Új Ember, 1962 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1962-09-16 / 37. szám

5181611 Kézpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint K­iforinti­ 1­7. BO­R • Az elfelejtett szeretet A mai fiatalok legnagyobb baja, hogy nem tudják mi a szeretet — mondotta nemré­giben nekem egy fiatal leány. Az ilyen fiatalos általánosí­tásokban sok a túlzás, mégis minél többet gondolkodunk a vallomás felett, annál több figyelmeztető megállapítást kell tennünk vele kapcsolat­ban. Ugyanez a fiatal leány mon­dotta: — Véletlenül tudtam meg, hosszú évek keresése és téve­dései után, hogy a szeretet nem az, aminek addig hit­tem: érzelem, vágy, hanem erény. Korunk egyik legsúlyosabb problémája tört fel e vallo­másban. Az emberek nagy többsége, fiatalok és öregeb­bek egyaránt, a szeretetnek csupán alsóbb fokozatait és megjelenési formáit ismerik. Szent Ágoston szavával kife­jezve: a »cupiditas«-t, Szent Tamás szavaival szólva: az ►amor concupiscentiae­«t, a kapni akaró szeretetet, és nem ismeri a "caritas—t, amely Szent Tamásnál nem a polgá­ri jótékonykodást, alamizsnál­­kodást jelenti, hanem a ki­áradó, adni akaró szeretetet, »virtus«-t, erényt. Ha meg is élik az adakozó szeretetet, csak anyagi síkon élik meg, az anyagiakban, világiakban való áldozatkészség formájá­ban, a szellemi, lelki, erköl­csi kiteljesítésről, gyarapítás­ról elfeledkeznek. Főképpen elfeledkeznek, még a legdere­kabbak, legáldozatkészebbek is arról, hogy nem elég áldo­zatot hozni a szeretett félért, elsősorban gyermekért, ha­nem fogalmat is kell adni neki a szeretetről. Hány szülővel történik meg, hogy agyon­dolgozza magát, csakhogy gyermekét elláthas­sa anyagi és földi javakkal, a gyermek mégsem becsüli sem őt, sem fáradságát, mert nincs fogalma a szeretetről, fejletlen lelkileg a szeretet észrevételére, felfogására, kö­vetkezésképp viszonzására. Igen, a szeretet annyira hoz­zátartozik emberi mivoltunk­hoz, annyira lételemünk, hogy valami formában mindenki találkozik vele, megéli. A baj ott van, hogy szeretetünk torzó marad, megmaradunk a szeretet alsóbb fokozatain, a természetes, önös szektorai­ban, a szeretet birodalmának nagy része és a szeretet rend­je, hatalmas rendszere isme­retlen marad oly sokunk előtt. Sokat hallunk, olvasunk ró­la, hogy a családnak és az is­kolának, az otthonnak és a társadalomnak együtt kell működnie a nevelésben. A szeretetre való nevelés, az el­ső számú feladat e téren, amiben találkozhatunk, sőt találkoznunk kell. A szeretet helyes fogalmait kell bele­plántálni a gyermekbe öntu­data nyiladozásának idején a családban és az áldozatkész, magasabb rendű szeretetet kell megbecsülni és kiemelni az iskolában és a társadalom­ban. A közösségi társadalom megkívánja a minél több ál­dozatkész, önzetlen embert, aki öntudatosan vállalja a munkát a családért és a nem­zetért, az emberiség jobb jö­vőjéért. Erősítenünk kell azt a közszellemet, amely a csa­ládból kilépő, a világ felé tá­jékozódó fiatalokat rábírja az adni tudó szeretet megbecsü­lésére, elsajátítására. Számunkra, keresztények számára a szeretet valóban nem csak vágy, erosz, rokon­­szenv , hanem »praecep­­tum«: parancs, amely alap­vetőbb, mint a tízparancsolat. Parancs nemcsak a csonka és önző szeretet, hanem a szere­tet teljes birodalma: Isten sze­retete, önmagunk helyes sze­­retete és a felebaráti szeretet, a szeretet, mely nem marad meg az­­amor affectivus«-nál, a belső jószándéknál, hanem az »amor effectivus«-ban, a cselekvő szeretetben teljese­dik ki. Tudatosítani kell magunk­ban, hogy tudatosíthassuk fiainkban és leányainkban annak a régi magyar közmon­dásnak mélységesen igaz vol­tát:­­Aki igazán szeret, két­szer él.« Hogy érdemes sze­retni még akkor is, ha akad­nak, akik rosszul viszonozzák szeretetünket. Mert nemcsak kétszer él, aki igazán szeret, hanem annyiszor, ahány szív­be bele tudja helyezni a ma­ga szívét. Sinkó Ferenc Orgonaépítés a má­sodik műszakban Szerte az országban sok he­lyen készült mostanában új orgona, vagy a réginek fel­újítása. De ahogyan Palota­­bozsok megújította régi or­gonáját, az­t joggal nevezhet­jük egyedülállónak. A palotabozsoki új orgon­a ugyanis, melyet a közelmúlt­ban áldottak meg, nem orgo­nagyárban készült, hanem a falu plébániáján, a gazdasági épületekből erre az alkalom­ra átalakított műhelyekben. Az orgonaépítésben Stack Mihály, a pécsi Angster or­gonagyár kiváló mesterének ellenőrzése mellett Bezedeki Márton plébános vezetésével szinte az egész falu részt vett. Bezedeki Márton már teo­lógus korában tanumányokat folytatott a pécsi orgonagyár­ban. Káplánkodása alatt min­den állomásán buzgón javít­gatta az orgonákat, míg Pa­­lotabozsokra küldetve leg­főbb célul tűzte ki a temp­lom elromlott orgonájának újjáépítését. Az egyházközség anyagi helyzete azonban nem­igen bírta volna el egy új orgona felállításának költsé­geit. Ezért Bezedeki Márton maga szerzett tudásával s a hivatásos mester irányításá­val, híveinek odaadó segít­ségével kezdett munkához, öregek és fiatalok, férfiak és nők egyaránt kivették részü­ket az orgonaépítésből. Napi munkájuk befejezése után külön műszakra jelentkeztek a plébánia műhelyében. En­nek köszönhető, hogy idejé­ben el is készültek munká­jukkal. Az új orgona így le­galább ötvenezer forinttal ol­csóbb lett. Az annyi lelkességgel és szeretettel, példaadó összefo­gással épített orgonát augusz­tus 20-án az ünnepélyes nagy­mise előtt Marty István szent­széki tanácsos áldotta meg. Albert József a pécsi Szent Pius templom plébánosa, egy­kori bozsoki káplán mondott köszönetet a plébános, a mes­ter, a hívek fáradhatatlan­ságáért, mellyel felbecsülhe­tetlen értéket adományoztak az ősi templomnak. Az ünnepélyes orgona-meg­­áldást követő délutánon egy­házzenei áhítatot is tartottak Palotabozsokon. Az áhítat célját és az előadott műveket Hegyi László székesegyházi s. lelkész ismertette. A ze­nei számokat Halász Gábor a pécsi Dóm orgonaművésze, Hergendrőder Miklós székes­egyházi segédlelkész s a pécsi egyházzenei élet egyik veze­tő egyénisége, valamint a ki­tűnő palotabozsoki templomi énekkar mutatták be. A gaz­dag egyházzenei műsorban a 14 éves, bátaszéki Vincze Jó­zsef is megcsillogtatta ígé­retes orgonista tehetségét. ». G. A Szent Kereszt tövében — a József Attila-telep Az Üllői és az Ecseri út sar­kán a déli órákban akkora a forgalom, hogy két rendőr irányítja. A kéttornyú zömök, románstílű templomba még­ sem tud behatolni a forgalom zaja. A bejárati kápolnában csendesen öleli magához Szent Ilona szobra — Jálics finom alkotása — a Szent Kereszt mását. A kereszt tekint a be­lépőre a szentély magasából, a kereszthajó faláról, és a fő­oltárról. Természetes is, hi­szen a templom titulusa: a Szent Kereszt felmagasztalá­­sa. A hajóban tizennégy ablak sorakozik, bennük üvegké­pekben a keresztút tizennégy állomása. Van ennek a ke­­resztútnak egy érdekessége: a dedikációi. Megszoktuk, hogy ha adományozó neve szerepel a keresztutak képei alatt, magánosok, személyek, csa­ládok neve az. Itt a környező utcák hívei az adományozók. A Bihari, Ceglédi, Aszódi úti hívek, a Gyáli úti vasutas kis­lakások ,az Üllői úti kislaká­sok hívei, a Mária Valérián lakó hívek. Pesti embernek nem kell sokat magyarázni, hogy nem egyszerű utcanevek ezek. Ke­serű szenvedések, nyomorú­ságok emlékét hordozzák. A Valéria-telep az első vi­­­­lágháborúban keletkezett kór-­­ ház barakk-táborként. A há­ború végén a kiürült barakko­kat megszállták a hajléktala­nok. Sokszor még a fertőtle­nítést se várták be. S attól kezdve a Valéria a nyomor szinonimája lett és mindazoké a dolgoké, amivel a nyomor együtt jár. A Bihari úti emeletes ba­rakkokat az első világháború erdélyi menekültjeinek húz­ták fel. Ahogy azok elhelyez­kedtek, lakást kaptak, helyük­be is a szegénység húzódott, így lett a környék a város szegénynegyede. Méltó, hogy keresztül őrizze sokak emlé­két, akik itt laktak. Hála Isten, hogy ma már egyre inkább mondhatjuk: csak a régi szegénység emlé­két őrzi e keresztút. Az utas az Üllői úton haladva régeb­ben szorongó szívvel pillan­tott a Valéria-telep felé, most ámulva nézi a színes házak áradatát. Az építés, a fejlődés diadalmasan nyomul előre, elsöpörve a nyomortanyák emlékét is. A régi Valéria­­telep egészen megszűnt, csak az új Valéria és az ú. n. rendőr­telep áll még, de az utóbbit máris bontják, az előbbi is rövidesen eltűnik. A villamosról, autóbuszról nem is látja az ember igazán mi történik itt. Be kell menni az új utcákba, hogy rádöbben­jen: egy új városnegyed épül itt, a legmodernebb stílusban. Szívvel megtervezett lakóhá­zak, iskolák helyezkednek el közintézményekkel, üzletek­kel ellátva. A József Attila­­telep olyan látványossága az újjáépülő Budapestnek, ame­lyet máris büszkén mutatha­tunk meg bármely országból jövő külföldinek. A nyomor szakadékának szélére épült a főváros Szent Kereszt-temploma. Az első plébános história domusa, a megmondhatója, milyen küz­delembe került megkapasz­kodni itt a szükségkápolnával és mit jelentett itt lelkipász­torkodni. Ez volt az a plébá­nia, ahol a szegénygondozás jelentette a pasztorációs mun­ka központi kérdését. Állítólag felmerült a gondo­lat, hogy egy barakkot meg kellene hagyni a régi nyomor­tanyák múzeumának. A mi véleményünk: le kell bonta­ni az utolsó barakkot is. Elég lesz az elmúlt félévszá­zad tanújának a Szent Ke­reszt felmagasztalásának temploma, amelyet annak ide­jén a nyomor szakadékénak szélére építettek és amelyet utólért, színes, szép város­résszel vett körül a fejlődés.­­ Sebő úr lemeze Írta : Kunszer­ Gyula Még a harmincas években történt. A nyári vakáció vé­gén hazafelé utaztam Olasz­országból. Triesztben a vo­natok — és a hajók — csat­lakozása miatt hosszabb ideig várakoznunk kellett. Közben ki is sétálhattam a kikötőbe és megcsodálhattam a nem régen befutott hatalmas óceánjáró-gőzöst. Mikor visz­­szatértem vasúti szerelvé­nyünkhöz, a fülkében az ed­digi útitársakon kívül egy újabb jövevényt is találtam. Pirospozsgás képű, őszes ha­­jú-bajuszú-szakállú, hunyor­gó szemű idősebb bácsi volt. Éppen velem szemben foglalt helyet és így természetes, hogy a Trieszt után követ­kező hosszú, unalmas útsza­kaszon szóba elegyedtünk. Bemutakozott: — Sebő Ármin vagyok. Amerikából jöttem ... — És­­mestersége címeres? — kérdeztem a közismert társasjáték szabályai szerint. Sebő úr, mint mondani szokták,­­vette a lapot­, s ugyancsak játékosan vála­szolta: — Vé-Csé. Én pedig mint notórius rejtvényfejtő — rövid gon­dolkozás után rá­vágtam: — Világcsavargó! Sebő úr helyeselt, s mind­járt közölte is, hogy volta­képpen pesti fiakos, de pár hónapot Amerikában töltött, egy távoli farmon élő nővérét látogatta meg. — S aztán felhasználta-e a hosszú időt az amerikai lát­nivalók megtekintésére, be­­bolyongta-e New Yorkot, megnézte-e a Fehér Házat, a Niagara-vízesést, a Nemzeti­parkot, Miamit, Hollywoodot? Nem, Sebő urat nem érde­kelte semmi. New Yorkból mindjárt vonatra szállt, ki­utazott a farmra, onnan hó­napok múltán ugyanígy ha­za. Mindjárt láttam, hogy olyasvalakivel állok — helye­sebben ülök — szemben, aki­nek számára az utazás nem szórakozás, nem tanulmány, nem élménygyűjtés, hanem egyszerűen: belső kényszer­ből történő helyváltoztatás. Közben sok mindenről el­beszélgettünk. Már Postumia körül járhattunk, amikor elő­re görnyedve közelebb hajolt hozzám és így szólt: — Kérem, egy kicsit han­gosabban! Ugyanis egy kissé nagyothalló vagyok. Tetszik tudni, amíg nyugdíjba nem mentem, évekig egy fővárosi nagyvállalatnak a levelezési osztályán dolgoztam. A hiva­tali helyiségünk egy hatalmas huzatok hodály volt. Az ál­landó huzat a fülemre ment. És tetszik tudni, volt ott egy piperkőc, nyegle fiatalember. Én tudtam idegen nyelveket, ő nem. És valahányszor a le­velek szortírozása során egy­­egy idegen nyelvű akadt a kezébe, csak odakiáltotta ne­kem: »Sebő úr, német!... Sebő úr, francia!« S felém ha­jította a levelet. Egyszer az­tán meg is mondtam neki: »Nézze, fiatal barátom, ne­kem nem kötelességem magát kisegíteni, én puszta szívesség­ből vállaltam magamra az idegen nyelvű leveleket. Leg­alább mondhatná, hogy »Sebő úr, kérem, legyen szíves ...« Nyárvégi programmom úgy hozta magával, hogy nekem már Nagykanizsán le kellett szállnom. Elbúcsúztam úti­társaimtól, köztük persze Sebő úrtól is. És miközben sablonosan azt mondtam ne­ki, hogy »viszontlátásra, Sebő úr!« — dehogy is gondoltam arra, hogy valamikor is vi­szontlássuk egymást... Pár év múlva kóborló, no­mád természetem a bulgáriai Várnába vitt. Egy pesti uta­zási iroda társasutazásához csatlakoztam. Nagy dunai ha­jón utaztunk le Ruszcsukig, onnan vasúton a Fekete ten­gerhez. A több napig tartó hajóút folyamán természete­sen valamennyien összeismer­kedtünk, akik ugyanannak az irodának az utasai voltunk. Lehettünk ilyenek vagy tí­zen. Már Ruszcsukhoz köze­ledve a kiszállásra készülőd­tünk, amikor — mintegy »népszámlálást« tartva — az egyik útitársunk közölte, hogy tudomása szerint van még egy ismeretlen valaki, aki a mi kisded táraságunkhoz tar­tozik. Az illető azonban az egész hajóutat hálófülkéjébe zárkózva tette meg, mert nem a legjobb egészségnek örvend. Ruszcsukba érkezve aztán ez a rejtélyes »illető« is elő­kászálódott kabinjából, s leg­nagyobb — s mondhatnám örvendetes — meglepetésemre egykori trieszti úti ismerősö­met, Sebő urat ismertem fel a személyében, miközben a partra érve — a csaknem 40 fokos kánikulai melegben — kibontakozott kendőinek, pléd­jeinek és gyapjútakaróinak tömkelegéből, ő már nem, emlékezett rám, én annál in­kább őrá, bár jóval öregedet­­tebb, törődöttebb volt, mint annak idején. Köhögtetős tüdőtágulás kínozta és általá­nos izületi bántalom. Az előbbi miatt nem mert a szel­­lős dunai utazás alatt kijönni a hajófedélzetre, az utóbbi miatt pedig szándékában sem volt megfürödni a Fekete ten­gerben. Nem látott semmit az Alduna szépségeiből, nem szállt ki Belgrádban, nem lát­­­ta a szendrői várromokat, sem a fantasztikus Babagáj­­sziklát, sem a Kazán-szoros és a Vaskapu egyre jobban szűkülő romantikus szikla­torlaszait. Ada-Kalé idillikus szigete mellett úgy surrant el a hajónk, hogy Sebő úr tudomást sem vett róla. És most pedig azzal a tudattal közeledett a Fekete tenger felé, hogy legfeljebb hallgatni fogja a tenger mormolását, tenger habja felett futó szél zúgását, de meg nem füröd­­het a hűsítő habokban. Hát akkor miért kelt útra egy­általán? Újból meg kellett állapítanom, hogy Sebő úr számára az utazás nem más, mint belső kényszerből törté­nő helyzetváltoztatás. Várnában kitűnő időjárá­sunk volt. Reggeltől estig für­­dőztem vagy napoztam a kitű­nő homok­strandon. Kirándul­tam a közvetlen környéken, sőt tengeri hajón még Kons­­tantinápolyig is elkalandoz­tam. Egy szabad délutánon azonban a tengerpartmenti parkban összetalálkoztam és hosszabb időt tölthettem öreg barátommal, Sebő úrral. Elbe­szélgettünk erről-arról, ő fő­képpen betegeskedéséről pa­naszkodott. Valami sablonos megnyugtató vigasztaló szókat motyogtam rá. Akkor ő köze­lebb hajolt hozzám és így szólt: — Kérem, egy kicsit hango­sabban! Ugyanis egy kissé na­gyothalló vagyok. Tetszik tud­ni, amíg nyugdíjba nem men­tem, évekig egy fővárosi nagy­­vállalatnak a levelezési osztá­lyán dolgoztam. A hivatali he­lyiségünk egy hatalmas huza­tos hodály­a volt. Az állandó huzat a fülemre ment. És tet­szik tudni, volt ott egy piper­kőc, nyegle fiatalember. Én tudtam, idegen nyelveket, ő nem. És valahányszor a leve­lek szortírozása során egy-egy idegen nyelvű akadt a kezébe, csak odakiáltotta nekem: »Se­bő úr, német!... Sebő úr, francia!« S felém hajította a levelet. Egyszer aztán meg is mondtam neki: »Nézze fiatal barátom, nekem nem köteles­ségem magát kisegíteni, én puszta szívességből vállaltam magamra az idegen nyelvű le­veleket. Legalább mondhatna annyit, hogy »Sebő úr, kérem, legyen szíves ...« Igen, amennyire évek távla­tából vissza lehetett emlékezni (őszintén szólván, csak a »­hi­vatali helyiség hatalmas ho­dály« voltának alliterációjára emlékeztem határozottan). Se­bő úr ugyanazzal a tragikomi­kus, szinte szóról szóra való egyezéssel ismételte meg egy­kori sérelmét a várnai tenger­parton, mint ahogyan azt an­nak idején a trieszti gyorson kifejtette nekem. Nem tudom, mi lett a to­vábbi sorsa Sebő úrnak. Nem találkoztam vele azóta sem. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy Sebő úr lelkében — aki­nek életében bizonyára voltak jelentősebb élmények, válsá­gok, csapások, fordulatok, megrendülések — miért éppen ez a hodály-élmény rögződött meg olyan el­körül­hete­t­l­enül, mint ahogyan a szöveg bele­­­karcolódik a viasz-lemezbe? Katolikus hetilap 1962. szeptember 16 XVIII. évfolyam, 37. szám A kongói Luluabourgban benedikálták az első karme­lita zárdát ebben az ország­ban. A 100 éves csepeli templom ünnepe — Nagyvázsony feltámadása — Pas­­ovi, nem messze—Egy botrány története — „Anya” és „leánya” — Ciprián és a pestis wwwwwwwwww A Szentatya visszatért Castelgondolfóból Rómába Mint a Corriere della Sera Rómából jelenti, szeptember 1-én a Szentatya nyaralása is véget ért. A három autó, amely a pápát és kíséretét vit­te, délután öt óra tájban in­dult útnak. Castelgondolfo, a hagyományos külsőségek kö­zött búcsúzott magas nyári vendégétől. A főtéren, élén a polgármesterrel és plébános­sal, ott volt a városkának úgy­szólván egész lakossága. A Szentatya nem a megszo­kott útvonalon tért vissza az örök Városba, mert közben megszakította útját a Via Ap­pia közelében fekvő trappis­ta kolostorban. A szerzetesek a rendház káptalani termé­ben gyülekeztek, ahol a pápa rövid beszédet intézett hozzá­juk.

Next