Új Ember, 1947 (3. évfolyam, 1-48. szám)
1947-01-05 / 1. szám
Az élő latin nyelv MTT most Itt leírok, egyik nmn/Mfifokásvonaton történt Dorog és Óbuda közt... Az üvegezetten ablakokon szabadon fúj az őszi szél. Szemereg az ólmos eső. Velem szemben idősebb, megviselt arcú ember ül. Dorogon szállt fel. Nyilván munkásember. Lábánál hever hátizsákja szerszámokkal. Próbálok olvasgatni, hogy a lassú döcögős fáradalmait elűzzem. Többször felpillantok, mert magamon érzem útitársam kutató szemét. Észleli ő is, hogy zavar ez a figyelő tekintet. Elmosolyodik s bizalmasan közelebb hajolva mondja: — Csak azt nézem, hogy ugyan mi érdekeset tetszik tudni olvasgatni ebben a kedves időben. Átnyújtom neki a nyitott könyvet. Nézi, betűzgeti a sorokat. Elkomolyodva szól. — Sajnos, nem értem, de azt látom, hogy a szöveg latinul Van! Visszaadja a könyvet, cigarettára gyújt s kérdezés nélkül beszélni kezd. — Én is tanultam valamikor latinul, de csak egy esztendeig. Azaz csak tanultam volna, mert biz' az volt a baj, hogy nem tanultam. Sehogy se ment a fejembe az a sok furcsa egyeztetés, meg miféle, ámbár még ma is tudom azt az egyet, hogy a melléknév a főnevével megegyezik nemben, számban és esetben. Inas lett belőlem, majd felszabadultam. Nem értem rá a latinra még csak gondolni sem. Nem tudtam itthon boldogulni. Átkerültem az újvilágba. Sohasem tudtam ott teljesen megszokni, mindig az econtrira (óhazára) kellett gondolnom. Pedig akadt Amerikában is egypár jópajtás s mégis a szünnapokban sem köztük, sem a szalonban (korcsmában) nem találtam megnyugvást. Egyik napon nagyon nekikeseredve bolyongtam a csatakos utcákon. Olyan lélekhervasztó idő volt, mint ez a mai. Templom előtt haladoztam el. Orgonaszó zengett ki az utcára. Megkapott, beléptem a félig nyitott ajtón. Mindjárt szemembe tűnt a főoltár lobogó gyertyáival. Éppen mise volt. Mintha otthon leírnék. Minden ugyanúgy, akárcsak a falunkban. Figyeltem az énekre, figyeltem a misére s egyszerre mégis igen-igen elszomorodtam. Milyen kár, hogy a szöveget nem értem! Ha végigjártam volna a gimnáziumot, most tudnám, mit olvas fel a pap, most megérteném a sok szép versezetet, meg az evangéliumot is. Tetszik tudni, hogy így még közelebb kerülne hozzánk a hitünk! (így mondta szóról-szóra!) Mert kérem, így csak holt nyelv nekünk katolikusoknak a saját Anyaszentegyházunk nyelve, pedig élő lehetne, élő, ha annak a megértésére tanítanának, amit a templomban énekelnek, imádkoznak!” Milyen nagy igazságra, egyszersmind az élet milyen különösségére mutatott rá derék útitársam? Csakugyan milyen különös s milyen szörnyű pedagógiai fogyatkozás, hogy az iskolákban nem nyújtanak alkalmat minden katolikus gyereknek a templomi latin szövegek tanulmányozására. A mi édesanyánkhoz, az Anyaszentegyházhoz kerülnénk sokkal bensőségesebben közelebb, ha ezen a bajon segítenénk! Életünk legfőbb rendeltetésének mélyebb átéléséhez hozná közelebb a hívőt az egyházi latin nyelvű szövegek öntudatos megértése! Kell-e ennél szebb, különb pedagógiai feladat, tanítási cél? Tegyük hozzá: van-e ennél szükségesebb nevelési cél? De hát még az milyen furcsa, milyen kiábrándító volna arra a munkásemberre, ha tudná, hogy a gimnáziumot végzett, latinul tanult műveltek sem ismerik azt a bizonyos élő latin nyelvet. Nem olvassák a latin himnuszköltészet remekeit, s így előáll az a helyzet, hogy sokévi latin tanulás után ők is, egy-két kivételtől eltekintve, úgy állnak szemben a templomi latin nyelv legszebb alkotásaival, mint ő, aki mindezért panaszkodott. Csábit a kérdés, hogy mindjárt részletes, pontos megoldási tervezetet hozzak elő. De tartozzék ez most más alkalomra. Viszont annál inkább hangoztatnunk kell e helyről is, hogy ne tűrjük tovább keresztény nevelési rendszerünknek ezt az égő, megszégyenítő hiányét. Vigyük be már az általános iskolákba (erre az előrelátó, új állami tanterv is módot ad) a keresztény latin nyelv tanítását megfelelő, keresztény szemelvényeken, -- a gimnáziumokban pedig a kiváló hitű pogány-római írók mellett juttassunk a tanulmányi rendben illő helyet a sokkal nagyobb értékű keresztény latin írók, költők méltó m megismerésére. Ha ezt megtesszük, egyrészt évszázados mulasztásokat pótolunk, másrészt elérjük azt, amit az én útitársam olyan találóan mondott: a holt latin nyelv így válik igazán élövé. út, Gyonslay László I immun atm wa» CT* Buimnun.iimmn Őrcey Irént országölj, Krisztus Ország ölj, Krisztus, foglaljad el fénylő birodalmadat, mert nincs nálad sehol nagyobb, tündöklőidb és hatalmasabb uralkodó. Szélvész harsonája harsogja nevedet s Hozzád zsolozsmáznak a szilaj folyók s harsány tengerek, katonáid a bércek szálfái és sisakod a nap, érdemrendjeid égő égitestek s hajnal s alkonyat gyöngyös bíborából szövik az angyalok a köntösöd. Tenyereden forognak a hosszúsági és délkörök s a Fokföldtől a sarkokig s a Földtől a Sarkcsillagig s azon túl is Tiéd a világegyetem, arányait araszolgatás nélkül is tudod. És tudsz minden kicsi selymes fűszálról s vergődő hangyáról, amely azt hiszi, hogy minden érte van. Belőled árad s feléd hömpölyög a lét sok hulláma. A királyok, az államelnökök s hadvezérek dicsősége csak szálló szappanbuborék s tetteik a múlandóságé. De Te minden nemzedék s korszak fölött a Változatlan vagy, a testté lett Ige, kinek nem lesz soha vége s akinek nem volt, kezdete. . . mert magad vagy a Kezdet s Vég, az egyszerű Végtelenség, Magasság, Mélység, kit megmérni nem lehet dióhéj agyunkkal s szűk látókörünkkel. S hiába itt békéről s ügyességről beszélni, ha nem te vagy a híd, ha a korridor s vámközösség nem a Te szereteted. Országok, Krisztus, foglald el a gyarló emberi szívek barbár birodalmát. Mert üres hamrabambzás csupán sok nagy ígéret és szivárványszínű szó. Akár a fán gyönge gyümölcsnek, az emberiségnek érnie kell, s Üldözöttek s kisemmizettek árva kímnyő énekes töviskoszorús Szívedhez. Ó, küldjed le angyalodat, a Megbocsátást, hogy a lelkek egymásra találjanak. Ne űzzenek már senkit szuronnyal az országutakon és ne verjék senki kezére s lelkére a fájdalom tüzes bilincsét. A jóság és tiszta öröm zászlaját tűzzük ki házunk ormára, lelkünk megértés fonja át, teljen be az idő, ne folyjon visszafelé a folyam, boruljanak a nemzetek lábadhoz alázatosan, mint ahogy viharban a fakadó erdők meghajlanak. Országok, Krisztus, foglaljad el fénylő birodalmadat, ahol csak ember él. Mert csak az ember lázad ellened. Jöjjön a földre a Te országod: az örök szeretet. ^liiiinninnininiiiiimnauHiiiHMmniiimDiiininiiimiiiiinniiiiiiiiiimiiiiiiiiiimninHiiMiitRinnmmiininriimniniii Mindszenty József bíboroséjiercegprímás: „Tűztenger kell az egész magyar földre imádságból, hitből, engesztelésből!" A magyar püspöki kar nevében 1946 karácsonyára Mindszenty József bíboros-hercegprimás a következő körlevelet bocsátotta ki Kedves Híveink!Z EGYHÁZ HAJÓJÁT viharos tengeren bölcsen kormányzó Szentséges Atyánk azt állapította meg 1945. évi karácsonyi szózatában, hogy a béke, amely után oly sóvárogva áhítoznak a népek, egyre távolodik tőlünk. Az emberek fiai csüggedt madarakként tekintenek a ködbevessző békeremények felé. A világ ad a békét, amely neki nincs, nem adhatja me, a nemzetek és hatalmasok tárgyalják a béke ügyét. De a béke, a lelkek megbékélése, akárhányszor és bárhol fogjanak hozzá, nem akar elkövetkezni, mert nemcsak fennen hirdetett elveiket felejtik ki belőle, hanem figyelmen kívül hagyják az igazság és szeretet elengedhetetlen alapelveit. Igazolódik így az, amit a zsoltáros évezredekkel ezelőtt minden idők nemzedékei számára megállapított : «Hin az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak az építők.« Minden nép és nemzet ráeszmél erre : nekünk, árva, szegény magyaroknak az idők kegyetlen ostorsuhogása lehet erre a megtanítónk. Frissében állanak előttünk a felvidéki események, amelyek során a legősibb magyar települések, Csallóközi magyar falvak színtiszta magyar lakosságát fegyveres csendőrök, katonák, partizánok közmunkára-kiírás ürügyével körülzárják. Külön a férfiakat, külön a nőket, külön a gyermekeket elszállítják Kolin, Pilsen, Prága stb. vidékére. Az ősök és a maguk verejtékes szorgalmából szerzett szép vagyonukból engedélyezett némi cukmókkal hajtják, szállítják őket. Állataikat is szállítják, de más úton, nem nekik. Ha ott is hagyják ezeket, új telepesek ülnek az ősi vagyonba. Elvész templomuk, iskolájuk, családi házuk, temetőjük, amelyekhez ezeréves drága emlékek fűződnek. Számos, 7—8 hónapos terhes nőt, sőt a szülési fájdalmakban vajúdó, Valamint néhány hónapja szoptatós anyát hurcolnak el. Szobrok, emléktáblák válnak a gyűlölet és rombolás nyomán romhalmazokká. Elvadulás és embertelenség Üli embertestvéreken diadalát, akkor, amikor a béketárgyalás Parisban a kiűzésnek ellentmondott és államközi tárgyalást rendelt, most pedig Amerikában az üldözéssel szemben a kisebbségi jogok biztosítását, sürgette. Amit hiába várunk ,hilÁBA VÁRUNK BÉKÉT,hiába várjuuk. Hjuk a borufellegek távoztát, hajlásmánk sorsának jobbrafordulását, keresztjeink könnyebbségét, a világ minden égtájáról sűrűsödő fohászok meghallgatását, a foglyok szabadulását. Hiába állítjuk a magyarüldözés megszűnését, a kétségek és bizonytalanságok eloszlását, mezeink termőerejének visszatérését, a törvény és igazság diadalát, a kemény szívek megenyhülését, az éhezők kielégülését, a koldus-cemetrd kitűnését, a sivadék íretrekelését a betegek gyógyulását, a bűnösök észre tété- tét, a szomorúak vigasztalását, a végsők, vonaglók visszatérő életét. Amíg a bűnön Magyarország fölé nem magasodik imádkozó-bűnbánó arccal minden min helyett — az Isten felé forduló, a természet-! felettihez visszatérő, a lelkileg megújholt Magyarország, addig hagyjunk fel ezekkel a reményekkel. Az imádság és engesztelés erőt A MÁR A FÖLDI REMÉNYEK megint így elhervadtak, a békét ott P____kell keresnünk a Béke Fejedelménél és a Béke Királynőjénél : mi hívők, vegyük kezünkbe a béke szent ügyét, úgyhogy ostromoljuk meg az egét milliók és milliók alázatos, állhatatos imádságával , imádsággal egészen átitatott életével. Vannak, akik nálunk is kitartóan, buzgón imádkoztak és engeszteltek, de félő, hogy ebből sok immár a múlté és hogy többen vannak, akik lélek nélkül imádkoznak, vagy rég elhalt az imaéletül. Voltak, akik népgyűléseken Virtuskodva emlegették, hogy ők bizony nem keresték az Istent a világháború végső felvonásában ■ sem. Vannak, akik vigadni, dalolni se szégyellenek népünk szinte halálos vonaglása idején, mások bambán viselik az idők sűrű és csontig-velyig ható ostorcsapásait, szenvedéseiket nem teszik engesztelő erejűvé és érdemszerzővé. . Az imádkozó magyar történelem Most más időknek kell jötniök, az egész nemzet életében. Hívjuk csak vissza ide annyi hiábavaló próbálkozás csődje Után az imádság világát. Nem kívánunk újat — a kinyilatkoztatás és a magyar történelem tanúsága Szól és adja meg Az Új év lelki irányát I '•g : y g '/.HK UTÁN a körlevél az imádság eredményének példáit sorolja fel a kinyilatkoztatás történetében, majd elmondja, hogy amint terjedt a Földközi tenger körül az Egyház, úgy haladt vele előre az imádságos élet; korunkban pedig Lourdes-i és Fatima-i Jelenések figyelmeztetnek az imádság és engesztelés fontosságára. Arárfdteevv, a FSttsea-a jelenésekről és tanulságairól, s arra figyelmeztet, hogy azok Szüze, a Magyarok Nagyasszonya is, és az általa kárhoztatott bűnök nemzeti bűneink is egyben. Majd arról szól, hogy egykor mi is tudtunk imádkozni. Történelmünk a bűn és vér világ mi mellett az imádság felszentelt temploma is egyben. Középkori okleveleinkben meghatóra mutatkozik a hívek hitbuzgalma. Állami törvényeinkben sűrűn találkozunk a zekléssel. A böjtöt a magyar hívek a szénélések szigorával tartották. A pápák állapítják meg, hogy a magyar nép az Úr parancsait készségesen követi, zarándokol, vezekel.. A szomszéd országoknak az erények terén mintaképül szolgál. Szántó István, az első magyar jezsuita, régi írások alapján feljegyzi, hogy a középkori magyar Mtkozgalom páratlan az európai népek körében. Rázmány Péter a nagy területi és lelki megoszlás nyomora idején azt írja a nagyszombati bírónak : «Tegyen a városi tanácsosai oly rendelést, mellyel az Isten engeszteltessék, mert ha az Isten nem könyörül rajtunk (minthogy nem is könyörül, ha a szent fölségét bosszantjuk), félő, hogy az öröm siralomra fordul.« Még a nem-katolikus erdélyi fejedelmet, I. Rákóczi Györgyöt is arra buzdítja, hogy mindenekfelett Istent engesztelje, mert Istennek kedvét kell keresni elsőbben is. Idézhetnék nektek nehéz magyar korszakok általános nemzeti imádságát. Erdők, nádasok, barlangok mélyén éveken, évtizedeken és évszázadokon át ostromolták eleink az eget, tatár- és törökvész, éhínség és nyomor, pestis és kolera, harcok és elnyomatás, májusi fagyok, nagy árvizek és tűzvészek idején. Helységről-helységre vannak emlékei ennek a fogadalmi ünnepekben. Hatalmas oszlopokban, nagy láng»,gal tört fel a bimnbánat, az engesztelén » magyar földrőLTüzjelek a mábólagadhatatlanul szép »* az, hogy egyik alföldi helyiségből ebben az évben is epoo zarándok^ indult gyalog, kenyéren és vízen a kétszer 17 km-es utat jelentő Pálosszentkútra. Hegyalja egyik 3000 hivős községében miniden első szombaton 400 körüli hivő engeszteli hiátra Szeplőtelen Szivét a fatlmai üzenet . Az Osztálysorsjáték húzása már január 8-án lesz. Ne felejtse el sorsjegyét befizetni. 1911 JANUÁR *