Új Ember, 1966 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-02 / 1. szám

A. / / j t 0 Készpénzzel bérmentesítve \ Bp. 72. sz. postahivatalnál. S’ [Ára: l forint Katolikus hetilap 1966 január 2. XXII. évfolyam, 1. szám Az új évben ismét lép egyet az embe­riség az időben, és megy tovább évmilliós útján, mint a teremtés hajnala óta az evangélium új egei és új földjei felé. Megtett útját épp úgy nem pillant­hatjuk végig visszafelé, mint ahogy jövőjét sem tudjuk felmérni — előre. Amikor hisszük, hogy ez a jövő óriási távlatokra és káprázatos lehetőségekre nyílik, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy félelmetes nehézségekkel és fenyege­tő veszélyekkel terhes. A képzelet feltárja a távlato­kat: technikánk révén úrrá leszünk a természeten, megszűnik az éhség, a be­tegség, az embert ember­nek kiszolgáltató munka. A képzeletben kibontako­zó jövővel szemben vi­szont a rideg jelen arra fi­gyelmeztet, hogy ma is bombák robbannak álom­szép ázsiai tájakon, és az emberi nem az éhínség felé rohan, ha idejében egymásra nem találunk és nem segítünk egymáson. Az új esztendőben is vá­laszolnunk kell tehát az idő felvetette kérdésekre, szembe kell nézni az em­beriség bajaival, nehézsé­geivel, a jelen válságaival, és messze hangzó szóval szavaznunk az emberi helytállásra, a jövő válla­lására, századunk emberé­nek nemes lehetőségeire. Nem kétséges, hogy mi, magyar katolikusok mire adjuk szavazatunkat. Mi innen, a Duna partjáról a jövőre, a reménységre, az emberi összefogásra szava­zunk. Együtt a világ ka­tolikusaival és a más vi­lágnézetű, jóakaraté em­berek millióival. Erre szó­lít fel minket a megújult egyház is, amely ma a legszerényebb világi fel­adatot is „az isteni ihlet fuvallatában” értékelte új­já, hogy szellemi eszkö­zeivel, erejéhez mérten, emelje és új távlatok felé segíthesse az emberiséget. Nem riadunk meg az atombomba árnyékában, mint a nyugati polgárság enervált rétegei, de még csak azt sem állítjuk — amit Jolliot Curie mon­dott —, hogy „korunk ne­hézségei a tudomány hely­telen felhasználására ve­zethetők vissza”. Elítéljük az atombombát, de nem a tudományt; ellene mart­iunk mindenféle halálnak ás védjük az életet; ke­nyeret, szabadságot és bé­két kívánunk a Föld né­peinek. Hisszük, hogy ebben a lelkületben a Krisztus utá­ni 1966, esztendőben is bi­zakodva, reménykedve és zavartalanul dolgozhatunk hazánkban is az ember felmérhetetlen távlatain. Szigeti Endre Cserháti József püspök pécsi ezüstmiséje Cserháti József püspök, pé­csi apostoli kormányzó, aki, mint erről részletesen beszá­moltunk, december 1-én Ró­mában, a Domus Mariae ká­polnájában ezüstmisét muta­tott be, most hazaérkezve az Örök Városból, december 19- én a pécsi egyházmegye világi hívei számára, december 20- án pedig az egyházmegye pap­sága számára mutatott be ezüstmisét. A vasárnapi, december 19-i koncelebrációs szentmisén evangélium után Nagy Ferenc apostoli kormányzói helynök mondott szentbeszédet, amely­ben megemlékezett a főpásztor huszonötéves papi munkájáról, amelyet lelkipásztori, profesz- szori és egyházkormányzati té­ren olyan eredményesen fej­tett ki. Külön kiemelte azt a fáradhatatlan munkásságát, amellyel lehetővé tette a pécsi székesegyház teljes renoválá­sát. Végül az egyházmegye hí­vei nevében meleg szavakkal köszöntötte a jubiláló püspö­köt. A szentmise végeztével fel­olvasták a Szentatya üdvözlő táviratát, amelyben az ezüst- misés főpásztort atyai szeretet­tel köszöntötte és felhatalma­zást adott számára pápai áldás osztására. A Urfttpkhni ünnep­ség az apostoli áldás kiosztásá­val ért véget. Ezután az egyházközségi ta­gok a püspöki székházban kö­szöntötték fiúi ragaszkodással a jubilánst. Mintegy ezerhat- száz egyházközségi küldött jött el az egyházmegye minden ré­széből a főpásztor köszönté­sére. December 20-án, hétfőn, a pécsi egyházmegye több száz papja köszöntötte a Dómban a főpásztort. A megjelentek élén ott volt Ijjas József püspök, Csanádi apostoli kormányzó, Esty Miklós pápai világi ka­marás, az Actio Catholica alel­nöke, Félegyházy József apát, a Központi Hittudományi Aka­démia ez idei dékánja, az Álla­mi Egyházügyi Hivatal képvi­seletében pedig Madai András főosztályvezető-helyettes és So­mos Ferenc főelőadó. Képvi­seltette magát a pécsi evangé­likus és református egyház, va­lamint a zsidó hitközség is. A székesegyházba belépő főpász­tort Farkas József szenior ka­nonok köszöntötte az egyház­megye papjai nevében. Ezután megkezdődött a koncelebrációs ünnepi szentmise, amelyen a püspökön kívül egy kanonok, egy esperes, egy plébános és egy káplán vett részt. Evangélium után Cserháti József püspök, apostoli kor­mányzó mondott szentbeszé­det. Szólott a vatikáni zsinat élményeiről, majd hálával em­lékezett meg szüleiről, köszö­netét mondott a szentmise be­mutatás kegyelméért, amely­ben mint felszentelt pap része­sült negyedszázadon át. Ez az a szent cselekedet, amely egy­befűzi az egyházat tagjaival, Krisztussal, az örök Főpappal, a paptestvéreken keresztül a hívekkel. A zsinaton összegyü­lekezett egyház is meglátta Krisztus jegyében egységét és ráébredt a szeretet erejére, amely kisugárzik az egész vi-' lágra — fejezte be szentbeszé­dét a püspök. Párizsban 1949 óta működik a „karácsonyi bizottság”, amely a kórházi betegek számára gondoskodik karácsonyi prog­ramról és ajándékokról. Az idei karácsonykor negyvenezer kórházi beteget és hatezer öre­get látogattak és ajándékoztak meg a bizottság munkatársai és nyolcszázötven karácsony­fát állítottak fel kórtermekben. Püspökkari konferencia A Magyar Kurir jelenti: A II. Vatikáni Zsinatról vissza­térve a Magyar Püspöki Kar tagjai december 22-én délelőtt 10 órai kezdettel tartották meg ezévi záró konferenciájukat a Központi Szeminárium püs­pökkari tanácskozó termében. A konferencián a következők jelentek meg: Dudás Miklós hajdűdorogi és Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök, Brezanóczy Pál püspök, egri, Kovács Vince püspök, váci, Cserháti József püspök, pécsi, Ijjas József püspök, Csanádi apostoli kormányzó, Kisberk Imre püspök, székesfehérvári és Bánk József püspök, győri segédpüspökök, Legányi Nor­bert pannonhalmi főapát, Schwarz-Eggenhofer Artur esztergomi és Klempa Sándor veszprémi apostoli kormányzó. Betegségük miatt a konferen­cián való részvételtől kimen­tették magukat: Hamvas And­rás kalocsai érsek, Shvoy La­jos székesfehérvári és Papp Kálmán győri megyéspüspö­kök. Hamvas András kalocsai ér­sek, a püspökkari konferen­ciák elnöke, a konferencián részt vevő rangidős Dudás 'Miklós hajdúdorogi megyés- püspököt kérte fel az elnöki tisztség betöltésére, az előadói tisztség ellátásával pedig Bre­zanóczy Pál püspök, egri apos­toli kormányzó, püspökkari tit­kárt bízta meg. A konferen­ciát Dudás Miklós hajdúdoro­gi megyéspüspök rövid beszéd­del nyitotta meg, majd közölte az elnöki bejelentéseket, amely után beszámolót tartott a II. Vatikáni Zsinat zárószakaszá­ról. Ezután Kovács Sándor szom­bathelyi megyéspüspök a Ma­gyar Ordinárium ügyét ter­jesztette a konferencia tagjai elé. Utána a szilveszteri közös püspökkari körlevél szövege A Szentatya karácsonya VI. Pál pápa az elmúlt va­sárnap dolgozószobájának ab­lakából szózatot intézett húsz­ezer zarándokhoz, akik a Szent Péter téren gyűltek össze. Be­szédében megemlékezett a kö­zeli karácsonyról s hangsú­lyozta, hogy az emberiség ma mennyire a békét áhítja. Kife­jezte aggodalmát, hogy Viet­namban egyre nagyobb mére­teket ölt a háború, egyre töb­ben pusztulnak el a harcmezőn s mind nagyobb lesz a háború áldozatainak s az otthonukat vesztett menekülteknek a szá­ma. A Szentatya kifejezte óhaját hogy Vietnamban a szemben­álló felek legalább a karácso­nyi ünnepek idejére szüntes­sék be a harcot és ezt a tűz­szünetet kövessék tárgyalások. „Őszintén óhajtjuk, hogy a fegyverszünet után tárgyalások legyenek, majd végül helyre­álljon Vietnamban az egyen­súly, az egyetértés és a béke” — mondotta a pápa. volt a megbeszélés tárgya. Ezt követően Brezanóczy Pál püs­pök, egri apostoli kormányzó, püspökkari titkár bemutatta a Szentatya szózatát a magyar zsinati atyákhoz és beszámolt azokról az ajándékokról, ame­lyeket a Szentatya átadott, il­letve küldött a püspöki kar tagjai számára. Ezután az elő­adó püspökkari titkár az apos­toli kormányzók megyéspüspö­ki joghatósággal való felruhá­zását ismertette. Végül a folyó ügyeket tárgyalták. A tanácskozásból kifolyólag A Szentatya karácsonyi programja egyébként így ala­kult: Csütörtökön, december 23-án 11 órakor a bíborosi kol­légium tagjait, valamint a ró­mai prelátusokat fogadta* akiknek nevében Eugene Tis- serant, a bíborosi kollégium dékánja tolmácsolta karácso­nyi jókívánságait. Este, 20 órakor rádión kará­csonyi üzenetet intézett a világ emberiségéhez. Pénteken, december 24-én éjféli misét mondott a Sixtusl kápolnában. Az istentisztele­ten részt vettek a Szentszék­hez akkreditált diplomaták is. Szombaton, december 25-én, karácsony első napján, 11,15 órai kezdettel ünnepi szentmi­sét mondott a Szent Péter templomban. A szentmise után a templom középső loggiájából „urbi et orbi” áldást osztott. A Szentatya karácsonyi üze­netéről lapunk következő szá­mában fogunk részletesen be­számolni. a Magyar Püspökkari Konfe­rencia tagjai a közelgő szent karácsonyi ünnepek és a rövi­desen ránk köszöntő új év al­kalmával hódoló táviratot in­téztek VI. Pál pápa őszentsé- géhez és ugyanakkor táviratot küldtek Angelo Dell’ Acqua vatikáni proállamtitkárhoz, aki minden időben annyi megér­téssel és magas jóindulattal viseltetett a magyar püspök atyák és viseltetik a magyar püspöki kar iránt. Az értekezlet a kora délutá­ni órákban ért véget. ahuáqányjóu Irta: Bittei Lajos Borzalmasan unta a szárny­vonal-menti kis állomást. — Micsoda társaság! — nyöszörögte panaszosan. Avitt rugói nagyot nyikor- dultak a hirtelen megterhelés­től. Véget ért a munkaidő s a pályamunkások bakancsai egymás után hágtak fel kor­hadt lépcsőjére. Jöttek, hogy megmosdjanak, egyenek pár falatot, majd rövid időre le­pihenjenek, mielőtt bemen­nek a faluba. Ki a moziba, ki meg a kocsmába. Ö volt az otthonuk, a munkásszállás. Mi tagadás, rettentően rühell- te ezt a számára méltányta­lan és lealázó beosztást. Ol­dalán gyógyíthatatlan sebek égtek: a lefeszített Cook-cí- mer, a nemzetközi hálókocsi­társaság jelvényének forra­dása, meg a csillogó, sárga­réz betűs feliratsor helye. Ét­kezőkocsi. Speisewagen. Wag­gon restaurant. Még ennél is jobban kínoz­ta azonban új egyenruhája, a finom mahagóni-lécekre kent, fakózöld festék. Ugyanaz a máz, amit szomszédja, az egy­kori fehér oldalú, púpos tetejű tejesvagon visel. S a közös felirat, mely evvel a kurta négykerekűvel egy színvonal­ra süllyeszti: Pályafenntartás! Százszorta keservesebb ez az emeletes ágyaknál, a durva bakancstalpak jancsiszögeinek minden horzsolásánál. A száműzöttség és a magáraha­gyottság bélyege. Mert a te­jeskocsi, habár eleinte tisz­teletteljesen fogadta és a sor­sa felől is illendően érdeklő­dött, nem sokat hederít rá, amióta rátartiam visszautasí­totta közeledését. Pedig szíve­sen elbeszélgetne már vele, de az csak a hátát mutatja. Kerek tányérjával odasimul az ütközőbakhoz s naphosszat elcsikorog a tehenekről, a ka- pirgáló tyúkokról, meg az árokban vartyogó, rusnya bé­kákról. Mint most is... Alváza akkorát nyögött, hogy marék­nyi fekete festék hullott a sí­nek közti fűcsomóra. Méltat­lankodott is. — A végén még megrpzs- dásodom... S ez a tejes, ez a szemtelen perszóna! Való­sággal fumigál. Bezzeg az­előtt úgy nézett rám, mint valami eleven csodára. Engem ringó rugóimon suhanva röpí­tett az expressz, amíg őt ide- oda tolatták, lökdösték: na, eriggy már arrébb. Most per­sze egyenlőek vagyunk — a vesztegelésben ... Ablakszemeit mereven elő­reszegezte s dühös egykedvű­séggel bámulta a raktár ere­sze alá aggatott, karcsú tűz­oltóvedrek horpadásait. Balra nem akart nézni, mert hátha észreveszi tekintetét a kövér milimári s odanyekergi: Ad­ja maga még alább is!... Jobbra pedig pillantani sem mert, egyszerűen nem volt hozzá bátorsága. Noha az állomásépület előtt még akadna látnivaló, némi változatosság. A félkettes sze­mély érkezésekor. Annak TOpíSS] csatlakozása van a pesti gyorshoz s így a leszállók kö­zött néha városi emberek is akadnak. Vágányok között tűsarkon pipéskedő nők, meg laza tartású, aktatáskát ló- báló férfiak. Persze, nem olyan elegánsak, mint az ő hajdani utasai, de mégiscsak pesti emberek s nem az una­lomig megszokott arcok. Jó volna összemosolyogni velük, különösen az idősebbekkel, akik még megállnak pár pil­lanatra és rábámulnak. Jól es­ne együtt felidézni a hajdani utazások emlékét, de nem le­het, mert akkor őt is látnia kell. Öt, a harmadikat, ott az állomásépület mögött, a ke­rítés közelében, a kijárathoz vezető, sóderes út mentén. Ot, aki maga az enyészet, a lassú pusztulás. Már egyetlen ke­reke sincs. A puszta földön hever. Ablakait is beszegez­ték. A sárga fumírlemezen kormos csíkokat húzott az eső. Halálfej, de üres szem­gödre még egyre könnyezik. Oldala beszakadt, tetején többhelyütt fura csigákká kunkorodik a borítás. A vá­sott gyerekek, ha tehetik, le­lopkodják bordáiról a csavar­anyákat. Szét fog esni. Meg­eszi a rozsda. Iszonyú! Nem, nem szabad odanézni, mert ki tudja, mikor ... Annyira átjárta a jeges bor­zongás, hogy szinte már lazul­ni érezte saját csavarait is. Erről eszébe jutottak a gye­rekek. Nagyon elszomorodott. Mert gyerek alig fordult meg benne. S ha jött is egy-egy nagyritkán, az is inkább csak kicsi felnőtt volt. Jól nevelt úricsemete. Nem ilyen vidá­man hancúrozó csapat, mint ott, a roncs körül. Ezek itt is elkerülik őt. Pedig van még pár csillogó rézgombja, ami­re már amúgy sincs szüksé­ge. Kínálta is nemegyszer: Gyertek, szedjétek le, játsza­tok vele!... A lurkók azon­ban kifutottak az állomás mögötti rétre s ettől ütközője tokjában vasízűvé vált az olaj. Rádöbbent, hogy eltéko- zolta életét. Ö, ha újra kezd­hetné, ha ezek a vidám köly- kek tízóraiznának benne ki­rándulás alkalmával!... Hirtelen támadt nyüzsgés hessentette el rosszkedvét. A munkások sietve felszedelőz- ködtek, kihordták holmijukat a sárga murvára. Türelmetlen csengőberregés hallatszott az állomásfőnök irodájából. Ilyen szokatlan időben! Ni, szaba­dot int a szemafor s a sorom­pót is leeresztik! Ugyan, mi lehet? Lássuk csak!... Magányos mozdony bukkan elő a sorompó mögötti bevá­gásból. Kis, mokány Buffalo- gép. Könnyű ráismerni, mi­vel nincsen szerkocsija, csak szögletes víztartályai kétol­dalt. Akár valami oldalsza­káll. Kétszázhetvenötezres. Viiii! — sípol vidáman a kis gép. Éppen mikor mellé ér, mintha csak köszönteni akarná. Lassítva végigcsattog az állomáson, majd a túlsó végén, a váltók mögött meg­áll. Aztán lassan, könnyű pöffenésekkel már indul is visszafelé. Bekanyarodik. Még tovább. Már a harmadik vá­gányt is elhagyta. Rádöccen a vakvágányra! Jön, jön! És milyen mosolyogva közelít! Már semmi kétség, csakis ér­te jöhetett! Jaj, szegény, öreg szív! Hát igaz lenne? Amit az utasok beszélnek? Kevés az étkező­kocsi. A reggeli gyorson is csak büfékocsi volt... Az okosok nyilván sajnálják már, hogy így bántak vele, hogy munkásszállást csináltak be­lőle. Ám, ha nincs más, jó az öreg is. Most majd szépen előveszik, kijavítják. Hiszen nem is olyan öreg. Rugói nyi­korognak ugyan, mert a kar­bantartók elspórolják tőle az olajat, lágyan ringanak mégis, akár a bölcső. Forgózsámolya sem rozsdás, kitűnő acélból készült az, még Ferencjóska idejében. Bírná még az ira­mot, úgy robogna, hogy sze- me-szája elállna ennek a lyu­kas tejeskannának, csak köt­nék mégegyszer egy hegyes­orrú, háromszázhuszonnyol- ezres mögé! Igen, egészen bi­zonyos, hogy reaktiválják... Nyájas mosolyra húzta vi­harvert harmonikáját, halkan reccsent párat, hogy zavarát leplezze, aztán megszólította a mozdonyt: — Kedves kétszázhetvenöt­ezres, ugye, maga értem jött? Nemde, a Dunakeszi Főmű­helybe megyünk? A Buffalo azonban hallga­tott. Titokzatosan, mint va­lami vas-szfinksz. Csak nagy- néha pöffent egyet-egyet: psss, psss. — Jó, jó, tudom, hogy ez hivatali titok. De nekem meg­mondhatja, régi vasúti va­gyok* én még tudok hallgat* /

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents