Új Ember, 1964 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-05 / 1. szám
crttfietti hangok a zsinat körtil Elismerésre méltó és örvendetes, milyen mértékben és a tárgyi tájékoztatásnak milyen elegáns hangján foglalkoztak napilapjaink karácsonyi számai az egyház ügyével, főként pedig a nemrégiben zárt második ülésszakával a II. Vatikáni Zsinatnak. Elsősorban Tarján Imre cikkére gondolok („XXIII. Jánostól VI. Pálig”) a Népszabadságban és Pethő Tibor cikkére („A pápa zarándokútja és a Vatikáni Zsinat II. ülésszaka”) a Magyar Nemzetben. De utalhatnék arra a kifogástalan korrekt tudományosságra, amely a Népszava bibliai vo► natkozású („Kérdőjelek a civilizáció bölcsője körül”) cikkét áthatja — ugyancsak a karácsonyi számban. Szinte úgy hatottak rám ezek a cikkek, mintha ténybeli példázatai lennének .T. M. Jaroszewski (Varsó) a Világosság novemberi számában közölt vezércikkének, amely elemzése végkövetkeztetéseként arra szólít fel, hogy a »baloldali erők... igyekezzenek baráti eszmecserét és együttműködést teremteni a katolikus tábor azon erőivel, amelyek a tolerancia és a társadalmi haladás álláspontját képviselik” — minthogy — „a katolicizmus az elkövetkező néhány évtizedben az országunkban és világszerte végbemenő társadalmi folyamatok egyik lényeges tényezője marad”. Majd később a materialista világnézet eszmei előretörésének követelése után olvasom a következő sorokat: »Továbbra is erélyesen harcolunk tehát a politikai krerikalizmus ellen, amelyet az egyházi hierarchia egyes képviselői még ma is hirdetnek, de ugyanakkor készen kell állnunk a hosszú és nehéz dialógusra, a nyílt és elmélyült katolicizmussal.” Íme tehát két cikk, sőt mondhatnám, több is, amely azt mutatja, hogy íróik lényegében tudatában vannak annak, hogy a „hosszú és nehéz dialógus” hivatás, számukra is, számunkra is. Azt mondom: lényegében. Ebben szándékos fenntartás rejlik. Szerény, mégis az. Mert nincs szó ugyan e cikkekben „vakhitről” s nincs szó a bulvárlapos „vatikáni csatáról” Sem, de, még mindig jelen van Valami félreértés. Erre a célra kitűnő anyagot szolgáltatnak katolikus lapok és szociológusok. Idézhető a Temoignage Chretien: „Az emberiség kétharmad része elzárkózik a katolicizmus elől”. Vagy a szociológusok (Rácz Zoltán: „A katolikus liturgia reformja”, Világosság, 1963. november):„A legkatolikusabbnak vélt Olaszországban négyezer plébánia adatai mutatják, hogy az egyházközségek tagságának harminc százaléka a templomba a lábát sem teszi be, ötvenhat százaléka csak hogy ünnepeken látogat el oda, tizennégy százalék mindössze a hitéletet élők száma.” Ezek az adatok katolikus forrásból valók s némiképp ismervén az olasz viszonyokat, nincs okom kételkedni bennük. Amint azonban a statisztikát abszolút számokra váltom, akkor azt kell mondanom, hogyha minden tízmillió emberből egymilliónégyszázezer hitéletet él, azaz aktivista, további ötmillióhatszázezer pedig a nagy ünnepek során marad kapcsolatban az egyházzal, akkor ez nem is lekicsinylendő tömegbázis — ha szabad profán politikai kifejezést használnom. Olaszországnak pedig negyvenmillió lakosa van, tehát az egészen hithűek és hitgyakorlók száma ötmillió hatszázezret, az „azért mégis hívők”, de nem nagyon gyakorlók tömege pedig huszonkétmillió négyszázezret tesz ki. Ugyanilyen visszaütő ereje van ugyanebben a cikkben annak a kijelentésnek is, hogy „a templomon belüli közömbösség nem új és nem mai jelenség”, már Aranyszájú Szent János a IV. század őszakán, majd Szent Ambrus írta: SAÁD BÉLA nem sokkal később panaszkodik emiatt. Tehát ezerötszáz évvel ezelőtti, s ilyen közömbösség ellenére fennmaradt az egyház — ezt már én az olvasó következtetem bele a cikkbe. Nem ironizálni akartam, csupán a dialógus fontos előfeltételeként arra rámutatni, hogy az életben is nehéz párbeszédbe kezdeni, ha az alapkérdéseket félreértjük. Ám ettől az egyetlen ponttól eltekintve elmondhatom, Tarján Imre és Fethő Tibor cikkeinek tájékoztató értéke katolikus szempontból is jó, tárgyismeretük sokrétű és érdekes, értékes olvasmány katolikus és nem katolikus számára. Természetesen nekem, mint katolikus újságírónak a tollából ugyanaz az anyag más jelzőkkel s más szempontok szerint csoportosítva futott volna ki, a következtetés indokolása is más lett volna, de a tárgyi adatokat csak így, azaz a valóságnak megfelelően tudtam volna összefoglalni, ha egyetlen sűrített cikkre vállalkozom azok után, amelyeket Rómából hazatelefonáltam. Külön véleményen vagyok azonban Tarján Imrével szemben a dogmák kérdésében. Azt írja, hogy „az egyházi reformok mindegyike végső fokon felveti a konfeszszió alapproblémáját: a teológiai dogmatizmus képtelen átlépni önmagát... s képtelen alkalmazni magát a dinamikus világ követelményeihez”. Nem, nem erről van szó. A zsinaton senki sem akart dogmákat megváltoztatni, az bizonyosan megjósolható, hogy nem is fog akarni. Amit azonban meg kell változtatni s ami meg is fog változni, azok az egyháztörténeti megszokások. A konstantini kor utolsó maradványainak felszámolása van soron. Annak a karolingi teológiai szemléletnek a felszámolása is, amely a nyugat-római birodalom császári hatalmának örökösét is látta a pápákban és a pápai államban, s amely gondolkozásmód 1870-től a pápai állam elvesztése után egy erőteljes római központosítással kárpótolta magát, oly sokban, hogy még a bíborosi konzisztóriumnak, a pápa szenátusának szerepét is átvette az eredetileg pusztán adminisztratív szerv, a Konzisztoriális Kongregáció. Az egyháznak nem önmagán kell túllépnie, hanem önmagát újra mélyértelműen megtalálnia. Csakhogy itt ezer évek eseményeiben számolunk. Konstantin ediktuma 313-ban kelt, Nagy Károlyt, a „római birodalom helyreállítóját” 800 karácsonyán koronázták. Az egyház „sarokvasait”, a kardinálisokat 1255-ben öltöztette bíborba a pápa. A mai Szent Officiumot, akkori nevén a Legfelsőbb és Egyetemes Inkvizíciót 1542-ben hívták életre. Nem sokkal ezután keletkezett a többi kongregáció, amelyek a Szentszéket alkotják. Ami tehát egyháztörténeti intézményekben változtatandó, az legalább 400 éves. Ami gondolkodásmódban, az pedig több, mint ezer éves, ha vissza kívánunk menni az őskereszténységhez, hogy megtalálhassuk a mai embert. Itt, ebben a távlatban vannak a nehézségek, mert egyszerűen nincs emberi és történelmi intézmény, amely korban és régiségben vetekedhetnek az egyháziakkal. Nem a dogmákon kell tehát az egyháznak túlemelkednie, ha az emberiség nagy kérdései, a béke és az emberiség boldogulása felé fordul. Egyszerűen emlékeznie kell igazi önmagára, amint ezt példázta XXIII. János élete és uralkodása. De V. Pál karácsonyi szózatában is az éhezőkért emelt szót, az újonnan függetlenné vált népekért, s tárgyalásokat kívánt — a békéért, amely az emberiség legfőbb java. A Magyar Nemzetben Pethő Tibor modernistáknak nevezi azokat, akik az egyház megújításáért vitáznak a konzervatív erőkkel. Ez a kifejezés nem szerencsés, sőt kompromittáló befelé, számunkra, mert az egyház súlyosan elítélte a modernizmust s a modernistákat, mint filozófiai irányzatot. Lehet-e egy Suenens, egy Frings, egy König bíborost modernistának nevezni? Semmi esetre sem. Mi magunk, Czapik Gyula hazai s XXIII. János világegyházi szellemének örökségét élet- és munkaprogramként valló katolikusok — megújítóknak véltük helyesen nevezni magunkat, s azokat a külföldi katolikusokat, akik példaképeink vagy szellemi táplálékaink. De jó a Világosságban felbukkant megjelölés is erre az irányzatra: „nyílt katolikus”. De semmiesetre sem jó a modernista vagy hasonló. A „dialógus” csak akkor értelmes és valóságos, ha a felek megmaradnak annak, akik különbözőeknek, akiket azonban az emberségesség, a humánum és a jó ügy szolgálata egyebe kapcsol. A Hagia Sophia magyar kincse Egy régebbi számunkban megemlékeztünk a világhírű konstantinápolyi Hagia Sophia mecset 1400 éves fordulójáról. Kiegészítésül érdemes megemlíteni, hogy a mecset műemlék tárgyai között magyar eredetűek vannak. Az eredeti oltár két oldalán levő négy óriási tömör bronzkandeláber valamikor Mátyás királyé volt s a budavári Nagyboldogasszony templomot díszítette. A mohácsi vész után hadizsákmányként került Sztambulba. Erről tudósít az egyik kandeláberen függő tábla arab betűs török verses felirata, amely magyar fordításban így hangzik: „A világ uralkodója, Szülejmán khán — Kinek ellen nem állhat sem Giv, sem Brizsen. — Annyira megtörte Magyarország seregét, — Hogy a mező nem látszott a halottaktól. — Elpusztította a gyáva királyt, — A poklot tette helyére, ezt igaznak tudd. — Templomát felégetvén kirabolta Budát. — Kihozott egy-két szép gyertyatartót. — Elhozta őket a Hagia Sophiába. — Az ellenség testét és lelkét tette beléjük olajnak. — Sugalmazva mondott ennek emlékére imát: — Örökké világítson a hit lámpása. — A hidzsra 933. évében.” sina Ferenc: Prágában huszonöt év múltán Hűvös lehelet száll végig a Moldván. A Károly-híd harminc szobrát fehér palásttal díszítette fel az éjszakai hóesés. Finom, tejszínű ködfátyol fölött ágaskodnak az Óváros és a Mala Strana tornyai. Fehér hermelin kucsmát öltöttek a barokk paloták és lábasházak is. Prága egyéb évszakokban világszép város, télen a meseváros. Éppen huszonöt esztendeje, hogy utoljára bolyongtam tekervényes utcáin és átjáróházai útvesztőjében. Az Orloj előtt Az ünnep előtt minden prágai lap megírta, hogy újra működik az óvárosháza órája, Hanus mester remekműve, az Orloj, amely egy idő óta rakoncátlankodott. A szokottnál nagyobb nézőközönség gyűlik hát össze a torony előtt aranyvasárnapon: csehek, magyarok, németek, oroszok — francia és román szót is hallani a sokadalomban. Mikor az óra elkongatja a tizenkettőt, olyan izgalom hullámzik végig a tömegen, mint egy színházi bemutató közönségén. A nép feszült figyelemmel ellenőrzi, nem hagy-e ki valamit az óraa kis színjátékból, amelyet ötszáz esztendeje mindennap hűségesen előad furfangos szerkezete — ha történetesen nem romlik el. A horologium hiánytalanul végigjátssza mondókáját: a halál húzza a múlandóságra figyelmeztető harangját, a világ örömeibe merült lantos ember tagadóan forgatja a fejét mellette: nem, ő nem törődik az idő múlásával, kinyílik felettük a kékre festett két kis ablaktábla és egymás után vonul fel jelvényével a tizenkét apostol. A kakas is kukorékol a harmadik, legfelső ablakban. A tömeg felujjong. Nevet, örül a játéknak. Lesem az arcokat, mint huszonöt évvel ezelőtt, amikor ugyanennyiféle nép szaladt össze az óra játékára: mennyi marad közöttük komoly, melyiken látni meg, hogy nemcsak a szavát hallotta meg az Orlojnak, hanem a mondanivalóját is, a nagyon egyszerű, de könyörtelenül igaz tanítást: Ember, használd ki az idődet! A „régi új” — 1210-ből Az óvárosi tértől a Moldva felé megszakad az öreg házak koszorúja. Századfordulós szecessziós bérházak sorakoznak modern, egyenes utcák mentén. Az egyik ház tövében hirtelen előbukkan a „Staronova” zsinagóga, ami magyarul „régi-újat” jelent. 1270 táján építették tiszta gót stílusban. Mellette a hajdani gettó tanácsháza, amelyen héber betűs óra mutatja az időt. A zsinagóga volt hajdan a híres Jehuda Löw rabbi birodalma. Székét mostanáig mutogatják odabent a thóra trónusa mellett. Valahányszor egyetemista koromban erre vitt az utam, mindig megálltam és eltűnődtem. Megállított a legenda, amely szerint e zsinagóga padlásán őrizték valaha Löw rabbi agyagemberét, a Gélemet, amely életre kelt, ha szájába betette gazdája a mágikus héber írást. Nemegyszer lopództam be az imaterembe, borzongva a legendák árnyékában. Állok most is a vén terem közepén, keresve a hajdani hangulatokat. Idősebb asszony magyarázza a látogatóknak monoton, szinte hivatalos hanghordozással: — És ha kérdezik, miért ilyen fekete ennek a teremnek a fala, azt kell mondanom önöknek, hogy kegyeletből. Nem sokkal azután, hogy a zsinagóga felépült, egy pogrom idején idemenekült a gettó lakossága s itt megölték legnagyobb részüket. A vérük átáztatta a falakat. Az utódok azóta nem nyúlnak a falakhoz, hiszen az ősök vére van rajta. Néhány lépéssel odébb, az öreg zsidótemetőben, ahol négyszáz négyszögölön tizenkétezer sírkövet zsúfoltak öszsze, áll egy másik zsinagóga. Csak ritkán használják istentiszteleti célra. Emlékmű. Falait a mennyezettől a padlózatig sűrűn vékony, piros és fekete csíkok tarkítják. Ha az ember közelebb hajol, kiderül, hogy írás. Csupa név. Hetvenezer név piroslik itt a falakon, azok neve, akik a hitleri időkben koncentrációs táborban haltak meg Cseh- és Morvaországból. A megfiatalított „Szent Jakab“ A Szent Jakab templomba megyek vasárnapi misére. Egy kicsit azért is, hogy megnézzem, helyén van-e a bejárat mellett a falra akasztott, láncon függő emberi kéz, amely előtt ifjúkoromban nemegyszer álltam meg. Akkor komor, sötét volt a XIII. századból való gótikus, barokk berendezésű templom. Beleillett a hangulatába ez a különös rekvizítum. Egy rablóé volt — a szájhagyomány szerint — odaragadt az oltárhoz, amikor azt ki akarta rabolni. A rabló ijedtében levágta a kezét. Utána magába szállt és bekéredzkedett a templom mellett álló kolostorba. Az ököl nincs a helyén. Viszont gyökeret ver a lábam az elém táruló szépség láttán, mikor körülpillantok, ömlik, hullámzik, kavarog az arany az oltárokon és falakon, üde színekben pompáznak az egykor feketébe süppedt oltárképek. Micsoda szépségek rejtőzhetnek még a prágai templomok megfeketedett képein! Ifjúkorunkban sokat szidtuk a barokkot. Behúzott nyakkal hordozom körül szemem az aranyló, színes kavargáson. Akkor régen szidtam valamit, amit nem is láttam. Az orgona versenyre kél a színek és formák örvénylésével. Cseh barokk mester muzsikája hol harsogva akad szét, hol pedig halkan bujdokol a száz és száz ciráda, a virágok, vázák, drapériák és bonyolult rácsozatok között. Egy fiatal férfi lehunyt szemmel merül mellettem a zengő áradatba, egy asszony a padra hajtja fejét, egy apa a miszszáléban kalauzolja serdülő fiát, egy meggörbült öreg nő olyan alázattal vonszolja magát az áldoztató rácshoz, mint a bibliai asszony. Nézem a prágai áhítat megnyilvánulásait, amely oly sajátos tud lenni és úgy tud szárnyalni e művészettel telezsúfolt városban. A érnék népi vallásoelág költénete Prága templomait egymás után varázsolják vissza eredeti szépségükbe. A Jakab-templomot az Óvárosban, a Claudel által is megénekelt Szent Miklós-templomot a Mala Stranán, a románkori Szent György templomot fent a Hradzsinban, a Loretto kegyhely templomát ugyanott. Évtizedek telnek bele, amíg előkerül a rárakódott patina alól mindaz, amit elő kell hozni, mert kultúrérték. A nagy restaurálási hullámban itt is, ott is eltűntek azok a rekvizitumok, amelyek sajátos, népi ízt adtak Prága művészettel teli templomainak. Elrakták a cseh földre szakadt spanyol misztika érdekes képviselőjének, Boldog Elektának üvegkoporsóban ülő holttestét a hradzsini Szent Teréz templomból. Félretették a múlandóság ijesztő szobrát a várbeli Szent György egyház faláról. Mikor az ember érdeklődik utánuk, a prágaiak szinte röstelkedve szólnak róluk. Félnek, hogy megbotránkoztatják velük a sok turistát, aki nap nap után járja templomaikat. Pedig kár ezt a vallási folklórt restelni. A cseh népi vallásosság tele van költészettel. Még akkor is, ha egyik-másik megnyilatkozásában az idegen számára különös. Nem véletlen, hogy ez a város adta a Jezusatko, a prágai kis Jézus tiszteletét. A cseh vallásosság ékes Jézus és Mária gyengéd szeretetétől. Arany, ezüst, cserép, fa vagy papír betlehemeik az európai vallásos népművészet értékes és érdekes példái. Megragadóan szépek régi betlehemes és egyéb vallásos játékaik. A Szent Dorottya vértanúságáról szóló barokk népi játékuk E. Burián világhírű avantgárd színházának egyik legszebb műsorszáma lett. A cseh népi vallásosság hatásai eljutottak Lengyelországba, Magyarországra is. Katolikus népünk egyik legkedveltebb és sokszor kiadott könyve, a Krisztus rokonságának életét tartalmazó „Makula nélkül való tükör”, cseh eredeti alapján készült a XVIII. században. Imakönyvből — magyarul F. K. kanonok, teológiai tanárral járjuk a Hradzsint és a Mala Strana templomait. A cseh pap érdekes és jellegzetes típusa. Végtelenül szerény és szolgálatkész. Egyébként rendszeresen olvas magyar folyóiratokat és könyveket. — Hogyan tanulta meg nehéz nyelvünket? — Édesapám az első világháborúban megsebesült. Budapesten feküdt hosszabb ideig az egyik katonakórházban. Jó lelkek mindenfélével elhalmozták, többek között magyar imádságos könyvekkel is. Édesapám hazahozta emlékeit, az imakönyvet is. Én mint kíváncsi kisfiú, forgatni kezdtem azokat. Addig lapoztam, hogy azon vettem észre pragam, néhány tucat magyar szót tudok. A többi ment magától. Amíg a Hradzsin kanyargós utcáin mellette ballagok, az egykori pesti jólelkekre is gondolok. És arra, hogy a jó’ cselekedetnek mindig megvan’ nak a láthatatlan gyümölcsei, amelyekről nem is tudunk. * A dudorászó szellő végül is elviszi a ködöt a város sok tornya közül. Ragyog a téli nap a Szent Vitus templom üvegablakain. Lentebb a Győzedelmes Boldogasszony templomában, a prágai kis Jézus selyem köntöskéje fölött ilyenkor élénkebben ragyog a zafírkereszt. A Loretto kincstárában pedig szikrázni kezd a világ legdrágább szentségtartója, a „Prágai nap”-nak hatezernél több gyémántköve. Vannak e meseváros emlékei között magyar vonatkozásúak is. A vár egyik legrégibb termében hatalmas gót betűkkel áll a felírás a falon: „Wladislaus Rex Hungariáe et Bohemiae”. A Vitus templom tövében a téli napban kecsesen ágaskodik Szent György vitéz bronz-lova, a magyar kolozsvári testvérek remekműve. A Károly-egyetem ősi épülete magyar diákok, magyar rektor emlékét őrzi. XIV —XV. századból. Akkor még a disputák nyelve is volt a magyar az ősi egyetemen. A török időkben a prágai magyar királyi kancellária olyan szerepet játszott, mint később a felvilágosodás korában a bécsi magyar testőrlaktanya. Azok a magyar papok, akik itt titkárkodtak, lettek otthon ébresztői a török idők aléltsága után a magyar katolicizmusnak, megindítói a magyar barokk hatalmas, nemcsak hitet, de kultúrát építő hullámának. Mi minden magyar emlék rejtőzik még a prágai levéltárakban és könyvtárakban! Jó volna elmerülni, kutatni bennük. Végigszáll a harang kongása, az órák ütése a napsütötte város fölött. Odalent, az óvárosi téren ismét egyszer elmondja példabeszédét az idő múlásáról Hanus mester horolégiuma. J.jcM. mint a &Ú&. .* A társadalmi érintkezés eszközeiről, a sajtóról, a rádióról, a filmről és a televízióról szóló dekrétum, amelyet a zsinat, mint ismeretes, heves ellenzéki hangok után szavazott meg, ma is élénk beszéd tárgya a katolikus szakkörökben. A Katholische Nachrichten Agentur zsinati különkiadása szerint Monsignore Kochs, a németországi film- és fotómunka egyházi főintézményének vezetője és a németországi katolikus filmbizottság elnöke egy bonni előadása során kifejtette, hogy a szkéma lebecsülő római bírálata eleve igazságtalanul terhelte meg a dektrétumot. Igaz ugyan — mondotta —, hogy a különféle módosító javaslatoknak az első zsinati ülésszak után történt bedolgozása a témába a dekrétumból afféle „magikockát csinált, amely feleresztés nélkül élvezhetetlen”, de a tömörített latin szöveg ismerete nyomán a dekrétumot másképpen értékelhetjük. A következő szempontra kell ügyelni: az egyház a dekrétumban támogatja és igenli a nyilvános közlés minden eszközét. A közíró, az újságíró, a filmíró, a rádiós számára éppúgy ad etikát, mint az olvasók, hallgatók vagy a nézők számára. Hangsúlyozza, hogy a nyilvános közlés és érintkezés eszközeinek használata áldozatot követel, használatukhoz alapvető képzettségre van szükség. Egyes szabályokat hiába várnánk a dekrétumtól, ez inkább a lelkipásztori utasítások számára van fenntartva, mint ahogy azt a dekrétum 21. szakasza ki is mondja. Babits Mihály születésének 80. évfordulója alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek Pécsett, ahol a költő diákéveit töltötte. Ennek keretében megkoszorúzták a Zrínyi utcai emléktáblát és új emléktáblát avattak fel a Nagy Lajos gimnázium falán. Shaw Szent Johannáját december 25-én bemutatta a veszprémi Petőfi Színház. tiffmfóA- 3