Új Ember, 1965 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1965-01-03 / 1. szám

A Magyar Püspöki Kar újévi körlevele Szilveszter estéjén templo­mainkban a Magyar Püspöki Kar alábbi körlevelét olvas­ták fel: Kedves Hívek! A mai szilveszteri ájtatos- Gágon a Magyar Püspöki Kar tagjai különösen veletek óhaj­tanak lenni lélekben, és az ima egybeforrottságában, hogy közössé avatandó hálaadá­sunkba méltón szőjük bele az elmúló esztendő nagy egyházi eseményeit is. Az idő tovatűnésének érzé­kelését felfokozó évégi órák­ban mindenkinek akad lelke mélyén mondanivalója. Az emlékezés forgatja a letűnő év eseménydús lapjait Meg­kapó elevenséggel lépnek elénk a záródó évünk egyéni és közösségi örömei-bánatai, sikerei és eredménytelenségei, ajándékai és veszteségei. Ami­kor köszönettel adózunk az elnyert jókért és adományo­kért, ugyanakkor tudjuk elfo­gadni a megpróbáltatásokat is. Mindkettő a javunkat munkáló mennyei Atyának gondviselő szeretete által ala­kította életünket, fonódott bele 1964-es évgyűrűnkbe. Ez­zel az istenre hagyatkozással szemléljük most egyéni és kö­zösségi eseménysorozatunkat, majd egy szívvel és lélekkel zengjük: „Isten ki az időnek határát kimérted, örök böl­csességeddel sorsunkat inté­zed. Elődbe most ez évnek es­téjén imádva jó néped és egy szívvel s lélekkel kiáltja: há­la fenéked!” Hazánk minden templomában gyűljön ki a há­la és szeretet lángja és ebben legyen meg a legtökéletesebb egység pásztor és nyáj között. Kedves Hívek! Lelkünk ne­mességének mindenkori fok­mérője a bennünk ébredő és feltörő hála jótevőnk iránt. Bennünk ezt az erényt első­sorban maga az eucharisztia táplálja, a velünk élő Krisz­tus éleszti az oltáriszentség­­ben, aki áldozásainkkor lel­künkbe száll és velünk sze­nt­­ségileg egyesül. Ezt a legna­gyobb isteni adományt ünne­pelte és imádta egyházunk egyeteme a bombayi 38-ik Eucharisztikus Világkongresz­­szuson. Ezen a páratlan indiai seregszemlén, amely oly hatá­sosan dicsőítette az isten- és emberszeretetet, hazánk egy­házát három főpásztor képvi­selte, akikhez további főpapok csatlakoztak. Maga a Szent­atya is zarándokként vett részt e magasztos kongresszu­son. Beszédeiben buzdította híveit, hogy újuljanak meg az eucharisztia forrásaiból és le­gyenek magvetői, fénylő ta­núságtevői a cselekvő hitnek, a növekedő reménykedésnek és a szép szeretőjének Isten és embertársaik iránt. Szava közben a nem hívőkhöz is szó­lott és el is érte őket. Így mélyült és szélesedett az eucharisztikus világtalálkozó tüze-heve. A szívek gerjedtek a szeretettől, a kezek baráti­vá szelídültek. A résztvevők és csatlako­zók összefogtak az emberiség szent, szép, közös ügyeinek felkarolására és győzelemre vivésére. Magyar egyházunk képviselői reátok is gondoltak a kongresszusi oltárnál, kedves híveink, és ott mondott könyörgéseikbe belefoglalták kivétel nélkül minden magyar testvérüket, közös magyar jövőnket. Az eucharisztia maga is hálát je­lent. Ezzel az eucharisztikus hálával eltelten köszönjük meg ma Istennek egyházunk, hazánk és világunk békéjét. Majd bontakoztassuk ki azon reménységünket, hogy közre­működésünk a jövőben is a békességet munkálja, erősíti, védelmezi és meg is őrzi. Is­tenünk békét akar e földön, egyházunk a békesség útjait rója szerte e világon és ez a közös óhajtása, törekvése minden jóakaratú embernek is. Áldjuk ezért hálatelt szív­vel a mai estén a békesség Is­tenét, aki velünk marad a vi­lág végezetéig, főleg az eucha­­risztiánkban és áldassuk álta­la az igazi béke minden mun­káló­j­át. Második nagy egyházi ese­ményünk a még folyó II. Va­tikáni Zsinat harmadik sza­kasza. Ezen tíz magyar zsinati atya vett részt. Ha szerényen is, de hozzájárultak a felve­tett nagy kérdések kiérlelésé­hez, az időszerű egyházi ma­gatartások irányító megfogal­mazásához. Ezen a szakaszon bontakozott ki örvendezésünk­re igazi nagyságában és min­den jó iránti érdekeltségében maga az Anyaszentegyház. Üdvözítőnk és maga a Szent­lélek éltette titokzatos testben, amely az egyház, a pápa fősé­­ge mellett kidomborodik a püspökök általános felelőssé­ge, papságunk nyomós szere­pe és a hívek összességének és a megkeresztelteknek fon­tossága Ti vagytok, kedves hívek, püspökeitekkel, papjai­tokkal együtt maga az egyház. Szent a ti hivatástok, nagy a ti súlyotok és felelősségiek egyaránt. Erről az egyházias öntudatosulásról szólunk még alkalmilag hozzátok. Most is kérünk azonban arra, hogy vállaljátok szent hivatásitokból a reátok eső részit és szünte­len imáitokban a mennyei Atyától kérjetek ehhez ke­gyelmeket, mint tulajdon gyermekei. Úgy éljetek, mint Isten házanépe családjaitok­ban, egyházközségeitekben. Hatáskörötökben pedig úgy te­­gyetek-vegyetek, mint Isten­nek felelősei. Nagy megtisztel­tetés ez számotokra, de szám­adásra is elkötelező adottság. Egyházunk tájékozódott a zsi­naton korunk minden emberé­hez és feladatához kialakítan­dó viszonyulásáról is. Ennek végleges megfogalmazását elő is készítette, amelyet majd a legközelebbi, záró szakasz tár elénk. Ebből a világot örven­deztető vállalkozásból már most is szívleljünk és való­sítsunk meg annyit, hogy Krisztus követségében járva szolgáljuk Istenünket a tevé­keny felebaráti szeretet által Ezzel teszünk leg­hathatósab­­ban eleget hitünk követelmé­nyeinek, Isten és korunk el­várásainak. A zsinatra figyelő világ szívesen és megnyugod­va hallotta, hogy az egyház a szabadság, teljes egyenjogúság jegyében igyekszik megszün­tetni az igaztalan megkülön­böztetéseket ember és ember között, törekszik elhárítani a háború veszedelmét, véget vetni az éhségnek és népi be­tegségeknek. Az egyházunk sajátos eszközeivel segédkezet nyújt egy megbékéltebb, elé­gedettebb és boldogabb világ létrehozásához. Ezt a nagysze­rű szerepet tegyük magunké­vá szent hitünkből folyóan és adjunk hálát azért a megúju­lásért és szolgáló készségért, amely felragyogott egyházunk orcáján a zsinat folyamán és amely bevilágítja a mi egyéni és közösségi kegyelemmel és érdemszerűen jövőt építő út­jainkat. Hazánk templomaiban és mindenütt, ahol édes anya­nyelvünkön és a mienkhez ha­sonló lelkülettel dicsérik ma az Istent, szálljon külön hála az ég felé azért, hogy, amint azt már hallottátok és olvas­hattátok, megnyugtatóan in­dult el hazánkban egyházunk ügyeinek régen áhított rende­zése az apostoli szentszékkel és kormányunk kölcsönös megértéséből és igyekezetéből. Boldogan ünnepeltük öt új magyar püspökünk szentelését a budapesti bazilikánkban. Boldogan vettük tudomásul, hogy hazánk katolikus papjai számára ismét megnyílnak a római Pápai Magyar Intézet kapui a kívánatos továbbkép­zésre. Mindezen törekvés és eredmény, papköltőnk szelle­mében született meg és bon­takozik majd ígéretesen ki: „Úgy szép a hit és honszere­lem, egymás keblére botrulva”. Új püspökeink és a követke­zők, papságunkkal egyetem­ben, haza- és népszerető szív­vel teszik le az állami eskü­jüket, amint az tisztükhöz illik, vagyis abból a krisztusi küldetésből folyóan, amely a lelkek elsődleges szolgálata mellett készséggel kér és vesz részt hazánk és népünk bol­dog jövőjének építésében. Le­gyen a mai estén e kedvező összegyházi és világközvéle­ményt is megelégedéssel és reménykedéssel betöltő ered­ményért hála Istennek, a min­den jó adományozójának. Il­lesse egyben köszönet mind­azokat, akik jóindulatukkal, törekvéseikkel, áldozataikkal ezen ígéretes gyümölcs mag­vait elvetették, vigyázták és megérlelték. Az eucharisztikus Bombay a lelki megújulást és emberi megértéstöbbletet sugárzó II. Vatikáni Zsinat, magyar egy­házunk és hazánk belső béké­jét erősítő megállapodás hár­mas csillaga ragyogja be a többi hálafénnyel együtt óesz­tendőnk szilveszteri estéjét! E megsokasodott javakból szár­mazó elmélyülés, tisztulás és megbékélés legyen egyházunk, hazánk, világunk szép jövőjé­nek megannyi záloga! Kedves Híveink! Ezeket a gondolatokat kívántok beton­ni a nagy és közös idei évé­gi hálaadásunkba. Főpásztori szível kérjük számotokra Is­ten boldogító kegyelmeit és adjuk áldásunkat minden szép, tiszta szándékotokra, tö­­rekvéstekre és jövőtökre. Merítsetek lendületet és erőt a következő évre az Üdvözítő forrásaiból. Telítődjetek az eucharisztikus hála, a Szent­lélek nyújtotta megújulás ke­gyelmeivel ás a szép hazafiság szellemével, hogy teljesedjék bennetek és általatok a mi közös szilveszteri óhajtásunk: „Ó, szép Jézus! Ez új eszten­dőben légy híveidben!” Úgy legyen, Budapest, 1964. december 17. MAGYAR PÜSPÖKI KAR Jézus neve „Nyolc nap múltán, amikor a Gyermeket körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, így nevezte őt az angyal, mielőtt fogantatott.” (Luk. 2. 21.) Az erdő vadja, a tenger hala leélheti életét név nélkül, az ember azonban nem. A hév­­ révén válik megszólíthatóvá, kifejezhetővé és jellemezhe­­tővé. A név által lép be a kö­zösségbe, a társadalomba. Az Ige, midőn eljött közénk, nem csupán testet kívánt ölteni; magára vette embermivoltunk e pecsétjét is, hogy megszólít­hassuk őt, beszélhessünk róla, mint önmagunkról, testvé­rünkről, barátunkról. Jézus neve nem evilági ér­tékeket, testi tulajdonságokat, földi viszonylatokat kifejező jelző, amellyel az apai és anyai büszkeség és öröm dí­szíti az újszülött gyermeket. Jézus neve mennyei név. Azt is elárulja, hogy nem csupán földi anyánk, hanem mennyei Atyánk is ad nekünk nevet, amellyel megjelöl, jellemez, és hív bennünket. Jézus neve: misztérium. Je­­suah annyit jelent: Isten a szabadító, Üdvözítő. Üzenet Isten szeretetének teljességé­ből. Jézus neve kapcsolódás, híd az Isten és az ember kö­zött.• Jézus neve a legrövi­debb imádság. Mindnyájunk imádsága. Hirtelen és vá­ratlan dübörög fel előttünk az élet sínein a veszede­lem. . — Jézus nevét kiált­juk. Már-már ledönt lábunk­ról a kísértés — Jézus nevébe kapaszkodunk. Eltévedünk problémáink útvesztőjében — Jézus nevének fényével keres­sük a kiutat. Jézus nevével szítjuk lankadó erőnket, tü­relmünket, ha a megoldás túl­­sokáig várat magára, ha a próbatétel túlságosan hosszan tart. Jézus nevének mentőhor­gonyával kapaszkodunk fel bukásaink és bűneink gödrei­ből. Jézus nevében kérünk bo­csánatot Istentől és felebará­tunktól, ha megbántottuk őket . „Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; meg­alázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fel­magasztalta és minden mást felülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fi­. 2, 8—11.) S. F. A papnevelés kérdéséről Beszélgetés Bánk József győri segédpüspökkel A zsinat harmadik üléssza­kának programján szerepelt a papnevelés kérdése és annak reformja. A felszólalók álta­lában elismeréssel szóltak a tervezetről s hogy mégis visz­­szaküldték a bizottságnak át­dolgozásra, annak az az oka, hogy még jobbá legyen, hiszen jelentősége óriási, elvégre a zsinat határozatainak végre­hajtása a papság feladata, s minthogy pedig nem kétséges, hogy az a szellemi átalakulás, amelyet a zsinat kezdeménye­zett és kezdeményez, évtizede­ken át fog hatni, következés­képpen döntő szerep vár az új generációra, a jövő fiatal papságára. Éppen ezért fontos problé­ma már a „nevelők nevelése" is, amiről Bánk József püspö­köt kérdeztük meg. Éppen azért őt, mert 21 éve tanít a Hittudományi Karon, illetve Akadémián, a kérdésben a zsi­naton felszólalásra jelentke­zett és javaslatát (aminek itt adjuk rövid summáját) írás­ban nyújtotta be. Helyénvaló az a megálla­pítás és gyakorlat — kezdte a püspök —, hogy a szemináriu­mi elöljárókat a legjobb pa­pok közül kell választani és kellőképp előkészíteni. De ho­gyan? A fiatalok, akik az atyai házat elhagyják, családi otthonra vágynak a szeminá­riumban is. Ez elsősorban az elöljáróktól függ. Erre a kü­lönös munkára az elöljárókat elő kell készíteni. Ezért he­lyesnek látszik, hogy a szemi­náriumi elöljárók, főleg pedig a spirituálisok részére külön kurzusok tartassanak, ahol a teológiai, pszichológiai (pszi­chopatológiai), pedagógiai stb. ismeretek megszerzése után sajátos okmányt vagy képesí­tést kapnának a nevelői mun­kára. Egyébként az elöljárók kiválasztása tudományos mód­szerekkel történjék. Igen fon­tos, hogy az elöljáró állása ne legyen mellékállás. Az elöljá­rók tehát, akik a növendékek­nek mindenben példaképül kell, hogy szolgáljanak, min­den más munkától mentesít­hessenek, hogy egészen és osz­tatlanul a papnevelés ügyé­nek szentelhessék magukat. Egyébként inkább az atya, mint a főnök szerepét töltsék be, akiket szeretet, alázat és áldozatosság jellemezzen, akik kezébe a növendékek félelem és rettegés nélkül, teljes biza­lommal tehetik le életüket és hivatásukat. Továbbá legye­nek egyetértésben egymással, állandóan új és hatékonyabb nevelési módokat keresvén, hogy Krisztus képére buzgó papokat nevelhessenek. E cél­ból gyakran tartsanak maguk között megbeszéléseket — És milyen legyen a pap­képzés szerkezete, figyelemmel arra a millióre, amelyből a ma papjelöltjei a szeminá­riumba érkeznek mindenütt a világon? — Minden szemináriumban (vagy több szeminárium ré­szére) egy úgynevezett novi­­ciatura, vagy a lelki nevelésbe való bevezetés lenne szüksé­ges három vagy hat hónapig — mondja Bánk püspök. — Ezalatt a lelki élet teológiai ismeretére juthatnak (imaélet, aszketika, misztika). Ebben az előkészítő tanfolyamban első­sorban a természetes erények művelésére kell a fősúlyt he­lyezni A kispap elsősorban egész ember legyen, hogy utá­na egész pap lehessen. A ke­gyelem feltételezi az egészsé­ges természetet. A már a po­­gányoktól vallott három elv: „Honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere” (Tisztességesen élni, senkit meg nem sérteni és mindenki­nek megadni a magáét) a pap­nevelésben is szükséges alap a természetfeletti felépítésére. (Pl. őszinteség, udvariasság, igazságérzet, szerénység, szol­gálatkészség, áldozatkészség, nehézségek elviselése stb.) Magáról a teológiai képzés­ről szólva Bánk püspök he­lyes arányt javasol a speku­latív és pozitív teológiai okta­tás között és kívánja, hogy a teológiával összefüggő termé­szettudományok is helyet kap­janak a teológiai oktatásban. — A latin és görög nyelven kívül — mondja azután —, legalább egy élő nyelv is kö­­telezőleg taníttassék, egyrészt azért, hogy a növendékek a teológiát tudományosan mű­velhessék és a különböző né- ■ pek egyházi férfiai egymással érintkezni tudjanak. Igen kí­vánatos lenne, hogy a külön­böző országok szemináriumai között baráti kapcsolat léte­sülne és főleg nyári vakáció alkalmával nyelvtanulás vé-­ gett csereakciók lennének. — A pasztorális teológia mindenütt fő tárgy legyen, amelynek többek között főfel­adata lesz, hogy e szent zsinat határozatait és főleg a kor­problémákat a teológia fényé­ben a hallgatókkal elméletileg és gyakorlatilag megismerteti. — Az ékesszólástan, vagyis homiletika minden szeminá­riumban fontos helyet foglal­jon el, úgyhogy minden évben e tárgyból elméleti és gyakor­lati előadások legyenek, és a növendékek az évek folyamán tanulják meg, hogyan kell az elméleti tárgyakat a hívek ja­vára felhasználni. — Sajnos, a prédikáció vi­lágszerte nagy krízisben van formailag és tartalmilag egy­aránt. Igen fontos lenne, ha a zsinat vagy más illetékes ha­tóság külön dekrétumot adna ki a prédikálásról, annál is inkább, mivel a liturgiáról szóló rendelet előírja, hogy minden misében homiliát, vagyis szentbeszédet kell tar-­ tani. Az is kívánatos lenne, hogy minden plébánián be­szédterv lenne, amely szerinti jól előre megfontolt terv sze­rint pl. három éven át vala­mennyi fontos hit és erkölcsi kérdés a hívekkel érthető mó-­­don közöltetnék. A beszélgetés végén azt kér-­­dezzük, hogyan fogalmazni meg röviden, néhány szóban mindazt, amit a papképzés re­formjának hatalmas anyagá­ról mondani lehet? — A modern szeminárium­ ne legyen magas fallal körül­, zárt kert,­ sem elefántcsont­torony, hanem atyai ház, ahol testben és lélekben egészséges ifjak, akiket az Isten hív, a szeretet, önmegtagadás és fe­gyelem szellemében a mi ko­runk Isten­ népének szolgála­tára a legalkalmasabb módon előkészülnek. Setéd Béléi A „Die Furche” — Saád Bé­láról. Az osztrák katolikusok tekintélyes hetilapja, a „Die Furche” karácsonyelőtti szá­mában „Róma és Budapest között” címmel bemutatja ol­vasóinak Saád Bélát, mint Bécs vendégét Rómából haza­­utaztában, s közli fényképét is. Ismerteti életpályáját, s méltatja újságírói és lapkiadó munkásságát, elismeréssel szól­va mind az Új Emberről, mind a Vigíliáról. A cikk utalást tesz arra, hogy Ausztriának híd szerepe van, amit Saád Béla helyesen értékel, s meg­jegyzi, hogy a Budapest—Bécs —Róma városháromszögnek szimbolikus jelentőséget is le­het tulajdonítani, mert ebben Bécs — sarokpont. Jótanácsok mindenkinek Sokszor könnyebb egy kő­sziklát felemelni, mint az aj­kunkra toluló sértő szót le­nyelni. Légy okos: hagyd a mázsás súlyokat, inkább — nyelj egyek *. ..Lenézed az ökröt, a nevé­vel sértegetsz másokat. Pedig ennek a teremtménynek mér­tékletessége, türelme és követ­kezetessége közmondásos. Iri­gyeld inkább! (És kövesd né­ha ...), , Idejében elhallgatni —, okosság dolga; idejében szól­ni — lelkiismeret kérdése. Babona csak addig van, amíg hiszel benne. Itt nem baj, ha hitetlen vagy. Kétszer ad, aki gyorsan ad. És önmagának ad a legtöb­bet —, aki mindig ad. A­tilt nem működik A postás belépett a kapun, komor sötétség fogadta. Oda­botorkált a lifthez, a „Nem működik” tábla ott függött a homályban — a héten már harmadszor. — Jaj, Istenem — fakadt ki csendesen —, már megint rossz a lift! Lassan, fáradtan elindult felfelé a lépcsőn. Olyan erősen lihegett, hogy meg se hallotta a liftakna mögül előkukucs­káló két kis imposztor viho­gását. — Hallottad? Megint magá­ban beszél. A gyerekek előugrottak, vil­lámgyorsan leak­asztották a táblát és visszavitték a kis fül­kébe, ahol a házfelügyelő sep­rőt és egyéb apróságokat tar­tott. Így ment ez két hétig, ám egyszer hiába lesték az öreget, új, fiatal postás jött helyette. Zavartan settenkedtek a lift körül s az új „postásbácsi’’ rá­juk is szólt: — Na mi az, kispojtások, nincs lecke? Napok teltek el, mire elő mertek állni a kérdéssel. ■— Bácsi kérem... A fiatalember már félig bent volt a liftben, onnan fordult vissza: — Na, lurkók, mi kellene? — Tessék mondani, mi van a régi postásbácsival? — Ja, a Kelemen papával? Beteg. Kórházban van. — Beteg? — Bizony, nagyon beteg sze­gény. A szíve. Tudjátok, az a sok emeletmászás... — azzal már fordult is, hogy megnyom­ja a gombot. A gyerekek nem luiították a megfeszülő kötelek suhogását, szemük elhomályosult. — A sok emeletmászás miatt... Egymásra sem mertek nézni, pillantásuk cipőjük orrára ta­padt, oda, ahonnan a sok rug­dosott kődarab már lekoptatta a bőrt. Mezey Anna Betegek imádsága orvosukért könyörült rajtuk Uránta, azokon, akik mások keresztjé­­vel vannak megterhelve, —­­azokon, akik magukat meg­­mentőinkké tették. Minden megmentőnk nek­, mindenekelőtt orvosainknak adj világosságot. Világosságot a sötétségben, hogy ők, akik a test és lélek titkaiba hatol­nak, ne menjenek téves irány­ba és útjuk közben ne sebez­zenek meg semmit. Adj orvosomnak szeretete, hogy azáltal ő, aki a maga sze­mélyes szorongatásával meg van terhelve, és talán a maga számára nem talál se­­gítséget, önmagában mindig megtalálja a jóságot, bizton­ságot, erőt az iránt a kétség­­beesett iránt, aki őt várja. Adj orvosomnak kegyelme, hogy a leggyöngébb pillanatai­ban és bizonytalanságában, emberi gyöngeségeiben is ma­radjon mindig bölcs, mindig jó, mindig tiszta; méltó ahhoz a megszentelt fájd­alomhoz, amely neki bizalommal adja át magát. Add meg neki Uram, az erőt, hogy a mi nehézségeink ne nyomasszák őt túlságosan; a fájdalom, amelyeknek lát­ványát és tudatát hordozza, ne túlságosan érintse az a örö­meit; a sebek amelyeket be­kötöz, ne okozzanak neki sem­mi rosszat. Amen! (Maria Noel „Erfahrungen mit Gott’’. „Tapasztalatok Istennel

Next