Új Ember, 1968 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1968-01-07 / 1. szám
A karácsonyi lemezvásár kétségtelenül legszebb újdonsága a kiváló lengyel zeneszerző, Krzysztof Penderecki Lukács-passiója volt (»Passió et mors Domini nostri Jesu Christi secundum Lucum«). A nagyszabású, másfélórás terjedelmű mű huszonnégy tételből áll. Csak a legszebbeket idézem cím szerint: »O crux, ave« (»Üdvözlégy, Kereszt), »Deus meus, Deus meus« (»Istenem, Istenem«), »Jerusalem, Jerusalem«, »Et bajulans tibi crucem« (»És magadra vetted keresztedet«), »Ibi crucifixerunt eum« (»Ott megfeszítették őt«), »In pulverem mortis deduxistime« (»A halál porába vetettél«), »Stabat Mater Dolorosa« (»Állt a Fájdalmas Anya«), »In te Domine speravi« (»Benned, Uram, reményem«). A szerző szövegrészleteit részben Szent Lukács evangéliumából, részben a Római Breváriumból, részben meg a zsoltárok világából merítette. Érdemes a lemezhez csatolt bevezetőt idéznünk: »A Passiónak a középkori misztériumjátékokból keletkezett formája a renaissance-ban vált népszerűvé, amikoris — többek közt —■ Jakob Obrecht és Orlando di Lasso művelték. A nagyszabású oratórium felé fejlődve, a barokkban mindinkább egyéni formát nyert, amit oly mestereknek köszönhetünk, mint Telemann vagy Johann Sebastian Bach, kinek két ránkmaradt passiója (a Máté-, és a János-passió) a műfaj felülmúlhatatlan remeke. Nemrégen mindenütt hangoztatták, hogy a Passió halott, történelmi forma már, mely a Bach halálát követő hanyatlás után soha többé nem támadhat fel. Kristóf Penderecki Passiója annál inkább meglepetést keltett, mivel a fiatal lengyel zenésznemzedék vezető komponistája mind ez ideig avantgardista törekvéseiről volt nevezetes. A szerző váratlan visszatérése a hagyományokhoz csodálattal töltött el egyeseket, másokat haraggal. Saját esztétikájának elárulásával vádolták. Csupán Penderecki alkotómunkájának mélyebb vizsgálatakor derül ki, hogy e fordulat egyáltalában nem volt váratlan, s épp nem volt fordulat, hanem evolúció, melynek lehetősége előző munkáiban is ott rejlett már. A művet 1966 március 30-án mutatták be először a münsteri dóm 700 éves fennállása alkalmából, Lengyelországban pedig Krakkóban, az állami filharmonikusok koncertházában, majd a Wawel várudvarán. A mű lenyűgöző erejű, a modern zeneirodalom talán legfontosabb remeke. Visszatalálás a szakrálisba, de nem mellékösvényen vagy kerülő úton, hanem épp a teljes realitás útját járva. Penderecki népe és kora minden szenvedését összegezve talált vissza a kereszt örökkévalóságába. A mű vallásos, emberi és művészi helyét ma még lehetetlen világosan látnunk. Csak egy biztos: korunk problematikájának gyökeréig hatol, s beláthatatlan fontosságú. Pilinszky János Békéltető küldöttség Nigériában Afrika legsűrűbb népességű országát, Nigériát, hosszú hónapok óta testvérháború pusztítja. Az ország keleti részének lakossága, az ibók törzse szembe fordult az ország többi részével és Biafra néven külön államot akar létesíteni. A Szentatyát, aki milánói bíboros korában — amint a vatikáni rádió mondotta — »felejthetetlen utazásai keretében személyesen is megismerte Nigéria népeit, rendkívül aggasztja a testvérháború, amely már eddig is majd kétszázezer halálos áldozatot követelt. Karácsony előtt ezért miszsziót küldött Nigériába. A küldöttség kéttagú — egy francia és egy ír prelátus —, akik a helyi, nigériai püspöki karral együttműködve kívánják feladatukat teljesíteni. A vatikáni rádió hangsúlyozta, hogy a Szentatya nem akar beleavatkozni a vita lényegébe. A misszió feladata: »munkálkodni a fegyveres összetűzések és új rombolások megakadályozása érdekében, segítséget nyújtani a szükségben levőknek és felszárítani a könnyeket.« Az öreg hölgy rózsái Az öreg hölgy kertjében tavasztól késő őszig nyíltak a rózsák. Néha küldött belőlük, dobozban, szárukat nedves vattába burkolva, postán. Most már nem küld többet. Nincsenek rózsái többé. Nincs, ahol nyílhatnának, kertje sincs többé az öreg hölgynek. Nem volt nagy kert. Alig volt nagyobbacska, mint az a kis földdarab, a ház falától a kerítésig, az öreg hölgy ablaka alatt. Tele rózsával tavasztól őszig. De a Farkas már régen fente a fogát azokra a rózsákra. Igazában nem is a rózsákra. A kertre. A földre. A földjére. Mert a kert földje az övé volt. Megvette. A házat ugyanis, és vele a telket, természetesen, eladták neki, még az öreg hölgy férje, azzal a kikötéssel, hogy az öreg hölgynek élete végéig lesz egy szobája a házban. Egy szoba, a hozzá valóval. Ahol főzhet, ahol mosakodhat. A rózsákról nem esett szó a megállapodásban. Sem a rózsákról, sem a kertről, sem a kerítésről. Ki gondolta volna, hogy a Farkasnak egy szép napon szemet szúrnak a rózsák, étvágya támad a kertre, bosszúságot okoznak a rácsok közt a rések a kerítésen. Hiszen azt sem tudták róla, hogy farkas. Báránybőrben járt, bárányszavakkal beszélt, báránymosollyal mosolygott. És az öreg hölgy világéletében szerette a bárányokat, és bízott a bárányokban. Sosem hitte volna, hogy a bárányból egyszer csak, miért, miért nem, kibúvik a farkas. Bárány korában még a Farkas is szerette a rózsákat. Hanem attól fogva, hogy megszületett és növekedni kezdett benne a farkas, egyre azt számolgatta magában, mennyi kelkáposzta teremne azon a tenyérnyi földön, ahol egyelőre rózsák teremnek. Örömet az öreg hölgynek, és mindenkinek, akinek az öreg hölgy küld belőlük. Dobozban, postán, szárukat gondosan nedves vattába csomagolva, hogy el ne hervadjanak az úton, amíg a címzettig érnek. Nem is hervadtak el: a nedves vatta, meg az öreg hölgy szeretete életben tartotta őket. Az a kert voltaképpen az enyém, gondolta a Farkas, amikor már végleg nem volt bárány a szívében. És gondolatban kiirtotta a rózsákat, kelkáposztát, káposztát, sárgarépát, salátát ültetett a helyükbe. Olyasmit, aminek haszna van, amit meg lehet enni. Mert amióta a Farkas szívében meghalt a bárány, egyre azon törte a fejét, miből lehet hasznot csinálni. Kivált rózsák helyett. Az öreg hölgynek azonban nem mert szólni. Ezt még egy farkas sem képes megmondani egy öreg hölgynek, aki szereti a rózsáit. Mit mondjon neki? Mondja azt: gyűlölöm a rózsáidat? Mondja azt: gyűlölöm az örömödet? Gyűlölöm a békességedet? Azt, hogy bárány vagy, bárány maradtál, amikor én farkassá változtam? Hogy kelkáposztát akarok magamnak a te rózsáid helyett? Mindnyájunk rózsái helyett, hiszen a rózsa mindenkié, ha a te kertedben, illetve az én kertemben áll is, mert a rózsa azé, aki gyönyörködik a színében, élvezi az illatát, a kelkáposzta viszont egyedül csak azé, aki megeszi, vagy eladja? Ezt mégse lehetett megmondani. A Farkas tehát nem szólt semmit, hanem az alkalmat várta. Az öreg hölgynek rokonai élnek egy másik városban. Meghívták magukhoz két hétre az öreg hölgyet. Az öreg hölgy búcsút vett a rózsáitól, és elutazott. Akkor a Farkas nekiesett a kertnek, amely az övé volt, mert a házzal együtt azt is megvette, és mind egy szálig kiirtotta a rózsákat. Kelkáposztát ültetett a helyükbe, és káposztát, és egyebet, csupa hasznos, konyhára való növényt. Utána pedig bádoglapokkal vonatta be a kerítést, hogy a házból ne lehessen kilátni az utcára, és az utcáról ne lehessen belátni a kertbe. Egyrészt azért, hogy boszszúságot és szomorúságot okozzon az öreg hölgynek, akit attól fogva, hogy vétett ellene, egyre alattomosabban gyűlölt a farkasszíve mélyén; másrészt azért, hogy akik elhaladnak az utcán, ne láthassák a kelkáposzták kövér botrányát a hajdani rózsák helyén. Elégedett volt a művével. Azt gondolta magában: enyém a kert, megvettem, azt csinálok vele, amit akarok. Ki szólhat ellenem? Azt szeretném látni, hogy valaki ellenem szóljon! Kikérem magamnak, hogy bárki is ellenem szóljon! Jog szerint jártam el! Persze, nem az emberség és a szeretet jogán, és nem is a tapintat és a türelem jogán hanem csak a tulajdon jogán, de valóban jog szerint járt el. Nem ugyan a bárányok Törvényének szelleme, de kétségkívül a farkasok törvényének betűje szerint. Ki vethet rá követ? Az öreg hölgy természetesen nem vet rá követ. Aki a rózsákat szereti, még a rózsák irtóira sem vet követ. A Farkas?ó már sokkal farkasabb lett, semhogy követ vessen magára. Ő titokban talán már az öreg hölgy szobájára feni a fogát. Ki tudja, nem azt fontolgatja-e már hogyan túrhatná ki a házból az öreg hölgyet, miután kertjéből kitúrta az öreg hölgy rózsáit? Néha tükörbe néz, reggel, borotválkozáskor például. Mintha tűzvész volna az arca körül: elpirul a tükör, hogy ezt az arcot kell tükröznie. De a Farkas már ezt sem veszi észre. Nyájas bárányarcot lát a tükörben, és próbál hozzá bárányul mosolyogni. Csak az a két éhes szemfog ne lógna ki olyan árulóan. Az öreg hölgy pedig ül a szobájában, ahonnét még nem túrták ki, és nézi a kertet, ahonnét már kitúrták. Látja a rózsák helyén a kelkáposztákat, de az utcát már nem látja, mert azt a Farkas elvette tőle a bádoglemezekkel. Nem mintha kíváncsi lenne az öreg hölgy; sosem leste, mi történik az utcán, csak éppen szerette a tágasságot, a levegőt, a nagy eget a rózsái fölött. Most nézi a bádoglemezeket, szobája körül ezt a börtönt. Amibe a Farkas zárta. Mert vétett ellene. Mármint az öreg hölgy ellen a Farkas, így bünteti meg, amiért vétett ellene. A maga bűnéért, ami a törvény betűje szerint jogos. De a szeretet szelleme szerint vétek. A kelkáposzták szép kövérré nőnek az egykori rózsakertben. A Farkas voltaképpen azt szeretné, ha a kelkáposztának rózsaíze lenne: ha egy-egy fej kelkáposztával egy-egy rózsát is fölfalna, megenné egy-egy rózsa emlékét, véglegesen, mindörökre. A mások örömének sírján nőtt kelkáposzta azonban keserű. A Farkas mintha sírkoszorúk keserű leveleit rágná, és csak annál jobban forr a szívében a farkasméreg. Az öreg hölgy pedig ül a szobában, egy óriási rózsaerdő közepén. Lehunyja a szemét, és virágzik körülötte a kiirthatatlan rózsaerdő. Vonatok mennek és viszik láthatatlan dobozokban, szeretetbe csomagolva, az öreg hölgy kiirthatatlanul élő, láthatatlan rózsáit. Viszik, hozzák, az ő rózsáit nekünk, a mi rózsáinkat neki. Az elvett öröm helyébe az elvehetetlent. Rónay György Gárdonyi karácsonyi ajándéka Nehezek voltak az első hónapok Gárdonyi Géza számára Devecserben, pedig már sokfelé hányódott, vetődött, és megismerte a fagyoskodást, az éhséget is. Mi egy kis segédtanító? Még jó ruhája sincs. Miből is lenne? Az otthoniakat is segíteni kell, anyját és öccsét. De itt a nélkülözés is keményebb volt, mert nem fordult felé senki barátságos arccal. S aztán tanítani kezdte a szép karácsonyi éneket, melynek szövegét is ő írta, dallamát is ő szerezte. Azon a karácsonyon a gyermeksereg, de a templomi hívek is az új segédtanító dalát fújták az Úr Jézus jászola előtt: »Fel nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett...« Ez a dicsőség azonban soványan kamatozott, még cigarettára való dohánya sem igen volt azon az estén. De ettől kezdve megváltozott a világ körülötte: az emberek barátságosan néztek rá, a pap és a főtanító dicsérték hegedűjátékát, sőt énekszerzésre buzdították. N. M. Giesswein Sándor emléke, avagy létezett-e Vizniczey prelátus A fenti címmel a Világosság legutóbbi számában jelent meg az alábbi megemlékezés a századforduló egyik legérdekesebb és legjelentősebb magyar papi egyéniségéről. A cikk nem katolikus szempontból szemléli és elemzi Giesswein egyéniségét, azonban tárgyilagos hangja miatt szó szerint idézzük.* Thurzó Gábor A szent című kitűnő regényének főhőse, Vizniczey prelátus, aki a kételkedés kötelességét vallja, baloldali kapcsolatot tart fenn és a háború alatt nyíltan antifasiszta nézeteket hangoztat, kétséget támaszt az olvasóban, voltak-e nálunk ilyen katolikus papok, betölthettek-e magas állásokat és kaphattak-e kényes megbízásokat. Nos, volt egy hasonló katolikus pap, s még bizonyára emlékeznek a nevére: Giesswein Sándor pápai prelátusra. A regényről jutott eszembe megnézni, mit ír a működéséről legújabb irodalmi lexikonunk. Kínos meglepetés ért: a lexikon tudomást sem vesz létezéséről. Pedig Giesswein Sándor tudományos írónak sem volt akárki: összehasonlító nyelvészeti, bibliatörténeti és társadalomtudományi munkái jelentek meg magyar, német, francia nyelven, s 1921-ig a Szent István Akadémia elnöke volt. De különösen érdemessé teszi szemünkben közéleti tevékenysége. Az Új Magyar Lexikon (1960) szerint: »Az első világháború utolsó éveiben a háború ellen foglalt állást, kapcsolatot tartott fenn Szabó Ervinnel és a Galilei-körrel. Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom idején a Nemzeti Tanács tagja volt. Az ellenforradalom első éveiben több ízben fellépett a fehérterror ellen.« Ehhez hozzáteszem, hogy főszerkesztője volt 1920—21-ben az Auróra című folyóiratnak, s itt helyet adott Babits, Karinthy, Tóth Árpád Adyt és a század eleji irodalmi megújulásunk több hősét méltató cikkeinek akkor, mikor Császár Elemér és Pintér Jenő folyóiratai nem győzték rágalmazni és becsmérelni a Nyugat íróit. A Katolikus Lexikon éreztető rosszallással emlékezik is meg róla: »Élete vége felé optimista jóhiszeműségében túlságosan közeledett bizonyos radikális körökhöz, amit zokon is vettek tőle.« Még teljesebbé teszik arcképét a polgári radikálisok lapjának, a Világnak egykori búcsúztató cikkei. Az 1923. november 16-i vezércikkből megtudjuk, hogy az első világháború után a második nemzetgyűlésen Giesswein »a baloldalra szorult és itt férfiasan, keményen harcolt Magyarország lelki integritásának helyreállításáért... Így aztán sok keserűségben volt része és a keresztény kurzus híveinek nyomására kénytelen volt tisztjét, a Szent István Akadémia elnökségét elhagyni.« Temetésén Ruppert Rezső, a fehérterror ellen feledhetetlen bátorsággal harcoló országgyűlési képviselő, mint a magyar reformpárt, és magyar békeegyesület elnökét búcsúztatta: »Majd egy életen át hordtad a gúny és szenvedések égető Nesszus-ingét, mert a legjobb keresztények és a legjobb magyarok legjobbika voltál.« Magatartására, helyzetére jellemző, hogy kik voltak barátai. Nos, siratták a magyar szociáldemokrata párt nevében Vanczák János, a La Fontaine Társaság nevében Vikár Béla, a magyar eszperantisták, a magyar feministák és a pacifisták egyesülete. És ne felejtsük, hogy Giesswein a béke és emberszeretet igéit az orgoványi tömeggyilkosság, az Erzsébet kaszinói bombamerénylet vérgőzös idejében hirdette, akkor, amikor az országban gyilkos különítmények garázdálkodtak, s Bangha páterek, Zadravecz atyák uszítottak, hogy egy fényesebb névről, amelyhez szintén az uszítás emléke fűződik, tapintatosan hallgassunk ... Nem tudom, az egyház őrzi-e Giesswein emlékét, feldolgozta-e részletesen a pályáját, de alig van név, amelyre a magyar klérus büszkébb lehetne — ha ugyan Giesswein útja nem egyéni út lett volna — néhány történeti pillanattól eltekintve — eltérő az egykori egyház útjától... Komlós Aladár Az író ama megállapításával kapcsolatosan, hogy az egyház őrzi-e Giesswein emlékét, a magunk részéről azt állapíthatjuk meg: az Új Ember minden alkalmat megragadott, hogy nagy papunk alakját óvja a feledéstől. (Lásd: 1946. aug. 18—25., 1953. okt. 18., 1956. febr. 12., 1957. jan. 4. 1960. jan. 26. számainkat.) Születése kilencvenedik évfordulóján róla írott cikkünk például megállapítja: »Századunk első negyedének legnagyobb katolikus alakjai között kell látnunk őt, az életművéhez és hagyományához kell visszamennünk. Ő az, akit a tevékenységhez látó katolikus politika élő őséül és iránymutatójául tekinthetünk.« Idézett írásunk, miután felvázolta tudományos és közéleti pályafutását, jellemezte hatalmas területeket átölelő polihisztori tudását, részletesen bemutatta a szociológus Giessweint is, akifélelem és elfogultság nélkül vette kezébe Marxot s tanulmányozta át a marxista szakszervezeti mozgalom eredményeit.* A békeharcos Giessweinről több ízben is megemlékeztünk lapunk hasábjain. Hogy a a túllátott országhatárokon — a nemzetek feletti összefogást és egységet látta, annak prófétája volt, sez volt a magyarázata a világbéke mozgalomban való aktív részvételének, noha ezzel személye felé akkoriban (az első világháború alatt) igen sok félreértésre adott alkalmat.« S megírtuk azt is, hogy sírján a Kerepesi temetőben élete és békemunkája jelképéül a dél-amerikai Andesekben levő »Békeszerző Krisztus« szobrának mása áll. »Szellemi és politikai hagyatékát tulajdonképpen fel kellene dolgozni a ma számára« — állapítja meg egyik róla szóló cikkünk. — »Cselekvően is élővé kellene tenni azt, amit ránk hagyott.« A Világosság cikke azt bizonyítja, hogy Giessweinnel kapcsolatos álláspontunk változatlanul időszerű. Napi szentírásolvasás Mily módon lehet a szentíráshoz közeledni, a Második Vatikáni Zsinat tanítja. Először is kijelenti, hogy a bibliát ismerni kell, mert, amint Szent Jeromos mondja, a szent iratok nem ismerése azonos Krisztus nem ismerésével. Szívesen forduljanak tehát a hívők a szentíráshoz. Ez történhet azáltal, hogy a szent liturgiában részt veszünk, ez ugyanis tele van Isten szavával. Történhet azután az egyéni bibliaolvasás által, végül a biblia terjesztésére szolgáló módok által, ilyen a bibliamagyarázat élőszóban vagy nyomtatvány alakjában. Jan 7. Vasárnap. Szentlecke: Pál apostolnak a kolosszabeliekhez írt levele 3, 12—17. — Evangélium: Szent Lukács szerint, 2, 42—52. Jan. 8. Hétfő. Római levél 15, 22—32. Pál útitervei. Jan. 9. Kedd. Római levél, 16, 1—16. köszöntések a római egyház egyes tagjaihoz. Jan. 10. Szerda. Római levél, 16, 17—27. Pál hamis tanítóktól óv, üdvözleteket ad át, befejezés. Jan. 11. Csütörtök. Pál apostolnak a korintusiakhoz írt I. levele, 1, 1—9, bevezetés. Jan. 12. Péntek. I. korintusi levél, 1, 10—27, a pártoskodás helytelen mivolta. Jan. 13. Szombat. I. korintusi levél, 1, 18—31, az evangélium azonos a kereszt hirdetésével. Nyolcan voltak Nem mindennapi család volt, s különösen tragikus volt a sorsa is. A fiatal zsidó, Löb mérnök, aki 1906-ban keresztelkedett meg, menyasszonyát, Jennát, az amszterdami konzervatórium hallgatóját is megismerteti hitével, s mikor megesküsznek, már mindketten keresztények. Nyolc gyermekük születik, négy lány — négy fiú. A mérnök az ekkor holland gyarmat Szumátrában végzi munkáját. Az első világháború végén térnek vissza Hollandiába, ahol az apa a koningshoeveni trapista apátságba jár családjával lelkigyakorlatra. Itt kapja meg három fia a papi hivatást, s rövidesen fel is veszik őket a trapista kolostorba. De az apa nem sokkal azelőtt meghal, hogy legidősebb fia bemutatja első szentmiséjét. Az anya is csak a második fiú, Nivardo primiciáját éli meg. Nyolc gyermekük közül hatan öltötték magukra a szerzetesi öltözéket. A három fiút három lánytestvérük követte: először Lina, a legidősebb, majd az ikrek, Door és Wies. Mindhárman a trapista nővérek koningsoordi kolostorát választották. Kitört a II. világháború, s a Hollandiát megszálló hitleristák 1942. augusztus 2-án megjelentek Koningshoevenben is, a trapista apátságban. Ignác és Nivardo atya alig tudta elmondani élete utolsó szentmiséjét, melyen öccsük, Lino szerzetes testvér ministrál. Aztán feltuszkolták őket egy teherautóra. Ugyanezen a napon a koningsoordi zárdában is megjelentek az SS-ek. Felolvasták a deportálásra ítélt nővérek névsorát, köztük a három Lebtestvér nevét is. Az apácák sorban szentáldozáshoz járultak, majd elbúcsúztak a zárda főnökasszonyától. Az egyik SS-tiszt gúnyosan megjegyezte: — Úgy néznek ki, mintha bálba mennének, olyan derűsek és mosolygósak. És a válasz: — Miért ne? Hisz egyedül az utunkat egyengethetik, hogy minél előbb a mennybe jussunk. Az auschwitzi gázkamra először Linót és Doort, a két nővért s szerzetes testvéröccsüket pusztította el. Majd Ignác és Nivardo atyát várta ugyanaz a sors. Wies nővért, aki csodálatos módon elkerülte az auschwitzi deportálást, a háború borzalmai ölték meg. A legfiatalabb fiú, Jan, aki nem lépett szerzetbe, a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg, nem sokkal a tábor felszabadítása előtt. 21 éves volt. Löb mérnöknek egyetlen gyermeke maradt életben, Paulina, a család legfiatalabb tagja, akinek sikerült elrejtőznie a német megszállók elől. (Syt)