Új Ember, 1962 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1962-01-07 / 1. szám

Optimizmus és keresztény remény (Gondolatok az új esztendő kezdetén) írta: SZENNAY ANDRÁS Semmi újat nem mondunk ha bevezetésképpen emlékez­­tetünk a többször elhangzó megállapításra: napjaink em­berének magatartásában bizo­nyos poláris ellentétek közti útkeresés figyelhető meg. So­kan az örök értékeket azono­sítják a polgári világ civilizá­ciójának eredményeivel, még pedig oly módon — Jean Da­rh­élou francia teológus ír er­ről —, hogy a mában megme­revedni készülő tegnapot fél­tik a holnap lehetőségeitől Mások pedig — ezzel ellentét­ben — az örök értékeket azo­nosítják a jövőben elérhető eredményekkel. E két polári­san ellentétes felfogás között kell választania, helyesebben utat találnia napjaink keresz­tény emberének. Ezek előrebocsátása után nem lehet kétséges, hogy a múltat minden vonatkozás­­ban megmerevíteni kívánó magatartást eleve félre kell állítanunk. A létfontosságú kérdés számunkra az, hogy holnap elérhető eredménye­ket optimista bizakodással néző felfogás és az ugyancsak a jövő felé tekintő keresztény reménység milyen ponton ta­lálkozhatnak egymással? Nem minden tanulság nél­küli az a történeti tény, hogy az antik világ embere előtt a jövőbe vetett bizakodás ide­gen fogalom volt. Tudatában az idő ellenségként élt, mert a bizonytalanságot és elmúlást jelezte. Szabadulni akart tőle az Indus és görög bölcs is, akár úgy, hogy az »időn kí­vül« igyekezett önmagát elhe­lyezni, akár pedig, hogy az időnek ciklikus visszatérését emlegette. A jövőbe tekintés egyenlő volt számára a fölös­leges, a lélek békéjét meg­bontó vágyak és félelmek fel­keltésével. Hasonló gondola­tokat pendített meg az újabb korban Nietzsche és Spengler, napjainkban pedig Camus és Malraux. A szentírás az időről, jele­sen pedig az eljövendő idő­ről egészen más hangot üt meg. A biblia világában az idők folyamán bontakoznak ki az Isten tervei, épp ezért az ember reménykedéssel te­kint a jövő felé. Szépen fejezi ki e gondolatot Jean Héring: »A keresztény eszménykép nem a száműzetésbe küldött s otthonába visszatérni kívánó királykisasszony, hanem Áb­rahám, aki Isten parancsa ,és útmutatása nyomán útra kél az ismeretlen ország felé. Odüsszeus vándorlásai után visszatér kiindulási helyére, Ábrahám számára nincs töb­bé a régihez való visszakanya­­rodás, az ő útja előre, a még nem ismert Dél felé vezet.-« Úgy véljük, e kis összeha­sonlítással már meg is adtuk a választ a feltett kérdésre. Legalább is a lényeget ille­tően. Arra keresünk ugyanis feleletet, hogy hol találkozhat, ölthet kárt az emberi optimiz­mus, a jövőbe vetett bizako­dás a keresztény reménység­gel. Ott és akkor, amidőn mindkettő elindul azon az úton, mely az Ábrahám által is keresett jobb legelőjű, gaz­dagabb vizű hazába vezet, vagy »modernebb« hangvétel­lel: a jobb életfeltételek biz­tosította magasabb nívójú, emberibb élet felé, melyet az emberi tudás és munka együt­tes latbavetése készít a föld la­kói számára. Jogunk s egyszer­smind kötelességünk magun­kévá tenni az emberiség jobb és rendezettebb jövőjébe ve­tett optimista magatartást. Ez a földi értékek után vágyó bi­zakodás ugyanis teljes mérték­ben összehangolható az örök értékek felé is mutató, keresz­tény reménységgel. Ennek az összehangolásnak tudatában együtt tervez és kutat, dolgo­zik és fárad a keresztény em­ber is a föld minden jószándé­kú lakójával, hogy a technika fejlesztésével ura legyen az anyagnak, hogy a biológiai is­meretek elmélyülése nyomán minél jobban le tudja győzni a testi fájdalmat és betegsé­get. Röviden, hogy embe­ribb életet biztosítson a föl­dön. Mindazokkal szemben pedig, akik túlzottan aggódó tekintettel néznek , holnap­­fejlődő és haladó« világb­a Daniélou korholóan mondja, hogy az ilyenek kizárólag csak a fenyegető veszedelmek­re képesek gondolni. Az ilye­nekkel úgy kell szembeszáll­ dőlni, hogy a keresztény em­nunk — folytatja —, hogy az örök értékek, örök haza re­ménycsillagának fényét nem tévesztve aktív munkásokká válunk a fejlődő, új világ ki­alakításában. Mindezeket az emberi opti­mizmus és a remény általá­nosságban vett összhangjáról mondhattuk el. Fel kell ten­nünk azonban azt a kérdést is: van-e a földi bizakodás­nak némi konkrét kapcsola­ta is a remény »teológiai« eré­nyével? Első pillantásra, mint­ha úgy tűnnék, hogy alig ta­lálunk ilyen valós összekötő­szálat. A remény ugyanis — mint ezt már a katekizmus is tanítja — »isteni« erény, mely az Isten hűségére, kegyelmére hagyatkozva a földi életben is az örök haza felé tekint. — A tüzetesebb vizsgálódás azon­ban többet tár fel előttünk. Legelsőbben is azt kell számba­­vennünk, hogy a földi érté­keknek, ún. evilági javaknak óhajtása s az ezekért vállalt emberi munka minden em­ber számára komoly kötele­zettségeket jelent. A keresz­tény embert ezen felül és túl az is kötelezi, hogy szellemi és fizikai erőfeszítése mellett lelki síkon is munkálkodjék a földi célok eléréséért. E köte­lezettségének úgy tesz eleget, hogy evilági reménységnek valóra válásáért nem szűnik meg imádkozni Istenhez. Más szavakkal: munkánk mellett imádságunk is hozzásegíthet földi céljaink, nemes törekvé­seink megvalósulásához. E ténynek számbavétele első bi­zonyítékunk az emberi biza­kodás és az Istentől várt se­gítség, a belé vetett, örök cé­lunk felé vezető remény kap­csolatára. Van azonban más szempont is, mely az emberi optimiz­musnak a keresztény remény­nyel való szoros kapcsolatát tárja elénk. Ez pedig az, hogy teológiai remény a legben­sőbben kapcsolódik a szere­tet erényéhez. Krisztus ugyan­is maga mondta, hogy az éhe­zőknek ételt nyújtó, szegé­nyeket felruházó, betegeken segítő emberek szám­ára az örök élet felé mutató re­ménység is be fog teljesülni. E krisztusi szavakat nem kor­látozhatjuk szűkkeblűen a szó szerinti étel-ital nyújtá­sára. Természetszerűleg ki kell azokat terjesztenünk a földi javak igazságosabb elosztására, az emberibb élet kibontakoztatására irányuló törekvésekre is. Vonatkoznak szavak mindannak előmoz­dítására, ami az emberi civi­lizáció fejlesztése nyomán a bizakodó optimizmusnak szebb jövőt sejtető záloga lehet. A harmadik vonatkozás, ahol ugyancsak egymást tá­mogatják az emberi jövőbe vetett optimista felfogás és a keresztény remény, az alkotó emberi munkához, a szebb és jobb világ kibontakozásához feltétlenül szükséges béke biz­tosításának egyetemes kötele­zettsége. Képtelenség elgen­dez Isten előtti felelőssége tu­datában, míg reménykedő te­kintetét az örök élet felé ve­ti, teljesen szeparálja magát a ráháruló nagy emberi fel­adattól, nevezetesen a béke biztosításának munkájától. Is­ten igazság és szeretet és csak azok közelíthetnek jo­gos reménykedéssel feléje, akiknek földi élete is az igazság és szeretet cselekede­teinek gyakorlásában telt el Ez pedig a keresztény szem­léletben egyet jelent a béke megőrzésének, az igazság és szeretet diadalra juttatásának feladatával. Mindezeket végiggondolva kettős vonatkozásban kell lelkiismeretvizsgálatot tarta­nunk. Először is: komolyan értékeljük-e a minket kör­nyező világot, tiszteletben tartva annak a Teremtő ál­tal szentesített valós értékeit vagy valamilyen ál-spiritua­­lizmussal és csendes világ megvetéssel elhanyagoljuk földi kötelességeinket? Ha ezt tennék, úgy elfelejtenénk hogy Isten minden egyes em­bert földi hivatással is felru­házott. Erre gondol Daniélou is, midőn ezeket mondja :Nem a világ az, amely ké­telkedik a keresztényekben hanem gyakran a kereszté­nyek vonják kétségbe a világ értékeit s kételkednek önma­gukban is. Mintha olykor kétségbe vonnák hitük szociá­lis jelentőségét, hatékonysá­gának erejét. Azzal, hogy odaadással törekszenek az »odaát­valók« felé, még nem menthetik fel magukat a föl­di életet jobbá tevő munkál­kodás kötelezettsége alól. A másik kísértő gondolat az ellenkező végletbe vezethet el. Ez pedig, ha az örök élet felé mutató reményt, melyet evilági optimizmusunk csak támogathat, teljesen félreállít­juk. Ha Istenben nem üd­vösségünk célját s Krisztus­ban pedig nem a cél felé ve­zető utat, képességeink kibon­takozásának segítőjét látnók Ez az út a keresztény ember számára a téves, a »reményte­len optimizmus« útja­ lenne. A jólét, az igazságosság, a béke nem oly földi realitá­sok, melyek küzdelem és munka nélküli fejlődésnek mechanikus következményei. Csak akkor válnak valósággá, ha akarjuk is azokat s cse­lekszünk is érdekükben. A keresztény embernek, akinek ugyan reménysége »nem e világból való«, fáradoznia kell azon is, hogy a szeretet cselekedetei által tökéleteseb­bé váljék a földi élet, hiszen reménységének tárgyát — az örök életet — épp a szeretet cselekedetei biztosítják majd számára. Ezért elmondhat­juk, hogy az az igyekvés, mely a földi otthon, a világ tökéletesítését kívánja töret­len optimizmussal biztosítani, a keresztény ember szemében elválaszthatatlan attól a re­ménységtől, amely az Isten országa felé vezet. Róna József centenáriuma A magyar kulturális élet Róna József kiváló szobrász­­művészünk születésének szá­zadik évfordulóját ünnepli. 1861-ben született a Fejér megyei Lovasberényben. Mű­vészeti tanulmányait Bécsben végezte, majd egyévi tanul­mányútra Rómába ment. Bi­zonyára ennek köszönhette, hogy művészete vallási ihle­tést is kapott, aminek ered­ményei pályája későbbi fo­lyamán jelentkeztek. Legismertebb és legsikerül­tebb alkotása Savoyai Jenő herceg lovasszobra a budai várban. Sikerült művei még a budapesti Zrínyi Miklós­­szobor a Köröndön. Kossuth miskolci, szegedi és rozsnyói szobrai is az ő műterméből kerültek ki. A bibliai tárgyú »József és Pud­fárné« című fafaragá­­sú szobrával a nagy állami aranyérmet nyerte. Utolsó nagyszabású alkotása Kál­mán herceg gödöllői lovas­szobra. A szu­ggesztív er­ő­i műalkotás rendkívüli siker­rel ábrázolja IV. Béla király estvéröccsét. Boldog Salome lengyel hercegnő férjét, aki a tatárok ellen vívott mohi csa­tában kapott sebei következ­tében hősi halált halt. Egyházi rendelkezés Padre Pio vagyonáról Padre Pio stigmatizált ka­pucinus vagyona az olaszor­szági San Giovanni Rotondo városkában, az újabb egyházi rendelkezés szerint ismét az egyház tulajdonába ment át. Padre Piót, akinek személyi becsületességéhez kétség nem fér, XII. Pius pápa annak idején felmentette a szegény­ségi fogadalom alól, hogy könnyebben létrehozhassa az ő fáradozásuk alapján épült »Casa Solliero della Soffe­­renza« kórházat. Ennek a­ mo­dern kórháznak, amely Dél- Olaszországban díjtalanul áll a rászorulók rendelkezésére, mai értéke, a Padre Pio által létesített egyéb intézmények­kel együtt több milliárd líra. De az üzleti ügyekben járat­lan kapucinus atya körül, természetesen az ő tudta nél­kül, elburjánzott a spekulá­ció, ezért az egyházi ható­ságok jónak látták, hogy eze­ket a vagyontárgyakat a ren­des egyházi vagyonkezelés alá rendeljék. (M. K.) A columbiai erős földren­gés következtében Lonson vá­ros katedrálisának két tor­nya összeomlott. A vasárnapok költészete íK­TA : SZIGETI ERCHE Tudunk-e mi még ünnepel­ni? Az acélszürke hétközna­pokból kiviláglik-e még a va­sárnap arany ragyogása? Kérdés talán nem is olyan­ok talán, hiszen gépesített vilá­gunk New Yorktól Moszkváig megállás nélkül jár. Pontosan mint az óra, amely egyfor­mán mutatja a delet meg az éjszakát, a hajnali hat órát és az esti hat órát, de nem árul el semmit az alkonyat borongásából vagy a pirka­dat­pírjából. Tudunk-e még ünnepelni, amikor civilizá­ciónk arra tart, hogy eg­ész életünket ünneppé varázsolja felszabadítson a munka pisz­ka, izzadsága és terhe alól. Azokra a szegényekre gon­dolok, akik talán már nincse­nek is többé, vagy csak én nem találkozom velük soha. Azokra, akiknek vasárnapon­ként az evangélium hirdette­­tett. Reájuk, a szegény pa­rasztokra, akik között megta­nultam megnevezni az állato­kat, mint az első ember Paradicsomban. Azóta sem tudtam úgy ünnepelni, mint köztük és velük: ünnepelni kis Jézus születését az éjféli misén, azután a behavazott fa­lusi házak zsúptetői alatt és ujjongani a feltámadás ünne­pén, amikor Krisztus valóban feltámadott számomra, ők ta­nítottak meg ünnepelni, ők akik egész héten ugyanabban az elnyűtt ruhában veszkőd­tek dologgal és állattal ugyanabban a nehéz csizmá­ban gázolták a sarat vagy ta­posták a havat, akik álmosan keltek fel az istállóban ve­tett ágyukról és szinte még éjszaka elkezdték etetni marhákat meg a lovakat. És ők, akik ott ültek kis műhe­lyükben a háromlábú széken vagy szerszámmal a kezükben álltak a gyalupad mellett és viseltes öltönyüket még zöld posztókötény borította, amely alól kikandikált rojtos nad­rágjuk és kirepedt cipőjük, ők tanítottak meg a vasár­nap szépségére, ők, akik gondok igájából, a hatnapos fűrészporból és csirizből, álla­taik szennyéből, igen a gané­­ból és a trágyáiéból léptek Isten házába, hogy megismer­jék Isten országát Számukra nem napi köte­lezettség volt még a mosako­dás és a borotválkozás, mint a mai civilizációban élő mil­liók számára. A vasárnap mo­sakodással kezdődött, a borot­válkozással otthon vagy talán kommemciós borbélynál az ünnep előtti esti órákban. Az asszonyok előszedték a sifon­­ból a fehér inget, az almá­riumból a fekete ünneplő ru­hát és felkerült a tiszta kap­cával becsavart lábakra a fé­nyes, fekete csizma. Mindez már rituális volt: bevezetés a liturgiába. Annyira más volt minden, mint a hétköznapo­kon, hogy már reggel érezni lehetett a vasárnap leheletét az egész házban, az udvaron, az egész faluban. Tudunk-e még ünnepelni, akik mindezt már nem érez­zük, mi, a városok lakói, ko­runk civilizációjának gyerme­kei, akik éppúgy öltözünk va­sárnap is, mint hétköznap, mert külsőségekben már nincs olyan különbség a munka és az istentisztelet közt, mint az én gyermekkoromban volt. A hétköznapok és a vasárnap közt mintha lassanként elmo­sódnának a külsőséges hatá­rok. Ma már nem ünnepi szertartás a kimosakodás mun­kánk heti szennyéből, mert mindezt naponta elvégezhet­jük a gyárban, maholnap pe­dig már a mezőkön is. A meg­­könnyebbedő, megtisztultabb hétköznapok között nem vész-e el a vasárnap, az ün­nep ragyogása? Nem hiszem. Az ünnepre éppúgy szükségünk van, mint a kenyérre. Az ünnep a lélek kenyere, a vasárnap a keresz­tény léleké. Ezt a kenyeret maga Isten adja, Krisztus töri le nekünk. Ma is ugyanolyan jóízű és tápláló, mint régente volt, legfeljebb nem érezzük úgy az ízét, mint azelőtt. Pe­dig a vasárnap ma is tele van költészettel, Isten költészeté­vel. Szabad így mesélni? Hitta­nunkban Isten igazságosságá­ról, bölcsességéről, mindenha­tóságáról tanultunk, de nem a költészetéről. Csakhogy Is­ten, aki minden létezőnek a te­remtője, hitünk szerint forrása a költészetnek is — minden költészet ősforrása. Ezért te­hát az istentisztelet és költé­szet összetartoznak. Mert a legmélyebb titkokat legjobban a költészet nyelvén tudjuk ki­mondani és leginkább a költé­szet muzsikájának a segítsé­gével fogunk fel belőlük va­lamit. Ebben az értelemben a mise szent cselekménye köl­tészet. A mi költészetünk, akiknek szürke szíve sohasem szólal meg a szellő érintésére, a miénk, akik napról napra éljük egyszerű, dolgos, ügyes­bajos életünket. A mienk, akik nem vagyunk elég gaz­dagok, mert értelmük nincs tele nagyszerű gondolatokkal, mert meglátások nem kápráz­tatnak el az igazság örömé­vel, mert tudásunk szűkös az ismeretek végtelen bőségéhez képest. A mienk, az egyszerű szegény embereké. És Isten mégis minden vasárnap meg­hív magához és költészetével táplálja életünket. A szentmise liturgiájának szépségével, amely a hitigazságokból vi­rágzik ki. Mi a titka ennek az ünnepi, isteni költészetnek? Hogy le­het az, hogy a legegyszerűbb, legfáradtabb pap szavára és mozdulataira is felébred a hí­vőben a költészet boldog vará­zsa és egyszerre csak úgy érzi, hogy a hétköznapok acélszürke betonlapjáról felemelkedik a vasárnap kék egébe? Talán nem tévedek, ha azt vélem, hogy a szentek egyességének közös ismereteiből, közös tu­dásának és hangulatainak ki­meríthetetlen kincseiből merít­jük ihletünket és elég, ha a pap egy mozdulattal, egyetlen szóval vagy imádsággal felidé­zi bennünk ezt a közös kincset, s máris magával ragad a krisz­tusi költészet szépsége. Micsoda Isten áldotta tehet­ségnek kellene lobogni egy profán költőben, hogy annyi jó könnyet fakasszon, vagy olyan boldog mosolyt ébresszen rit­musaival, mint amilyeneket a mise imádsága, a liturgia szép­sége, a kórusok zengése éb­reszt a keresztény hívőben Mindehhez persze hozzá­járul a »milieu divin«, az isteni kör­nyezet is: a templom tisztasá­­ga, a szép építészeti arányok, a szobrok és a festmények ér­zéseket keltő művészi hatása, a biblia paupe­rum, ahogy a középkorban mondták a ké­pekről — a szegények bibliája. És a profán hétköznapi hasz­nálatból kivett tárgyak: az ol­tár, a gyertyák, a kehely, a monstrancia mind mind emeli a hívőben azt az érzést, hogy ez a nap, a szentmise napja, más nap, mint a többi, nem hétköznap, nem az ember, ha­nem az Isten tiszteletének nap­ja, szent nap, amelynek ma­gasztos költészete felemel a na­pi gondok és feladatok fölé, Isten dicsőségének magasságá­ba, az angyalok és a szentek szférájába. Felemel és megtisz­tít. Felemel és megtisztít, mint az imádság. Hiszen imádság és költészet — ebben az értelem­ben — nem is választhatók szét egymástól, összetartoznak. Az imádságban mi beszélge­tünk Istennel, a költészeten Isten beszélget velünk Leg­alább is a vasárnap, az ünnep költészetében, amikor mi, egy­szerűek és együgyűek átlehe­­tünk profán prózánkból a köl­tészet egébe, az ég költészeté­be. A földről a transzcenden­ciába, ahonnan hitünk táplál­kozik s amely a keresztény költészet forrása. Ezért nem kell a papnak költőnek lennie, sőt lehet a leggyakorlatiasabb, legprózaibb ember, a legszára­zabb teológus is: az ünnep áhí­tatában mégis fel tudja ébresz­teni bennünk a költészet an­gyalát. Nem a szó erejével, ha­nem az imádság hatalmával, a liturgia költészetével, a zsoltá­rokkal és a szertartások kifino­mult gesztusaival, az Úr nap­jának a megszentelésével. Ezért nem féltem vasárnap­jainkat és ünnepeink költésze­tét civilizációnk acélszürke hétköznapjainak egyhangúsá­gától, sem attól, hogy elgépie­­sített világunk elnyeli a vasár­nap léve í­rót támadó zengését s végül attól sem, hogy meg­­könnyebbedő életünkben a ki­finomult hétköznapok közt el­vész a vasárnapok és ünnepek különleges szépsége. Marcel Callo, a nyomdász-vértanú Most, december 6-án érte volna meg a negyvenedik szü­letésnapját Marcel Callo fran­cia nyomdász, akinek életál­dozata, halála a lengyel Kolbe atyáéra emlékeztet. Marcel Callo szegény mun­káscsaládból született 1921 de­cember 6-án, Rennesben, Bre­tagne székhelyén. Gyermek­korában sokat nélkülözött, ki­lencen voltak testvérek a csa­ládban. Tizenhárom esztendős korában munkába kellett áll­nia, hogy segítsen apjának ke­nyeret keresni. Nyomdász lett az egyik rennesi nyomdaüzem­ben. Életáldozata a német meg­szállás alatt, 1943-ban kezdő­dött. Mint annyi más franciát, őt is kényszermunkára ren­delte a Gestapo Németország­ba. Megszökhetett volna, de nem tette, nehogy apján és felszentelés előtt álló pap bátyján torolják meg szöké­sét. Vállalta a kényszermun­kát a Gestapo munkatáborai­ban, életét felajánlotta a csa­ládjáért, hazájáért és az em­beriség békéjéért. Először Thüringiába vitték. Itt tizennyolc hónapot dolgo­zott egy gyárban. 1944-ben Mauthausenbe hurcolták. Itt halt meg testi-lelki gyötrel­mektől kimerülten 1945 már­cius 19-én, néhány héttel az­előtt, hogy a szövetségesek el­foglalták a tábort. Utolsó pil­lanatait így írta le egy társa, Albert Tibodo magui vezető: Marcel szépen halt meg Semmit nem szólt, nem pa­naszkodott, noha testét egészen elborították a sebek. Úgy aludt el, mint a lámpa, amely­ből elfogy az utolsó csepp olaj is.« Egyéniségét valóban ez jellemzi: csendes, de tudatos és az utolsó pillanatig türel­mesen vállalt kereszthordozás családért,­­hazáért és emberi­ségért. Az Isten-hitből és sze­retettel táplálkozó áldozatvál­lalásának tudatossága azokból levelekből tárul fel, amelye­ket Thürinrtából tudott haza­­küldeni szüleinek és barátai­nak. Ezekben elmondja, mennyi­re letörte és megkínozta az el­válás családjától és szülőföld­jétől. De hite erőt adott neki, hogy legyőzze magát. »Krisz­tus mindenütt velem van« — írja egyik levelében. Egy má­sik levelében így vall: »Ez a fájdalmas búcsúzás hozzásegí­tett, hogy jobban megértsem az életet: az ember jobbá válik a szenvedéstől...« Csodák nem kísérték csele­kedeteit, de az utolsó pillana­tig a magasabb értelmet ke­reste áldozatában és szenve­déseiben. Ezért már fogoly­társai is szentként tisztelték az alig huszonnégy éves fiatalem­bert, 1945 júniusában pedig Rooves bíboros-érsek Bretagne főpásztora a rennesi székesegy­házban az érte bemutatott gyászmisén a következőket mondotta róla az egybegyűlt hívőseregnek: »Ez az ember, aki meghalt az éhezés, a hi­deg, a szenvedés, a rossz bá­násmód következtében: egy közületek. S mégis oda kell állítani őt az egyház első szá­zadainak vértanúi közé.« A bíboros beszédével kez­dődött meg Marcel Callo, a bretagnei fiatal nyomdász apo­­theozise. Azóta nem csupán Franciaországban, de a vilá­gon mindenütt egymás után jelennek meg a tanulmányok, könyvek róla. Megindult a boldoggá avatási eljárása is. Karácsony első nap­ján a szegedi székesegyházban Ham­vas Endre megyéspüspök ün­nepi nagymisét pontifikált, Merksz Elemér püspöki hely­­nök, c. apát, Inczédy László c. apát és nagyszámú segéd­let közreműködésével. Az evangélium után a főpásztor szentbeszédet mondott és az Üdvözlőről szólt, aki e világ­ra jött, békét, örömöt és az erkölcsös élet törvényét hoz­va minden embernek. A szentmise Végén a megyés­püspök pápai áldást osztott. tiffanies*- 3

Next