Új Ember, 1967 (23. évfolyam, 1-53. szám)
1967-12-03 / 49. szám
Készpénzte bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint Fsegetessi Könyvtár A bíboros lelkiismereti válsága Az a gyötrődés, ahogyan maga mondja: lelkiismereti dráma, amely a zsinaton a hit és az atheizmus problémáinak tárgyalása alatt korunk egyik leghaladóbb szellemű főpapjára, Léger montreali bíboros-érsekre rászakadt, nem csupán őt kényszerítette rá, hogy lemondjon rangjáról és hivataláról s egyszerű missziós szerzetesként utazzék Afrikába leprásokait ápolni, de minden mai keresztény előtt felvet egy kérdést, amely lényegét érinti minden megújhodási törekvésnek, aggiornamentónak, főként pedig a párbeszédnek, amelyet az egyház és a keresztény lélek a világgal folytat. Hogyan lehet érthetővé tenni a hitet a világ előtt, hogyan lehet megéreztetni az evangélium lényegéből, értékéből, mélységeiből valamit az Istentől elfordult, az egyház iránt közömbös vagy vele szemben álló százezrek, sőt milliók számára? Hogyan lehet ráébreszteni az ember végső céljaira, életének a halálon is túlnyúló értelmére azok figyelmét, kiknek szeme, lelke rátapad a mindennapok örömeire és gondjaira? Mi az a mód, amelyben leghathatósabban lehet megismertetni Krisztust, az ő jelenlétét az egyházban és a hívők lelkében? Az üzenet, amely a nyitott szellemű főpap lelkében a zsinati aulává átalakított Szent Péter templom boltívei alatt megrendült, mindnyájunknak SZÓL Az Úr nem szavakat kíván tőlem, tőled, mindnyájunktól, akik tanítványainak valljuk magunkat, hanem cselekedeteket. A szó fontos, nélkülözhetetlen, de nem elegendő. Krisztust hirdetni kell igével, tisztán, pontosan, tévedésektől mentesen megfogalmazott tételekkel, hirdetni kell a tudomány és a művészet eszközeivel, a katedrálisok ég felé lendülő tornyaival, Raffael és a legmodernebb nonfiguratívok formáival, színeivel, Bach és Kodály muzsikájával. Mégis, mi az, amiből legtisztábban, legegyszerűbben és legtöbbet megért a kívülálló, a vallástól elfordult vagy azzal szembefordult ember Krisztusból? Valóban: a névtelen misszionárius munkája, aki gyengéd szeretettel hajol a legelhagyottabb néger leprás üszkösödő sebei fölé és vigasztaló szóval gyógyírt tud csordítani a szív még jobban sajgó sebeire. A misszionárius, aki leprásokat ápolt Afrikában, Therese anya, aki felszedi az utcáról az éhező gyermekeket, haldokló öregeket Indiában, a lelkes fiatalok, akik földet művelni tanítják Dél-Amerika nyomorgó indiánjait. Európa és a fehér nemzetek között pedig azok, akik, legyőzik magukban a sokféle álorcában járó önzést és gyűlölködést, átadják szívüket, ajkukat, szemüket, kezüket Krisztusnak, hogy beléjük költözzék, ő nézzen, szóljon, cselekedjék bennük és általuk. Alkotás, intézmény — mind keret Ruha, amelybe az egyház az adott korban beleöltözik. A lélek. Krisztus azonban a szeretet cselekedeteiben valósul meg kifelé sugárzó, szíveket hívogató, utat mutató fénynyel és erővel. Sinkó Ferenc A lábadozó pápa kérése: —Imádkozzunk a világ békéjéért Az elmúlt vasárnap a pápa ismét megjelent dolgozószobája ablakában és az Úrangyala elimádkozása előtt rövid beszédet intézett a Szent Péter téren összegyűlt tömeghez. A lábadozó pápa egészségi állapota érezhetően javult, hangja tisztán csengett, gesztusai is határozottak voltak. VI. Pál biztosította a világot arról, hogy kényszerű elszigeteltségében sincs távol az emberiségtől, s minden gondjukat-bajukat imáiba foglalja. Ismételten a világbéke ügyét ajánlotta a keresztények imáiba. Vietnam, Közép-Kelet, Ciprus helyzete aggasztó. A világ még messze van a szilárd és tartós békétől. A békét az erkölcsi erő, a szeretet, és nem a fegyverek hatalma teremti meg. Ezért kell folyton imádkoznunk a világbéke adományáért, Krisztustól kell kérnünk azt a Szent Szűz közbenjárása által. Táviratváltás a Vatikán és a moszkvai pátriárkátus között Üdvözlő táviratot intézetta pápa nevében Cicognani bíboros államtitkár Alexejhez, Moszkva és egész Oroszország pátriárkájához 90. születésnapja alkalmából. A távirat szövege — mint ahogy a Kathpress közli — a következő: »őszentsége Alexejnek, Moszkva és egész Oroszország pátriárkájának. — VI. Pál pápa őszentsége, mivel egészségi állapota nem engedi meg, hogy személyesen írjon, engem bízott meg, hogy Szentséged 90. születésnapja alkalmából testvéri és bensőséges szerencsekívánatait tolmácsoljam. Az egyházaink közötti szeretetteljes kapcsolatszerencsés fejlődésének örömétől áthatva kéri a Szentatya az Urat, terjessze ki Szentségedre áldása teljességét. Kérem Szentségedet, fogadja ezenkívül személyes jókívánságaimat és szívből jövő üdvözleteimet az Úrban. Cicognani bíboros.« Alexej pátriárka a következő válasz-táviratban mondott köszönetet: »Őszentsége VI. Pál pápának. « Szeretettel az Úrban köszönjük hőn szeretet Szentséged születésnapunk alkalmával küldött jókívánságait, amelyet Cicognani bíboros államtitkár tolmácsolt nekünk. Állhatatos bensőséggel kérjük az Urat, hogy Szentséged egészsége mielőbb helyreálljon. Testvéri csókkal és szeretettel: Alexej Pátriárka.« Nikodim pátriárka, az orosz orthodox egyház külügyi hivatalának vezetője, külön táviratban köszönte meg a bíboros államtitkár szerencsekívánatait: »Őeminenciája, Cicognani bíboros államtitkárnak. — Őszentsége, Alexej pátriárka, megbízott engem, fejezzem ki köszönetét eminenciád személyes jókívánságaiért. Testvéri szeretettel az Úrban kívánjuk önnek az égi kegyelem teljességét magas hivatalában.»« & Mese a gránátmadárról írta: Hegyi Béla Hatalmas erdőben élt az erdőkerülő. Az erdő gondját viselte, meg a magáét. Nagy bajuszú volt, csendes. A vadaké volt és a fáké. Meg mindené, ami az erdő. Nem szűkölködött, nem is búslakodott. Messze volt tőle a falu. Ezt sokáig szerette. De egyszerre észrevette a csendet maga körül. Aznap elhatározta, hogy fog egy seregélyt. A seregély meg tudja tanulni a beszédet. Készített hát egy kalickát. Mikor kész volt vele, kifestette, kiverte fényes szögekkel. Az asztalra rakta, úgy gyönyörködött benne. Ezután lépvesszőt állított egy tisztáson, majd hazatért. Első nap reggel kiment megnézni a vesszőt. Érintetlen volt. Másnap is kiment, de seregély akkor sem volt rajta. Harmadnap reggel már tudta, nem megy hiába. Azért kiseperte a házat kertestül. Ünneplőbe öltözött, a házat zárva hagyta, a küszöbre pedig a kalickát tette, nyitva. Ezután elment a tisztásra. Útközben nem nézett semerre, csak az ösvényre, mert mindent rendben akart elvégezni. De a tisztás szélén megállt. Mikor pedig meglátta, amit látnia kellett, remegni kezdett a lába. A vesszőn egy madár verdesett, nem seregély volt, annál sokkal különb. Vörös volt a tolla, fekete a lába. A farka díszes, a feje bóbitás. Az erdőkerülő mintha csodát látott volna. Végre megemberelte magát. — Fogságba estél — mondta a madárnak. — Nem tudom, mi az — válaszolta a madár. — Seregélyt akartam fogni, hogy beszédre tanítsam, nem téged. Rólad nem tudom, mi vagy. Mesebeli madár, biztosan. — Nem. Gránátmadár vagyok. — Hazavinnélek és kalickába tennélek. Akarsz-e halam élni? — Akarok — mondta a madár. Az erdész hazavitte. A madár szépen besétált a kalickába, az erdész pedig az asztalra tette. Aznap tudták meg, ki kicsoda. Az erdész megmutatta a szerszámait a madárnak. Elmagyarázta, melyikkel mit művel. Megmutatta a fészert az állatbőrökkel. A padlást a szénával Pincét a belevalókkal. Este meggyújtotta a lámpást, kinyitotta neki a szekrényt és sublódot. Megvetette az ágyat. Játszott neki a kis tükrével. A gunátmadár fürgén követte az embert és egyre csak ámuldozott. Az erdőkerülő elköltötte a vacsorát. Utána pipára gyűjtött. Akkor a madár kezdett mesélni Úttalan régi mezőkről, szirtekről, vízről, szélről. Városokban lakó rengeteg emberről. Az erdőkerülő tudta már, hogy a madár mindenütt járt, ahová ő csak vágyott. Halott becserkészetlen vadról, elűzött emberről. Hallott kiveszett óriásokról, virágzó tanyáról. Hallott jó és gonosz madarakról, jó és gonosz cselekedetekről. És lám, most az erdőkerülőn volt az ámulás sora. Késő éjszakáig beszélgettek. Ember és madár nagyon megkedvelte egymást. Pedig azon igyekeztek, hogy ezt ki ne nyilvánítsák. Mindketten röstelték volna egymás előtt. Attól a naptól kezdve a gránátmadár elkísérte az erdőkerülőt minden útjára. Kedvelték azt a tisztást is, ahol először találkoztak. Az ember végezte a munkáját, a madár mindenhová követte. Az ember sokat tanult a madártól, így megismerte a madarak gondolatait. Ezeket szavakkal nem lehet kifejezni. Túl sok bennük a szárnyalásról és a lélekről szóló. A madár pedig megtanulta becsülni a számára mihaszna dolgokat is. Számba vette a változást, örült a gyarapodásnak. Megszerette a gondot, a törődést. Mégis, a madár madár maradt, az ember ember. Megvolt hát, amire az erdőkerülő áhítozott. Sőt, jóval több is annál. Szinte éjjel-nappal együtt lett volna a madárral. Később azonban megsejtette, hogy ez nincs egészen rendjén, így gondolkozott: — Nagyobb öröm lenne mindkettőnknek, ha ritkábban találkoznánk. Akkor egyre több jót fedeznénk fel egymásban. De ehhez nem volt elég ereje. Túlságosan soká élt egyedül. Ezenfelül észrevette a madár lassú kókadozását. Lefogyott tolla felboglyosodott. Az erdőkerülő faggatta. A madár szótlan volt, sokáig nem árulta el, mi bántja, — örülök, hogy megismertelek — mondta végül. Szeretem a házadat. Szeretem a kalickát. Máig sem tanultam meg nálad, mi a fogság. De én már régen nem ettem. Nagyon éhes vagyok. Kérlek, adj ennem. Az erdőkerülőt bántotta a dolog. Elfeledkezett a gránátmadár etetéséről. Megkérdezte, milyen ételre vágyik. A madár megnevezte a magokat. — Várj estig — kérte az ember —, akkora megszerzem neked. El is ment mindjárt. De a gránátmadár magvait nem ismerte. Helyette mindent, ami csak ehető volt egy madárnak, összegyűjtötte. Este szép tálkában tette eléje, hadd egyék. Ám a madár búsan turkált az eleségben. — Sajnálom — mondta —, de én ebből semmit sem tudok megenni. Az erdőkerülő elhatározta, hogy a föld alól is előkeríti az eleséget. Másnap a faluba ereszkedett le. Egész nap járta a házakat. Sok emberrel elegyedett szóba, sok házba nyájasan betessékelték. Mi tagadás, jól érezte magát odalenn. Késő este tért meg, nagy bátyúval. —Most aztán kedvedre válogathatsz — szólt, amikor a tányért elébe tette a madárnak. Nagyon remélte, hogy enni fog belőle. De a madár most is csak téblábolt. — Nem, ez nem az én eledelem — mondja. Az erdőkerülő elkeseredett. Harmadnap is útnak eredt. Bejárta a messzi környéket, sok emberrel parolázott. Talán örömesí lent maradt volna tovább is, ha a gránátmadár sorsa nem szomorította volna. Mert a gránátmadár eledelét senki sem ismerte. Ezért csak egy marék ritka csemegét hozott haza. De hiábavaló volt ez is, a madár tovább gunnyasztott. Akkor éjszaka az ember nem tudott aludni. Reggel azt mondta a madárnak: — Nem tartalak tovább. Ha magad megtalálod a táplálékod, menj el. — Ha itt maradok, éhen veszek — mondta. — Engedje! — Mondtam, menj, ahová akarsz. Én kevés voltam ahhoz, hogy megtartsalak. Tudta, el kell bocsátani a madarat, különben most kezdődnék számára a fogság. A madár egy percig habozott. Aztán mégis a repülést választotta. Kitipegett a küszöbig, onnét visszanézett az erdőkerülőre, ám az erdőkerülő kérte, vegye le róla a szemét. Félt, hogy meghal a bánattól. A gránátmadár nem is nézett többet hátra. Óvatosan szárnyra kapott és elhagyta a vidéket. Egyszer mintha mégis visszafordult volna. De egyre távolodott, végül eltűnt. Az erdőkerülő sokáig nézett utána. Aztán letekintett a völgybe, ott volt a falu. Másnap lement meglátogatni új ismerőseit. Jól érezte velük magát, köztük vigasztalódott. De gyakran gondolt az elmúlt dolgokra is. Ilyenkor"’"it a kalickával szemben, nézte. König bíboros Bukarestben König bíboros, bécsi érsek Justinian, a román ortodox egyház feje meghívására Bukarestbe érkezett — jelenti a Kathpress. A repülőtéren Justinian pátriárka, valamint a román-ortodox egyház magas személyiségei fogadták. Fogadására megjelent a repülőtéren az ország két katolikus püspöke, Márton Áron és Pietro Plesca is. Elkísérte útjára König bíborost Josef Kondrinewitsch professzor, a keleti egyházak bécsi szakértője. A bécsi román-ortodox közösség lelkigondozója, George Moisescu professzor, szintén Bukarestbe utazott ez alkalommal. König bíboros ötnapos bukaresti tartózkodása alatt Justinian pátriárka személyes vendégeként a pátriárkátus székházában lakott. A bécsi érsek romániai tartózkodása során találkozott és hosszasan elbeszélgetett az ország két katolikus püspökével, Márton Áronnal és Pietro Plescával. Hivatalos látogatást tett a bukaresti Egyetemi Teológiai Intézetben, ahol hangversenyt rendeztek tiszteletére, utána pedig Justinian pátriárka adott számára hivatalos fogadást. Meglátogatott ezután König bíboros az ország különböző részében néhány férfi- és női kolostort, majd számos pátriárkátusi intézményt tekintett meg, így a pátriárkátus nyomdáját, valamint kegytárgyakat előállító műhelyt. Elutazása előtti napon a román minisztertanács kulturális csoportja főtitkárával, Dumitru Dogaruval találkozott és folytatott beszélgetést. König bíboros pénteken, november 24-én visszaérkezett Bécsbe. Katolikus hetilap 1967. december 3. XXIII. évfolyam 49. szám Meghalt Pétery József püspök Pétery József püspök, életének 77., áldozópapságának 55. míg püspökké szentelésének 25-ik évében, szombaton, november 25-én az Úrban csendesen elhunyt. Pétery József, 1890. június 21-én Miskolcon született és középiskolai tanulmányait Egerben, a ciszterciták gimnáziumában jeles eredménnyel végezte. A fiatal papnövendéket Samassa József bíboros, egri érsek, az innsbrucki egyetemre küldötte, teológiai tanulmányainak elvégzésére. 1912. december 29-én szentelték pappá és engedélyt kapott arra, hogy továbbképzés céljából még egy évig Innsbruckban maradhasson. 1913. dec. 22-én a teológiai tudományok doktorává avatták. Visszatérve Egerbe, főpásztora bizalmából mindjárt teológiai tanárrá és a papnövendékek tanulmányi felügyelőjévé nevezték ki. Ugyanakkor az egri kórházban az irgalmasnővérek lelkipásztora lett. 1916-ban az egri Hittudományi Főiskolán profeszszor, míg 1921-ben a papnövendékek lelki igazgatója lett. Ebben a minőségben, illetve megbízatásában 18 éven át működött 1925-ben pápai kamarás címmel tüntették ki. 1929- ben a pesti egyetem bekebelezett hittudora lett. 1928-ban Szmrecsányi Lajos egri érsek az egri főkáptalan tiszteletbeli kanonokjává nevezte ki és 1929-ben tényleges kanonok. Ugyanakkor az egri plébánia vezetését bízták rá. 1940-ben egervári préposti címmel tüntették ki, majd 1942. szeptember 24-én XII. Pius pápa püspökké emelte. Temetéséről — lapzártáig — nem történt intézkedés. (M. K.). A külügyi bizottság ülése A Magyar Római Katolikus Püspöki Kar külügyi bizottsága november 21-én délelőtt Vall órai kezdettel ülést tartott az Actio Catholica Országos Elnökségének központi irodájában. A külügyi bizottság ülésén Brezanóczy Pál püspök, apostoli kormányzó, a bizottság elnökével az élen megjelentek a bizottság öszszes tagjai. Jelen volt: Ijjas József püspök, apostoli kormányzó, a bizottság helyettes elnöke is. A püspök-elnök megnyitó szavai után Várkonyi Imre prépost, kanonok, a külügyi bizottság ügyvezető főtitkára tartotta meg referátumát az 1966—67-es munkaévről és terjesztette elő az általános szempontokat az 1967— 1968-as munkaévre. A beszámoló után Szántay István, a külügyi bizottság főtitkárhelyettese ismertette az 1968. évi részletes terveket. Ezután a főtitkári és főtitkárhelyettesi beszámolók felett élénk eszmecsere indult meg, amely igen sok hasznos és a munka szempontjából fontos kiegészítő javaslatot jelentett. A főtitkárhelyettes a továbbiakban előterjesztést tett a Szent Pálról elnevezett Otthon Szálló felújítási munkálatairól és annak költség-kihatásairól. Az ülés 4. pontjaként a külügyi bizottság anyagi természetű ügyei, költségvetése, zárszámadása kerültek megvitatásra. Végül a bizottság minden kérdésben határozatot hozott, amelyek után Brezanóczy Pál püspök, apostoli kormányzó összefoglalta az elhangzottakat, megköszönte a bizottság vezetőinek és tagjainak eddigi munkásságát, értékes javaslataikat és hozzászólásaikat, majd az ülést bezárta.