Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1959-01-04 / 1. szám

< Katolikus hetilap XV. évfolyam, 1 szám 1959 január 4 Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. se. postahivatalnál Ára: 1 forint A MÚLT ÉS JÖVŐ TE DEUMA Az Opus Pads évvégi szózata Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari konferenciák ez idő szerinti elnöke, az Opus Pads elnöke az alábbi évvégi szózatot tette közzé, amelyet az évvégi hálaadó istentisztelet alkalmával olvastak fel a templomokban: »Egy esztendő elmúltával, hálát adva a vett jókért, szí­vünk egész melegével köszönjük meg az isteni Gondviselés­nek, hogy megőrzött a legnagyobb földi rossztól, a háború pusztításaitól. Űj esztendőre tekintő jókívánataink közt is a lelki kegyelmekben való gazdagodás mellett azt kívánjuk sze­retett Papjainknak és Híveinknek, hogy továbbra is békében tudjanak dolgozni maguk, családjuk és hazánk szebb jövőjén. Kívánjuk, hogy a népek vezetői találják meg a megegyezést a pusztító atomfegyverek kísérleti vagy tényleges felhaszná­lásáról való lemondásban és minden függő kérdésnek békes­ségben történő megoldásában. Mi pedig lelkiismereti békénket, családjaink békéjét és országunk békéjét megőrizve járulhas­sunk hozzá az egész emberiség békéjének fenntartásához és biztosításához. Ilyen békében boldog új esztendőt kívánunk papjainknak és híveinknek az Atya, a Fiú és a Szentlélek ne­vében. Amen.« Giesswein Sándor hamvai Győrben ¥ LYENKOR a Szilveszter- esti hálaadás zsúfolt temp­lomában, amikor a Te Deum vihara kezd ömleni, mintha nemcsak az orgona és az emberajkak, de maguk a templomfalak is elkezdenék zengeni a hálának és könyör­gésnek, örömnek és alázatnak ezt a himnuszát. S miközben az óriási kőtorok emberi han­gok ezreivel énekel, ottkünn a a templom körül, az utcák fénylő szakadékai fölött, a kö­dös téli kora éjszaka fölött, Európa fölött s a téli óceánok viiharzó, koromfekete hullám­tornyai fölött: millió és millió voltokkal üzenik szét a szil­veszteri zenét és az óesztendő utolsó híreit a rádióadók száz­méteres acélvázai, az őket földhözhorgonyzó drótkötele­ken ringva a légtenger szelé­ben. »Te ergo quaesumus famulis tuis subveni...« — száll alá egyszerre legmélyebb hangjai­ra Szénit Ambrus himnusza s roskad térdre az egyetlen ajak­ként éneklő sokaság, az isteni segítséget kérve mindnyájunk­nak, az ő szolgáinak, az Istent az egész világon megvalló Anyaszentegyháznak. S sze­mélyi és közösségi gondjainkat és feladatainkat számba véve arra is kell gondolnunk, hogy é.z óesztendőnek éppen utolsó heteiben mennyi okunk volt aggodalomra az emberiség bé­kéjének ügye miatt, s hogy az új polgári évbe és a kegyelmi évnek új szakaszába azzal a feladattal lépünk át, hogy vi­gyázzunk erre is, ami a termé­szetes élet továbbvitelének legfontosabb, s a természet­fii ötti életnek egyik legked­vezőbb körülménye és feltétele — az emberiség békességére. í *E MEG TUDJUK-E VALÓ- * SÍTANI azt mi, fegyver­telen hívők — »quos pretioso sanguine redemisti: akiket v ; len értékű véreddel meg­váltottál-« — mi egyszerű ke­resztények, akik a földkerek­ség népeivel együtt szintén ellenemondunk az atomhalál százmilliókat pusztítani kész veszélyének? Erdemes-e — jut eszünkbe az ellenvetés — any- nyit gondolni, szólani és csele­kedni egy ügyért, ami a nem- felfegyverzett emberek tevé­kenysége fegyveres hadigépe­zetek ellen? Mert akármilyen elszántan nem akarjuk a há­borút, de ezzel végeredmény­ben csalt »nem« akarunk vala­mit; nem fogják-e ezt a »nem«-et adott pillanatban ép­pen ezeknek a háborús óriás­gépezeteknek erői elsöpörni? S ekkor, éppen újra felállva a Te Deum lelket és testet megrázó viliarában, eszünkbe jut valami, amit éppen a Szent Ambrusi himnuszok kapcsán jegyzett fel a világtörténelem, és amit éppen most érdemes felébreszteni. Milánó történe­tében volt egy éjszaka, ami­kor a különben keresztény Nagy Teodóziusz császár ép­pen azért, mert vér szennyezte be kezét és emiatt feddést ka­pott Ambrus milánói érsektől, haragjában ráküldte légióit an­nak bazilikájára. A csapatok szorosan körülállták a dómot, s be akartak hatolni, hogy fegyvertelenekkel szemben fegyveresen intézzék el a kon­fliktust. Ambrus egész éjszaka nem engedte szétoszlani a bazilikából a tömeget s a him­nuszokat — köztük a Te Deumot is — énekeltette ve­lük egész éjszaka. A jelenet a világtörténet egyik természetes »csodája« volt, a fegyvertelen ember diadala az állig fegyverzett hadsereg fölött. A bazilika ab­lakain és tárt ajtóin át kiöm­lött a gyertya- és fáklyafény, s az ének tengerének harsogása. »Mi a szívünkkel, minden ér­zésünkkel és egész akaratunk­kal tiltakozunk a harc ellen, ti pedig nem ölhettek!« — ezt mondta az ének. S az áhítat­tól és könyörgéstől zengő templomba egyetlen kohorsz sem mert belépni, a benne le­vőket, a fegyverteleneket meg­védte az a forróság, hit, erő, amely őket eltöltötte, s mely- lyel szemben tehetetlenek ma­radtak a légiók. Szent Ambrus fegyvertelen­jei így védték meg békéjü­ket, egyebek közt a Te Deum- mal is ajkukon. 1958-ban hall­gatva ezt a mostani Te Deumot, amint hálát adott és könyörgött az emberiség egye­temes békességéért is, arra gondoltunk, hogy ha a lelkek- nek ilyen békeakarata — még akkor is, ha ők is fegyveresek — hatja az egész világot: nem lehet többé értelme az emberi­ség /történetében a pusztító halálnak. C UGYANCSAK éppen a mostani Te Deum alatt eszünkbe jut, hogy a zenetör­ténet mintegy külön csoport­ban tartja számon az arra írt Te Deumokat, amelyekkel ke­reken háromszáztíz évvel ez­előtt az akkori német tartomá­nyok és szomszéd országok zárták le a két ellentétes hit­életi elv között fegyverrel ví­vott Harmincéves Háborút. Meg azt is írják az egykori feljegyzések, hogy minden templomban — katolikusban és nemkatolikusban egyaránt — az egész év alatt újra és újra elmondták a Te Deumo­kat, hogy megismételjék örö­müket és hálát adjanak azért is, hogy nem tört ki a harc újból. De nem is akarták, hogy kitörjön! Az akkor együtt élő három nemzedék kereken harminc évet töltött vérben-vasban és iszonyú lét­bizonytalanságban. Elég volt neki a rázkódtatásból, elég a szörnyűségekből. Annyira elég, hogy ezt a meggyőződésüket és elszántságukat nemcsak szilár­dan tudták vallani, hanem az utánuk közvetlenül következő nemzedékek vérébe, akaratá­ba, szívébe tudták beoltani. Azon a területen, amelyen végigdühöngött — pörkölt és taposott a Harmincéves Hábo­rú: mintegy száz éven át. Nagy Frigyesig, nem volt harc! Nem vállalkozott volna rá senki, annyira benne maradt a lel­kekben a »nem«. Ami elsősor­ban ennek a »nemnek« velejé­ben igenlő természetét mu­tatja: a pusztulás és pusztítás helyett az építést akarta, a A harmadik éjszaka írta : Körössényi János A harmadik nap vége ez; kezdődik a harmadik éjszaka. Hűvös van; a csillagok is hű­vösek. A mennyég kék és arany; sötétkék s a csillagok szinte érintik egymást s vala­hogy furcsán néznek, kicsit kanosaiul. Minden vonal s for­rna élesebb ma az éjszakában, mint máskor. Talán azért, mert szokatlanul sok a csillag. A feketezöld domboldalon ha­nyatt feküdtek a pásztorok mind és nézik az eget. Hosz- szan, megkövültén bámulják Mit látnak? Ismeretlen csilla­got? Megfodrozódott a bőröm. Félek? Nem tudom. Csak nyugtalanít, hogy az éj ébe­rebb és világosabb; nem lát­tam még ilyennek. S a szagok is frissek, már-már csípnek, mint a fűszer. De már itt van Betlehem, ezer lépés talán. Nagyobb vá­ros, mint Názáret. Biztosan rokonokhoz igyek­szünk. József megmutatja ne­kik jegyesét. Mióta Mirjam velünk van, gazdám olyan halál helyett az életet, a vér­ontás helyett az alkotást, s az elveszettek pótlását, a hala­dást. Nagyon sok történelmi dokumentummal rendelkezünk arról, hogy a tömegeknek ez a teremtő akarata: mennyire a legfinomabb, legbensősége­sebb, legszemélyesebb lélekta­ni tényeken épült. A MI NEMZEDÉKÜNKNEK, amely a »quaesumus fa­mulis tuis subveni« szinte re­kedt könyörgésével ajkán ros- kadt térdre a Te Deumban az előtt, aki a Békesség Királya is: az 1914-től 1945-ig élő har­mincegy év alatt két, összesen tizenegy évig tartó, háborút kellett átélnie. Azonkívül elő­zetesen, közöttük és utánuk akkora feszültséget az úgy­nevezett békeévekben is, s az élettervek akkora lehetetlenü­lését. hogy aligha kell sokat magyarázni neki, mekkora gyakorlati értékű erő a lelkek békeakarata a háború ször­nyetege ellen. Megvalósítha­tó-e, hogy tömegmozgalmakkal győzzük le? — vetődött föl a kérdés. — Megvalósítható! •— hangzik a történelem felelete Szent Ambrus milánói kated- rálisúnak és a Harmincéves Háború utáni területeknek példájával. Ma: nem egy katedrálisba bezsúfolt nép és nem egy cso­mó tartomány és néotörzs V- kossága, hanem egy egész békeszerető emberiség szorong az atomveszély ölelésében, de nemcsak szorong, hanem mond is ellene — értelemmel, érze­lemmel, akarattal. Ez az el­lentmondás, ez a »nem«: eb­ben az esetben is igenlés. Az élet igenlése, az építésé, a ha­ladásé, a szépségé, az emberi élet minden öröméé. Ez a »nem«: ellentmondás annak, hogy a háború pszihózisa épp­úgy a pusztulásnak löki oda az emberiség százmillióit, mint ahonnan az első és második világháború ilyen háborús pszihózis következményei vol­tak. A tömegek, a száz- és százmilliók békeakarata a béke-lelkületnek, egy nemes értelemben vett »béke-pszihó- zisnak« légkörét akarják meg­teremteni. S éppúgy nem le­het, hogy ez ne járjon sikerrel, mint ahogy végül is így sikol- tanak fel a Te Deum hangjai: »Non confundar in aeter- num..— a keresztény békevágy és békeakarat nem szégyenülhet meg sem az idő­ben, s az Örökkévalóság előtt sem! büszke, mint egy igazi nagy úr. És vidám. Azóta a szőrömet is úgy keféli, hogy inkább simo­gatja. Pedig azelőtt sem pa­naszkodhattam rá, mindig sze­retett. Én is szívesen szolgá­lom; mondhatnám: családtag vagyok. A gerincemen érzem, Mir- jám áldott állapotban van; még hozzá erősen az időben, vagy éppen ideje végén. Az utazók egészen ellepték az utat. Minek lohol ez a ren­geteg ember Betlehembe? Mégha Jeruzsálembe menné­nek, az ünnepekre. De Betle­hembe? Furcsa. Csupán félig érthető, másik fele titok. Kü­lönben ma minden olyan kü­lönös. Pedig éhes sem vagyok. Á, fáradtság. Mirjam és József is hallga­tag. Máskor sem beszélnek so­kat, mégis ... Pedig a názá- retiek általában hangosak, ingerlékenyek, gyakorta ráz­zák öklüket, indulatuk forró. József sohasem suttogott Mirjam fülébe édes és incsel­kedő szavakat, melyek jól- esően csiklandják a szüzeket is. Pedig a názáreti ficsúrok így csinálják. József csak ült a kút kövén s csupán tekinteté­A modern magyar katoliciz­mus egyik úttörője és egyik legérdekesebb egyénisége volt Giesswein Sándor pápai prelá- tus, győri kanonok. Több mint száz éve: 1856-ban született, és negyedszázada, hogy meghalt. Egyszerre több területen is tu­dott hatalmas munkát kifej­tein. Tudós, és messze előre­tekintő politikus volt. Az elsők között hirdette, hogy a magyar keresztény társadalomnak is meg kell újhodnia a szociális gondolat jegyében; szívós mun­kával igyekezett megteremteni hozzá a szükséges kereteket és intézményeket . is. Fanatikus híve volt a világbéke gondola­tának, egyik legbuzgóbb ösz­tönzője a modern katolikus női munkának. Ugyanakkor tudományos ér­tékű műveket alkotott az összehasonlító nyelvészet, a vallástörténet s egyúttal a leg­modernebb társadalomtudo­mány terén. Mizraim és Assur története, a buddhizmus és ke­reszténység, az óegyiptomi halottak könyve, társadalmi problémák és a keresztény vi­lágnézet, világegyetem és a lélek világa, a háború és a társadalomtudomány — mind olyan terület, ahol — amint könyvei és tanulmányai mu­tatják — egyformán otthono­san mozgott. vei kísérte a lányt. Ez a tekin­tet állhatatos volt, nem tola­kodó, hanem ragaszkodó, nyu­galmat ígért és biztonságot. József már nem szegény; mos­tanában sok házat építenek Názáretben s azokat javarészt ő rakja fel. Dolgozunk is ele­get. A kereskedő karavánok a domboldal alján, Esdrelon zöld mezői vagy Kapemaum felé igyekezvén, sokszor betér­nek hozzánk s nagy a nyüzs­gés és a vásár olyankor. Sze­retem Názáretet. Száfed és Kána fehér házait láthatom majd minden utcasarokról, meg a Galileai tó kékjét, ezüst­jét. Szeretem nézni, elnézni ezt az asszonykát. De most nem fordulok hátra, mert esetleg megbotlom és bajt csinálok. Inkább elképzelem. Szíriái szeme van: nagy, sötét és bársonyos. Három­szögletű arca, de a kecses fe­jecske csupa harmónia. Haja hosszú és éjkék. Termetre majdnem fiús. Elnézném nap­estig. Attól fejfájást kapok min­dig, hogy a városkapuban összezsúfolódnak és tüleked­nek az utasemberek. Hová Élénken résztvett a magyar katolikus egyesületek és in­tézmények életében is. A Szent István Társulatnak 18 éven át volt alelnöke, éveken át el­nöke a Szent István Akadé­miának. Mikor 1923-ban Budapesten elhunyt, maradványait a Ke- repesi-úti temetőben temették el. A temető rendezése során a parcellát most kiürítik. A Szent István Társulat elhatá­rozta, hogy egykori nagynevű vezetője hamvait átviteti a győri székesegyház kanonoki kriptájába. Papp Kálmán győri megyéspüspök készséggel já­rult hozzá a Társulat határo­zatához. A kihantolás december 16-án történt meg a Kerepesi úti te­metőben. A maradványokat Esty Miklós, a Szent István Társulat delegált adminisztrá­tora kísérte Győrbe. Ott a ko­porsót a székesegyházban ra­vatalozták fel. Jankovics Jó­zsef prépost mondotta a gyász­misét, melyen megjelent Papp Kálmán megyéspüspök, a szé­kesegyházi káptalan, a győri papság, a család és a rokon­ság számos tagja. A szentmise végén az absolutio megadása után végleges nyugalomra he­lyezték a székesegyház kano­noki kriptájában Giesswein Sándor hamvait. sietnek? Ha méregbe jövök, menten nyakon legyintem azt az inasfélét, aki a lábam alatt idétlenkedik. A szűk utcák tele vannak tömeggel. Alig le­het mozdulni. Kíváncsi va­gyok, hol tanyázunk le. Lesz-e rendes istálló, vagy csak oda­kötnek a kerítéshez, mint rossz ebet. Megálltunk. Hiszen ez nem is igazi ház, csak amo­lyan szállás, vendégfogadó fundak. József bement. Már megint kornyadoz a bal fülem, hó! Ahá, megindult a fájás. Jól van. Csak szorítsd a bordámat, ha jól esik; ne kíméld! József sokára jön. Nincs szállás. Tovább megyünk. Szerencse, hogy a falak közt nem fúj a szél. Ebben a fundakban akar megszállni? Hiszen itt még az udvaron is nyüzsögnek; mi van itt? Szegény asszonyka. Nagyon fáj? Csak markold a sörénye­met, ha segit. Harmadik fundak. Kár be­menni. Reménytelen. Érzem, elfáradok. Az utcakövek csor­bák s meg-megcsúszik a pa­tám, hiába vigyázok. A Szentatya karácsonyi szózata a népek egységéről és a béké­ről — Nagy templom nagy gondja — Az anyuval erről nem lehet beszélni — Jézus névadása EGYHÁZI KINEVEZÉSEK Dr. Kovács Vince püspök* váci általános püspöki hely- nök Alexy Rezső üllői esperes« plébánost szolnoki, Boskó Vil­mos kiskunhalasi esperes-plé­bánost pedig kiskunhalasi fő­esperessé nevezte ki. Kerületi esperesi kinevezést kaptaka Gyurkó Gábor a galgavölgyi- felsői, dr. Pongrácz Elemér a majsai, Schvarcz József a nóg­rádi, dr. Somogyi Tibor a csongrádi, Vehoczky Imre a ceglédi, Vincze Dezső az Ör­kényi kerületben; ugyanakkor dr. Pataky Géza székesegyházi kanonokot a váci egyházmegye hitoktatási főfelügyelőjévé ne­vezte ki. Dr. Schwarz-Eggenhofer Ar­tur esztergomi vikárius gene­rális Szentéi János tardos- bányai plébánost a bajnai es­peresi kerület esperesévé ne­vezte ki. „Az egyetlen igazságos totális háború“ Pierre abbé, a hontalanok világszerte ismert lelkes apos­tola a skandináv országokban tartott előadó körútja befeje­zésével Oslóban felhívást bo­csátott ki és ebben keresztes­háborúra hívja fel a keresz­ténységet a szegénység és nyo­mor ellen. A világ minden ré­szében irtó háborút kell indí­tani a szegénység és nyomor ellen és ez az egyetlen igazsá­gos és jogos totális háború, amelyet minden eszközzel meg kell vívni — mondja többek között a felhívás. (M. K.) Bencés szerzetes az angol felsőházban A Magyar Kurír jelenti: a világsajtó sokat foglalkozik Lord Vaux of Harrowden ben­céssel, aki öröklés révén lord- ság'hoz jutott és ezzel az angol felsőház tagja lett. A farring- toni apátság tagja elfogadta a felsőházi tagságot és esküjét szerzetesi ruhájában tette le az angol felsőházban. Mirjam egyre erőtlenebbül ül a hátamon. Félek, hogy ereje elhagyja és leesik. De miért nem szól Józsefnek? És József! Milyen együgyű, hogy nem veszi észre, mi történik mellette? Csak noszogat: gye­rünk! Gyerünk! Körbe a vá­rost. Már zsibbadnak a lábaim. Mintha ólomból volna mind a négy patám. Jaj. Mirjam megingott. Kifelé megyünk a városból. Hiába húzod a kötőféket, nem siethetek, vigyáznom kell Mirjámra. Milyen türelmes. Pedig csöpp híja, hogy el nem ájul. S nem szól. Hallom, mélyeket lélegzik. Most suttog. Talán imádkozik. Végre. Ez nem fundak. Itt van hely. Mi ütött belém? Remegekj mintha fáznék. Halálosan fá­radt vagyok. Mi az? Itt a gye­rek? Egy jajszó nélkül? S ez a fehér derengés? Mit monda­nak a pásztorok? Hogy három ismeretlen csillag együtt áll? Az boldog jövendőt jelent. De halált is.

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents