Új Ember, 1958 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-05 / 1. szám

Az önismeret Az adventi készülődés hangulatában került kezembe egy klasszikus francia író könyvecskéjének kitűnő magyar fordítása. A lelki tükör forgatása után különös hatása volt rám ennek a fölényes, kissé kiábrándult gondolkodónak. Mert La Rochefoucauld, ez a független, gazdag és gőgös főúr, aki a Napkirály korában élt, valami olyasmit vett észre, amit tudományosan csak a lelki élet modern kutatói és a mélylélektan művelői dolgoztak ki. Észrevette azt, ami a Gondolatok című kötet jelszava, hogy »erényeink többnyire csak álcázott bűnök«. Ha a lelki élet magasabb szintjeire törekszünk, valóban nem elég szembenézni bűneinkkel, meg kell vizsgálnunk erényeinket is. És ha olyan kíméletlen kegyetlenséggel szemléljük magunkat, mint ahogy ez a francia gondolkodó, akkor hamarosan rájövünk, mennyi cselekedetünk farkad gőgből, hiúságból, öntetszelgésből, nem is szólva arról, hogy gyakran csak azért nem követünk el bűnöket, mert lusták vagyunk. La Rochefoucauld éles szelleme elsősorban a gőgre és hiúságra teszi a fejsze élét. Sziporkázó szentenciáin érdemes elgondolkodni annak, aki igyekszik kialakítani magában a keresztény élet eszményét. »Ha hibátlanok volnánk, nem telnék annyi gyönyörűségünk abban, hogy mások hibáit észrevegyük« — mondja az író. »Ha bennünk nem volna gőg, nem panaszkodnánk a mások gőgjére.« Észreveszi azt is, hogy gyakran nem azért teszünk szemrehányást másoknak, mert a szeretet és a jó szándék önzetlen vágya vezet, hanem a jóakarat mögött a gőg, a magunk fölemelésének szándéka lappang. »Inkább gőgből, mint jóságból teszünk szemrehányást azoknak, akik hibákat követnek el; nem annyira javító szándékkal dorgáljuk őket, mint annak bizonyítására, hogy bennünk nincsenek meg ezek a hibák.« »Gőgből rójuk meg azokat a hibákat, amelyektől mentnek hisszük magunkat, ugyanilyen gőgből nézzük le azokat a jó tulajdonságokat, amelyek nincsenek meg bennünk.« A francia gondolkodónak ezeket a szellemes megállapításait hosszan lehetne felsorakoztatni. Észreveszi, hogy gyakran nem azért ragaszkodunk az igazmondáshoz, mert szeretjük az igazságot, hanem mert észrevehetetlen vágy lappang bennünk, hogy tanúságunknak tekintélye legyen és szavainkat vallásos tisztelettel fogadják. Néha még az adakozásban is a gőg és a hiúság kínzópadján lappang. »Amit bőkezűségnek neveznek, az legtöbbnyire csak az adás hiúsága és ezt a hiúságot jobban szeretjük, mint amit odaadunk.« Néha szinte cinikusnak hat ez a gondolkodás. Arra azonban feltétlen alkalmas, hogy megfigyeljük, milyen motívumokból is fakadnak cselekedeteink. Bizony, hajlamosak vagyunk, hogy áltassuk magunkat és önmagunknak is erénynek tüntessük fel azt, ami mögött az igazi rúgó a hiúság, a gőg és az önszeretet. Ne nagyon büszkélkedjünk tehát azzal, hogy Jók vagyunk, hogy erényesek vagyunk. Az evangéliumok óta tudjuk, hogy ez farizeus vonás. »Az igazi tisztességes ember az, aki semmivel sem büszkélkedik«, még az alázatosságával sem. »Az alázatosság gyakran nem egyéb, mint színlelt meghódolás, amely arra való, hogy másokat hódoltassunk meg: ravasz fogása a gőgnek, amely lealacsonyítja magát, hogy fölemelkedhessék; és bár ezerféleképpen alakul át, soha sincs jobban álcázva, sohasem tud könnyebben csalni, mint mikor az alázatosság alakjába rejtőzködik.« Pedig hát voltaképpen az alázatosság igazi erénye az egyetlen, amivel leküzdhetnénk hiúságunkat és gőgünket. »Az alázatosság az az oltár, amelyen Isten akarja, hogy áldozatot hozzanak neki« — mondja a francia gondolkodó. A keresztény gondolkodás mindenkor nagyon jól ismerte az embert és tisztában volt vele, hogy sokszor magunk sem látjuk egészen világosan cselekvéseink motívumait. Az ember valóban ki van szolgáltatva az alkalomnak, mint ahogy La Rochefoucauld oly élesen megpillantja, vagy ahogy mi, keresztények mondjuk a Matyónkban — a kisértésnek. A lelki élet magasabb szintjére törekvőknek tehát rendkívül elővigyázatosaknak, szinte kegyetleneknek kell lenniük önmagukkal szemben, hogy felismerhessék magatartásuk rejtett rugóit. Sohasem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy bármennyire tisztába kerüljünk is önmagunkkal, akármennyire leleplezzük is cselekvéseink hátterét és az erkölcsös magatartás mögött is gyakran ott lappangó gőgöt, hiúságot és önszeretetet, ha nem tudunk belekapcsolódni Isten kegyelmébe, ha nem izzítjuk fel egyre fényesebbé a Paradicsom ártatlanságából megmentett sziklácskát a lelkünk mélyén, akkor hiába vívódunk az önismeret kínzópadján , igazi előrehaladást és tökéletesedést nem tudunk elérni. Sz. E. Egy régi magyar vers a Háromkirályokról A gyermek Jézus előtt hódoló napkeleti bölcseknek költői szépségű evangéliumi jelenete mindenkor élénken foglalkoztatta a művészi képzeletet. A képzőművészetnek és a költészetnek egyaránt kedvelt alakjai a »Háromkirályok«. Mégis kevéssé ismeretes, hogy az első ismert nevű magyar költő, Janus Pannonius, is írt róluk költeményt, persze latin nyelven és klasszikus görög versmértékben. És ez annál érdekesebb, mert Janus Pannoniust általában úgy ismerjük, mint akit meglehetősen átitatott a reneszánsz újpogány szelleme. A vers a XV. század közepe táján keletkezett, s így kereken félszer éves; a bravúrosan verselő Harsány Zsolt fordította magyarra. Szűzanyának magzata, gyermek-isten, Széna közt hever. S íme őt a barmok Meglátják Uroknak. A menny dicsően Felragyogott kint. A pásztorok már elhagyták nyájaikat Betlehembe sietvén. »S nézik már siető királyok: — Hol van a csillag.*1 Heródes kéri Őket, adjanak majd hírt az újszülöttről. Aztán elérkeznek Betlehembe. És három királyok a földre hullnak, Elvévén koronájukat fejekről. Kincset hoztak, A gyermek rózsatalpát Csókkal ápolják. Felkacag Jézuska. Az anyja boldog. Szent örömkönnyek ragyogóan égnek. És a kincseket köszönettel József Átveszi szépen, Janus Pannonius »Epifániá«-jában ilyen egyszerű, keresetlen közvetlenséggel beszéli el a bibliai történetet: a királyok távozását, Heródes vérfürdőjét, a Szentcsalád menekülését. S a vers, a középkori vallásos himnuszokhoz egészen hasonlóan, a Szentháromság magasztalásával zárul: Zeng az angyalok kara szent zsolozsmát Istenünknek, Atyának és Fiúnak És Szentléleknek, kik az Istenünk, Ők Hármak az egyben. K. Gy. Keresztény művészet Japánban A katolikus igehirdetéssel egyidejűen megismerkedhettek a japánok a keresztény művészettel is. Az első idők még olyan szerény templomait is képekkel és szobrokkal ékesítette az úttörők buzgósága. Természetes, hogy mindezek a műtárgyak és díszítőelemek Európából kerültek oda, s ha akadtak csakhamar Japánban is keresztény művészek, ezek is még századokon át az európai felfogást és beállítást vették alapul. El kellett azonban jönnie a napnak, amikor felébredt a japán keresztényekben az önálló saját művészet vágya, nem is annyira nemzeti, mint inkább lelkipásztorkodási, sőt teológiai okokból. Mert hiszen, ha Krisztus evangéliumát a nép nyelvén szólaltatják meg, akkor nem lehet kitérni az elől a követelmény elől sem, hogy a nép a keresztény hittartalom művészi kifejezéseit is sajátjának érezze. És ha Krisztusmindenféle emberi lét teljességét foglalja magában és ha titokzatos testében, az egyházban a kegyelem által minden egyes ember igaz egyéniségének és minden egyes nép sajátosságának a maga eredetiségében kell kibontakoznia, akkor a keresztény és szent művészetnek is éppen a megjelenítés különbözőségein keresztül kell példáznia a »katolikumot«, az egyetemességet. Éppen ezért a Japánban— de Indiában is — kivirágzott önálló keresztény művészet méltán igényli magának az elvi egyenjogúságot az európai keresztény művészettel. Szakemberek figyelemre méltónak mondják, hogy a japán keresztény művészet tudatosan középutat igyekszik tartani az egyházi tevékenység újabb területein mutatkozó két szélsőséges művészi áramlat között. Az egyik szélsőség a tradicionalista irányzat, amely szorosan tapad az illető nép művészi örökségéhez, a másik az »európaizáló«, amely a népi hagyományokat teljesen megtagadja. A japán keresztény művészet szellemét igyekszik egyesíteni az európai művészet formai értékeivel. Egyik érdekes terméke ennek karácsonyi számunk címoldalán közölt kép, amelyet Kimiko Koszeki Teréz festett. A ma 50 éves művésznő egyik alapítója a Japánban működő keresztény művészcéhnek. Egy kis templom a vasút tövében Az ember, aki elindul a kőbányai vasútvonal mellett, a Pongrácz úton, el se képzelné, hogy pár lépéssel az aluljárón túl, a magas töltések, betonkerítések, úgyszólván a csattogó, dübörgő vonatkerekek tövében a főváros egyik legbennőségesebb hanggulatú kis templomára bukkan. Hármas alacsony ablakaival, amelyekből szentek piros üvegpalástján keresztül szűrődik ki a fény, beilletnék bármely hegyi falucskába. Három lakótelep veszi körül a szent hajlékot, négyezer katolikus hívővel. Munkások, tisztviselők, akik a huszas évek elején kerültek ide, a kis családi házakba, az Augusztatelepi barakkokból. Akkor, 1924-ben építették a templomot Krisztus feltámadásának tiszteletére a legnagyobb áldozatokkal, amik szegénységükből kitellett. De áldozatuk gyümölcsét visszakapták: a békességben és a családiasságban, amit azóta is sugároz. A templom a második világháborúban is, tavaly november 4-én is súlyos károkat szenvedett. Ablakai tönkre mentek, falain, tetőzetén rések tátongtak. De egy év alatt rendbehozták a károkat. Az állam 71 ezer forintos támogatása adta hozzá az alapot, de a hívek is jócskán hozzájárultak. December 15-én mondottak Te Deumot Szabó Imre püspök vezetésével az újjáépítés sikeres befejezéséért. Ez alkalommal áldotta meg a püspök Szent Filoména új képét is, melyet Feszty Masa festett a templom számára, valamint a helyreállított Szent József oltárt, rajta Szent X. Piusz képével. A két szent tisztelete is arról vall, amit előbb említettünk, a hívek bensőséges lelkiéletéről. A Te Deum után a püspök szentmisét mondott. Szentbeszédében azokról az örömekről szólott, melyet a kétféle isten háza: a templom és lelkünk építése és szépítése nyújt. A püspöki mise alatt a templom harminc éve működő énekkara énekelt Madai Imre karnagy és Sálley Gábor kántor vezetésével, akik megteremtői voltak az együttesnek. A püspöki mise után a nagy számban egybegyűlt környékbeli papság és a hívek meleg ünneplésben részesítették a templom lelkészét, Péterfi Józsefet papságának negyvenedik évfordulója alkalmából. A negyven esztendőből harminchatot a fővárosban töltött, éppen a telepi hívek szolgálatában. Először az Auguszta-telepen, ahol ő létesített szükség kápolnát. A Pongrácz úti templomnak is ő az építője, s annak családiassága az ő lelkületét is sugározza. Orvosok és lelkipásztorok A második világháború után Nyugat- Németországban érdekes kezdeményezés született. Létrehozták az orvosok és a lelkipásztorok tudományos munkaközösségét. Mivel foglalkozik az orvosok és lelkipásztorok munkaközössége? A kérdésre talán a legjobb válasz az lesz, ha ismertetjük Johannes Lotz professzor beszámolója alapján, miről tárgyalt az idén stutgartban a munkaközösség. Az értekezlet fő kérdése a meditatio volt. Mindenekelőtt tisztázni kívánták hogy: mi is a meditatio? A kérdésre az értekezlet nem tudott egységes és világos választ találni. Abban egyetértettek, hogy nem minden gondolkodás vagy elmélkedés nevezhető meditationak, hanem csak az, amely a lélek mélyéből tör fel s arra visszahat és ilyen módon az embert sokszor alapjától kezdve megváltoztatja. A meditatio során a meditatio tárgya nem marad az emberrel szemben tőle külső idegennek, hanem a meditatio tartalmával az ember eggyé válik és az ember átalakulása épp ezáltal következhet be. Hangsúlyozták az értekezleten, hogy ilyen esemény nem mehet végbe csak a lélek racionálisan megjelenítő ereje nyomán. A meditationak éppen az a lényeges jele, hogy az érzékelhetőt áthatja az érzékfelettiség. A meditatio tartalma szempontjából nagy jelentőségűek a képek és a képhez hasonló érzéki adottságok, de nem ezek a döntőek, hanem az érzékfeletti valóságok a képekben és a képeken keresztül. A munkaközösség tárgyalta még a meditatio képtartalmának, a keleti, mindenekelőtt az indiai és a keresztény meditatio közti különbségnek a kérdéseit, valamint a meditatio szerepét a pszichotherapiában és a Vallásban. Az utóbbi kérdés tárgyalása során a felszólalók óvtak attól, hogy összezavarják a kettőt. A pszichotherápia a lelkileg beteggel, a vallás, illetve a lelki gondozás az egészségesekkel foglalkozik. De ugyanakkor rámutattak arra is, hogy a gyakorló orvos a beteg lelkiállapota szerint sokszor részben a lélekgondozó szerepét is kénytelen vállalni. Az egyik felszólaló (Neuffer) szerint a psychotherapia és a vallás mélyen egybefonódik és gyakran pótolhatatlanul szükséges a gyógyulás számára a hit a vallás által hirdetett üdvösségben. Egy másik felszólaló (Bitter) egészen odáig ment, hogy adott esetekben a gyógyulás csak a valláson keresztül válik lehetségessé. Lotz professzor e felszólalásokkal kapcsolatban megjegyezte, ezekből kitűnik, hogy a vallásnak milyen átfogó és alapvető jelentősége van az ember számára. Tudják, ki a lépcsőházi zseni? Az, akinek már csak odakint a lépcsőházban jut eszébe a talpraesett felelet, amelyet bent a szobában kellett volna adnia. Így jártam a napokban én is, és mert nem valószínű, hogy a Jószerencse a közeli jövőben újra összehoz ismerősömmel, amit ott helyben neki kellett volna mondanom, elmondom itt utólag mindenkinek — hátha ő is meghallja valahol. Odaállok a karácsonyi könyvkirakat elé, aki mellettem áll, rámsandit, megfordul, rácsap a vállamra: — Nahát, öregem, ezt a mázlit! Ezer éve nem láttalak, s éppen most, amikor pont te kellesz nekem!... Egy íróember, öregem, csak egy íróember húzhat ki a slamasztikából! Hét esztendős a fia, milyen könyvet vegyen neki karácsonyra? Megjegyzem, ismerősöm afféle gépimádó ember, mindene a motor; százhússzal menni a balatoni kanyarban, az neki semmi, s nincs az a márka, amit nem ismer, de irodalmi dolgokban nem valami tájékozott: érthető, ha a tengernyi könyv láttán még a homloka is gyöngyözni kezdett. — Mi az ördögöt válasszuk — vakarta a fejét elveszetten. — Mi az ördögöt... — Tudod mit? — mondtam. ■— Valami igazán szépet. Valami tökbecsűt, ahogy mondani szokták. Amit nemcsak elolvas és félredob, hanem amit majd később, negyven, ötven éves korában is elővesz... — Úgy, úgy — bólogatott telkesen. — fin is azt akarom. De mi az ördögöt? — Egy népmesegyüjteményt! Egy kötet magyar népmesét! Megrökönyödve nézett rám. — Mesét? Elment az eszed? Mesét, egy mai gyereknek, az atomkorszakban! — Kurtán fölnevetett. — Ne viccelj! Mesét, hogy kiröhögjön! Gyanakodva végigmért. Látta, hogy nem ugratom, erre valami szánalom jelent meg az arcán. Csalhatatlanul tudtam, hogy hülyének néz. — Na — mondta hirtelen — rohanok, rohanok, ezer dolgom van, Szeervusz, öregem! Barátságosan mellbetaszított és elviharzott. Én meg ott maradtam a kirakat előtt és szép lassan fogalmazni kezdtem magamban, hogy mit is kellett volna mondanom neki. Valami ilyesfélét. Tévedsz, barátom. A mese nem hülyeség, nem röhögnivaló együgyűség. Tudod, mivel indultak el útjukra annak az atomkornak a tudósai, amire olyan büszke vagy? Hamubasült pogácsával, amit az édesanyjuk dug a tarisznyájukba (mert ha nem azon élnek, csak bajt és kárt csinálnak). És tudod, hogy a mesék Hüvelyk Matyijai már hétmérföldes csizmában közlekedtek, mikor mi még legföljebb postakocsin jártunk? Tudod, hogy az égigérő fa lombjai közt már tagért ültek, mikor felhőkarcolónak még hírehamva sem volt? Te százhússzal repesztesz a balatoni úton, s arról álmodozol, hogy a fiad majd száznyolcvannal fog, de ha történetesen átbucskázol a fejeden, úgy ottmaradsz a betonon, hogy azt se mondod: nyekik! A mesehős meg átbucskázik a fején s lesz belőle madár, aztán megint bucskázik egyet és szarvasfiú lesz, s még egyet bucskázik és visszaváltozik királyfivá. És neki van igaza, mert mindnyájan királyfiak vagyunk, és mindnyájunknak az a dolga, hogy levágja a maga sárkányának a harminchárom fejét és kiszabadítsa a barlangból a maga legeslegszebb királykisasszonyát. Vegyél csak mesekönyvet a fiadnak, öregem; hadd tudja meg belőle, hogy ő is királyfi. S hogy a kertünkben ott áll a szépséges almafa, csak nem akarjuk meglátni, s azon az almafán csupa aranyalma terem, de rossz a szemünk, nem vesszük észre. Minden éjjel eljön egy nagy madár, hogy ellopjon egy aranyalmát a fáról. Neked meg az a dolgod, hogy vigyázz a fádra, s őrizd meg az aranyalmáid, mind egy szemig, mindhalálig. Árgirus királyfi,5 „Mi férfiíró" és anyuka Előrebocsátom, hogy ez nem karácsonyi történet, noha karácsony előtt történik, mikor is Irén, a kilencéves keresztfiam, akit meglátogatok, kézen fog jobboldalt, míg baloldalt a hét és fél éves öccse, Miklóska, s bevonszolnék a gyerekszobába. Még be is zárjaik, mögöttem az ajtóit. Kulccsal. — Tudod — magyarázza nekem Irén és Miklóska felé is int —» mi már tudjuk! Hogy mi az, amit tudnak, az most magától értetődik. Tudnak »mindent«, ami a karácsonnyal és a Jézuskával kapcsolatosan eddig a felnőttek titka volt. De mit tehet az ember? Ez előbb-utóbb elkerülhetetlen, s ezek itt valahogy hamarabb lesznek »nagyfiúk«, mint mi lettünk. •De ők azzal a tiszta szilárdsággal, ami csak a hét-kilencéves férfiakban van meg ilyen fákban, megőrzik a titkot, a három húgo Céka előtt. Előkerül még egy kulcs, amely gondosan zárt fiókot nyit ki. A fiókban Szép csomag, selyempapírboti aranyimállal, fenyőgallyal. S vajon mi van benne? A két tökmag egész eddigi életének legnagyobb büszkesége: pólyhálóvillony, tarka női selyemsál, amilyent mostanában annyira szeretnek nálunk, s amit ők magaik vettek anyukának, a »saját pénzükből«. Kegy pénzügyi hadműveletek kellett, hogy megelőzzék, lángelméjű tranzakciók hosszú hónapokon át, zsebpénzből, ajándékokból, nagybácsikkal, nagynénikkel való bizalmas tárgyalásokból — Hát... gratulálok! — mondom egész elfogadottam — De hát azonkívül,, hogy pénzetek volt rá... hogyan vettétek? Ilyen gyönyörűt! A két gyermekszempár tündökölve néz fel rám. — Éppen azt akarjuk néked elmondani ... Tudod, végül mégis meg kellett beszélni apukával. Tudtuk, hogy sál lesz, de végül mégse mertük egyedül. ■ ■ Olyan sok pénz ez, hát szóval mégis bevontuk. —* Szavai véle vettétek. Mire Iván talpig mosolyban égve. — Nem! Apuka se merte. Tudta, hogy anyuka sált szeretne, de nem tudta, milyen színűt. Meg tudtuk azt is, hogy nekünk, férfiaiknak mégiscsak más az ízlésünk, mint a nőknek... Olyan lefegyverző öntudattal vallják magukat férfiaknak, hogy tudom, még csak mosolyognom Sem szabad rajta. Elképzelem a három »férfit« — apuka tulajdonképpen a harmadik fiúgyermek köztük — elképzelem, hogyan szorongtak a roppant feladat előtt, — fiú végül hogyan lett meg? Kinek szóltatok? A két kisférfi* egyszerre dől hátra a két kisszékben és egyszerre felelik fénylő szemmel és diadaliart — Hát anyukának! — Anyukának? — esik le Az oijam a meglepődéstől. — De hiszen ha ez neki meglepetés lett volna, Akkor... akkor ... Iván feláll és így szól méltóságba, mint valami arany selyemköpenybe burkolózva: — Igen... Igen.. Csakhogy amikor szóltunk neki, hogy azért erről mégsem szabad tudnia, akkor anyuka megígérte, hogy ő ezt kiválasztja és megveszi velünk... de utána mindjárt mindjárt elfelejti és semmit, de semmit nem fog tudni róla! Mert ő anyuka... szóval ő ilyen! Igen. Anyuka — a kislányos, selyembőrű Éva, aki öt gyereket adott annak a kanti nagy gyereknek, apukának — ilyen! Mint a többi édesanyák. Mint az Isten alkotta anyaszivek mind, az ő szive is a szeretetnek, az édességnek, az érzésnek sugárzó aranytűkre. A Gondviselésadta darab az emberek felé Isten odaadó szeretetéből. Ez ennek, a már ötgyerekes kisgyerekasszonykánálk fensége, bája, méltósága. Ezt a selyemsálat megvette ezzel a két kis férfival — és utána mindjárt, de mindjárt elfelejtette... I-B A-I Szélhámos a Duna-Tisza közén. Nyilvánvaló szélhámos keres fel papokat, és azt állítja, segíteni tud bűnügyi vizsgálat alatt álló ismerősökön, hozzátartozókon. Jó összeköttetésekkel dicsekszik és természetesen pénzt kér. Személyleírása: kb. 35—40 éves, kövér, magas termetű, felső ajka duzzadt, többnyire egyenesszárú csibukot szív, rövidszárú csizmát hord és szürke, hosszú kabátot visel. Dr. Klempa Sándor, a veszprémi egyházmegye vikáriusa körlevelében hangsúlyozza, hogy a Zsinati Határozzatok értelmében a plébánosok törekedjenek arra, hogy káplánjuk a plébániaiakban ne csak a köteles teljes ellátást, hanem meleg otthont is nyerjen. 5’titímée*.