Új Ember, 1962 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1962-09-16 / 37. szám
5181611 Kézpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint Kiforinti 17. BOR • Az elfelejtett szeretet A mai fiatalok legnagyobb baja, hogy nem tudják mi a szeretet — mondotta nemrégiben nekem egy fiatal leány. Az ilyen fiatalos általánosításokban sok a túlzás, mégis minél többet gondolkodunk a vallomás felett, annál több figyelmeztető megállapítást kell tennünk vele kapcsolatban. Ugyanez a fiatal leány mondotta: — Véletlenül tudtam meg, hosszú évek keresése és tévedései után, hogy a szeretet nem az, aminek addig hittem: érzelem, vágy, hanem erény. Korunk egyik legsúlyosabb problémája tört fel e vallomásban. Az emberek nagy többsége, fiatalok és öregebbek egyaránt, a szeretetnek csupán alsóbb fokozatait és megjelenési formáit ismerik. Szent Ágoston szavával kifejezve: a »cupiditas«-t, Szent Tamás szavaival szólva: az ►amor concupiscentiae«t, a kapni akaró szeretetet, és nem ismeri a "caritas—t, amely Szent Tamásnál nem a polgári jótékonykodást, alamizsnálkodást jelenti, hanem a kiáradó, adni akaró szeretetet, »virtus«-t, erényt. Ha meg is élik az adakozó szeretetet, csak anyagi síkon élik meg, az anyagiakban, világiakban való áldozatkészség formájában, a szellemi, lelki, erkölcsi kiteljesítésről, gyarapításról elfeledkeznek. Főképpen elfeledkeznek, még a legderekabbak, legáldozatkészebbek is arról, hogy nem elég áldozatot hozni a szeretett félért, elsősorban gyermekért, hanem fogalmat is kell adni neki a szeretetről. Hány szülővel történik meg, hogy agyondolgozza magát, csakhogy gyermekét elláthassa anyagi és földi javakkal, a gyermek mégsem becsüli sem őt, sem fáradságát, mert nincs fogalma a szeretetről, fejletlen lelkileg a szeretet észrevételére, felfogására, következésképp viszonzására. Igen, a szeretet annyira hozzátartozik emberi mivoltunkhoz, annyira lételemünk, hogy valami formában mindenki találkozik vele, megéli. A baj ott van, hogy szeretetünk torzó marad, megmaradunk a szeretet alsóbb fokozatain, a természetes, önös szektoraiban, a szeretet birodalmának nagy része és a szeretet rendje, hatalmas rendszere ismeretlen marad oly sokunk előtt. Sokat hallunk, olvasunk róla, hogy a családnak és az iskolának, az otthonnak és a társadalomnak együtt kell működnie a nevelésben. A szeretetre való nevelés, az első számú feladat e téren, amiben találkozhatunk, sőt találkoznunk kell. A szeretet helyes fogalmait kell beleplántálni a gyermekbe öntudata nyiladozásának idején a családban és az áldozatkész, magasabb rendű szeretetet kell megbecsülni és kiemelni az iskolában és a társadalomban. A közösségi társadalom megkívánja a minél több áldozatkész, önzetlen embert, aki öntudatosan vállalja a munkát a családért és a nemzetért, az emberiség jobb jövőjéért. Erősítenünk kell azt a közszellemet, amely a családból kilépő, a világ felé tájékozódó fiatalokat rábírja az adni tudó szeretet megbecsülésére, elsajátítására. Számunkra, keresztények számára a szeretet valóban nem csak vágy, erosz, rokonszenv , hanem »praeceptum«: parancs, amely alapvetőbb, mint a tízparancsolat. Parancs nemcsak a csonka és önző szeretet, hanem a szeretet teljes birodalma: Isten szeretete, önmagunk helyes szeretete és a felebaráti szeretet, a szeretet, mely nem marad meg azamor affectivus«-nál, a belső jószándéknál, hanem az »amor effectivus«-ban, a cselekvő szeretetben teljesedik ki. Tudatosítani kell magunkban, hogy tudatosíthassuk fiainkban és leányainkban annak a régi magyar közmondásnak mélységesen igaz voltát:Aki igazán szeret, kétszer él.« Hogy érdemes szeretni még akkor is, ha akadnak, akik rosszul viszonozzák szeretetünket. Mert nemcsak kétszer él, aki igazán szeret, hanem annyiszor, ahány szívbe bele tudja helyezni a maga szívét. Sinkó Ferenc Orgonaépítés a második műszakban Szerte az országban sok helyen készült mostanában új orgona, vagy a réginek felújítása. De ahogyan Palotabozsok megújította régi orgonáját, azt joggal nevezhetjük egyedülállónak. A palotabozsoki új orgona ugyanis, melyet a közelmúltban áldottak meg, nem orgonagyárban készült, hanem a falu plébániáján, a gazdasági épületekből erre az alkalomra átalakított műhelyekben. Az orgonaépítésben Stack Mihály, a pécsi Angster orgonagyár kiváló mesterének ellenőrzése mellett Bezedeki Márton plébános vezetésével szinte az egész falu részt vett. Bezedeki Márton már teológus korában tanumányokat folytatott a pécsi orgonagyárban. Káplánkodása alatt minden állomásán buzgón javítgatta az orgonákat, míg Palotabozsokra küldetve legfőbb célul tűzte ki a templom elromlott orgonájának újjáépítését. Az egyházközség anyagi helyzete azonban nemigen bírta volna el egy új orgona felállításának költségeit. Ezért Bezedeki Márton maga szerzett tudásával s a hivatásos mester irányításával, híveinek odaadó segítségével kezdett munkához, öregek és fiatalok, férfiak és nők egyaránt kivették részüket az orgonaépítésből. Napi munkájuk befejezése után külön műszakra jelentkeztek a plébánia műhelyében. Ennek köszönhető, hogy idejében el is készültek munkájukkal. Az új orgona így legalább ötvenezer forinttal olcsóbb lett. Az annyi lelkességgel és szeretettel, példaadó összefogással épített orgonát augusztus 20-án az ünnepélyes nagymise előtt Marty István szentszéki tanácsos áldotta meg. Albert József a pécsi Szent Pius templom plébánosa, egykori bozsoki káplán mondott köszönetet a plébános, a mester, a hívek fáradhatatlanságáért, mellyel felbecsülhetetlen értéket adományoztak az ősi templomnak. Az ünnepélyes orgona-megáldást követő délutánon egyházzenei áhítatot is tartottak Palotabozsokon. Az áhítat célját és az előadott műveket Hegyi László székesegyházi s. lelkész ismertette. A zenei számokat Halász Gábor a pécsi Dóm orgonaművésze, Hergendrőder Miklós székesegyházi segédlelkész s a pécsi egyházzenei élet egyik vezető egyénisége, valamint a kitűnő palotabozsoki templomi énekkar mutatták be. A gazdag egyházzenei műsorban a 14 éves, bátaszéki Vincze József is megcsillogtatta ígéretes orgonista tehetségét. ». G. A Szent Kereszt tövében — a József Attila-telep Az Üllői és az Ecseri út sarkán a déli órákban akkora a forgalom, hogy két rendőr irányítja. A kéttornyú zömök, románstílű templomba még sem tud behatolni a forgalom zaja. A bejárati kápolnában csendesen öleli magához Szent Ilona szobra — Jálics finom alkotása — a Szent Kereszt mását. A kereszt tekint a belépőre a szentély magasából, a kereszthajó faláról, és a főoltárról. Természetes is, hiszen a templom titulusa: a Szent Kereszt felmagasztalása. A hajóban tizennégy ablak sorakozik, bennük üvegképekben a keresztút tizennégy állomása. Van ennek a keresztútnak egy érdekessége: a dedikációi. Megszoktuk, hogy ha adományozó neve szerepel a keresztutak képei alatt, magánosok, személyek, családok neve az. Itt a környező utcák hívei az adományozók. A Bihari, Ceglédi, Aszódi úti hívek, a Gyáli úti vasutas kislakások ,az Üllői úti kislakások hívei, a Mária Valérián lakó hívek. Pesti embernek nem kell sokat magyarázni, hogy nem egyszerű utcanevek ezek. Keserű szenvedések, nyomorúságok emlékét hordozzák. A Valéria-telep az első világháborúban keletkezett kór- ház barakk-táborként. A háború végén a kiürült barakkokat megszállták a hajléktalanok. Sokszor még a fertőtlenítést se várták be. S attól kezdve a Valéria a nyomor szinonimája lett és mindazoké a dolgoké, amivel a nyomor együtt jár. A Bihari úti emeletes barakkokat az első világháború erdélyi menekültjeinek húzták fel. Ahogy azok elhelyezkedtek, lakást kaptak, helyükbe is a szegénység húzódott, így lett a környék a város szegénynegyede. Méltó, hogy keresztül őrizze sokak emlékét, akik itt laktak. Hála Isten, hogy ma már egyre inkább mondhatjuk: csak a régi szegénység emlékét őrzi e keresztút. Az utas az Üllői úton haladva régebben szorongó szívvel pillantott a Valéria-telep felé, most ámulva nézi a színes házak áradatát. Az építés, a fejlődés diadalmasan nyomul előre, elsöpörve a nyomortanyák emlékét is. A régi Valériatelep egészen megszűnt, csak az új Valéria és az ú. n. rendőrtelep áll még, de az utóbbit máris bontják, az előbbi is rövidesen eltűnik. A villamosról, autóbuszról nem is látja az ember igazán mi történik itt. Be kell menni az új utcákba, hogy rádöbbenjen: egy új városnegyed épül itt, a legmodernebb stílusban. Szívvel megtervezett lakóházak, iskolák helyezkednek el közintézményekkel, üzletekkel ellátva. A József Attilatelep olyan látványossága az újjáépülő Budapestnek, amelyet máris büszkén mutathatunk meg bármely országból jövő külföldinek. A nyomor szakadékának szélére épült a főváros Szent Kereszt-temploma. Az első plébános história domusa, a megmondhatója, milyen küzdelembe került megkapaszkodni itt a szükségkápolnával és mit jelentett itt lelkipásztorkodni. Ez volt az a plébánia, ahol a szegénygondozás jelentette a pasztorációs munka központi kérdését. Állítólag felmerült a gondolat, hogy egy barakkot meg kellene hagyni a régi nyomortanyák múzeumának. A mi véleményünk: le kell bontani az utolsó barakkot is. Elég lesz az elmúlt félévszázad tanújának a Szent Kereszt felmagasztalásának temploma, amelyet annak idején a nyomor szakadékénak szélére építettek és amelyet utólért, színes, szép városrésszel vett körül a fejlődés. Sebő úr lemeze Írta : Kunszer Gyula Még a harmincas években történt. A nyári vakáció végén hazafelé utaztam Olaszországból. Triesztben a vonatok — és a hajók — csatlakozása miatt hosszabb ideig várakoznunk kellett. Közben ki is sétálhattam a kikötőbe és megcsodálhattam a nem régen befutott hatalmas óceánjáró-gőzöst. Mikor viszszatértem vasúti szerelvényünkhöz, a fülkében az eddigi útitársakon kívül egy újabb jövevényt is találtam. Pirospozsgás képű, őszes hajú-bajuszú-szakállú, hunyorgó szemű idősebb bácsi volt. Éppen velem szemben foglalt helyet és így természetes, hogy a Trieszt után következő hosszú, unalmas útszakaszon szóba elegyedtünk. Bemutakozott: — Sebő Ármin vagyok. Amerikából jöttem ... — Ésmestersége címeres? — kérdeztem a közismert társasjáték szabályai szerint. Sebő úr, mint mondani szokták,vette a lapot, s ugyancsak játékosan válaszolta: — Vé-Csé. Én pedig mint notórius rejtvényfejtő — rövid gondolkozás után rávágtam: — Világcsavargó! Sebő úr helyeselt, s mindjárt közölte is, hogy voltaképpen pesti fiakos, de pár hónapot Amerikában töltött, egy távoli farmon élő nővérét látogatta meg. — S aztán felhasználta-e a hosszú időt az amerikai látnivalók megtekintésére, bebolyongta-e New Yorkot, megnézte-e a Fehér Házat, a Niagara-vízesést, a Nemzetiparkot, Miamit, Hollywoodot? Nem, Sebő urat nem érdekelte semmi. New Yorkból mindjárt vonatra szállt, kiutazott a farmra, onnan hónapok múltán ugyanígy haza. Mindjárt láttam, hogy olyasvalakivel állok — helyesebben ülök — szemben, akinek számára az utazás nem szórakozás, nem tanulmány, nem élménygyűjtés, hanem egyszerűen: belső kényszerből történő helyváltoztatás. Közben sok mindenről elbeszélgettünk. Már Postumia körül járhattunk, amikor előre görnyedve közelebb hajolt hozzám és így szólt: — Kérem, egy kicsit hangosabban! Ugyanis egy kissé nagyothalló vagyok. Tetszik tudni, amíg nyugdíjba nem mentem, évekig egy fővárosi nagyvállalatnak a levelezési osztályán dolgoztam. A hivatali helyiségünk egy hatalmas huzatok hodály volt. Az állandó huzat a fülemre ment. És tetszik tudni, volt ott egy piperkőc, nyegle fiatalember. Én tudtam idegen nyelveket, ő nem. És valahányszor a levelek szortírozása során egyegy idegen nyelvű akadt a kezébe, csak odakiáltotta nekem: »Sebő úr, német!... Sebő úr, francia!« S felém hajította a levelet. Egyszer aztán meg is mondtam neki: »Nézze, fiatal barátom, nekem nem kötelességem magát kisegíteni, én puszta szívességből vállaltam magamra az idegen nyelvű leveleket. Legalább mondhatná, hogy »Sebő úr, kérem, legyen szíves ...« Nyárvégi programmom úgy hozta magával, hogy nekem már Nagykanizsán le kellett szállnom. Elbúcsúztam útitársaimtól, köztük persze Sebő úrtól is. És miközben sablonosan azt mondtam neki, hogy »viszontlátásra, Sebő úr!« — dehogy is gondoltam arra, hogy valamikor is viszontlássuk egymást... Pár év múlva kóborló, nomád természetem a bulgáriai Várnába vitt. Egy pesti utazási iroda társasutazásához csatlakoztam. Nagy dunai hajón utaztunk le Ruszcsukig, onnan vasúton a Fekete tengerhez. A több napig tartó hajóút folyamán természetesen valamennyien összeismerkedtünk, akik ugyanannak az irodának az utasai voltunk. Lehettünk ilyenek vagy tízen. Már Ruszcsukhoz közeledve a kiszállásra készülődtünk, amikor — mintegy »népszámlálást« tartva — az egyik útitársunk közölte, hogy tudomása szerint van még egy ismeretlen valaki, aki a mi kisded táraságunkhoz tartozik. Az illető azonban az egész hajóutat hálófülkéjébe zárkózva tette meg, mert nem a legjobb egészségnek örvend. Ruszcsukba érkezve aztán ez a rejtélyes »illető« is előkászálódott kabinjából, s legnagyobb — s mondhatnám örvendetes — meglepetésemre egykori trieszti úti ismerősömet, Sebő urat ismertem fel a személyében, miközben a partra érve — a csaknem 40 fokos kánikulai melegben — kibontakozott kendőinek, plédjeinek és gyapjútakaróinak tömkelegéből, ő már nem, emlékezett rám, én annál inkább őrá, bár jóval öregedettebb, törődöttebb volt, mint annak idején. Köhögtetős tüdőtágulás kínozta és általános izületi bántalom. Az előbbi miatt nem mert a szellős dunai utazás alatt kijönni a hajófedélzetre, az utóbbi miatt pedig szándékában sem volt megfürödni a Fekete tengerben. Nem látott semmit az Alduna szépségeiből, nem szállt ki Belgrádban, nem látta a szendrői várromokat, sem a fantasztikus Babagájsziklát, sem a Kazán-szoros és a Vaskapu egyre jobban szűkülő romantikus sziklatorlaszait. Ada-Kalé idillikus szigete mellett úgy surrant el a hajónk, hogy Sebő úr tudomást sem vett róla. És most pedig azzal a tudattal közeledett a Fekete tenger felé, hogy legfeljebb hallgatni fogja a tenger mormolását, tenger habja felett futó szél zúgását, de meg nem fürödhet a hűsítő habokban. Hát akkor miért kelt útra egyáltalán? Újból meg kellett állapítanom, hogy Sebő úr számára az utazás nem más, mint belső kényszerből történő helyzetváltoztatás. Várnában kitűnő időjárásunk volt. Reggeltől estig fürdőztem vagy napoztam a kitűnő homokstrandon. Kirándultam a közvetlen környéken, sőt tengeri hajón még Konstantinápolyig is elkalandoztam. Egy szabad délutánon azonban a tengerpartmenti parkban összetalálkoztam és hosszabb időt tölthettem öreg barátommal, Sebő úrral. Elbeszélgettünk erről-arról, ő főképpen betegeskedéséről panaszkodott. Valami sablonos megnyugtató vigasztaló szókat motyogtam rá. Akkor ő közelebb hajolt hozzám és így szólt: — Kérem, egy kicsit hangosabban! Ugyanis egy kissé nagyothalló vagyok. Tetszik tudni, amíg nyugdíjba nem mentem, évekig egy fővárosi nagyvállalatnak a levelezési osztályán dolgoztam. A hivatali helyiségünk egy hatalmas huzatos hodálya volt. Az állandó huzat a fülemre ment. És tetszik tudni, volt ott egy piperkőc, nyegle fiatalember. Én tudtam, idegen nyelveket, ő nem. És valahányszor a levelek szortírozása során egy-egy idegen nyelvű akadt a kezébe, csak odakiáltotta nekem: »Sebő úr, német!... Sebő úr, francia!« S felém hajította a levelet. Egyszer aztán meg is mondtam neki: »Nézze fiatal barátom, nekem nem kötelességem magát kisegíteni, én puszta szívességből vállaltam magamra az idegen nyelvű leveleket. Legalább mondhatna annyit, hogy »Sebő úr, kérem, legyen szíves ...« Igen, amennyire évek távlatából vissza lehetett emlékezni (őszintén szólván, csak a »hivatali helyiség hatalmas hodály« voltának alliterációjára emlékeztem határozottan). Sebő úr ugyanazzal a tragikomikus, szinte szóról szóra való egyezéssel ismételte meg egykori sérelmét a várnai tengerparton, mint ahogyan azt annak idején a trieszti gyorson kifejtette nekem. Nem tudom, mi lett a további sorsa Sebő úrnak. Nem találkoztam vele azóta sem. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy Sebő úr lelkében — akinek életében bizonyára voltak jelentősebb élmények, válságok, csapások, fordulatok, megrendülések — miért éppen ez a hodály-élmény rögződött meg olyan elkörülhetetlenül, mint ahogyan a szöveg belekarcolódik a viasz-lemezbe? Katolikus hetilap 1962. szeptember 16 XVIII. évfolyam, 37. szám A kongói Luluabourgban benedikálták az első karmelita zárdát ebben az országban. A 100 éves csepeli templom ünnepe — Nagyvázsony feltámadása — Pasovi, nem messze—Egy botrány története — „Anya” és „leánya” — Ciprián és a pestis wwwwwwwwww A Szentatya visszatért Castelgondolfóból Rómába Mint a Corriere della Sera Rómából jelenti, szeptember 1-én a Szentatya nyaralása is véget ért. A három autó, amely a pápát és kíséretét vitte, délután öt óra tájban indult útnak. Castelgondolfo, a hagyományos külsőségek között búcsúzott magas nyári vendégétől. A főtéren, élén a polgármesterrel és plébánossal, ott volt a városkának úgyszólván egész lakossága. A Szentatya nem a megszokott útvonalon tért vissza az örök Városba, mert közben megszakította útját a Via Appia közelében fekvő trappista kolostorban. A szerzetesek a rendház káptalani termében gyülekeztek, ahol a pápa rövid beszédet intézett hozzájuk.