Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)
1970-01-04 / 1226. szám
! Katolikus szemmel A híres, úgy is mondhatnánk, ■í* hogy hírhedt latin mondást, „Extra Hungáriam non est vita” (Magyarországon kívül nincs élet), úgy tartjuk számon, mint az önelégült, a világot ismerni nem akaró és nem becsülő úri magyar sovinizmus jelszavát és életelvét. A Szekfű Gyula Magyar Történetét alaposabban ismerő és olvasgató katolikusokban mindmáig némi röstelkedést váltott ki a kitűnő történetíró fejtegetése, amely szerint az „Extra Hungáriám” — bár protestáns író, Tomka Szász János terjesztette el 1748-ban megjelent világföldrajzával — tulajdonképpen a XVIII. századi barokk jezsuita történetfilozófia által kimunkált nemzeti derűlátás kicsapódása. Tárnai Andornak az Akadémiai Kiadónál a Modern Filológiai Füzetek hatodik számaként most megjelent alapos tanulmányából azonban érdekes tanulságok derülnek ki. Mindenekelőtt az, hogy a mondás, amely először a XV. században bukkan fel az olasz Coelius Rhodiginus enciklopédiájában, nyilvánvalóan a diák kiszólás. Az Itáliában tanuló magyar diákoktól hallhatta, akik úgy látszik, nagyon nélkülözhették a megszokott hazai kosztot és sűrűn — talán öniróniával — emlegették az idézett mondással együtt a pannóniai „ars eoquendit” — szakácsművészetet —, amit, mint afféle humort nem ismerő reneszánsz tudós, komolyan vett és jegyzett le. Ilyen komolyan értelmezett hangsúllyal Wittembergából hozták haza az ott tanuló felvidéki és Sopron környéki protestáns diákok. Az ő közvetítésükkel terjedt el az északi vármegyék szlovák és német polgárai között és lett a nemzeti ébredést megelőző időszakban a sajátos magyarországi patriotizmus, a „hungarus” öntudat kifejezése. A beszűkült, úri, magyar önelégültség jelszavává később vált, különösen azután, hogy Tóth Béla kiásta és felvette 1895-ben megjelent szállóigegyűjteményébe. Radnóti Miklós halálának huszonötödik évfordulójáról országszerte megemlékeztek. A megemlékezés-sorozatok közül tudományos igényességben s a költőről adott kép hitelességében kiemelkedik egy kiállítás, amire plakátok, hirdetések nem hívták fel a figyelmet. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának épületében, a legújabb magyar irodalomtörténeti tanszék folyosóján, kilenc tabló eleveníti fel a tragikus sorsú költő életútját, munkásságát. A nagy gonddal, szeretettel összeállított kiállítás szerény keretek között gazdag, anyagot ad: fényképek, versek, kézirat-fotók segítségével — ha vázlatosan is — képet rajzol Radnóti Miklós egyéniségéről, munkásságáról. Érdekes része a kiállításnak a költő kiadatlan naplójának egy részletéről készült fényképfelvétel, amelyen Radnóti kézírásával olvasható vallomása: „Munka Sík Sándor privátszemináriumában. Négyen dolgoztunk, teázva a nagy professzor lakásán. Baráti Dezső, Ortutay Gyula s Tolnai Gábor. Sík Sándornak sokat köszönhetek. De hisz ezeket az éveket megírja majd valamelyikünk .. .!Kissé zavaró volt a rádió egyébként nívós debreceni ünnepi műsorában az a mód, ahogy a riporternő a Lumen étteremből közvetített lemeztombola „nyerteseit” kezelte. Ezek a „szerencsések” ugyanis jogot nyertek egy-egy soronkövetkező lemez vagy valamelyik jelenlevő vendégművész produkciójának meghallgatására (akik nem nyertek, azok is meghallgathatták) függetlenül attól, hogy a soros zenemű megfelelt-e egyéni ízlésüknek. Ez magában még nem lett volna túl nagy hiba, ha a riporternő nem kérdezte volna meg: tetszik-e a zeneszám. Negatív válasz esetén ugyanis a hölgy meglehetősen furcsán intézte el az „okvetetlenkedőket”, valahogy így: nem baj, ha nem tetszik a soronkövetkező lemez, most ezt fogja hallgatni.. Vidéki közvetítésről, „kiszállásról” lévén szó, belátható, hogy túl nagy készletet nem vihettek magukkal. Ám az „eszi, nem eszi, nem kap mást” bánásmód nemhogy ünnepi műsorhoz nem illő, más alkalommal is elvetendő. Sajnos, ez a szemléletmód másutt, más vonalon is tapasztalható. Üzletekben áruházakban is. Ezért tettük szóvá.gy lengyel lap „Kis lexiko■*-' nában” olvastuk az alábbi meghatározást: Gyermek — olyan lény, akinek nem szabad úgy viselkednie, ahogyan szülei viselkedtek, amikor olyan korúak voltak, mint ő. Az amerikai tanárok szükségesnek tartják, hogy iskolaszereikkel együtt — ha tanításra mennek — pisztolyt is vigyenek magukkal. Mindezt a napjainkban kibontakozó új erőszakhullám eredményezi. Sokan persze nevelési elveikkel nem tudják összeegyeztetni, hogy fegyverrel menjenek tanítani, ezért veszélytelenebb foglalkozás után néznek. Az iskolákban — különösen a középiskolákban — napirenden vannak a lopások és a testi sértések, de gyilkosság is előfordult: Washingtonban például egy 12 éves fiú leszúrta osztályfőnökét. Az iskoláskori gengszterizmus rekordját Chicago tartja, ahol az év folyamán 1035 tanárt támadtak meg a diákok. A támadások olyan súlyos sebesüléseket is eredményeztek, hogy a tanárok kórházi ápolásra szorultak. Az iskolarendszer, a nehezen nevelhető gyerekek számára szükséges intézetek hiánya megnehezíti a harcot a bűnözési hullám ellen. A szenátus iskoláskori bűnözéssel foglalkozó bizottsága kivezető útként az erőszakoskodók gyors elkülönítését jelölte meg, akiket aztán speciális intézetekben e feladatra felkészített, szakképzett tanárok nevelnek majd. A meglevő nevelőotthonoknak azonban többnyire nincsenek meg az anyagi feltételeik ahhoz, hogy ezt megvalósítsák. Pedig ezzel még csak az első, a legszükségesebb lépés történne meg. A fő feladat: azok ellen a hatások ellen harcolni, amelyek — rádióban, televízióban, könyvekben — olyan élményeket nyújtanak a fiataloknak, hogy tizenéves korukra az erőszak része lesz egyéniségüknek. Az egyik francia lap több pszichológusnak feltette a kérdést: melyik ez a mondat, amelyet az emberek általában a legnehezebben tudnak kimondani. A tudós lélekismerők rövid eszmecsere után ezt a mondatot állapították meg legnehezebbnek: „Nincs igazam”. Polgármesterből a lelkész Pieve di Soligo észak-olaszországi város polgármesterét, Mario Gerlint, december 18-án pappá szentelte Vittorio Veneto püspöke, Luciani. A 49 éves polgármester ez év márciusában lemondott tisztségéről és közeli papi szemináriumban fejezte be teológiai tanulmányait. NAPI SZENTÍRÁSOLVASÁS Most, hogy folyamatos szentírásolvasásunk témájával kevésbé illik a karácsonyi időbe, tudnillik éppen Jézus szenvedése van soron — eszünkbe jut Izajás próféta egy jövendölése. Az, hogy aki Messiásnak születik majd, a „fájdalmak férfija” lesz. A kis újszülött is, Jézus, a fájdalmak gyermeke. Egyedüli esetként bölcső helyett jászolban fekszik, őseinek városában szállása sincsen. Hamarosan számkivetettnek kell lennie, hiszen a vérszomjas uralkodó, Heródes király, halálra keresi és ezért minden két évesnél fiatalabb fiúgyermeket lemészároltat. A kis Jézus első gyermekkorát száműzetésben töltötte el Egyiptom földjén. 1970- jan. 4., vasárnap. 1. olv. Sirák 24, 1—4. 12—16, — 2. olv. Efezusi levél 1, 3—6. 15—18. — Evangélium: Szent János szerint 1—5. 9— 14. Jan. 5. Hétfő: Márk evangéliuma 14. 43—52. Jézust elfogják az Olajfák hegyén. Jan. 6. Kedd. Vízkereszt. 1. olv. Izajás 60, 1—6. — 2. olv. Efezusi levél 3, 2 — 3a. 5—6. — Evangélium: Szent Máté szerint 2, 1—12. Jan. 7. Szerda. Márk 14, 53—74. Jézus a főtanács előtt. Jan. 8. Csütörtök. Márk 14, 55— 72. Jézust bántalmazzák, Péter megtagadja. Jan. 9. Péntek. Márk 15, 1—19. Jézus Pilátus előtt. Jan. 10. Szombat. Márk 15, 16— 28. Jézust kigúnyolják, keresztre feszítik* Dogmatika Dióhéjban. Az ember a természet rendjében 1. Az ember a föld ura A mai természettudományos felfogás szerint száz vagy több száz évezreddel ezelőtt különös élőlény jelent meg a Földön: az ember. Az állatok már mind megvoltak. És az ember, ez a késői jövevény, megváltoztatta bolygónk arulatát. Ha valaki repülőgépről végigpillant Földünk felszínén, mindenütt emberi alkotásokat lát: az ember a Föld ura. Az ember más, mint az állat. Első pillantásra gyengébbnek látszik. Amikor a világra jön, tökéletlenek az érzékszervei, nincsenek természetes fegyverei, nem tud gyorsan futni meg úszni, hidegben vagy hőségben hamarabb elpusztul, mint a legtöbb állat. Pusztán biológiai adottságai alapján tehát aligha volna helye az élők világában. Mégis az ember a Föld ura. Növényeket nemesít, veszedelmes állatfajok egész sorát kiirtotta, másokat fogságba vetett és háziállattá szelídített. Sőt, ma már a Földön kívüli világ meghódítására indult. Bármily gyengének látszik is az ember, van egy félelmetes fegyvere: az intelligenciája, értelme ereje. S ez minőségileg különbözik minden állati „értelmességtől”. Képessé teszi az emberi eszközök készítésére és használatára, az elődök tapasztalatainak az átvételére, a jelenség el rendszerezésére és értelmezésére, a fejlődés lehetőségének a felismerésére, és végül: a tudatos önmagáról való gondoskodásra. Intelligenciája révén az ember nagy mértékben független a biológiai célszerűségnek az állatvilág fölött uralkodó törvényétől. Amit az állat megismer, mindig célhoz kötött: azt látja és észleli csak, ami „faja szerint” hasznos a számára. Az ember azonban minden gyakorlati haszon nélkül is képes ismereteket gyűjteni, tisztán a tudás kedvéért, az értelmi gazdagodás öröméért. Bár az ember egyre teljesebb uralmat gyakorol a valóság felett, mégis mindig nyugtalan: sokszor szerencsétlennek, nyomorultnak érzi magát.A kutya és a ló, ha eszik meg alszik, megnyugszik, nem igényel mást, mint ösztönei kielégígítését. Másként az ember mindig újabb igényeket álmodik magának, mintha sohasem tudna megnyugodni. Úgy látszik, hogy mivolta szerint örökös fejlődésre, tökéletesedésre irányul, csak a végtelen elégíti ki. Ugyanakkor tudatában van a végességének: az ember az egyetlen olyan felény, aki tudja, hogy meg kell halnia. De mert a végtelenre vágyik, felveti azt a kérdést is, mi van a halál után. A végtelenség vágya és a végesség tudata feszültséget teremt: az ember tragikus talánynak tűnik önmaga előtt. Van-e értelme az ember létnek? Az egzisztencialisták szerint nincs az ember a természet őrültsége, „elfuserált teremtmény”, tudatos kín. Örökös talány maradunk önmagunk előtt? Nem! Platón óta vallja a bölcselők többsége: lehetetlen, hogy a világban bármi meglevő, teljesen értelmetlen legyen. Kell tehát megoldásnak lennie az ember-talányra is. És ez a megoldás csak a végtelen valamiféle birtokbavétele lehet. Tapasztalati tény, hogy a jelen életben ez nem lehetséges. Tehát e világon kívül kell megvalósulnia, a jelen életen túl. Ha az ember ember marad halála után is, azaz birtokába veszi az idő végtelent, teljes végtelen vágyát még akkor sem tudja kielégíteni önmagában. A végső megoldás csak a túlvilágból jöhet. — Platón szerint: csak az istenségtől jövő kinyilatkoztatás közölheti. A kinyilatkoztatás szükségességét még belátja a bölcselő, de ez számára már a határ. Ezen túl már a vallás világa zárul, ahol nem az értelem világít, hanem az Isten szava. A Misei utca 2. pusszulása Gulácsy Irén emlékére Hiába remélte Budapest lakossága, hogy Rómához hasonlóan nyílt várossá nyilvánítják, a hitleri őrjöngés végső szakaszában Pfeffer von Wildenbruch SS-tábornokot bízzák meg a hivatalosan is erőddé nyilvánított Budapest védelmével. Tízezrek halálát, lerombolt városrészeket, a Duna-hidak pusztulását, éhínséget jelent ez az egyszerű hadászati intézkedés. És a tragédiák között is egyike a legemlékezetesebbnek a Vitéz u. 2. számú ház közel háromszáz halottja. A négyemeletes ház, bár bejárata a Vitéz utcáról nyílt, egyik frontjával a budai Dunapartra, másik frontjával a Fő utcára nézett. Itt lakott Gulácsy Irén is, távoli rokonom, aki annyi emberen próbált segíteni, köztük kiadóján, Farkas Istvánon, Kosztolányi Dezsőnén és többeken. Embermentési akciói miatt a Svábhegyre is idézték, zsidómentéssel vádolva. A Svábhegyről valahogyan visszakerült. S még akkor kért, küldjék neki bujkálni kényszerülőket, nagy lakásában elférnek. Kosztolányi Dezsőnét és fiát küldtem oda. Kosztolányiné „Tüzes cipőben” című emlékiratában megírta, hogy Irén arcán olyan elszántságot látott, amitől megijedt, és nem fogadta el a fölkínált lakást. Gulácsy Irén halálra szánt volt, bebizonyította ezt nemsokára. Az ostrom előtt ugyanis a Nyugati pályaudvartól a Margít-hídon át a Déli vasútig vonatok is jártak a villamossíneken. A Bem téri laktanya elé pedig több vagon lőszert irányítottak, és a bőrüket féltő nyilasok a lőszeres vagonokat a Vitéz utca torkolatába tolták a kukoricakórókkal álcázott rakparti villamossínekre. Mikor a ház lakói, öt híján 300 ember, a vagont fölfedezte, tudta már, hogy egyetlen becsapódó bomba mindnyájukat a levegőbe röpítheti. A történtekről alapos ismereteim vannak, mert nekem is ott kellett volna meghalnom. Gulácsy Irén engem is kért, hogy nagy lakásába költözzem. Véletleneken múlt, hogy nem fogadtam el a meghívást. Mikor azonban a nyilasok 1945. január 12-én elfogtak, egérutat nyerve tőlük, a Vitéz utca 2-be akartam menekülni. A hatalmas, három utcára néző ház helyén ekkor már csak emeletmagas romhalmazt találtam. A 293 lakóból csak három ember menekült meg. A három életben maradott elbeszéléséből tudjuk, hogy Gulácsy Irén meg akarta szervezni, sőt meg is szervezte a lakók védelmét a robbanás ellen. Összegyűjtötte a pince vállalkozó kedvűbb lakóit, és a lőszeres vagonokat visszatolták a nyilas kaszárnya elé. Gulácsy Irén a férfiakkal együtt tolta a vagonokat. De rövid ideig volt csak nyugtuk a Vitéz utcai halálház lakóinak. A nyilasok hamarosan észrevették a cselt, és visszatolták a Vitéz utca 2. elé, azaz a Dunapartra a halálvonatot. És akkor bekövetkezett a katasztrófa. A lőszerrakományba bomba csapott, és a borzalmas detonáció sarkaiból emelte ki a hatalmas háztömböt. A „biztos óvóhelyet” még Gulácsy Irén mutatta nekem, mikor odaköltözésemet szorgalmazta. A Dunáról ideszivárgó talajvíz elszigetelése végett a ház fél méternyi betongyűrűbe volt ágyazva. És az óvóhely fővolt, a földszinten pedig teherautógarázs, amit ez a padló elbírt. A robbanás pillanatában tehát nemcsak az első világháború előtt épített, masszív épület romjai zuhantak az óvóhelyre, hanem az a teherautógarázs is. A pincékben senki élő nem maradt, az előbb említett három kívül tartózkodott. És senkinek még a csontváza sem maradt együtt. A majdnem két év múlva történt exhumáláskor hiába kerestük Gulácsy Irén boltozatos homlokcsont- koponyáját, csak csonttörmeléket találtunk. A 292 halott csontjai egyetlen nagy koporsóba elfértek. Egy nyári napon temettük őket a Farkasréti temető egyik parcellájába. Ruffy Péter mondott rövid búcsúztatót. Possonyi László LÁTTUK A szófiai Szatirikus Színház Vendégjátéka Budapesten emlékezetes esték sorozata volt. A Boján Danovszkij vezette társulat a színpadot Shaw-i értelemben felfogott „szószéknek” tekinti, amely embernemesítő programot ad és a gúny eszközeivel indít el a nézőben tisztulási folyamatot az örök emberi gyengék és feleslegességek felszámolására. Az együttes Sztefan Kosztov: Golemanov című darabjában remekelt. Ez a csúfondáros vígjáték a kispolgári mentalitás ragyogó karikatúrája. Kíméletlenül ostorozza a változó történelmi és társadalmi korszakokban újra és újra felbukkanó törtetét», önzést, üres pózolást, sznobizmust és a karrierizmus minden válfaját. Régen láttunk ilyen kifogástalan, magas színvonalú produkciót a rendező és a színészek tökéletesen átgondolt munkájában megvalósulni. h. b. HALLOTTUK Korunk egyik legjelentősebb Vivalai-kutatója, Angelo Ephnklan vezényelte a MÁV Szimfonikusokat. A kitűnő szakember karmesternek talán, nem a legkiválóbb, de ezen az estén mégis érzékeltetni tudta azt, amit nem minden karmester képes: Vivaldi és Mozart, zenéjének mély áhítatát, azt a csodálatos szintézist, amely hangjegyekben képes kifejezni a világ tökéletességét és az ember szeplőtlen, tiszta örömét. Eszbieta Stefanska-Imkewicz személyében tehetséges lengyel előadóművésznőt ismerhettünk meg. Cembalóestjén a barokk világot tárta elénk mértéktartó tehetséggel, ízlésesen, megérdemelt sikerrel. Olvastuk Pataki Ferenc szerkesztésében újabb pszichológiai mű jelent meg a Gondolat kiadónál, a Csoportlélektan. Tárgya egyike napjaink legaktuálisabb problémáinak, melyet a könyv a következő kérdések alapján dolgoz fel: Mit nevezünk kollektívának, és mit tehetünk egy igazi kollektíva kialakulásáért ! Mikor válik valódi közösséggé egy embercsoport? Milyen tartalmú és formájú tevékenységek segítik elő a közösségek fejlődését? A több mint húsz tudós szociometriai tanulmányait tartalmazó válogatásban Freud tömeglélektani és énanalízise is helyt kapott, melyben a szerző azt fejtegeti, hogy a két legnagyobb tömeg, az egyház és a hadsereg morfológiájából szemléletesen levezethetők a csoportok — és szűkebb körben a közösségek — kialakulásának és aktivitásának komplex feltételei. A könyv tanulságos választ ad a közösségek, csoportok tagjainak — tehát minden embernek — arra a szükségszerűen alapvető kérdésére: hogyan lehetünk minél pozitívabb résztvevői a kis és nagy kollektíváknak, az egész emberi testületinek. Az utóbbi idő hazai könyvterméséből két remek verseskötet emelkedik ki: Vas István Nem számít című kötete s Rába György Férfihangra című válogatása. Vas István mintha kötetének címével is „provokálni’*’ akarna, arra késztet, hogy állást foglaljunk, hogy a költővel együtt járjuk meg a nagy utat, amely az élet apró jelenségeiből és azokon keresztül vezet egyre felfelé. Gunyorosan, keményen ostorozza azokat a megrögzöttségeket, amelyek hátráltatják ezt az előrehaladást, de a kérlelhetetlen kritikus tekintete egyszeriben érzékennyé válik, mihelyt rácsodálkozik a világ szépségére és az emberi élet gazdagságára. Rába György elsősorban sallangtalanságával, a puritán lényegretöréssel szerez emlékezetes perceket olvasóinak. Versei általában a költészetnek arra a fennsíkjára vezetnek, ahol kevesebb az oxigén (megszűnnek a hagyományos képek, értelmezések, szófűzések), ám ugyanakkor minden eddiginél gazdagabb, összetettebb látnivaló tárul elénk. Olvasása jelentős élménnyel ajándékoz meg. ( r. L) Karliczky Margit: Janus Pannonius. A Móra Könyvkiadó Nagy Emberek Élete sorozatának legújabb kötete első költőnk, a latinul verselő Csezmicei János (költői néven Janus Pannonius) kalandos életét ismerteti meg az ifjú olvasókkal. Az érdekes, fordulatos regény a rendelkezésbe álló kevés életrajzi adatot és verset igyekszik úgy felhasználni, hogy az olvasók ne csak a költő életéről, hanem erről az érdekes történelmi korról, s a benne élő emberekről is képet kapjanak. g. m. A Magvető és Szépirodalmi kiadó közös vállalkozásában jelent meg Németh László életművének első kötete, amely Negyven év címmel életrajzi vázlatot, novellákat és a Gyász című regényt tartalmazza. Mindenekelőtt talán magának a kiadói vállalkozásnak a dicséretével kell kezdenünk a könyv méltatását. Németh László valóban olyan európai jelenség, egyetemes gondolkodó, akinek összes műveit érdemes ismét megjelentetni, hogy gazdag eszmerendszere úgy termékenyítse meg az olvasókat, ahogy azt ő maga mindig szerette volna. A Negyven év című pályavázlat, melyet Gábriel Marcel tájékoztatására írt Németh László röviden összefoglalja e nagy életmű minden alkotó vágyát és akaratát, amelynek kicsiny tükörképe a Gyász és a novellák (melyeknek jelentős része kiadatlan volt eddig). Szándéka jelzéséül édemes a bevezető esszé néhány mondatát idéznünk: „De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult, s bennünk is a megvalósulásért küzdő lehetőségét tekintjük, akkor a világtól elhagyva de lelkünkben meg nem törv», amíg bírjuk: ennek * lehetőségnek tömjéneznd mégi»» csak olyasvalami lesz, mint a kai* thauzi imája Istenhez’*, (v. 1.) is Találkozás Horváth Adolf paptanárral, a kiváló botanikussal A harkányfürdői általános iskola, felvette a nagy természettudós, Kitaibel Pál nevét. Az ünnepségre az iskola udvarán emlékművet emeltek a névadónak. Erre az ünnepségre meghívtak egy nyugdíjas pécsi paptanárt, Horváth Adolf Olivért, mint aki a legtöbbet tette Kitaibel Pál emlékének ápolásáért Horváth Adolf kandidátus, a Magyar Tudományos Akadémia botanikusa, a Mecsek növényfölrajzának tudósa. Külföld jobban ismeri nevét, mint a magyar közvélemény. Száznál több dolgozata jelent meg. Munkásságának első tíz esztendejét „A Mecsek hegység és dák síksága növényzete” című könyve őrzi és rövidesen kikerül a nyomdából második, nagyszabású műve, amely huszonöt esztendő kutatásának, mérlegelő vizsgálatának beszámolója. Az akadémia német nyelven adja ki, s ez a mű a legkorszerűbb botanika, mely nemcsak a növényföldrajzi összefüggéseket, a növények társulásait tartalmazza, hanem kirajzolja a sajátos mecseki táj egyedülálló arcélét. — Erdőket és réteket kutattam át komplex módon, tanulmányozva a mikroklímát, a talajviszonyokat — mondja. Hogyan lesz valaki bontanikus? — Fiatal szerzetes tanár voltam — hangzik a válasz — amikor Pécsre kerültem. A ciszterci gimnázium természetrajzi szertárában rábukkantam tudós elődöm és rendtársam, Mayer Mór növénygyűjteményére. Meg kellett menteni. Én rendeztem, s közben olyan feladatok elé kerültem, melyet nem tudtam megoldani. A nagy hírű tudóshoz, Jávorka Sándorhoz fordultam, aki igen kedvesen fogadott és szeretettel igazított útba. Ekkor határoztam el, hogy tovább viszem Mayer Mór örökségét és botanikus leszek. Azt is megfogadtam, ha hozzám fordulnak tanácsért, én is olyan előzékeny és megértő leszek, mint velem volt Jávorka professzor. Édesanyám Bornemissza Gergely egyenes leszármazottja, pécsi származású s én megtértem a városba, idekötődik egész életem. A Mecsek varázsa sohasem engedett el, tanítottam és diákjaimmal jártam ezt a csodálatos tájat. — Első könyvemben feldolgoztam minden emléket, minden művet, amely a Mecsek növényvilágával foglalkozik. Így került bele Massigli Alajos öröké, aki közvetlenül a török után járt Pesten és Pécsett és Pannonico Danubius című műve értékes forrás. Jávorka professzorral megfejtettük Kitaibel Pál ceruzával, mozgó kocsin írt gót betűs jegyzeteit, s ezt is feldolgoztam. Ő fedezte fel a Mecsek uralkodó növényét, az illatos hunyort. Körülbelül 1500 adatot használtam fel Közben nyolcezer lapos herbáriumot gyűjtött Horváth Adolf gyűjteménye ma államilag végett, s a Pécsi Múzeumban őrzik. Horváth Adolf akadémiai jelentései egy fél könyvespolcot töltenek meg. Előtte három hatalmas dobozban a folyóiratok külön lenyomatainak katalógusa. Boltíves szobája jelentős szakkönyvtár s vetítőgépéből csodálatos, alig ismert mecseki növények színes felvételei kerülnek a vászonra. Külföldi útjait nehéz lenne felsorolni, legutóbb Dallasban járt, most Izlandra hívták. Több, mint négyszáz tudóssal tart kapcsolatot, és levelezést. Csendesen, a Pécsi Múzeum szomszédságában húzódó szobájában dolgozik. — Mindig tudták rólam, hogy paptanár vagyok. Sok játéka, hullámvölgye volt életemnek. De egyet mondhatok. Aki egész lelkével munkájánál szenteli magát, az előbb vagy utóbb, de minden körülmények között megmaradhat hivatásánál, mert az eredmény megold minden nehézséget. Csak kitartás és lelkiismeret kell hozzá. M. L.