Új Ember, 1967 (23. évfolyam, 1-53. szám)

1967-12-03 / 49. szám

Készpénzte­ bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint Fsegetessi Könyvtár A bíboros lelkiismereti válsága Az a gyötrődés, ahogyan maga mondja: lelkiismereti dráma, amely a zsinaton a hit és az atheizmus problémáinak tárgyalása alatt korunk egyik leghaladóbb szellemű főpapjá­ra, Léger montreali bíboros-ér­sekre rászakadt, nem csupán őt kényszerítette rá, hogy le­mondjon rangjáról és hivata­láról s egyszerű missziós szer­zetesként utazzék Afrikába leprásokait ápolni, de minden mai keresztény előtt felvet egy kérdést, amely lényegét érinti minden megújhodási tö­rekvésnek, aggiornamentónak, főként pedig a párbeszédnek, amelyet az egyház és a keresz­tény lélek a világgal folytat. Hogyan lehet érthetővé tenni a hitet a világ előtt, hogyan le­het megéreztetni az evangé­lium lényegéből, értékéből, mélységeiből valamit az Is­tentől elfordult, az egyház iránt közömbös vagy vele szemben álló százezrek, sőt milliók számára? Hogyan le­het ráébreszteni az ember végső céljaira, életének a ha­lálon is túl­nyúló értelmére azok figyelmét, kiknek szeme, lelke rátapad a mindennapok örömeire és gondjaira? Mi az a mód, amelyben leghatható­­sabban lehet megismertetni Krisztust, az ő jelenlétét az egyházban és a hívők lelké­ben? Az üzenet, amely a nyitott szellemű főpap lelkében a zsinati aulává átalakított Szent Péter templom boltívei alatt megrendült, mindnyájunknak SZÓL Az Úr nem szavakat kí­ván tőlem, tőled, mindnyá­junktól, akik tanítványainak valljuk magunkat, hanem cse­lekedeteket. A szó fontos, nél­külözhetetlen, de nem ele­gendő. Krisztust hirdetni kell igével, tisztán, pontosan, téve­désektől mentesen megfogal­mazott tételekkel, hirdetni kell a tudomány és a művészet esz­közeivel, a katedrálisok ég felé lendülő tornyaival, Raffael és a legmodernebb nonfiguratí­vok formáival, színeivel, Bach és Kodály muzsikájával. Mégis, mi az, amiből leg­tisztábban, legegyszerűbben és legtöbbet megért a kívülálló, a vallástól elfordult vagy azzal szembefordult ember Krisz­tusból? Valóban: a névtelen misszionárius munkája, aki gyengéd szeretettel hajol a leg­­elhagyottabb néger leprás üsz­­kösödő sebei fölé és vigasztaló szóval gyógyírt tud csordítani a szív még jobban sajgó se­beire. A misszionárius, aki leprá­­sokat ápolt Afrikában, Therese anya, aki felszedi az utcáról az éhező gyermekeket, haldokló öregeket Indiában, a lelkes fiatalok, akik földet művelni tanítják Dél-Amerika nyomor­gó indiánjait. Európa és a fe­hér nemzetek között pedig azok, akik, legyőzik magukban a sokféle álorcában járó önzést és gyűlölködést, átadják szívü­ket, ajkukat, szemüket, kezü­ket Krisztusnak, hogy belé­jük költözzék, ő nézzen, szól­jon, cselekedjék bennük és ál­taluk. Alkotás, intézmény — mind keret Ruha, amelybe az egy­ház az adott korban beleöltö­zik. A lélek. Krisztus azonban a szeretet cselekedeteiben va­lósul meg kifelé sugárzó, szíve­ket hívogató, utat mutató fény­nyel és erővel. Sinkó Ferenc A lábadozó pápa kérése: —Imádkozzunk a világ békéjéért Az elmúlt vasárnap a pápa ismét megjelent dolgozószobá­ja ablakában és az Úrangyala elimádkozása előtt rövid be­szédet intézett a Szent Péter téren összegyűlt tömeghez. A lábadozó pápa egészségi álla­pota érezhetően javult, hang­ja tisztán csengett, gesztusai is határozottak voltak. VI. Pál biztosította a világot arról, hogy kényszerű elszigeteltsé­gében sincs távol az emberi­ségtől, s minden gondjukat-ba­jukat imáiba foglalja. Ismé­telten a világbéke ügyét aján­lotta a keresztények imáiba. Vietnam, Közép-Kelet, Ciprus helyzete aggasztó. A világ még messze van a szilárd és tartós békétől. A békét az erkölcsi erő, a szeretet, és nem a fegy­verek hatalma teremti meg. Ezért kell folyton imádkoz­nunk a világbéke adomá­nyáért, Krisztustól kell kér­nünk azt a Szent Szűz köz­benjárása által. Táviratváltás a Vatikán és a moszkvai pátriárkátus között Üdvözlő táviratot intézett­­a pápa nevében Cicognani bíbo­ros államtitkár Alexejhez, Moszkva és egész Oroszország pátriárkájához 90. születés­napja alkalmából. A távirat szövege — mint ahogy a Kathpress közli — a követke­ző: »őszentsége Alexejnek, Moszkva és egész Oroszor­szág pátriárkájának. — VI. Pál pápa őszentsége, mivel egészségi állapota nem engedi meg, hogy személyesen írjon, engem bízott meg, hogy Szentséged 90. születésnapja alkalmából testvéri és benső­séges szerencsekívánatait tol­mácsoljam. Az egyházaink kö­zötti szeretetteljes kapcsolat­­szerencsés fejlődésének örö­métől áthatva kéri a Szent­atya az Urat, terjessze ki Szentségedre áldása teljessé­gét. Kérem Szentségedet, fo­gadja ezenkívül személyes jó­kívánságaimat és szívből jövő üdvözleteimet az Úrban. Ci­cognani bíboros.« Alexej pátriárka a követke­ző válasz-táviratban mondott köszönetet: »Őszentsége VI. Pál pápá­nak. « Szeretettel az Úrban köszönjük hőn szeretet Szent­séged születésnapunk alkal­mával küldött jókívánságait, amelyet Cicognani bíboros ál­lamtitkár tolmácsolt nekünk. Állhatatos bensőséggel kérjük az Urat, hogy Szentséged egészsége mielőbb helyreáll­jon. Testvéri csókkal és szere­tettel: Alexej Pátriárka.« Nikodim pátriárka, az orosz orthodox egyház külügyi hi­vatalának vezetője, külön táviratban köszönte meg a bí­boros államtitkár szerencse­kívánatait: »Őeminenciája, Cicognani bíboros államtitkárnak. — Őszentsége, Alexej pátriárka, megbízott engem, fejezzem ki köszönetét eminenciád szemé­lyes jókívánságaiért. Testvéri szeretettel az Úrban kívánjuk önnek az égi kegyelem teljes­ségét magas hivatalában.»« & Mese a gránátmadárról írta: Hegyi Béla Hatalmas erdőben élt az erdőkerülő. Az erdő gondját viselte, meg a magáét. Nagy bajuszú volt, csendes. A vada­ké volt és a fáké. Meg minde­né, ami az erdő. Nem szűköl­ködött, nem is búslakodott. Messze volt tőle a falu. Ezt sokáig szerette. De egyszerre észrevette a csendet maga kö­rül. Aznap elhatározta, hogy fog egy seregélyt. A seregély meg tudja tanulni a beszédet. Készített hát egy kalickát. Mi­kor kész volt vele, kifestette, kiverte fényes szögekkel. Az asztalra rakta, úgy gyönyörkö­dött benne. Ezután lépvesszőt állított egy tisztáson, majd hazatért. Első nap reggel kiment megnézni a vesszőt. Érintetlen volt. Más­nap is kiment, de seregély akkor sem volt rajta. Harmad­nap reggel már tudta, nem megy hiába. Azért kiseperte a házat kertestül. Ünneplőbe öl­tözött, a házat zárva hagyta, a küszöbre pedig a kalickát tet­te, nyitva. Ezután elment a tisztásra. Útközben nem nézett semerre, csak az ösvényre, mert mindent rendben akart elvégezni. De a tisztás szélén megállt. Mikor pedig meglátta, amit látnia kellett, remegni kezdett a lába. A vesszőn egy madár verdesett, nem seregély volt, annál sokkal különb. Vö­rös volt a tolla, fekete a lába. A farka díszes, a feje bóbitás. Az erdőkerülő mintha csodát látott volna. Végre megem­berelte magát. — Fogságba estél — mondta a madárnak. — Nem tudom, mi az — vá­laszolta a madár. — Seregélyt akartam fogni, hogy beszédre tanítsam, nem téged. Rólad nem tudom, mi vagy. Mesebeli madár, bizto­san. — Nem. Gránátmadár va­gyok. — Hazavinnélek és kalická­­ba tennélek. Akarsz-e halam élni? — Akarok — mondta a ma­dár. Az erdész hazavitte. A ma­dár szépen besétált a kalická­­ba, az erdész pedig az asztalra tette. Aznap tudták meg, ki ki­csoda. Az erdész megmutatta a szerszámait a madárnak. El­magyarázta, melyikkel mit művel. Megmutatta a fészert az állatbőrökkel. A padlást a szénával Pincét a belevalók­kal. Este meggyújtotta a lám­pást, kinyitotta neki a szek­rényt és sublódot. Megvetette az ágyat. Játszott neki a kis tükrével. A gu­nátmadár für­gén követte az embert és egy­re csak ámuldozott. Az erdőkerülő elköltötte a vacsorát. Utána pipára gyűj­tött. Akkor a madár kezdett mesélni Úttalan régi mezőkről, szirtekről, vízről, szélről. Váro­sokban lakó rengeteg ember­ről. Az erdőkerülő tudta már, hogy a madár mindenütt járt, ahová ő csak vágyott. Halott becserkészetlen vadról, elűzött emberről. Hallott kiveszett óri­ásokról, virágzó tanyáról. Hal­lott jó és gonosz madarakról, jó és gonosz cselekedetekről. És lám, most az erdőkerülőn volt az ámulás sora. Késő éj­szakáig beszélgettek. Ember és madár nagyon megkedvelte egymást. Pedig azon igyekez­tek, hogy ezt ki ne nyilvánít­sák. Mindketten röstelték vol­na egymás előtt. Attól a nap­tól kezdve a gránátmadár el­kísérte az erdőkerülőt minden útjára. Kedvelték azt a tisztást is, ahol először találkoztak. Az ember végezte a munkáját, a madár mindenhová követte. Az ember sokat tanult a ma­dártól, így megismerte a ma­darak gondolatait. Ezeket sza­vakkal nem lehet kifejezni. Túl sok bennük a szárnyalás­ról és a lélekről szóló. A ma­dár pedig megtanulta becsülni a számára mihaszna dolgokat is. Számba vette a változást, örült a gyarapodásnak. Meg­szerette a gondot, a törődést. Mégis, a madár madár maradt, az ember ember. Megvolt hát, amire az erdőkerülő áhítozott. Sőt, jóval több is annál. Szinte éjjel-nappal együtt lett volna a madárral. Később azonban megsejtette, hogy ez nincs egé­szen rendjén, így gondolko­zott: — Nagyobb öröm lenne mindkettőnknek, ha ritkábban találkoznánk. Akkor egyre több jót fedeznénk fel egymás­ban. De ehhez nem volt elég ereje. Túlságosan soká élt egyedül. Ezenfelül észrevette a madár lassú kókadozását. Le­fogyott tolla felboglyosodott. Az erdőkerülő faggatta. A ma­dár szótlan volt, sokáig nem árulta el, mi bántja, — örülök, hogy megismer­telek — mondta végül. Szere­tem a házadat. Szeretem a ka­lickát. Máig sem tanultam meg nálad, mi a fogság. De én már régen nem ettem. Nagyon éhes vagyok. Kérlek, adj ennem. Az erdőkerülőt bántotta a dolog. Elfeledkezett a gránát­madár etetéséről. Megkérdezte, milyen ételre vágyik. A madár megnevezte a magokat. — Várj estig — kérte az em­ber —, akkora megszerzem neked. El is ment mindjárt. De a gránátmadár magvait nem is­merte. Helyette mindent, ami csak ehető volt egy madárnak, összegyűjtötte. Este szép tálká­ban tette eléje, hadd egyék. Ám a madár búsan turkált az eleségben. — Sajnálom — mondta —, de én ebből semmit sem tudok megenni. Az erdőkerülő elhatározta, hogy a föld alól is előkeríti az eleséget. Másnap a faluba ereszkedett le. Egész nap járta a házakat. Sok emberrel ele­gyedett szóba, sok házba nyá­jasan betessékelték. Mi taga­dás, jól érezte magát odalenn. Késő este tért meg, nagy bá­tyúval. —­­Most aztán kedvedre vá­logathatsz — szólt, amikor a tányért elébe tette a madár­nak. Nagyon remélte, hogy enni fog belőle. De a madár most is csak téblábolt. — Nem, ez nem az én elede­lem — mondja. Az erdőkerülő elkeseredett. Harmadnap is útnak eredt. Be­járta a messzi környéket, sok emberrel parolázott. Talán örömesí lent maradt volna to­vább is, ha a gránátmadár sor­sa nem szomorította volna. Mert a gránátmadár eledelét senki sem ismerte. Ezért csak egy marék ritka csemegét ho­zott haza. De hiábavaló volt ez is, a madár tovább gunnyasz­­tott. Akkor éjszaka az ember nem tudott aludni. Reggel azt mondta a madárnak: — Nem tartalak tovább. Ha magad megtalálod a táplálé­kod, menj el. — Ha itt maradok, éhen ve­szek — mondta. — Engedj­e! — Mondtam, menj, ahová akarsz. Én kevés voltam ahhoz, hogy megtartsalak. Tudta, el kell bocsátani a madarat, különben most kez­dődnék számára a fogság. A madár egy percig habozott. Aztán mégis a repülést válasz­totta. Kitipegett a küszöbig, onnét visszanézett az erdő­kerülőre, ám az erdőkerülő kérte, vegye le róla a szemét. Félt, hogy meghal a bánattól. A gránátmadár nem is nézett többet hátra. Óvato­san szárnyra kapott és elhagy­ta a vidéket. Egyszer mintha mégis visszafordult volna. De egyre távolodott, végül eltűnt. Az erdőkerülő sokáig nézett utána. Aztán letekintett a völgybe, ott volt a falu. Más­nap lement meglátogatni új is­merőseit. Jól érezte velük ma­gát, köztük vigasztalódott. De gyakran gondolt az elmúlt dol­gokra is. Ilyenkor­­"’"it a ka­­lickával szemben, nézte. König bíboros Bukarestben König bíboros, bécsi érsek Justinian, a román­ ortodox egyház feje meghívására Bu­karestbe érkezett — jelenti a Kathpress. A repülőtéren Jus­tinian pátriárka, valamint a román-ortodox egyház magas személyiségei fogadták. Foga­dására megjelent a repülőté­ren az ország két katolikus püspöke, Márton Áron és Pietro Plesca is. Elkísérte útjára König bí­borost Josef Kondrinewitsch professzor, a keleti egyházak bécsi szakértője. A bécsi ro­mán-ortodox közösség lelki­gondozója, George Moisescu professzor, szintén Bukarest­be utazott ez alkalommal. Kö­nig bíboros ötnapos bukares­ti tartózkodása alatt Justi­nian pátriárka személyes ven­dégeként a pátriárkátus szék­házában lakott. A bécsi érsek romániai tar­tózkodása során találkozott és hosszasan elbeszélgetett az ország két katolikus püspöké­vel, Márton Áronnal és Pietro Plescával. Hivatalos látoga­tást tett a bukaresti Egyete­mi Teológiai Intézetben, ahol hangversenyt rendeztek tisz­teletére, utána pedig Justi­nian pátriárka adott számára hivatalos fogadást. Megláto­gatott ezután König bíboros az ország különböző részében néhány férfi- és női kolostort, majd számos pátriárkátusi intézményt tekintett meg, így a pátriárkátus nyomdáját, va­lamint kegytárgyakat előállí­tó műhelyt. Elutazása előtti napon a ro­mán minisztertanács kulturá­lis csoportja főtitkárával, Du­­mitru Dogaruval találkozott és folytatott beszélgetést. Kö­nig bíboros pénteken, novem­ber 24-én visszaérkezett Bécs­­be. Katolikus hetilap 1967. december 3. XXIII. évfolyam 49. szám Meghalt Pétery József pü­spök Pétery József püspök, életé­nek 77., áldozópapságának 55. míg püspökké szentelésének 25-ik évében, szombaton, no­vember 25-én az Úrban csendesen elhunyt. Pétery Jó­zsef, 1890. június 21-én Mis­kolcon született és középisko­lai tanulmányait Egerben, a ciszterciták gimnáziumában jeles eredménnyel végezte. A fiatal papnövendéket Samassa József bíboros, egri érsek, az innsbrucki egyetemre küldötte, teológiai tanulmányainak el­végzésére. 1912. december 29-én szentelték pappá és en­gedélyt kapott arra, hogy to­vábbképzés céljából még egy évig Innsbruckban maradhas­son. 1913. dec. 22-én a teoló­giai tudományok doktorává avatták. Visszatérve Egerbe, főpásztora bizalmából mind­járt teológiai tanárrá és a pap­növendékek tanulmányi fel­ügyelőjévé nevezték ki. Ugyanakkor az egri kórházban az irgalmasnővérek lelkipász­tora lett. 1916-ban az egri Hit­­tudományi Főiskolán profesz­­szor, míg 1921-ben a papnö­vendékek lelki igazgatója lett. Ebben a minőségben, illetve megbízatásában 18 éven át mű­ködött 1925-ben pápai kama­rás­ címmel tüntették ki. 1929- ben a pesti egyetem bekebele­zett hittudora lett. 1928-ban Szmrecsányi Lajos egri érsek az egri főkáptalan tiszteletbe­li kanonokjává nevezte ki és 1929-ben tényleges kanonok. Ugyanakkor az egri plébánia vezetését bízták rá. 1940-ben egervári préposti címmel tün­tették ki, majd 1942. szeptem­ber 24-én XII. Pius pápa püs­pökké emelte. Temetéséről — lapzártáig — nem történt in­tézkedés. (M. K.). A külügyi bizottság ülése A Magyar Római Katolikus Püspöki Kar külügyi bizottsá­ga november 21-én délelőtt Vall órai kezdettel ülést tar­tott az Actio Catholica Orszá­gos Elnökségének központi irodájában. A külügyi bizott­ság ülésén Brezanóczy Pál püspök, apostoli kormányzó, a bizottság elnökével az élen megjelentek a bizottság ösz­­szes tagjai. Jelen volt: Ijjas József püspök, apostoli kor­mányzó, a bizottság helyettes elnöke is. A püspök-elnök megnyitó szavai után Várko­­nyi Imre prépost, kanonok, a külügyi bizottság ügyvezető főtitkára tartotta meg referá­tumát az 1966—67-es munka­évről és terjesztette elő az ál­talános szempontokat az 1967— 1968-as munkaévre. A beszá­moló után Szántay István, a külügyi bizottság főtitkárhe­lyettese ismertette az 1968. évi részletes terveket. Ezután a főtitkári és főtitkárhelyettesi beszámolók felett élénk eszme­csere indult meg, amely igen sok hasznos és a munka szem­pontjából fontos kiegészítő ja­vaslatot jelentett. A főtitkár­­helyettes a továbbiakban elő­terjesztést tett a Szent Pálról elnevezett Otthon Szálló fel­újítási munkálatairól és annak költség-kihatásairól. Az ülés 4. pontjaként a külügyi bizott­ság anyagi természetű ügyei, költségvetése, zárszámadása kerültek megvitatásra. Végül a bizottság minden kérdésben határozatot hozott, amelyek után Brezanóczy Pál püspök, apostoli kormányzó összefog­lalta az elhangzottakat, meg­köszönte a bizottság vezetői­nek és tagjainak eddigi mun­kásságát, értékes javaslatai­kat és hozzászólásaikat, majd az ülést bezárta.

Next