködbevessző békeremények felé. A világ ad a békét, amely neki nincs, nem adhatja m­­e, a nemzetek és hatalmasok tárgyalják a béke ügyét. De a béke, a lelkek megbékélése, akár­hányszor és bárhol fogjanak hozzá, nem akar elkövetkezni, mert nemcsak fennen hirdetett elveiket felejtik ki belőle, hanem figyelmen kívül hagyják az igazság és szeretet elengedhetetlen alapelveit. Igazolódik így az, amit a zsoltáros év­ezredekkel ezelőtt minden idők nemzedékei számára megállapított : «Hin az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak az építők.« Minden nép és nemzet ráeszmél erre : ne­künk, árva, szegény magyaroknak az idők kegyetlen ostorsuhogása lehet erre a meg­­tanítónk. Frissében állanak előttünk a felvidéki események, amelyek során a legősibb magyar települé­sek, Csallóközi magyar falvak színtiszta magyar lakosságát fegyveres csendőrök, katonák, partizánok közmunkára-kiírás ürügyével körülzárják. Külön a férfiakat, külön a nőket, külön a gyermekeket el­szállítják Kolin, Pilsen, Prága stb. vidékére. Az ősök és a maguk verejtékes szorgalmá­ból szerzett szép vagyonukból engedélye­zett némi cuk­mókkal hajtják, szállítják őket. Állataikat is szállítják, de más úton, nem nekik. Ha ott is hagyják ezeket, új telepesek ülnek az ősi vagyonba. Elvész templomuk, iskolájuk, családi házuk, te­metőjük, amelyekhez ezeréves drága emlé­kek fűződnek. Számos, 7—8 hónapos terhes nőt, sőt a szülési fájdalmakban vajúdó, Va­lamint néhány hónapja szoptatós anyát hurcolnak el. Szobrok, emléktáblák válnak a gyűlölet és rombolás nyomán romhalma­zokká. Elvadulás és embertelenség Üli embertestvéreken diadalát, akkor, amikor a béketárgyalás Parisban a kiűzésnek ellentmondott és államközi tárgyalást rendelt, most pedig Amerikában az üldözéssel szemben a ki­sebbségi jogok biztosítását, sürgette. Amit hiába várunk ,hilÁBA VÁRUNK BÉKÉT,hiába vár­­juuk. H­juk a borufellegek távoztát, ha­jl­ás­mánk sorsának jobbrafordulását, ke­resztjeink könnyebbségét, a világ minden égtájáról sűrűsödő fohászok meghallgatá­sát, a foglyok szabadulását. Hiába állítjuk a magyarüldözés megszűnését, a kétségek és bizonytalanságok eloszlását, mezeink termőerejének visszatérését, a törvény és igazság diadalát, a kemény szívek meg­­enyhülését, az éhezők kielégülését, a koldus-cemetrd k­itűnését, a s­ivadék íretrekelését a betegek gyógyulását, a bűnösök észre tété-­ tét, a szomorúak vigasztalását, a végsők, vonaglók visszatérő életét. Amíg a bűnön Magyarország fölé nem magasodik­ imádkozó-bűnbánó arccal minden min helyett — az Isten felé forduló, a természet-! felettihez visszatérő, a lelkileg megújholt Magyarország, addig hagyjunk fel ezekkel­ a reményekkel. Az imádság és engesztelés erőt A MÁR A FÖLDI REMÉNYEK megint így elhervadtak, a békét ott P____kell keresnünk a Béke Fejedelmé­nél és a Béke Királynőjénél : mi hívők, vegyük kezünkbe a béke szent ügyét, úgyhogy ostromoljuk meg az egét milliók és milliók alázatos, állhatatos imádságával , imádsággal egészen átitatott életével. Vannak, akik nálunk is kitartóan, buz­gón imádkoztak és engeszteltek, de félő, hogy ebből sok immár a múlté és hogy többen vannak, akik lélek nélkül imádkoz­nak, vagy rég elhalt az imaéletül­. Voltak, akik népgyűléseken Virtuskodva emleget­ték, hogy ők bizony nem keresték az Istent a világháború végső felvonásában ■ sem. Vannak, akik vigadni, dalolni se szégyelle­nek népünk szinte halálos vonaglása idején, mások bambán viselik az idők sűrű és cson­­tig-velyig ható ostorcsapásait­, szenvedé­seiket nem teszik engesztelő erejűvé és érdemszerzővé. . Az imádkozó magyar történelem Most más időknek kell jö­tniök, az egész nemzet életében. Hívjuk csak vissza ide annyi hiábavaló próbálkozás csődje Után az imádság világát. Nem kívánunk újat — a kinyilatkoztatás és a magyar történelem tanúsága Szól és adja meg Az Új év lelki irányát I '•g : y g '/.HK UTÁN a körlevél az imádság eredményének példáit sorolja fel a kinyilatkoztatás történetében, majd elmondja, hogy amint terjedt a Földközi tenger körül az Egyház, úgy haladt vele előre az imádságos élet; korunkban pedig Lou­rdes-i és Fatima-i Jelenések figyelmez­tetnek az imádság és engesztelés fontos­ságára. Arárfdteevv, a FS­ttsea-a jelenésekről és tanulságairól, s arra figyel­meztet, hogy azok Szüze, a Magyarok Nagyasszonya is, és az általa kárhoztatott bűnök nemzeti bűneink is egyben. Majd arról szól, hogy egykor mi is tudtunk imád­­kozni. Történelmünk a bűn és vér világ mi mellett az imádság felszentelt temp­lom­a is egyben. Középkori okleveleinkben meghatóra mutatkozik a hívek hitbuzgalma. Állami törvényeinkben sűrűn találkozunk a zekléssel. A böjtöt a magyar hívek a széné­lések szigorával tartották. A pápák állapítják meg, hogy a magyar nép az Úr parancsait készségesen követi, zarándokol, vezekel.. A szomszéd országoknak az erények terén mintaképül szolgál. Szántó István, az első magyar jezsuita, régi írások alapján fel­­jegyzi, hogy a középkori magyar Mtkozgalom pá­ratlan az európai népek körében. Rázmány Péter a nagy területi és lelki megoszlás nyomora idején azt írja a nagy­­szombati bírónak : «Tegyen a városi tanács­osai oly rendelést, mellyel az Isten engesz­­teltessék, mert ha az Isten nem könyörül rajtunk (minthogy nem is könyörül, ha a szent fölségét bosszantjuk), félő, hogy az öröm siralomra fordul.« Még a nem-katolikus erdélyi fejedelmet, I. Rákóczi Györgyöt is arra buzdítja, hogy mindenekfelett Istent engesztelje, mert Istennek kedvét kell ke­resni elsőbben is. Idézhetnék nektek nehéz magyar kor­szakok általános nemzeti imádságát. Erdők, nádasok, barlangok mélyén éveken, évtize­deken és évszázadokon át ostromolták eleink az eget, tatár- és török­vész, éh­ínség és nyomor, pestis és kolera, harcok és elnyomatás, májusi fagyok, nagy árvizek és tűzvészek idején. Helységről-helységre vannak emlékei ennek a fogadalmi ünne­pekben. Hatalmas oszlopokban, nagy láng»,­gal tört fel a bimnbánat, az engesztelén » magyar földrőLTüzjelek a mából­agadhatatlanul szép »* az, hogy egyik alföldi helyiségből ebben az évben is epoo zarándok^ indult gyalog, kenyéren és vízen a kétszer­ 17 km-es utat jelentő Pálosszentkútra. Hegyalja egyik 3000 hivős községében mini­den első szombaton 400 körüli hivő engeszteli hiátra Szeplőtelen Szivét a fatlmai üzenet . Az Osztálysorsjáték húzása már január 8-án les­z. Ne felejtse el sorsjegyét befizetni. 1911 JANUÁR *

Next