Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)
1970-10-25 / 1268. szám
4 Egyházdoktorok vagyis egyháztanítók közt eddig csak férfiak nevével találkozhattunk. Nők nem szerepeltek köztük. A keresztény hit tanítása hivatalosan a férfiak monopóliuma volt. De az egyház kimeríthetetlen története azt bizonyítja, hogy ezt a férfi-egyeduralmat nemegyszer törték meg kiváló nők, bizonyítva azt is, hogy a Szentlélek ott fű, ahol akar. Az áttörés most már hivatalosan is megtörtént: VI. Pál pápa Tereza de Cepeda y Ahumandát és Caterina Benincasát, vagyis Avilai Nagy Szent Terézt és Sziénai Szent Katalint az egyháztanítók sorába emelte. Mit lássunk ebben a pápai gesztusban? Az egyház elnőiesedésének fokozódását, ami miatt egészen más értelemben, szociológiai jellegű vizsgálódásokból kiindulva a világhírű Bahner professzor évekkel ezelőtt nem ok nélkül panaszkodott, vagy a nők növekvő társadalmi szerepének és megbecsülésének jelét? Úgy vélem, inkább ez utóbbit, hiszen a nők közéleti szerepe, a művelődés terén kivívott helye jelentősen hozzájárulhat majd az elkövetkező idők alakításához s nem kétséges, az egyház szerepének formálásához is a harmadik évezredben. Az ember, akiről a hittudomány és a filozófia beszél, az élet valóságában férfi és nő, más-más élettani adottságokkal, érdeklődéssel és társadalmi szereppel. Ez a szerep változhat és változott is a történeti korok alakulásával együtt, magában az egyházban is. Kezdete az Angyali Üdvözletig nyúlik vissza. A nő — sokkal inkább, mint a férfi — az élet rokona, a lét szerelmese s azon át minden lét forrása, a Teljes Lét magasztalója az egyházban. Mária Magasztaló Éneke hatásában vetekszik a férfi hittudományi éleselméjűségének kápráztató megnyilatkozásaival. A nők ezzel a magasztaló énekkel ajkukon vonultak be az egyháztanítók közé, már Jézus anyjával s ma is tanítanak minket, férfiakat is a bölcsőtől a halálos ágyig Isten, az ember, az élet és az örök élet szeretetére. A pápa bizonyára rájuk is gondolt, amikor ezt a két csodálatosan tehetséges nőt, az olasz és a spanyol irodalom remeklőit, misztikus élmények átélőit, ezeket a küzdő és tevékeny nőket az egyház doktorai közé iktatta. A két női egyházdoktor pápák és királyok sorsába is beavatkozott, hitük a maguk korában hegyeket mozdított meg, tehetségük csodálatba ejtette kortársaikat s az utódokat. De voltak és vannak az egyháznak tanítónői, doktorai, akik nem írtak könyveket, akiknek nincsenek misztikus élményeik és mégis tanítók, egyháztanítók, amikor imára kulcsolják gyermekeik vagy unokáik kezét, amikor szépre és jóra tanítják őket, amikor jót cselekszenek a családban vagy azon kívül elesettekkel, betegekkel és öregekkel s arra tanítanak minket, hogy minden bűn, keserűség, csalódottság, fájdalom és hiány ellenére is a lét szép és jó, mert Istentől való. Doktorok ők, tanítók az egyházon belül és kívül, ha nem is alkottak köteteket, ha nevüket nem is kapja szárnyára a világhír. Szigeti Endre Nemzetközi újságíró találkozó az Új Ember jubileumán Az Új Ember negyedszázados jubileuma alkalmából a Magyar Püspöki Kar Külügyi Bizottsága az európai katolikus sajtó néhány vezető képviselőjét baráti találkozóra hívta meg Budapestre, október 11— 14 napjaira. Külföldi vendégeink vasárnap délelőtt 10 órakor a budai ferencesek Mártírok úti templomában találkoztak először az Új Ember, a Vigilia szerkesztőségének és kiadóhivatalának munkatársaival, valamint a laptulajdonos Actio Catholica vezetőségével, azon a hálaadó szentmisén, melyet Zemplén György püspök pontifikált az A. C. Kapisztrán Kórusának közreműködésével. Ugyanezen a napon este 8 órakor a Püspöki Kar Külügyi Bizottsága ünnepi fogadást adott a Gellért Szálló különtermében, melyen a találkozóra érkezett külföldi újságírókon kívül jelen volt: Zemplén György püspök, a Központi Szeminárium képviseletében, az Állami Egyházügyi Hivatal részéről Balló István elnökhelyettes, Herling Jakab főosztályvezető és Maruzs József csoportvezető, Gál Ferenc a Hittudományi Akadémia dékánja és Szennay András az intézet professzora, Timkó Imre püspöki helynök az Opus Pacis és Vitányi György prépost az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának képviseletében, Radó Polikárp professzor a Teológia és Rónai György, a Vigilia főszerkesztői, Gyáros László, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége h. főtitkára, valamint a katolikus intézmények és a testvéregyházak képviselői. A vendéglátók részéről jelen volt Várkonyi Imre prépostőrkanonok, az A. C. országos igazgatója, Szántay István főtitkár, valamint az Új Ember szerkesztő bizottságának tagjai. A bensőséges ünnepség kezdetén Várkonyi Imre a laptulajdonos nevében mondott köszöntőt, üdvözölve az európai, katolikus sajtó jelenlevő képviselőit, akik látogatásukkal megtisztelték a jubiláns Új Embert. — Mi tudjuk — mondotta köszöntőjében Várkonyi Imre —, hogy az új ember eszméje és eszménye azoknál, akik az országot ma vezetik, nem mindenben egyezik a mi eszméinkkel. De megbecsüljük és őszintének tartjuk, hogy ők az ember oldaláról indulva el, akarják kiformálni azt az embert, aki, amikor önmagának javát és boldogságát keresi, egyben becsülettel szolgálja az egész emberi közösséget is. Mi az Isten oldaláról indulunk el, és anélkül, hogy az embert lebecsülnénk, ott találkozunk, ahol az egyes emberért és az emberi közösségért az új emberekkel és az eszmékkel nemeset, szépet és boldogítót kell tenni. Ezért, bár a kiinduló pontok nem ugyanazok, mégis vannak találkozások és vannak lehetőségek a közös munkára, a közös szolgálatra. — A mi lapunk 25 évvel ezelőtt is ezt a szolgálatot vállalta. Ezt akkor még kevesen merték kimondani és még kevesebben merték megfogalmazni. Pedig enélkül a szolgálat nélkül egy katolikus lap nem lehet Istennek tetsző és nem lehet eligazító az emberek felé azokban a kérdésekben, amelyek olyan sokszor vetődnek fel az emberi lélekben, az emberi szellemben egyaránt. Huszonöt év a felnőtté válás ideje volt. Sokat megéltünk és sokat tapasztaltunk, még többet tanultunk. Most előre nézünk és sem hitünk, sem jó reményünk és bizodalmunk semmiben sem változik az elkövetkezendő időkre sem. Ezután Balló István, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese köszöntötte a jubileumi ünnepség résztvevőit. A jubiláló lap eddigi munkásságát értékelve az alábbiakat emelte ki: — Az Új Ember indulása egybeesik hazánk felszabadulásának időszakával. A bekövetkezett változások új módon vetették fel az állam és egyház viszonyának kérdéseit, s ha eredményekről beszélhetünk, hozzáteszem: az egyház oldaláról azok jártak helyes úton, akik vállalták a problémák tisztázásának feladatait s a bennük való együttműködést. A Szentszék is elismeri és elismerte a rendezés lehetőségeit, s ennek eredményeként, mint ismeretes, eddig már két részmegállapodást kötöttünk a Szentszékkel. Az állam és egyház viszonyának rendezésében nagy feladatok hárultak a katolikus sajtóra. Elősegítenie kellett a papság és a hívek körében az egyház valóságos helyzetének megértését. Segítenie kellett abban, hogy az egyház helyes érdekeinek felismerése haladást jelent és bekapcsolódást a dolgozó nép életének fejlődésébe. Az Új Ember szerkesztői és munkatársai ebből a munkából aktívan kivették részüket. Beszédének végén Balló István felolvasta a betegsége miatt távol levő Prantner Józsefnek, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének köszöntő sorait, melyeket az Új Ember szerkesztőségéhez intézett, különösen kiemelve abban Pénzes Balduin főszerkesztő munkásságát, akit épp ezekben a napokban 60. születésnapja alkalmából — az Országos Béketanács elnöksége kitüntetésben részesített. Hétfőn, 12-én délelőtt külföldi vendégeink megtekintették a főváros nevezetességeit, mindenekelőtt a Szent István Bazilikát és Nagyboldogasszonyunk budavári templomát. Délután 5 órakor az Új Ember szerkesztőségében szimpozion volt, amelyet Saád Béla vezetett, s melyen Szigeti Endre főmunkatárs üdvözlő szavai után Mgr. Jesus Iribarren tartotta meg bevezető referátumát. A Katolikus Újságírók Nemzetközi Szövetségének főtitkára elismerően értékelve az Új Ember negyedszázados munkálkodását, a jövő feladatairól szólva a vezetése alatt álló nemzetközi fórum üzeneteként a következőket tolmácsolta: „Az Önök helyzetében egy 25 éves jubileumát ünneplő katolikus hetilap életében úgy a visszatekintés, mint az előretekintés indokolt. Engedjék meg azonban, hogy én ez alkalommal csupán jövőbeli feladataikat vizsgáljam meg részletesebben. Újságuk címének gondolatát Szent Pál efezusiakhoz írt levelében találjuk meg: „az új ember Isten hasonlóságára tiszta igazságban és szentségben alkotott teremtmény” (Eph. 4, 24). Rendkívüli fontosságú, hogy Szent Pál az ember megújulásának első következményeként idézi az igazmondást, a felebarát őszinte tájékoztatását. Ami önöket illeti,akik az „újat” képviselik kettős megfontolás alapján: azért, mert egy 1945-ben született szocialista állam körülményeihez kell alkalmazkodniuk, s mivel a zsinat utáni időszakban élnek, igyekeznek megvalósítani az egyháznak azt az arculatát, amely a II. vatikáni zsinaton született) három területen hárul Önökre, mint az igazság közvetítőire az olvasók felé, nagy felelősség: 1. N Nem szabad elszigetelni a magyarországi egyházat az egyház általános fejlődésétől. A magyar katolikusok közvéleménye nem alakulhat úgy, ahogy kellene, ha Önök, mint tudósítók, akik gondolkodásra sarkallják az olvasókat, nem tartják szem előtt, mi történik a keresztény világ többi részén. Meg kell keresniük tudósításaikban és kommentárjaikban az arany középutat két ellentmondó veszély között. Az első: a biztonságérzet hiányának elvetése. A zsinat az egyház tavasza volt, de minden tavaszhoz magával zuhogó esőket és néha — még ha csak korlátozott helyen és rövid időre is — katasztrófális áradásokat. Mindannyian a legjobbat várjuk. De nem minden építő jellegű, ami manapság a nyugati világban történik a teológia fejlődését, a papi élet reformját és a hívek életét illetően. Mikor egy helyi egyház az Önökéhez hasonló helyzetben van, egészen nyilvánvaló, hogy a belső egység megszilárdítása a fő feladata. Ilyen körülmények között nem helyénvaló a bizonytalanság érzését elhinteni, amely magával hozza a hit és az engedelmesség válságát, amely a nyugati országok hívőinek egy részénél tapasztalható. A másik veszély az lenne, ha Magyarországot távol tartanák a zsinat után kialakult általános fejlődéstől, ha nem tájékoztatnák a liturgia, a teológia, az ökumenikus magatartás, a világgal való párbeszéd terén megtett fejlődésről, sem az ezeken a területeken jelentkező válságokról. Tájékoztatni mindenről és jól tájékoztatni nehéz feladat. De azok az igazán nagy újságírók, akik a nagy történelmi korszakok magaslatára tudnak emelkedni. 2. Nem szabad elszigetelni a katolikusokat az élettől és az állampolgári kötelességektől. A közvéleménynek szüksége van arra, hogy feladatairól világosan meghatározott fogalmai legyenek, nap-nap után őszintén járulhasson hozzá az Önök országának szellemi és anyagi fejlődéséhez. Adjuk meg Caesarnak, ami Caesaré, de ne szűnjünk meg védeni azt, ami az Istené. Elsősorban a lelkiismereti konfliktusra hivatkozom, amely annyiszor megismétlődött a kereszténység húsz évszázada folyamán. Ha fordulat következik be — akár forradalmi, akár nem — a népek fejlődésében, a kiindulópontra való visszatérés lehetetlen többé. Azok, akik nosztalgiát éreznek a múlt iránt, nem vetnek számot azzal, hogy a történelem — éppúgy, mint az égitestek — egyidejűleg kétfajta mozgást végez: elfordul tengelye körül s tovább halad egy megadott pályán. Biztos, hogy létezik a nemzetek életében is ingamozgás, amely egyszer a tekintélyt elismerő helyzetből az egyéni szabadság elismerésének helyzete felé irányul, vagy vissza; és hogy az olyan jelenségek, mint a feudalizmus, kollektivizmus, forradalom, diktatúra, az aranykor vagy a barbárság kora, periodikusan megismétlődnek. De más megjelenési formában és egészen megújult környezetben jelentkeznek újra. A közvéleményt formáló újságírók feladata, hogy megértessék a katolikus olvasókkal, miszerint a múltba való visszatérés vágya nem egyéb, mint emberi energiák hiábavaló elfecsérelése. A tradíció szükséges, sőt azt mondanám, forradalmi helyzetekben fokozottan az. Ha vannak kincsek, melyeket a múltból át kell menteni a jövőbe — és ilyeneket találunk mind a világi, mind a vallásos értékek között — a megoldás útja az, hogy az igazságot és a jót állandóan új formákban kell megtestesíteni. Az a „hátrapillantás”, amely Lót feleségének halálát okozta (Gén. 19, 26), olyan kísértés, mely különösen egy bizonyos kisebbséget fenyeget, pontosabban azokat, akik tradícióik gazdagsága vagy szellemi fejlődésük folytán hathatósabban hozzájárulhatnak a jövő építéséhez. Az önök feladata éppen az, hogy megmutassák, nem azok a „legjobb emberek”, akik passzív módon elfogadják a mások által megformált jövőt, hanem azok, akik maguk is mindennap részt vesznek tevékenységükkel és eszméikkel a jövő építésében. A kereszténység lényeges értékei a történelem bármely politikai formációja idején megtalálták a helyzethez való alkalmazkodás eszközeit. Az egyetlen, Istennel szemben feloldhatatlan ellentmondás az ateizmus. De ahogyan a magyar katolikusok a közjó és a magyar nép szellemi és anyagi fejlődéséért őszintén együttműködve dolgoznak a többi állampolgárral, és engedelmeskednek az állam vezetőinek, abban a mértékben Isten is helyet készít magának az Önök hazájában. A katolikusok éppen ezért keressék az aktív részvétel formáit népiek előrehaladásában: a magyarországi egyház ne szakadjon el a magyar haza jövőjétől, mivel az egyház és a haza polgárai ugyanazok, s csak egy oszthatatlan lelkük van. 3. A híveket nem szabad elszakítani pásztoruktól. A katolikus újságírók egyetlen tollvonással se kisebbítsék azoknak a tekintélyét, akikre Isten rábízta egyháza irányítását. Igyekszem magamnak megmagyarázni, hogy esetenként előfordulnak bizonyos feszültségek az egyházi tekintélyek és az újságírók között a közvélemény értelmezése kapcsán. A püspök őrködik a tekintély és a történelmi folytonosság felett. Az újságíró inkább a világban és a mindennapok eseményeiben él; a püspöknek elsősorban a keresztény tanokra van gondja; az újságíró a tényekhez kapcsolódik. Mégis időnként az újságíró nehezen tud ellenállni a *a(Folytatás 2. oldalon) . 1971-ben összeül a püspöki szinódus közgyűlése Felix Lacambre, a La Croix hasábjain érdekes fejtegetést közöl a szinódusi titkárság ülésével kapcsolatban, felvázolva az egyház zsinat utáni szerkezetét, s a világ és az egyház legégetőbb kérdéseit. Megállapítja, hogy a püspökök 1969-es rendkívüli szinódusán VI. Pál pápa elhatározta, hogy ezentúl minden második esztendőben összeülnek a püspökök, ám csupán a jelenlegi titkársági tanács ülésén dőlt el, hogy az 1971-es gyűlés közgyűlés lesz, amin a püspökkari konferenciák képviselői vesznek részt Mint ismeretes, a szinódus 1966. december 8-án megállapított és 1969. június 24-én módosított alapszabálya háromféle ülést tesz lehetővé: a közgyűlést, amelyen a püspökkari konfereciákat számarányuknak megfelelő küldött képviseli; a rendkívüli ülést, ezen a püspökkari konferenciák elnökei vesznek részt, s a különleges regionális üléseket. Az 1967. évben közgyűlés ült össze 193 résztvevővel, közülük 132 képviselte a püspökkari konferenciákat, 25-öt pedig a pápa jelölt ki. Kívülük jelen volt a 13 keleti pátriárka, 10 szerzetesi elöljáró, valamint a Kúria kongregációinak 13 bíboros vezetője. Az 1969-es rendkívüli közgyűlésen a püspökkari konferenciák 93 elnöke, a 13 keleti pátriárka, 3 szerzetes, a Kúria kongregációinak 19 bíboros vezetője és 17 pápai kijelölt küldött vett részt. Hasonlóképpen más és más volt az eddigi ülések napirendje is. Az első közgyűlés nagyon sok problémát vetett fel, így a kánonjogi reformot, a hit értelmezését, a szemináriumok, a vegyesházasságok és a liturgikus reform kérdéseit. A rendkívüli ülés csaknem kizárólagosan a püpöki kollegialitás kérdésével foglalkozott Az 1971-es közgyűlés napirendjét a most összeült titkársági tanács (15 résztvevő küldött közül 12 választott) határozza meg Fontolóra veszik a püspöki karok javaslatait, valamint figyelembe veszik az időközben megalakult teológiai bizottság jelentéseit is. A rendkívüli szinódus munkája végén Marty bíboros (a jelenleg szinódusi titkári tanács választott tagja) három kérdést vetett fel, éspedig: a papság helyzete, a szentségek és a hit, valamint az igazságosság és a nemzetközi segélyezés kérdéseit. A rendkívüli időszak megalkotta az egyház új szerkezetét, a kollegialitás szellemének s a közös munkának megfelelően életre híva a szinódusi titkárság tanácsát. Az 1971-es ülésszaknak alkalma nyílik majd az önfelmérésre, s arra, hogy az idők jeleiből levonja a megfelelő tanulságot