Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)

1970-10-25 / 1268. szám

4 Egyházdoktorok vagyis egyház­tanítók közt ed­dig csak férfiak nevével ta­lálkozhattunk. Nők nem szere­peltek köztük. A keresztény hit tanítása hivatalosan a fér­fiak monopóliuma volt. De az egyház kimeríthetetlen törté­nete azt bizonyítja, hogy ezt a férfi-egyeduralmat nemegy­szer törték meg kiváló nők, bizonyítva azt is, hogy a Szentlélek ott fű, ahol akar. Az áttörés most már hivata­losan is megtörtént: VI. Pál pápa Tereza de Cepeda y Ahu­­mandá­t és Caterina Beninca­­sá­t, vagyis Avilai Nagy Szent Terézt és Sziénai Szent Kata­lint az egyháztanítók sorába emelte. Mit lássunk ebben a pápai gesztusban? Az egyház elnőie­sedésének fokozódását, ami miatt egészen más értelemben, szociológiai jellegű vizsgálódá­sokból kiindulva a világhírű Bahner professzor évekkel ez­előtt nem ok nélkül panaszko­dott, vagy a nők növekvő tár­sadalmi szerepének és megbe­csülésének jelét? Úgy vélem, inkább ez utóbbit, hiszen a nők közéleti szerepe, a műve­lődés terén kivívott helye je­lentősen hozzájárulhat majd az elkövetkező idők alakításá­hoz s nem kétséges, az egyház szerepének formálásához is a harmadik évezredben. Az ember, akiről a hittudo­mány és a filozófia beszél, az élet valóságában férfi és nő, más-más élettani adottságok­kal, érdeklődéssel és társadal­mi szereppel. Ez a szerep vál­tozhat és változott is a törté­neti korok alakulásával együtt, magában az egyházban is. Kezdete az Angyali Üdvözletig nyúlik vissza. A nő — sokkal inkább, mint a férfi — az élet rokona, a lét szerelmese s azon át minden lét forrása, a Teljes Lét magasztalója az egyházban. Mária Magasztaló Éneke hatásában vetekszik a férfi hittudományi éleselméjű­ségének kápráztató megnyilat­kozásaival. A nők ezzel a ma­gasztaló énekkel ajkukon vo­nultak be az egyháztanítók kö­zé, már Jézus anyjával s ma is tanítanak minket, férfiakat is a bölcsőtől a halálos ágyig Is­ten, az ember, az élet és az örök élet szeretetére. A pápa bizonyára rájuk is gondolt, amikor ezt a két cso­dálatosan tehetséges nőt, az olasz és a spanyol irodalom remeklőit, misztikus élmények átélőit, ezeket a küzdő és te­vékeny nőket az egyház dok­torai közé iktatta. A két női egyházdoktor pápák és kirá­lyok sorsába is beavatkozott, hitük a maguk korában he­gyeket mozdított meg, tehetsé­gük csodálatba ejtette kortár­saikat s az utódokat. De voltak és vannak az egy­háznak tanítónői, doktorai, akik nem írtak könyveket, akiknek nincsenek misztikus élményeik és mégis tanítók, egyháztanítók, amikor imára kulcsolják gyermekeik vagy unokáik kezét, amikor szépre és jóra tanítják őket, amikor jót cselekszenek a családban vagy azon kívül elesettekkel, betegekkel és öregekkel s arra tanítanak minket, hogy min­den bűn, keserűség, csalódott­ság, fájdalom és hiány ellenére is a lét szép és jó, mert Isten­től való. Doktorok ők, tanítók az egyházon belül és kívül, ha nem is alkottak köteteket, ha nevüket nem is kapja szárnyá­ra a világhír. Szigeti Endre­ ­ Nemzetközi újságíró találkozó az Új Ember jubileumán Az Új Ember negyedszáza­dos jubileuma alkalmából a Magyar Püspöki Kar Külügyi Bizottsága az európai katolikus sajtó néhány vezető képviselő­jét baráti találkozóra hívta meg Budapestre, október 11— 14 napjaira. Külföldi vendége­ink vasárnap délelőtt 10 órakor a budai ferencesek Mártírok úti templomában találkoztak először az Új Ember, a Vigilia szerkesztőségének és kiadóhi­vatalának munkatársaival, va­lamint a laptulajdonos Actio Catholica vezetőségével, azon a hálaadó szentmisén, melyet Zemplén György püspök pon­tifikált az A. C. Kapisztrán Kórusának közreműködésével. Ugyanezen a napon este 8 órakor a Püspöki Kar Külügyi Bizottsága ünnepi fogadást adott a Gellért Szálló külön­termében, melyen a találkozó­ra érkezett külföldi újságíró­kon kívül jelen volt: Zemplén György püspök, a Központi Szeminárium képviseletében, az Állami Egyházügyi Hivatal részéről Balló István elnökhe­lyettes, Herling Jakab főosz­tályvezető és Maruzs József csoportvezető, Gál Ferenc a Hittudományi Akadémia dé­kánja és Szennay András az intézet professzora, Timkó Imre püspöki helynök az Opus Pacis és Vitányi György pré­post az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának kép­viseletében, Radó Polikárp professzor a Teológia és Ró­nai­ György, a Vigilia főszer­kesztői, Gyáros László, a Ma­gyar Újságírók Országos Szö­vetsége h. főtitkára, valamint a katolikus intézmények és a testvéregyházak képviselői. A vendéglátók részéről jelen volt Várkonyi Imre prépost­őrka­nonok, az A. C. országos igaz­gatója, Szántay István főtitkár, valamint az Új Ember szer­kesztő bizottságának tagjai. A bensőséges ünnepség kez­detén Várkonyi Imre a laptu­lajdonos nevében mondott kö­szöntőt, üdvözölve az európai, katolikus sajtó jelenlevő kép­viselőit, akik látogatásukkal megtisztelték a jubiláns Új Embert. — Mi tudjuk — mondotta köszöntőjében Várkonyi Imre —, hogy az új ember eszméje és eszménye azoknál, akik az országot ma vezetik, nem min­denben egyezik a mi eszmé­inkkel. De megbecsüljük és őszintének tartjuk, hogy ők az ember oldaláról indulva el, akarják kiformálni azt az em­bert, aki, amikor önmagának javát és boldogságát keresi, egyben becsülettel szolgálja az egész emberi közösséget is. Mi az Isten oldaláról indulunk el, és anélkül, hogy az embert le­becsülnénk, ott találkozunk, ahol az egyes emberért és az emberi közösségért az új em­berekkel és az eszmékkel ne­meset, szépet és boldogítót kell tenni. Ezért, bár a kiinduló pontok nem ugyanazok, mégis vannak találkozások és van­nak lehetőségek a közös mun­kára, a közös szolgálatra. — A mi lapunk 25 évvel ezelőtt is ezt a szolgálatot vál­lalta. Ezt akkor még kevesen merték kimondani és még ke­vesebben merték megfogal­mazni. Pedig enélkül a szol­gálat nélkül egy katolikus lap nem lehet Istennek tetsző és nem lehet eligazító az embe­rek felé azokban a kérdések­ben, amelyek olyan sokszor ve­tődnek fel az emberi lélekben, az emberi szellemben egyaránt. Huszonöt év a felnőtté válás ideje volt. Sokat megéltünk és sokat tapasztaltunk, még töb­bet tanultunk. Most előre né­zünk és sem hitünk, sem jó re­ményünk és bizodalmunk sem­miben sem változik az elkö­vetkezendő időkre sem. Ezután Balló István, az Ál­lami Egyházügyi Hivatal el­nökhelyettese köszöntötte a ju­bileumi ünnepség résztvevőit. A jubiláló lap eddigi munkás­ságát értékelve az alábbiakat emelte ki: — Az Új Ember indulása egybeesik hazánk felszabadu­lásának időszakával. A bekö­vetkezett változások új módon vetették fel az állam és egy­ház viszonyának kérdéseit, s ha eredményekről beszélhe­tünk, hozzáteszem: az egyház oldaláról azok jártak helyes úton, akik vállalták a problé­mák tisztázásának feladatait s a bennük való együttműkö­dést. A Szentszék is elismeri és elismerte a rendezés lehe­tőségeit, s ennek eredménye­ként, mint ismeretes, eddig már­ két részmegállapodást kö­töttünk a Szentszékkel. Az állam és egyház viszo­nyának rendezésében nagy fel­adatok hárultak a katolikus sajtóra. Elősegítenie kellett a papság és a hívek körében az egyház valóságos helyzetének megértését. Segítenie kellett abban, hogy az egyház helyes érdekeinek felismerése hala­dást jelent és bekapcsolódást a dolgozó nép életének fejlődé­sébe. Az Új Ember szerkesztői és munkatársai ebből a mun­kából aktívan kivették részü­ket. Beszédének végén Balló Ist­ván felolvasta a betegsége miatt távol levő Prantner Jó­zsefnek, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének köszöntő so­rait, melyeket az Új Ember szerkesztőségéhez intézett, kü­lönösen kiemelve abban Pén­zes Balduin főszerkesztő mun­kásságát, akit épp ezekben a napokban 60. születésnapja al­kalmából — az Országos Bé­ketanács elnöksége kitüntetés­ben részesített. Hétfőn, 12-én délelőtt külföl­di vendégeink megtekintették a főváros nevezetességeit, min­denekelőtt a Szent István Ba­zilikát és Nagyboldogasszo­nyunk budavári templomát. Délután 5 órakor az Új Em­ber szerkesztőségében szimpo­­zion volt, amelyet Saád Béla vezetett, s melyen Szigeti Endre főmunkatárs üdvözlő szavai után Mgr. Jesus Iribarren tartotta meg bevezető referá­tumát. A Katolikus Újságírók Nemzetközi Szövetségének fő­titkára elismerően értékelve az Új Ember negyedszázados munkálkodását, a jövő fel­adatairól szólva a vezetése alatt álló nemzetközi fórum üzeneteként a következőket tolmácsolta: „Az Önök helyzetében egy 25 éves jubileumát ünneplő katolikus hetilap életében úgy a visszatekintés, mint az előre­tekintés indokolt. Engedjék meg azonban, hogy én ez alka­lommal csupán jövőbeli fel­adataikat vizsgáljam meg rész­letesebben. Újságuk címének gondolatát Szent Pál efezusiakhoz írt le­velében találjuk meg: „az új ember Isten hasonlóságára tiszta igazságban és szentség­ben alkotott teremtmény” (Eph. 4, 24). Rendkívüli fontosságú, hogy Szent Pál az ember megúju­lásának első következménye­ként idézi az igazmondást, a felebarát őszinte tájékoztatá­sát. Ami önöket illeti,­­akik az „újat” képviselik kettős meg­fontolás alapján: azért, mert egy 1945-ben született szocia­lista állam körülményeihez kell alkalmazkodniuk, s mivel a zsinat utáni időszakban élnek, igyekeznek megvalósítani az egyháznak azt az arculatát, amely a II. vatikáni zsinaton született) három területen há­rul Önökre, mint az igazság közvetítőire az olvasók felé, nagy felelősség: 1. N Nem szabad elszigetelni a magyarországi egyházat az egyház általános fejlődésétől. A magyar katolikusok köz­véleménye nem alakulhat úgy, ahogy kellene, ha Önök, mint tudósítók, akik gondolkodásra sarkallják az olvasókat, nem tartják szem előtt, mi történik a keresztény világ többi ré­szén. Meg kell keresniük tudósí­tásaikban és kommentárjaik­ban az arany középutat két el­lentmondó veszély között. Az első: a biztonságérzet hiányának elvetése. A zsinat az egyház tavasza volt, de minden tavasz­hoz magával zuhogó esőket és né­ha — még ha csak korlátozott helyen és rövid időre is — ka­­tasztrófális áradásokat. Mind­annyian a legjobbat várjuk. De nem minden építő jellegű, ami manapság a nyugati világban történik a teológia fejlődését, a papi élet reformját és a hí­vek életét illetően. Mikor egy helyi egyház az Önökéhez ha­sonló helyzetben van, egészen nyilvánvaló, hogy a belső egy­ség megszilárdítása a fő fel­adata. Ilyen körülmények kö­zött nem helyénvaló a bizony­talanság érzését elhinteni, amely magával hozza a hit és az engedelmesség válságát, amely a nyugati országok hí­­vőinek egy részénél tapasztal­ható. A másik veszély az lenne, ha Magyarországot távol tartanák a zsinat után kialakult általá­nos fejlődéstől, ha nem tájé­koztatnák a liturgia, a teológia, az ökumenikus magatartás, a világgal való párbeszéd terén megtett fejlődésről, sem az ezeken a területeken jelentke­ző válságokról. Tájékoztatni mindenről és jól tájékoztatni nehéz feladat. De azok az igazán nagy újság­írók, akik a nagy történelmi korszakok magaslatára tudnak emelkedni. 2. Nem szabad elszigetelni a katolikusokat az élettől és az állampolgári kötelességektől. A közvéleménynek szüksége van arra, hogy feladatairól vi­lágosan meghatározott fogal­mai legyenek, nap-nap után őszintén járulhasson hozzá az Önök országának szellemi és anyagi fejlődéséhez. Adjuk meg Caesarnak, ami Caesaré, de ne szűnjünk meg védeni azt, ami az Istené. Elsősorban a lelkiismereti konfliktusra hivatkozom, amely annyiszor megismétlő­dött a kereszténység húsz év­százada folyamán. Ha fordulat következik be — akár forradalmi, akár nem — a népek fejlődésében, a ki­indulópontra való visszatérés lehetetlen többé. Azok, akik nosztalgiát éreznek a múlt iránt, nem vetnek számot az­zal, hogy a történelem — épp­úgy, mint az égitestek — egy­idejűleg kétfajta mozgást vé­gez: elfordul tengelye körül s tovább halad egy megadott pá­lyán. Biztos, hogy létezik a nemzetek életében is ingamoz­gás, amely egyszer a tekintélyt elismerő helyzetből az egyéni szabadság elismerésének hely­zete felé irányul, vagy vissza; és hogy az olyan jelenségek, mint a feudalizmus, kollekti­vizmus, forradalom, diktatúra, az aranykor vagy a barbárság kora, periodikusan megismét­lődnek. De más megjelenési formában és egészen megújult környezetben jelentkeznek új­ra. A közvéleményt formáló új­ságírók feladata, hogy megér­tessék a katolikus olvasókkal, miszerint a múltba való vissza­térés vágya nem egyéb, mint emberi energiák hiábavaló el­­fecsérelése. A tradíció szükséges, sőt azt mondanám, forradalmi helyze­tekben fokozottan az. Ha van­nak kincsek, melyeket a múlt­ból át kell menteni a jövőbe — és ilyeneket találunk mind a világi, mind a vallásos érté­kek között — a megoldás útja az, hogy az igazságot és a jót állandóan új formákban kell megtestesíteni. Az a „hátrapillantás”, amely Lót feleségének halálát okoz­ta (Gén. 19, 26), olyan kísértés, mely különösen egy bizonyos kisebbséget fenyeget, ponto­sabban azokat, akik tradícióik gazdagsága vagy szellemi fej­lődésük folytán hathatósabban hozzájárulhatnak a jövő épí­téséhez. Az önök feladata ép­pen az, hogy megmutassák, nem azok a „legjobb embe­rek”, akik passzív módon el­fogadják a mások által meg­formált jövőt, hanem azok, akik maguk is mindennap részt vesznek tevékenységük­kel és eszméikkel a jövő épí­tésében. A kereszténység lényeges ér­tékei a történelem bármely po­litikai formációja idején meg­találták a helyzethez való al­kalmazkodás eszközeit. Az egyetlen, Istennel szemben feloldhatatlan ellentmondás az ateizmus. De ahogyan a ma­gyar katolikusok a közjó és a magyar nép szellemi és anyagi fejlődéséért őszintén együtt­működve dolgoznak a többi ál­lampolgárral, és engedelmes­kednek az állam vezetőinek, abban a mértékben Isten is helyet készít magának az Önök hazájában. A katolikusok éppen ezért keressék az aktív részvétel formáit népiek előrehaladásá­ban: a magyarországi egyház ne szakadjon el a magyar haza jövőjétől, mivel az egyház és a haza polgárai ugyanazok, s csak egy oszthatatlan lelkük van. 3. A híveket nem szabad el­szakítani pásztoruktól. A katolikus újságírók egyet­len tollvonással se kisebbítsék azoknak a tekintélyét, akikre Isten rábízta egyháza irányí­tását. Igyekszem magamnak meg­magyarázni, hogy esetenként előfordulnak bizonyos feszült­ségek az egyházi tekintélyek és az újságírók között a köz­vélemény értelmezése kapcsán. A püspök őrködik a tekintély és a történelmi folytonosság felett. Az újságíró inkább a vi­lágban és a mindennapok ese­ményeiben él; a püspöknek el­sősorban a keresztény tanokra van gondja; az újságíró a té­nyekhez kapcsolódik. Mégis időnként az újságíró nehezen tud ellenállni a *a­­(Folytatás 2. oldalon) . 1971-ben összeül a püspöki szinódus közgyűlése Felix Lacambre, a La Croix hasábjain érdekes fejtegetést közöl a szinódusi titkárság ülésével kapcsolatban, felvá­zolva az egyház zsinat utáni szerkezetét, s a világ és az egy­ház legégetőbb kérdéseit. Meg­állapítja, hogy a püspökök 1969-es rendkívüli szinódusán VI. Pál pápa elhatározta, hogy ezentúl minden második esz­tendőben összeülnek a püspö­kök, ám csupán a jelenlegi tit­kársági tanács ülésén dőlt el, hogy az 1971-es gyűlés köz­gyűlés lesz, amin a püspökkari konferenciák képviselői vesz­nek részt Mint ismeretes, a szinódus 1966. december 8-án megálla­pított és 1969. június 24-én módosított alapszabálya há­romféle ülést tesz lehetővé: a közgyűlést, amelyen a püspök­kari konfereciákat számará­nyuknak megfelelő küldött képviseli; a rendkívüli ülést, ezen a püspökkari konferen­ciák elnökei vesznek részt, s a különleges regionális üléseket. Az 1967. évben közgyűlés ült össze 193 résztvevővel, közülük 132 képviselte a püspökkari konferenciákat, 25-öt pedig a pápa jelölt ki. Kívülük jelen volt a 13 keleti pátriárka, 10 szerzetesi elöljáró, valamint a Kúria kongregációinak 13 bí­boros vezetője. Az 1969-es rendkívüli közgyűlésen a püs­pökkari konferenciák 93 elnö­ke, a 13 keleti pátriárka, 3 szerzetes, a Kúria kongregá­cióinak 19 bíboros vezetője és 17 pápai kijelölt küldött vett részt. Hasonlóképpen más és más volt az eddigi ülések napirend­je is. Az első közgyűlés nagyon sok problémát vetett fel, így a kánonjogi reformot, a hit értelmezését, a szemináriumok, a vegyesházasságok és a litur­gikus reform kérdéseit. A rendkívüli ülés csaknem kizá­rólagosan a püpöki kollegia­litás kérdésével foglalkozott Az 1971-es közgyűlés napirend­jét a most összeült titkársági tanács (15 résztvevő küldött közül 12 választott) határozza meg Fontolóra veszik a püs­pöki karok javaslatait, vala­mint figyelembe veszik az idő­közben megalakult teológiai bizottság jelentéseit is. A rendkívüli szinódus mun­kája végén Marty bíboros (a jelenleg szinódusi titkári ta­nács választott tagja) három kérdést vetett fel, éspedig: a papság helyzete, a szentségek és a hit, valamint az igazsá­gosság és a nemzetközi segé­lyezés kérdéseit. A rendkívüli időszak megalkotta az egyház új szerkezetét, a kollegialitás szellemének s a közös munká­nak megfelelően életre híva a szinódusi titkárság tanácsát. Az 1971-es ülésszaknak alkal­ma nyílik majd az önfelmé­résre, s arra, hogy az idők je­leiből levonja a megfelelő ta­nulságot

Next