Új Ember, 1960 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-03 / 1. szám
Az Abszolút vándora írta; RÓNAY GYÖRGY Claudelt, Mauriacot, Bernanost többé-kevésbé minden katolikus olvasó ismeri, legalább hírből; Léon Bloynak azonban sokan még talán a hírét sem hallották. Ez érthető is: nem maradtak utána időtálló, klasszikus művek, s az a túlfűtötten személyes, szertelenül romantikus regényfajta, amelyet ő művelt ( s amelynek magyar analógiájaként Szabó Dezső Elsodort faluját lehetne említeni), teljesen divatját múlta. Ezek a regények különben is vitatható értékűek, nem úgy, mint pamfletjai, melyek remekek a maguk nemében, csak éppen ez a »maguk neme« a hamar hervadó, és amellett feszélyező. Mert mindig nagyon tiszteletre méltó ugyan, ha valaki keményen küzd a meggyőződéséért, de a küzdelem méltóságához az is hozzátartozik, hogy kifogástalan fegyverekkel, »sportszerűen« küzdjön. Akármilyen villámgyors is egy vágás s akármennyire harcképtelenné teszi is az ellenfelet, ha »övön alul« érte, szabálytalan volt, és nem érdemel tapsot. A pamfletírók pedig nem mindig ragaszkodnak a vívás szabályaihoz. Egy-két pengekoccantás után hajlandók áttérni az »üsd, vágd, nem apád« jelszavára. Ilyenkor aztán már hovatovább nem is az ügy a fontos, amelyért verekszenek, hanem maga a verekedés; egy idő múlva úgy belejönnek a dologba, hogy már nem is tudnak nem verekedni. A haragos így volt ez Léon Bloy esetében is. Egyik könyvének megjelenése előtt írta egy ismerősének: »ön majd bizonyára úgy találja, ritkán akadt ember, aki ennyi kortársát pofozta föl ekkora állhatatossággal és ilyen erős kézzel.« Valóban, nagyon sok embert »felpofozott« a tollával, és ami még meghökkentőbb, éppen az »Abszolút vándora« részéről: rendkívül büszke is volt rá, hogy fölpofozta őket. Stanislas Famet, aki terjedelmes és alapos könyvet írt róla, joggal mondja: »Félő, hogy a természetén való uralkodás hiánya esetleg korlátozza műve apologetikus hatását, aminek pedig csodálatosnak kellene lennie.« Féktelen volt; ezt ő maga is tudta. »A szánalom bennem nem tudja kioltani a haragot — írja 1894-ben egy levelében. — Engem egyre fal az Igazságosság szüksége, mint egy vízözöntől fogva éhező sárkány.« Ezért aztán leszegte a fejét és tobzódó indulattal rontott neki a korának. Sebeket kapott, sebeket osztott. Legázolták, és legázolt másokat. Mindezt az Isten választottjának prófétai öntudatával. Mert ennek tudta magát: prófétának, akit Isten a világ megleckéztetésére választott és küldött. A szelíd igaz, volt egy »szelíd« oldala is. Szavahihető tanúk kezeskednek róla. A már említett Fumet írja: »Azok az orángutáni-kedvtelések, melyekbe a világi kalamitások keverték, az a gyönyörűség, amellyel — így színlelte — a poroszok szemét vájta ki (tudniillik részt vett az 1870-es porosz—francia háborúban) s más hasonlók, mikkel déli képzelete szórakozott: mindez nem más, mint hetvenkedés, amit ez a szelíd lélek makacsul mutatott.« Maritain így tanúskodik (s felesége, Raissa Maritain megkapóan mondja el önéletrajzában, milyen sokat köszönhetnek Léon Bloynak): »Emlékszem e rettenetes ember szelídségére és gyöngédségére, ennek a szegénynek a csodálatos vendégszeretetére, házában mintha a csoda láthatatlan szárnyai verdestek volna.« Jehan Rictus, a költő írja: »Senki nem volt nagylelkűbb és szeretettel teljesebb Blognál. Elég volt, hogy valaki szerencsétlen legyen: azonnal befogadta, egy pillanatig sem törődve a saját nyomorúságával, s nem vizsgálgatva, nem nézve bizalmatlanul a jelentkezőt.« Végül idézzük barátja, Pierre Termier szavait: »Nem az volt, aminek ellenségei mondták, s aminek sokan gondolták. A harag nála csak fiáfűzött vallásosság volt; s a megvetés és szidalmazás, amiben olyannyira kitűnt s aminek oly nagy helye van művében, csak a középszerűek, nagyképűek és kártevők ellen irányult. Alapjában véve kedves, szelíd misztikus volt, szeretetében sok egyszerűséggel és gyermekdedséggel.« A kritikus A középszerűséget, nagyképűséget és kártékonyságot — mint Termier mondja — valóban fékezhetetlen indulattal üldözte. Kora polgári világában általában, és kora polgári katolicizmusában különösen. Aki végigolvassa esztendőről esztendőre kiadott naplóit (»Naplóm«, »A megvásárolhatatlan«, »Négyévi fogság«, »A hálátlan koldus« stb.), megdöbben ennek a szíve vérével írt kritikának a fájdalmas szenvedélyességéről. Szinte az önostorozás gyötrelmével regisztrál minden megalkuvást, félszegséget, minden egyezkedést a polgári (ami az ő szemléletében menthetetlenül ostobát, önhittet, önzőt, farizeust jelent) és a katolikus közt. A Szent József Intézet apácái megkívánják, hogy növendékeik fehér kesztyűben menjenek iskolába, nehogy a polgári gyermekek részére szolgáló intézet növendékeit összetévesszék az irgalmas nővérek iskolájának szegény tanulóival — ó, micsoda arculcsapása ez Jézusnak! Egy arisztokrata haláláról egy pap meglehetősen kevéssé bölcs cikket ír a Figaróba, s az özvegyet a kereszt tövében álló Szűzanyához hasonlítja. »A cikk kimondhatatlan lapossága keselyűszárnyakat adott a modern katolikusok iránt való megvetésemnek.« A közhelyek egzegézise De talán legfélelmetesebb e nemben (s hozzá hasonló erejű nem sok akad, legföljebb Victor Hugo nagyszerűen vitriolos Kis Napóleonja) A közhelyek egzegézise című könyve. Madame Plutarque, az ájtatos polgárnő-üzletasszony így imádkozik benne: »Mindenható kedves Fia — mondta a Maison Mame vagy Poussiergue (francia jámbor könyvek kiadói) könyvei egyikének segítségével, miket fölösleges dicsérni —, ó, én kedves mesterem, ki e világra jöttél, hogy elűzd a bűnt s irgalmazz azoknak, akik e mocsokban élnek s a halál árnyékában nyögnek ... Kérlek, ebben a jubileumi évben küldj egy kicsit több vevőt nekünk. Most vagy soha, régi selyem skapuláréinkat illetőleg, melyeket kezd megenni a féreg, s tudod, hogy jócskán van még raktáron belőlük ... Szeplőtlen bárány, ki oly szeretettel ajánlod föl magad a bűnösökért, könyörülj állapotunkon és ments meg áldozatod érdemével az ördög rabságából .. . Attól félek, túl sok porcelán szenteltvíztartót rendeltem. Egyes vevőink azon panaszkodnak, hogy drága. De ez keresett cikk, mégsem adhatom olcsóbban. Ha igen, akár be is csukhatnám a boltot. Szerencsére könnyen törik, s mindig kell belőle. Behozzuk a mennyiségen.« És így tovább — maró gúnnyal leplezve le kicsinyes és hamiskás üzletiességnek meg szemforgató ájtatosságnak ezt a — bizonyos akkori polgári vallásosságra jellemző — keverékét. de keverednék össze benne a kettő: Isten országának ügye, meg az ő személyes ügye. Különben is, fölöttébb kétes: egyáltalán jó szolgálata-e Isten országának a harag. Mert az mindenképpen rossz tanácsadó; elsősorban azzal, hogy nemesnek s jogosnak hirdetve magát, ügyes fondorlattal elhiteti velünk, hogy ránk a fegyelem törvénye nem vonatkozik. »Csak egy módja van, hogy ne legyünk árulók: harcolni — írta Blog. S az ember csak a fegyvereivel tud harcolni.« Tehát — vonta le a következtetést — jogosak a fegyvereim, jogos a haragom, dühöm, indulatom. Sokáig nem gondolt arra, hogy van más fegyver is: türelem, szeretet, meggyőzés. »Úgy imádkozom, ahogy a tolvaj kér alamizsnát a tanya ajtajában, melyet föl akar gyújtani« — írta. .. tanú De felesége szavait se feledjük el: »Léon Bloy lelke olyan, mint egy katedrális, ahol folyton ki van téve az Oltáriszentség.« S az övéit se: »Akik elítélnek, magukat bölcsnek hívén, nem értik meg, hogy tanú vagyok, hogy rendeltetésem tanúságot tenni a renegátok korában, s könyveim ezért érintenek meg néhány lelket.« Rettenetes végletek közt vergődött; az Abszolút vándorának vallotta magát s abszolút igényekkel élt — irgalmasságában is egy kicsit irgalmatlanul. A romantikus fellegjárók rokona: »A fekete végtelenségben vonul, s előtte mint egy fáklya, a szíve világít« — így jellemezte magát. »Kereszténységében erős hajlam van arra, hogy a valóság egyetlen oldalára, a tragikusra hipnotizálja magát« — mondja róla Famet. S egy másik méltatója, Albert Béguin szerint »a fájdalom, a szenvedés misztikusa« volt. Bármily szertelen, ellentmondásokban vergődő, talányos és sokértelmű is az alakja: ott áll a katolikus újjászületés, a renouveau catholique, a katolikusmegújulás legnagyobb ihlető — és ott volt a Résistance, az ellenállás idején az igazi francia patriotizmus leghatásosabb sugalmazói közt. Az elfogult így küzd, harcol, vagdalkozik, ostoroz, az Igazságosság sárkányától sarkallva, és fájdalmában az igazságtalanságig szenvedélyesen. Elképesztő elfogultságaiból szép kis kötetet lehetne egybegyűjteni, kezdve attól, hogy minden autóst előre megfontolt gyilkossággal vádol, addig a nem éppen szeretetteljes óhajig, hogy a mohamedánokat ki kell irtani a földről. Amellett élvezte is a botrányokat, amiket kiváltott. S ahol megjelenik, vihart kelt. Akarattal. Mert megbabonázta a kor laposságának látványa. Amit látott, kihozta a sodrából, és nem tudta türtőztetni magát. Ő maga szentül hitte, hogy szent a haragja, mi szeretnék, ha kicsit kevés Tengerészek hálaadása December elején súlyos viharok tomboltak az Atlantióceán és az Északi-tenger területén. Számos hajó süllyedt el s majdnem kétszázra rúg a halálos áldozatok száma. A franciaországi Cherbourg melletti Barfleur kis templomában a vihar után megható jelenet tanúi voltak az ottani hívek. Az egyik francia hajó, a Nautilus tisztjei és matrózai térdelték végig a misét, amelyet megmenekülésükért hálából mondattak. A Nautilust a tengeren érte a vihar. Segélykérő jelzéseire számos hajó és több repülőgép sietett a közelébe, a vihar miatt azonban nem tudták megközelíteteni. A hajósok már-már lemondtak életükről. Küzdelmüket azonban mégis siker koronázta, a hajó megmenekült s nem pusztult el a legénységből sem senki. Beresztóczy Miklós nyilatkozata a csehszlovák katolikus papok békemozgalmának jubileumáról A csehszlovák katolikus papok békemozgalmuk tízéves fennállásának alkalmából Prágában kongresszust rendeztek, amelyen a magyar katolikus papok is képviseltették magukat az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága és az Opus Pacis részéről. Munkatársunk megkérte Beresztóczy Miklóst, az Országos Béketanács Katolikus Bizottságénak főtitkárát, szóljon néhány szót prágai tapasztalatairól és benyomásairól. — A béke szolgálatába bekapcsolódó magyar papok — mondotta — tíz év óta tartanak fenn baráti kapcsolatokat csehszlovák katolikus paptestvéreikkel. Mozgalmuk kezdetén már ott voltak a magyar katolikus papok. Első megmozdulásukon jelen volt Balogh István, Király Pacifik, Gergely József és Motesicky Károly. Prágai kongresszusukon, amely éppen tíz évvel ezelőtt volt, én és Vértes Andor képviseltük a hazai katolikus papságot.Eéléves jubileumukon ugyancsak, részt vettünk, s így kialakult az a meleg kapcsolat, amelynek egyik jele volt az, hogy tavaly az ő képviseletükben tettek hosszabb tanulmányutat hazánkban Oliva Ede litomericei egyházmegyei káptalani helynök, Skoda László és Záreczky István kanonokok. — A jubiláris gyűlés — folytatta Beresztóczy Miklós — nagyszabású volt és impozáns hatást tett. Állandóan 1300— 1500 paptestvérünk volt jelen s jelen voltak az összes püspökök a nagybeteg, Csárszky püspök kivételével, aki azonban levélben üdvözölte a jubiláris gyűlést. Levelét Lazik Ambrus püspök, nagyszombati adminisztrátor olvasta fel. Ő köszöntötte a kongresszuson megjelent világi előkelőségeket, köztük Kahuda iskolaügyi minisztert, a lengyel, magyar és román külföldi küldöttségeket. A prágai és a pozsonyi papnövendékek teljes számban vettek részt a kongresszuson, sőt annak rendezésében is szerepet vállaltak, nem is szólva arról, hogy szép énekszámokat adtak elő. A katolikus hívek részéről cseh és szlovák népcsoport nemzeti viseletben köszöntötte az egybegyűlteket. — Plojhár József elnök, egészségügyi miniszter, aki, mint ismeretes, maga is papi ember, a belpolitikai és külpolitikai kérdésekről szólt és hangoztatta a csehszlovák papság törhetetlen hűségét az Apostoli Szentszék iránt és ragaszkodását az államhoz. Lazik Ambrus püspök,, a püspöki kar nevében olvasta fel a kar üdvözlősorait, majd én tolmácsoltam a magyar papok üdvözletét, és azokat a reményeket, amelyeket a megjavult légkörben a béke biztosításához és a leszerelési tárgyalások sikeréhez fűzünk. Általában azt mondhatom, hogy a kongresszus és a mozgalom megalakulása óta eltelt tíz esztendő azt bizonyította, hogy helyes volt az az út, amelyen a csehszlovák papság elindult, és amely a Szentszékhez való törhetetlen ragaszkodásra és a hazához való megingathatatlan hűségre támaszkodva szolgálta és szolgálja a békére vágyó emberiség és benne a keresztény emberek ügyét. Végül Hruscsovnak, a Szovjetunió miniszterelnökének leveléről szólott még néhány szót Beresztóczy Miklós.. Hruscsov levelét Plejhár miniszter olvasta fel. A csehszlovák katolikus papok akkor üdvözölték meg Hruscsovot, amikor az ENSZ-ben világraszóló leszerelési javaslatát nyújtotta be és a szovjet miniszterelnök a nagygyűlés alkalmát használta fel arra, hogy válaszoljon levelükre. A levelet a prágai szovjet nagykövetség vezetője nyújtotta át a kongresszus elnökségének. Különös jelentőséget ad a szovjet miniszterelnök levelének az, hogy a jövő évben lesznek a csehszlovák választások és nyilvánvaló, hogy ebben az elkövetkezendő munkában a béke eszméjének szolgálata révén a csehszlovák papságnak is meglesz a maga nemes szerepe. Újabb adatok a szent sír őreiről A Szentföld templomainak, szent helyeinek és intézeteinek fenntartásában jelentős miszsziós munkát végző szent sír őreinek száma jelenleg 456. 73 szentély gondozását látják el, 40 plébániát és 19 kisegítő lelkészséget vezetnek. Jeruzsálemi intézetük a Biblikus Főiskola, Kairóban pedig a Keleti Tanulmányok Központját és Filmközpontját tartják fönn. 7 fiú középiskolájukba 3461, két leány középiskolájukba pedig 1087 növendék jár. 25 általános iskolájukban a növendékek száma 7109. Ezekben az iskolákban összesen 575 tanár és tanító oktat. Kiadnak hat plébániai lapot, Szentföld címen megjelenő folyóiratuk pedig olasz, spanyol, francia és arab nyelven jelenik meg. Évről évre kiadnak egy évkönyvet is, a jeruzsálemi Biblikus Főiskola és a kairói Keleti Tanulmányi Központ szerkesztésében. Nők számára 9 szabász- és hímzőműhelyben vezetnek tanfolyamok ezenkívül 14 iparos és mesterképző műhelyük működik. Belfageban egy mezőgazdasági üzemet tartanak fenn 22 munkással. Szociális működésükre jellemző, hogy 437 családnak adnak ingyen lakást és 387 család lakásbérletét vállalják magukra. Az izraeli kormánnyal történt megegyezés alapján vezetik a zarándoklatokat és a zarándokok elhelyezéséről 7 zarándokházban gondoskodnak. Köztudomású, hogy árvaházaikból, valamint a papok és kispapok köréből, munkásokból alakult szentföldi énekkaruk világhírű. Ez az énekkar gyakorta látogatja a vidéki helyeket is, ahol a lakosság boldogan fogadja az ünnepek idején vendégszereplő énekkart. Újpest-Megyeren a templom alsókápolnáját a hívek áldozatkészségével restaurálják. A kápolnát nemrégiben áldotta meg Kovács Vince püspök, apostoli kormányzó. Az első perc fohásza Éjfélre kondul már az óra. Lágy ütései halkan koppannak szívemen s körülállnak, mint ódon városok kapuinál a megvesztegethetetlen silbakok. Egyetlen percet adj nekem most Istenem, míg a sebesen szálló idő suhanásában az öröklét nagy érveléséhez igazítom rendetlen órám — szívem — mutatóját! Lám, elfutottak a gyorslábú napok. A kegyetlen idő már amott viszi az eltűnő év papírsárkányát a végtelen felé. Ha visszanézek, csak pironkodhatok: újabb háromszázhatvanöt napot adtál nekem. S én Tenéked? — Az egészből csak néhány szorongó pillanatot. Szeretnék kiállni most fénylő csillagaid alá, ahavas éjszaka nagy, fehér csendjébe. Ott panaszolni es csalódásaim s nézni, hogy merülnek el keserű cseppjei a Te hűségednek tágas tengerében. Csillagokba néző tekintetem azonban szédül. Azért bocsásd meg, hogy csak e lámpafény alatt teregetek eléd most új kottalapokat. Rajzold fel rájuk friss hangjegyeidet. Ne legyen valami nagy dal áriája, csak egy parányi, könnyen fülbemászó gyermeki dallamocska, mely úgy lenne enyém, ahogyan Tied — nappal nekem szólna, estére meg Neked — szívem s szíved között örökös üzenet. A teremtés hat korszakában végső és legszebb alkotásnak az embert szántad. Megpróbált szívem minden virradatkor ez első szent szándékod után kiiált: teremts hát újjá minden hat napon s szentelj meg szüntelen minden vasárnapon. Jézus, öt szent sebed érdemére kérlek, hogy ami az új év örvényei között le-leránt a földre: Tőled ne szakíthasson el sohasem örökre! Látható és rejtett világod szépségét se rejtsd el előlem az új esztendőben. Annyi változatban élő Arcod mását ragyogtasd fel most is — múlhatatlan Szépség — menyországod egy-egy földi látomását. Hagyd meg könnyeimet — botlásaim s bűnöm bánatával hulló harmatát szememnek — hisz, legjobban tudod: hányszor zöldült ki már száradó ágamon irgalmad csodája. Örök jóság-forrás, vezess napról napra az igazi jóra — ami nemcsak nekem, de másoknak is jó s osztozni lehet rajta szépszerén, mint ahogy megosztozunk asztalaink kenyerén. S amíg nagy művedet építed közöttünk, gondolj néha rám is — útszéli fűszálra — kinek neve sincsen, arra sem érdemes, hogy napodnak fénye megcsillanjon rajta, mikor a hajnalnak harmatja alászáll. Magyar Ferenc II második parancs ünnepén Isten nevét hiába ne vedd — hangzik felénk a mózesi kőtábláról a második parancsolat, és sohasem időszerűbb gondolnunk erre, mint éppen most, amikor belépünk az új esztendőbe, amelynek rendszerint első vasárnapján Jézus szent nevét ünnepeljük. Történeti eseményről, az egykori névadásról emlékezik meg ilyenkor az egyház, magának az időpontnak megválasztása azonban különös jelentőséggel bír számunkra. Hogy miért? Mert amikor csupa jó szándékkal és elhatározással kezdjük meg az új évet, egy egészen alapvető figyelmeztetést és buzdítást kapunk belőle. Bizonyos, hogy sokféleképpen véthetünk a második parancs ellen. Legkirívóbb formái ennek a fölösleges esküdözések, még inkább a csúf kiszólások és a bárdolatlan káromkodások, amelyek a szent neveket foglalják magukban. Nem mindig valódi istenkáromlások ezek, sőt eléggé ritkán azok, mert nincs meg bennük a tudatosság, az Isten megsértésének vagy gyalázásának eltökéltsége. Enyhe és nyomdafestéket tűrő példával élve, ha rémülten felkiált a háziasszony, hogy »jesszusom«, amikor a tej kifut, ez még a legszigorúbb moralisták szerint is legfeljebb bocsánatos bűn, voltaképpen rossz szokás. Kissé persze műveletlenség is, mert Jézusnak a nevét azért nyilatkoztatták ki nekünk, hogy imáinkba zárjuk, nem pedig hogy ijedelmünket vagy bosszúságunkat vezessük le általa. Sokkal nagyobb és súlyosabb baj ennél, ha engedjük, hogy egész életünkön átvonuljon Isten bántásának az a fajtája, amikor »krisztusiaknak«, keresztényeknek nevezzük magunkat, holott a valóságban nem vagyunk azok. »Bajt« mondottunk és nem bánt, mert a bűn erkölcstani kelléke, hogy a benne kifejeződő rossz mellett tudatosan állást foglaljunk. Nem kétséges azonban, hogy tárgyilag, vagyis a kívülállók szemével nézve valamelyest hamisság és álság egy szent névre hivatkozni, ezt a nevet jelzőként viselni, ugyanakkor pedig nem hozzá méltóan viselkedni. A »keresztény« elnevezés hitvallás Krisztus és tanítása mellett, elkötelezés a szeretet és az áldozatosság mellett. Esténként, amikor átfutjuk aznapi cselekedeteinket, kérdezzük csak meg magunktól: hogyan teljesítettük a szeretet nagy parancsát? Istent mindenekfölött kell szeretnünk: nem mindig magunkat helyeztük-e Isten elébe, nem voltak-e fontosabbak a saját nézeteink, véleményeink és kívánságaink, mint az ő akarata? Gondoltunk-e egyáltalán arra, hogy életünket csakis az ő akarata szerint alakítsuk? Nem feledkeztünk-e meg róla nyomban a reggeli ima vagy a szentmise után? Pedig szabad-e elfelejtenünk azt, akit szeretünk? S ami felebarátainkat illeti: kivel szemben is tanúsítottunk annyi türelmet, megértésit, előzékenységet és segítőkészséget, amennyit magunknak igénylünk? És viszonylásunk az áldozatossághoz: ha csalódás, kudarc, megaláztatás ért bennünket, jutott-e eszünkbe Krisztus, a példamutató és vigasztaló, aki a megpróbáltatások elfogadásán keresztül a kegyelmi világba emelhet minket? Egyszóval: keresztény volt-e magatartásunk, azé az emberé-e, aki olyan akar lenni, mint Krisztus, vagy tulajdonképpen, »hiába vettük« Krisztus nevét? Nem mentegetjük mi az esküdözőket, a csúfszájúakat, a káromkodókat, egyáltalán nem, de lám, mennyi becsületesség és alázat is szükséges ahhoz, hogy mi, akik talán soha egy gyalázó szót ki nem ejtettünk, valóban ne vegyük hiába Isten nevét. S mennyi, mennyi jó feltevés is kell ehhez Jézus szent nevének ünnepén. M. V. Az őskeresztény templommaradvány, az óbudai Raktár és Hunor utca sarkán álló »Cella trichora« elhanyagolt falait megóvják a további pusztulástól. A restauráció során szabaddá válik az épület alaprajza. v UfSmfóra