Új Ember, 1962 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1962-01-07 / 1. szám
Optimizmus és keresztény remény (Gondolatok az új esztendő kezdetén) írta: SZENNAY ANDRÁS Semmi újat nem mondunk ha bevezetésképpen emlékeztetünk a többször elhangzó megállapításra: napjaink emberének magatartásában bizonyos poláris ellentétek közti útkeresés figyelhető meg. Sokan az örök értékeket azonosítják a polgári világ civilizációjának eredményeivel, még pedig oly módon — Jean Darhélou francia teológus ír erről —, hogy a mában megmerevedni készülő tegnapot féltik a holnap lehetőségeitől Mások pedig — ezzel ellentétben — az örök értékeket azonosítják a jövőben elérhető eredményekkel. E két polárisan ellentétes felfogás között kell választania, helyesebben utat találnia napjaink keresztény emberének. Ezek előrebocsátása után nem lehet kétséges, hogy a múltat minden vonatkozásban megmerevíteni kívánó magatartást eleve félre kell állítanunk. A létfontosságú kérdés számunkra az, hogy holnap elérhető eredményeket optimista bizakodással néző felfogás és az ugyancsak a jövő felé tekintő keresztény reménység milyen ponton találkozhatnak egymással? Nem minden tanulság nélküli az a történeti tény, hogy az antik világ embere előtt a jövőbe vetett bizakodás idegen fogalom volt. Tudatában az idő ellenségként élt, mert a bizonytalanságot és elmúlást jelezte. Szabadulni akart tőle az Indus és görög bölcs is, akár úgy, hogy az »időn kívül« igyekezett önmagát elhelyezni, akár pedig, hogy az időnek ciklikus visszatérését emlegette. A jövőbe tekintés egyenlő volt számára a fölösleges, a lélek békéjét megbontó vágyak és félelmek felkeltésével. Hasonló gondolatokat pendített meg az újabb korban Nietzsche és Spengler, napjainkban pedig Camus és Malraux. A szentírás az időről, jelesen pedig az eljövendő időről egészen más hangot üt meg. A biblia világában az idők folyamán bontakoznak ki az Isten tervei, épp ezért az ember reménykedéssel tekint a jövő felé. Szépen fejezi ki e gondolatot Jean Héring: »A keresztény eszménykép nem a száműzetésbe küldött s otthonába visszatérni kívánó királykisasszony, hanem Ábrahám, aki Isten parancsa ,és útmutatása nyomán útra kél az ismeretlen ország felé. Odüsszeus vándorlásai után visszatér kiindulási helyére, Ábrahám számára nincs többé a régihez való visszakanyarodás, az ő útja előre, a még nem ismert Dél felé vezet.-« Úgy véljük, e kis összehasonlítással már meg is adtuk a választ a feltett kérdésre. Legalább is a lényeget illetően. Arra keresünk ugyanis feleletet, hogy hol találkozhat, ölthet kárt az emberi optimizmus, a jövőbe vetett bizakodás a keresztény reménységgel. Ott és akkor, amidőn mindkettő elindul azon az úton, mely az Ábrahám által is keresett jobb legelőjű, gazdagabb vizű hazába vezet, vagy »modernebb« hangvétellel: a jobb életfeltételek biztosította magasabb nívójú, emberibb élet felé, melyet az emberi tudás és munka együttes latbavetése készít a föld lakói számára. Jogunk s egyszersmind kötelességünk magunkévá tenni az emberiség jobb és rendezettebb jövőjébe vetett optimista magatartást. Ez a földi értékek után vágyó bizakodás ugyanis teljes mértékben összehangolható az örök értékek felé is mutató, keresztény reménységgel. Ennek az összehangolásnak tudatában együtt tervez és kutat, dolgozik és fárad a keresztény ember is a föld minden jószándékú lakójával, hogy a technika fejlesztésével ura legyen az anyagnak, hogy a biológiai ismeretek elmélyülése nyomán minél jobban le tudja győzni a testi fájdalmat és betegséget. Röviden, hogy emberibb életet biztosítson a földön. Mindazokkal szemben pedig, akik túlzottan aggódó tekintettel néznek , holnapfejlődő és haladó« világba Daniélou korholóan mondja, hogy az ilyenek kizárólag csak a fenyegető veszedelmekre képesek gondolni. Az ilyenekkel úgy kell szembeszáll dőlni, hogy a keresztény emnunk — folytatja —, hogy az örök értékek, örök haza reménycsillagának fényét nem tévesztve aktív munkásokká válunk a fejlődő, új világ kialakításában. Mindezeket az emberi optimizmus és a remény általánosságban vett összhangjáról mondhattuk el. Fel kell tennünk azonban azt a kérdést is: van-e a földi bizakodásnak némi konkrét kapcsolata is a remény »teológiai« erényével? Első pillantásra, mintha úgy tűnnék, hogy alig találunk ilyen valós összekötőszálat. A remény ugyanis — mint ezt már a katekizmus is tanítja — »isteni« erény, mely az Isten hűségére, kegyelmére hagyatkozva a földi életben is az örök haza felé tekint. — A tüzetesebb vizsgálódás azonban többet tár fel előttünk. Legelsőbben is azt kell számbavennünk, hogy a földi értékeknek, ún. evilági javaknak óhajtása s az ezekért vállalt emberi munka minden ember számára komoly kötelezettségeket jelent. A keresztény embert ezen felül és túl az is kötelezi, hogy szellemi és fizikai erőfeszítése mellett lelki síkon is munkálkodjék a földi célok eléréséért. E kötelezettségének úgy tesz eleget, hogy evilági reménységnek valóra válásáért nem szűnik meg imádkozni Istenhez. Más szavakkal: munkánk mellett imádságunk is hozzásegíthet földi céljaink, nemes törekvéseink megvalósulásához. E ténynek számbavétele első bizonyítékunk az emberi bizakodás és az Istentől várt segítség, a belé vetett, örök célunk felé vezető remény kapcsolatára. Van azonban más szempont is, mely az emberi optimizmusnak a keresztény reménynyel való szoros kapcsolatát tárja elénk. Ez pedig az, hogy teológiai remény a legbensőbben kapcsolódik a szeretet erényéhez. Krisztus ugyanis maga mondta, hogy az éhezőknek ételt nyújtó, szegényeket felruházó, betegeken segítő emberek számára az örök élet felé mutató reménység is be fog teljesülni. E krisztusi szavakat nem korlátozhatjuk szűkkeblűen a szó szerinti étel-ital nyújtására. Természetszerűleg ki kell azokat terjesztenünk a földi javak igazságosabb elosztására, az emberibb élet kibontakoztatására irányuló törekvésekre is. Vonatkoznak szavak mindannak előmozdítására, ami az emberi civilizáció fejlesztése nyomán a bizakodó optimizmusnak szebb jövőt sejtető záloga lehet. A harmadik vonatkozás, ahol ugyancsak egymást támogatják az emberi jövőbe vetett optimista felfogás és a keresztény remény, az alkotó emberi munkához, a szebb és jobb világ kibontakozásához feltétlenül szükséges béke biztosításának egyetemes kötelezettsége. Képtelenség elgendez Isten előtti felelőssége tudatában, míg reménykedő tekintetét az örök élet felé veti, teljesen szeparálja magát a ráháruló nagy emberi feladattól, nevezetesen a béke biztosításának munkájától. Isten igazság és szeretet és csak azok közelíthetnek jogos reménykedéssel feléje, akiknek földi élete is az igazság és szeretet cselekedeteinek gyakorlásában telt el Ez pedig a keresztény szemléletben egyet jelent a béke megőrzésének, az igazság és szeretet diadalra juttatásának feladatával. Mindezeket végiggondolva kettős vonatkozásban kell lelkiismeretvizsgálatot tartanunk. Először is: komolyan értékeljük-e a minket környező világot, tiszteletben tartva annak a Teremtő által szentesített valós értékeit vagy valamilyen ál-spiritualizmussal és csendes világ megvetéssel elhanyagoljuk földi kötelességeinket? Ha ezt tennék, úgy elfelejtenénk hogy Isten minden egyes embert földi hivatással is felruházott. Erre gondol Daniélou is, midőn ezeket mondja :Nem a világ az, amely kételkedik a keresztényekben hanem gyakran a keresztények vonják kétségbe a világ értékeit s kételkednek önmagukban is. Mintha olykor kétségbe vonnák hitük szociális jelentőségét, hatékonyságának erejét. Azzal, hogy odaadással törekszenek az »odaátvalók« felé, még nem menthetik fel magukat a földi életet jobbá tevő munkálkodás kötelezettsége alól. A másik kísértő gondolat az ellenkező végletbe vezethet el. Ez pedig, ha az örök élet felé mutató reményt, melyet evilági optimizmusunk csak támogathat, teljesen félreállítjuk. Ha Istenben nem üdvösségünk célját s Krisztusban pedig nem a cél felé vezető utat, képességeink kibontakozásának segítőjét látnók Ez az út a keresztény ember számára a téves, a »reménytelen optimizmus« útja lenne. A jólét, az igazságosság, a béke nem oly földi realitások, melyek küzdelem és munka nélküli fejlődésnek mechanikus következményei. Csak akkor válnak valósággá, ha akarjuk is azokat s cselekszünk is érdekükben. A keresztény embernek, akinek ugyan reménysége »nem e világból való«, fáradoznia kell azon is, hogy a szeretet cselekedetei által tökéletesebbé váljék a földi élet, hiszen reménységének tárgyát — az örök életet — épp a szeretet cselekedetei biztosítják majd számára. Ezért elmondhatjuk, hogy az az igyekvés, mely a földi otthon, a világ tökéletesítését kívánja töretlen optimizmussal biztosítani, a keresztény ember szemében elválaszthatatlan attól a reménységtől, amely az Isten országa felé vezet. Róna József centenáriuma A magyar kulturális élet Róna József kiváló szobrászművészünk születésének századik évfordulóját ünnepli. 1861-ben született a Fejér megyei Lovasberényben. Művészeti tanulmányait Bécsben végezte, majd egyévi tanulmányútra Rómába ment. Bizonyára ennek köszönhette, hogy művészete vallási ihletést is kapott, aminek eredményei pályája későbbi folyamán jelentkeztek. Legismertebb és legsikerültebb alkotása Savoyai Jenő herceg lovasszobra a budai várban. Sikerült művei még a budapesti Zrínyi Miklósszobor a Köröndön. Kossuth miskolci, szegedi és rozsnyói szobrai is az ő műterméből kerültek ki. A bibliai tárgyú »József és Pudfárné« című fafaragású szobrával a nagy állami aranyérmet nyerte. Utolsó nagyszabású alkotása Kálmán herceg gödöllői lovasszobra. A szuggesztív erői műalkotás rendkívüli sikerrel ábrázolja IV. Béla király estvéröccsét. Boldog Salome lengyel hercegnő férjét, aki a tatárok ellen vívott mohi csatában kapott sebei következtében hősi halált halt. Egyházi rendelkezés Padre Pio vagyonáról Padre Pio stigmatizált kapucinus vagyona az olaszországi San Giovanni Rotondo városkában, az újabb egyházi rendelkezés szerint ismét az egyház tulajdonába ment át. Padre Piót, akinek személyi becsületességéhez kétség nem fér, XII. Pius pápa annak idején felmentette a szegénységi fogadalom alól, hogy könnyebben létrehozhassa az ő fáradozásuk alapján épült »Casa Solliero della Sofferenza« kórházat. Ennek a modern kórháznak, amely Dél- Olaszországban díjtalanul áll a rászorulók rendelkezésére, mai értéke, a Padre Pio által létesített egyéb intézményekkel együtt több milliárd líra. De az üzleti ügyekben járatlan kapucinus atya körül, természetesen az ő tudta nélkül, elburjánzott a spekuláció, ezért az egyházi hatóságok jónak látták, hogy ezeket a vagyontárgyakat a rendes egyházi vagyonkezelés alá rendeljék. (M. K.) A columbiai erős földrengés következtében Lonson város katedrálisának két tornya összeomlott. A vasárnapok költészete íKTA : SZIGETI ERCHE Tudunk-e mi még ünnepelni? Az acélszürke hétköznapokból kiviláglik-e még a vasárnap arany ragyogása? Kérdés talán nem is olyanok talán, hiszen gépesített világunk New Yorktól Moszkváig megállás nélkül jár. Pontosan mint az óra, amely egyformán mutatja a delet meg az éjszakát, a hajnali hat órát és az esti hat órát, de nem árul el semmit az alkonyat borongásából vagy a pirkadatpírjából. Tudunk-e még ünnepelni, amikor civilizációnk arra tart, hogy egész életünket ünneppé varázsolja felszabadítson a munka piszka, izzadsága és terhe alól. Azokra a szegényekre gondolok, akik talán már nincsenek is többé, vagy csak én nem találkozom velük soha. Azokra, akiknek vasárnaponként az evangélium hirdettetett. Reájuk, a szegény parasztokra, akik között megtanultam megnevezni az állatokat, mint az első ember Paradicsomban. Azóta sem tudtam úgy ünnepelni, mint köztük és velük: ünnepelni kis Jézus születését az éjféli misén, azután a behavazott falusi házak zsúptetői alatt és ujjongani a feltámadás ünnepén, amikor Krisztus valóban feltámadott számomra, ők tanítottak meg ünnepelni, ők akik egész héten ugyanabban az elnyűtt ruhában veszkődtek dologgal és állattal ugyanabban a nehéz csizmában gázolták a sarat vagy taposták a havat, akik álmosan keltek fel az istállóban vetett ágyukról és szinte még éjszaka elkezdték etetni marhákat meg a lovakat. És ők, akik ott ültek kis műhelyükben a háromlábú széken vagy szerszámmal a kezükben álltak a gyalupad mellett és viseltes öltönyüket még zöld posztókötény borította, amely alól kikandikált rojtos nadrágjuk és kirepedt cipőjük, ők tanítottak meg a vasárnap szépségére, ők, akik gondok igájából, a hatnapos fűrészporból és csirizből, állataik szennyéből, igen a ganéból és a trágyáiéból léptek Isten házába, hogy megismerjék Isten országát Számukra nem napi kötelezettség volt még a mosakodás és a borotválkozás, mint a mai civilizációban élő milliók számára. A vasárnap mosakodással kezdődött, a borotválkozással otthon vagy talán kommemciós borbélynál az ünnep előtti esti órákban. Az asszonyok előszedték a sifonból a fehér inget, az almáriumból a fekete ünneplő ruhát és felkerült a tiszta kapcával becsavart lábakra a fényes, fekete csizma. Mindez már rituális volt: bevezetés a liturgiába. Annyira más volt minden, mint a hétköznapokon, hogy már reggel érezni lehetett a vasárnap leheletét az egész házban, az udvaron, az egész faluban. Tudunk-e még ünnepelni, akik mindezt már nem érezzük, mi, a városok lakói, korunk civilizációjának gyermekei, akik éppúgy öltözünk vasárnap is, mint hétköznap, mert külsőségekben már nincs olyan különbség a munka és az istentisztelet közt, mint az én gyermekkoromban volt. A hétköznapok és a vasárnap közt mintha lassanként elmosódnának a külsőséges határok. Ma már nem ünnepi szertartás a kimosakodás munkánk heti szennyéből, mert mindezt naponta elvégezhetjük a gyárban, maholnap pedig már a mezőkön is. A megkönnyebbedő, megtisztultabb hétköznapok között nem vész-e el a vasárnap, az ünnep ragyogása? Nem hiszem. Az ünnepre éppúgy szükségünk van, mint a kenyérre. Az ünnep a lélek kenyere, a vasárnap a keresztény léleké. Ezt a kenyeret maga Isten adja, Krisztus töri le nekünk. Ma is ugyanolyan jóízű és tápláló, mint régente volt, legfeljebb nem érezzük úgy az ízét, mint azelőtt. Pedig a vasárnap ma is tele van költészettel, Isten költészetével. Szabad így mesélni? Hittanunkban Isten igazságosságáról, bölcsességéről, mindenhatóságáról tanultunk, de nem a költészetéről. Csakhogy Isten, aki minden létezőnek a teremtője, hitünk szerint forrása a költészetnek is — minden költészet ősforrása. Ezért tehát az istentisztelet és költészet összetartoznak. Mert a legmélyebb titkokat legjobban a költészet nyelvén tudjuk kimondani és leginkább a költészet muzsikájának a segítségével fogunk fel belőlük valamit. Ebben az értelemben a mise szent cselekménye költészet. A mi költészetünk, akiknek szürke szíve sohasem szólal meg a szellő érintésére, a miénk, akik napról napra éljük egyszerű, dolgos, ügyesbajos életünket. A mienk, akik nem vagyunk elég gazdagok, mert értelmük nincs tele nagyszerű gondolatokkal, mert meglátások nem kápráztatnak el az igazság örömével, mert tudásunk szűkös az ismeretek végtelen bőségéhez képest. A mienk, az egyszerű szegény embereké. És Isten mégis minden vasárnap meghív magához és költészetével táplálja életünket. A szentmise liturgiájának szépségével, amely a hitigazságokból virágzik ki. Mi a titka ennek az ünnepi, isteni költészetnek? Hogy lehet az, hogy a legegyszerűbb, legfáradtabb pap szavára és mozdulataira is felébred a hívőben a költészet boldog varázsa és egyszerre csak úgy érzi, hogy a hétköznapok acélszürke betonlapjáról felemelkedik a vasárnap kék egébe? Talán nem tévedek, ha azt vélem, hogy a szentek egyességének közös ismereteiből, közös tudásának és hangulatainak kimeríthetetlen kincseiből merítjük ihletünket és elég, ha a pap egy mozdulattal, egyetlen szóval vagy imádsággal felidézi bennünk ezt a közös kincset, s máris magával ragad a krisztusi költészet szépsége. Micsoda Isten áldotta tehetségnek kellene lobogni egy profán költőben, hogy annyi jó könnyet fakasszon, vagy olyan boldog mosolyt ébresszen ritmusaival, mint amilyeneket a mise imádsága, a liturgia szépsége, a kórusok zengése ébreszt a keresztény hívőben Mindehhez persze hozzájárul a »milieu divin«, az isteni környezet is: a templom tisztasága, a szép építészeti arányok, a szobrok és a festmények érzéseket keltő művészi hatása, a biblia pauperum, ahogy a középkorban mondták a képekről — a szegények bibliája. És a profán hétköznapi használatból kivett tárgyak: az oltár, a gyertyák, a kehely, a monstrancia mind mind emeli a hívőben azt az érzést, hogy ez a nap, a szentmise napja, más nap, mint a többi, nem hétköznap, nem az ember, hanem az Isten tiszteletének napja, szent nap, amelynek magasztos költészete felemel a napi gondok és feladatok fölé, Isten dicsőségének magasságába, az angyalok és a szentek szférájába. Felemel és megtisztít. Felemel és megtisztít, mint az imádság. Hiszen imádság és költészet — ebben az értelemben — nem is választhatók szét egymástól, összetartoznak. Az imádságban mi beszélgetünk Istennel, a költészeten Isten beszélget velünk Legalább is a vasárnap, az ünnep költészetében, amikor mi, egyszerűek és együgyűek átlehetünk profán prózánkból a költészet egébe, az ég költészetébe. A földről a transzcendenciába, ahonnan hitünk táplálkozik s amely a keresztény költészet forrása. Ezért nem kell a papnak költőnek lennie, sőt lehet a leggyakorlatiasabb, legprózaibb ember, a legszárazabb teológus is: az ünnep áhítatában mégis fel tudja ébreszteni bennünk a költészet angyalát. Nem a szó erejével, hanem az imádság hatalmával, a liturgia költészetével, a zsoltárokkal és a szertartások kifinomult gesztusaival, az Úr napjának a megszentelésével. Ezért nem féltem vasárnapjainkat és ünnepeink költészetét civilizációnk acélszürke hétköznapjainak egyhangúságától, sem attól, hogy elgépiesített világunk elnyeli a vasárnap léve írót támadó zengését s végül attól sem, hogy megkönnyebbedő életünkben a kifinomult hétköznapok közt elvész a vasárnapok és ünnepek különleges szépsége. Marcel Callo, a nyomdász-vértanú Most, december 6-án érte volna meg a negyvenedik születésnapját Marcel Callo francia nyomdász, akinek életáldozata, halála a lengyel Kolbe atyáéra emlékeztet. Marcel Callo szegény munkáscsaládból született 1921 december 6-án, Rennesben, Bretagne székhelyén. Gyermekkorában sokat nélkülözött, kilencen voltak testvérek a családban. Tizenhárom esztendős korában munkába kellett állnia, hogy segítsen apjának kenyeret keresni. Nyomdász lett az egyik rennesi nyomdaüzemben. Életáldozata a német megszállás alatt, 1943-ban kezdődött. Mint annyi más franciát, őt is kényszermunkára rendelte a Gestapo Németországba. Megszökhetett volna, de nem tette, nehogy apján és felszentelés előtt álló pap bátyján torolják meg szökését. Vállalta a kényszermunkát a Gestapo munkatáboraiban, életét felajánlotta a családjáért, hazájáért és az emberiség békéjéért. Először Thüringiába vitték. Itt tizennyolc hónapot dolgozott egy gyárban. 1944-ben Mauthausenbe hurcolták. Itt halt meg testi-lelki gyötrelmektől kimerülten 1945 március 19-én, néhány héttel azelőtt, hogy a szövetségesek elfoglalták a tábort. Utolsó pillanatait így írta le egy társa, Albert Tibodo magui vezető: Marcel szépen halt meg Semmit nem szólt, nem panaszkodott, noha testét egészen elborították a sebek. Úgy aludt el, mint a lámpa, amelyből elfogy az utolsó csepp olaj is.« Egyéniségét valóban ez jellemzi: csendes, de tudatos és az utolsó pillanatig türelmesen vállalt kereszthordozás családért,hazáért és emberiségért. Az Isten-hitből és szeretettel táplálkozó áldozatvállalásának tudatossága azokból levelekből tárul fel, amelyeket Thürinrtából tudott hazaküldeni szüleinek és barátainak. Ezekben elmondja, mennyire letörte és megkínozta az elválás családjától és szülőföldjétől. De hite erőt adott neki, hogy legyőzze magát. »Krisztus mindenütt velem van« — írja egyik levelében. Egy másik levelében így vall: »Ez a fájdalmas búcsúzás hozzásegített, hogy jobban megértsem az életet: az ember jobbá válik a szenvedéstől...« Csodák nem kísérték cselekedeteit, de az utolsó pillanatig a magasabb értelmet kereste áldozatában és szenvedéseiben. Ezért már fogolytársai is szentként tisztelték az alig huszonnégy éves fiatalembert, 1945 júniusában pedig Rooves bíboros-érsek Bretagne főpásztora a rennesi székesegyházban az érte bemutatott gyászmisén a következőket mondotta róla az egybegyűlt hívőseregnek: »Ez az ember, aki meghalt az éhezés, a hideg, a szenvedés, a rossz bánásmód következtében: egy közületek. S mégis oda kell állítani őt az egyház első századainak vértanúi közé.« A bíboros beszédével kezdődött meg Marcel Callo, a bretagnei fiatal nyomdász apotheozise. Azóta nem csupán Franciaországban, de a világon mindenütt egymás után jelennek meg a tanulmányok, könyvek róla. Megindult a boldoggá avatási eljárása is. Karácsony első napján a szegedi székesegyházban Hamvas Endre megyéspüspök ünnepi nagymisét pontifikált, Merksz Elemér püspöki helynök, c. apát, Inczédy László c. apát és nagyszámú segédlet közreműködésével. Az evangélium után a főpásztor szentbeszédet mondott és az Üdvözlőről szólt, aki e világra jött, békét, örömöt és az erkölcsös élet törvényét hozva minden embernek. A szentmise Végén a megyéspüspök pápai áldást osztott. tiffanies*- 3