Új Ember, 1973 (29. évfolyam, 1/1383-52/1434. szám)

1973-01-07 / 1. (1383.) szám

Katolikus szemmel AH, ÉLET ÉS IRODALOM karácsonyi számában Koroknai Zsuzsa elgondolkoztató sorait olvashattuk a Heti jegyzet cí­mű rovatban. Többek között ezeket írja: „... oly sokat szenvedünk emberi kapcsola­taink sorvadása miatt Legkö­zelebbi szomszédaink, legköz­vetlenebb munkatársaink — többnyire — idegenek. Régi ba­rátaink, rokonaink számára is ritkán akad pár szűkre szabott percünk. Sietni kell — az idő rohan... Karácsony táján még szaporábban, mint máskor. Az­zal a különbséggel, hogy — ha nem is mindig nemes in­dítékból, ha puszta hagyo­mánytiszteletből is — megpró­bálunk odafigyelni, legalább legszűkebb környezetünkre ... Ha gyermekhittel még levelet írnék a Jézuskának, alighanem azt kérném tőle, hogy ezt a figyelést, a másokra figyelést­­— nemtelen felhangjaitól meg­tisztítva — átmenthessük egész esztendőre.” Valóban szép új esztendei „program”. Magunkra vonat­koztatva: ne mulasszuk el a „felhangoktól megtisztított”, önzetlen szeretetet gyakorolni, amely viszonzást nem vár, és végső soron embertársaink éle­tében kaput nyithat, hogy ők is hasonlóan cselekedjenek. „PETŐFI ÚTJ­ÁN” címmel riport-sorozat jelenik meg a délutáni napilapban. Ebben olvassuk az egykori pápai református kollégium egyik ki­váló tanáráról, Tarczy Lajos­ról többek között a következő­ket: „Méltatlanul feledett név Tarczy Lajosé, aki az első ma­gyar nyelven nyomtatott fizi­ka-tankönyvet megírta...” Anélkül, hogy Tarczy Lajos ál­talunk is nagyra becsült tudósi és emberi kiválóságát kisebbí­teni akarnók, pusztán az igaz­ság kedvéért meg kell jegyez­nünk, hogy az első magyar nyelvű — mégpedig egyetemi szintű — fizika-tankönyv az ő koránál jóval korábban jelent meg, 1777-ben, „A fisikának eleji” címmel Molnár János volt jezsuita szerzetestanár, ké­sőbb szepesváraljai kanonok tollából. A XVIII. század e rendkívül sokoldalú polihisztora egyéb tereken is úttörő volt: előfu­tára a klasszikus verselésnek, 22 kötetes Magyar Könyvházá­val megindítója a magyar fo­lyóirat irodalomnak. „A régi jeles épületekről” szóló köny­vével a magyar nyelvű mű­történetnek és régiségtannak, „Az anyaszentegyháznak törté­neti” négy kötetével pedig a magyar egyháztörténetnek lett a megalapítója. Magyar nyelvű fizikája révén pedig akarva, nem akarva a tudományos nyelvújítást is megindította, s ebbeli érdeméből nem von le semmit a tény, hogy egyes szakkifejezései ( mint például az „egyenlőképpen siető moz­dulás”, a „bujdosó csillagok” bolygók), az „önmagával meg­­sokasított” számok „négyzete” és „kockázata” (azaz köbe) — idők folyamán elavultak. A kezdeményezés érdeme nem avulhat el. KÉTEZER ESZTENDŐ MÚL­TÁN sem vesztette el időszerű­ségét az evangélium és a ke­reszténység eszménye. Nem­csak a zsinat után tapasztal­ható fellendülés a bizonysága ennek, hanem az is, hogy akik korszerűségét és hatóerejét vi­tatják, azért most is mint mér­cét, mint az emberi élet egyik vitathatatlanul nagy és mara­dandó teljesítményét idézik az evangéliumokból kisugárzó szellemiséget. A kitűnő író, Lengyel József, amikor Tolsztoj regényíró mű­vészetét elemzi az Új írásban, néhány mű töredékes voltára ezt a magyarázatot adja: „... Olyan teljes igazságokhoz kellett volna eljutnia, melyet nem bírt volna el az evangé­lium, melyet ő újra fogalma­zott. Túl kellett volna lépni a vallásról, földtulajdonról alko­tott, még oly radikális elveinek határán is, egy sokkal teljesebb és végsőkig menő igazságig, ameddig eljutni csak morálig zárva volt képes, tehát »­elmé­letileg«.” Bármennyire igaza is van Lengyel Józsefnek Tolsztoj megítélésében, a „teljes igaz­ságig” ő sem tud eljutni az evangéliumokat illetően, mert azokat túlságosan evilági, föl­­dies nézőpontból ítéli meg. Az evangélium nem ad társadalmi rendszerezést, ám számunkra a krisztusi példa örök korszerű­sége abban is rejlik, hogy be­lőle indulva és hozzá jutva tudjuk ezeket az ellenérveket vagy vélekedéseket vitatni, il­letve a magunkéval szembesí­teni. Tolsztoj egy hosszú életen át viaskodott az evangéliumi pa­rancsok és a földi adottságok szinte áthághatatlan ellentétei­vel. A kapitalizmus kibontako­zásának evangéliumtalan vi­rágkorában, az aranyborjú imádatának őrjöngései közt, s egy romlott főúri osztály bű­neinek alapos ismeretében ke­reste az evangéliumi utat, a le­egyszerűsödést, az Istennek tet­sző életet. És ha mint családos, többgyermekes apa élete folya­mán nem is vonhatta le a maga számára a végső konzekven­ciákat, halála előtt elmenekült kastélyából, elhagyatva halt meg egy falusi állomáson. Krisztus példája nélkül tehet­­te-e volna ezt? Nem valószínű. De Tolsztoj tudta, hogy az evangéliumi kinyilatkoztatás, a földi életre is szól ugyan, de lényegében az örök életre, a másvilágra szól. Tudta és ekép­­pen cselekedett egy másik vi­lág küszöbén, egy váróterem­ben, a nagy futás után. „PASTEUR SZÜLETÉSNAP­JÁN” címmel igen figyelemre­méltó elmefuttatás jelent meg a hétfői lap hasábjain. Szer­zője leírja, hogy kisdiák ven­dégei voltak, akik csodálatra­méltó tájékozottságról tettek tanúságot — a sporttörténet terén. Azt azonban nem tud­ták, hogy a vendéglátás napja — december 27-e — történe­tesen „a bakteriológia halha­tatlan úttörője születésének 150. évfordulója”. S amikor a kis vendégek pasztőrözött tejet kaptak uzsonnára, a szóba ke­rült „pasztőrözés” kifejezéssel kapcsolatosan a nyolc közül „csak egyetlen egynek rémlett valami arról, hogy az eljárás alighanem a feltalálójáról kap­ta a nevét”. De magáról a fel­találóról nem tudtak semmit. A cikkíró némi rezignációval így folytatja: „örültem volna, ha tudták volna, hogy Pasteur fedezte fel, hogyan lehet a bak­tériumok hatását gyengíteni és a legyengített kórokozókat vé­dőoltásként alkalmazni, s ez­zel ő mondta ki a halálos íté­letet lépfenére, kolerára, ve­szettségre, orbáncra és ezernyi más halálos kórra. Lehet-e ezek után azon csodál­kozni, hogy még kevésbé köz­tudott — Pasteur mélységes vallásossága. S hogy amikor kigúnyolták érte mondván: olyan vallásos, mint egy bre­ton paraszt, azt válaszolta: sze­retnék olyan vallásos lenni, mint egy breton parasztasz­­szony!” A FÉL ÉVSZÁZADOS halá­lozási évforduló alkalmából Gárdányi Géza műveit lapoz­gatván az alábbi érdekes so­rokra bukkantunk a protes­tantizmussal kapcsolatosan: „Micsoda szerencsés felekezet, hogy azon a­z erőtől duzzadó régi szép magyar nyelven be­szélhet az éghez. Én pápista embernek születtem, és szere­tem is az én minden művé­szettel ékes pompás valláso­mat. Csak a latin szó ne volna már benne. A kál­vinista templomban magyar­nak érzem az Istent is.” — Kár, hogy nem érhette meg Gárdo­nyi a vatikáni zsinat liturgikus reformjait. Most még inkább szerethetné „pompás vallását”. Persze, ami az Isten „nemze­tiségét” illeti, e tekintetben Babits Mihálynak van igaza, hogy ő a „magyarok és minde­nek Istene”. „A ZENE a káoszból rendet teremt. Mert a ritmus egy­öntetűséget kényszerít arra, ami eltérő, a melódia foly­tonosságot kényszerít arra, ami darabos, a harmónia pe­dig összeillőséget arra, ami összeférhetetlen.” (Yehudi Menuhin) A „TESTVÉREINK ÍNSÉGBEN” AKCIÓ December 3-án, advent első vasárnapján kezdte meg ez évi munkáját az osztrák egyház­megyékben a „Testvéreink ín­ségben” akció. A nagyszabású gyűjtési mozgalom bevételét részben a fejlődésben elmaradt országok, részben a katasztró­fával sújtott vidékek ínsége­seinek megsegítésére fordít­ják. Tavaly az akció 18,5 mil­lió schillinges rekordered­mény ért el "a­­ komponista biztatta, hogy gyűjtsön. Most arról szeretne beszélni, hogyan jutott el Bar­tók a csángó népdalok világá­hoz. A dalokhoz, melyek mint a források, felszínre hozzák a lélek örömét és bánatát. S a szeretetet. Egy nép kultúrája, hite e dalokban is tükröződik, s áldott legyen aki ezeknek közkinccsé tételén fáradozik. Tóth Sándor Itt el kerekedik egy kerek dombocska .» így kezdődik Márton Szép Ilona balladája a csángóma­­gyarok emlékezetében, az egyetlen vallásos népballada, amely talán a pogány időkre utal vissza, midőn e nép elfo­gadta a hitet, a „bárányt”, aki­nek „fejébe való nyócvan mise gyertya” a hit jelképeként, em­lékeztetve a Bécsi Képes Kró­méban látható szarvas fénylő agancsára. Ezt a balladát „e katolikus-vallásos nép szelídsé­gével magyarázhatóan üdvöz­lésre, mennybe vágyva, lelke legmélyén őriz és hagyományoz apáról fiúra.” És még sok mást: népdalokat, meséket, melyek hajdan a Tarhavas, a■ Sólyom­tár és más hasonló nevű hegy­ről lezúduló patakok partján a nép ajkán születtek. Ezek a tiszta remekművek adnak hírt egy tartományról, Moldváról a Román Népköztársaságban, amely a maga sajátos táji és népi arculatával a mind sűrűb­ben jelentkező érdeklődések középpontjában áll. Csak egyet említek: a „Röpülj páva” nép­­dalversenyen Faragó Laura a csángók földjén gyűjtött két dallal lett az első. — A „Kerek a szőlő levele” és a „Hervad az a rózsa” című az én gyűjtésemből valók — mondja Domokos Pál Péter népzene- és néprajzkutató, mi­közben gyöngybetűkkel teleírt, megsárgult papírlapokat tesz elém. — Petrás Incze levelei. Ismeri őt? Őszintén meg kell vallanom: csak hallottam róla, olvastam, legutóbb Kallós Zoltán „har­matos” könyvében, amelyikben az a sok szép ballada is olvas­ható. — Kettőszázötvenkilenc. Eb­ből százötven Moldvában ter­mett. Belőlük néhányat ismert Petrás, le is jegyzett a múlt században. Az a Petrás, akiről Beke György olyan szépen írja leg­utóbbi könyvében, hogy „csak a szíve és a tudása volt az egész vagyona.” — Igen, s az, akiről 1867- ben egy Moldvában járt tudo­mányos bizottság így referált: „maga a megnyerőség, hazafias és emberi­es érzelmekben dús kebel”. — Ennek a kiváló klé­­zsei minorita szerzetesnek, a néprajz „alázatos szolgájának” az életrajzát megírtam, a Ra­­­jeczky Benjáminnal közösen kiadott Csángó népzene című kötet előszavában. Most a leve­lek kiadását tervezem. Nehéz lenne felsorolni Petrás Incze érdemeit. Elég csak az előbbi kötet népdalanyagát böngész­ni, amelyeknek első része az eredeti, gyűjtő által lejegyzett anyagból került be a gyűjte­ménybe az Akadémia fiókjá­ból, az én jóvoltomból. S míg ezeket hallom, emlékeze­tembe visszatérnek a sorok: ,,Kö­­vecsesz víz martyán van egy lyilys­­om szál.” Élnek az eredeti dalla­mok is, jóllehet Petrás még nem jegyezte le őket. Péter bácsi igen. Az általa közölt 120 népdal úttörő jelentőségű. A kolozsvári egyetem kitűnő nyelvésze, Szabó T. Attila meg is jegyzi: „Domokos a­ klasz­­szikus és az újabb stílusú csángó balladák egész sorának közzétételé­vel a balladakincsnek olyan mére­tű továbbéléséről szolgáltatott be­szédes bizonyságot, amelyre néz­ve ... addig csak halvány sejtel­mek élhettek.” De menjünk vissza az időben: Péter bácsi, amint egyik híres könyvében említi, 1929- ben és 1932-ben gyűjtött Moldvában. Megismerte az itt élő nép életét, kultúráját, s népköltészetükkel együtt magával hozta szeretetüket is. Mi, akik többé-kevésbé ismer­jük a történelmet, vajmi keveset tudunk a csángómagyarokról. — Pedig sok-sok gyöngy­szemmel gazdagították eddig is kultúránkat és őrizték szokása­inkat. Történetük a messzi múltba nyúlik, az íratlan em­lékek korába. A legtávolabbi őseik talán az etelközi magya­rokból kerültek ki: a nyugod­­tabb vérűekből, az öregekből, akik a Kárpátok völgyeibe me­nekültek a besenyők elől. Ami­ről oklevélileg is tudunk, ké­sőbbi esemény. A kunokra gon­dolok, akik hazánkat fenyeget­ték. II. Endre a 13. század első évtizedeiben a teutonokkal akarta megfékezni őket. A vé­ge az lett, hogy a lovagrend önállósulni akart, amiért a ki­rály kikergette csapataikat, s helyettük Moldvába magyaro­kat telepített, ők tekinthetők tulajdonképpen a csángóma­gyarok őseinek. A kunok meg­­keresztelésekor, 1227-ben IV. Béla herceg kíséretében püs­pökök, s maga az esztergomi prímás is Moldvába ment, s nyomukban magyarok, akik az ottani katolikusok elődei lettek. Püspökségek ez időtől alakul­tak, összesen nyolc. Az Új Magyar Lexikon em­lítést tesz a huszitákról is.­­ Az eddig emlegetett két első csoportot a hazánkból ki­üldözött husziták magyar nép­rétege sűrítette. Közülük vala­ki lemásolta a Bibliát 1466- ban, a Tathros-partján. Kezembe veszem a fotókópi­ás biblia-másolatot, s olvasni kezdem: „E könyv megvégez­tetett, Németi Györgynek Hen­­zel Imre fiának keze miatt Moldvába, Tathros városá­ban ..15. századi nyelvünk dallamát hallom, az erős nyel­vét, amely megkapaszkodott a nép lelkében, miként — Beke György szavaival — „a Szeret szakadékos táján a fák ka­paszkodnak bele a martba.” Nézze csak — szól Péter bácsi — itt a Miatyánk, ezeken a la­pokon meg a négy passió. Magyar nyelvű liturgiánk jut eszembe, amelynek ilyen távoli „ősei” vannak. Balassi Bálintra is kell gondolnom, amikor Báthori Istvánról hal­lok, hogyan érkeztek királysá­ga alatt magyarok csángó­föld­re. Ki tudja, a nagy humanis­ta költő virágénekei megszület­tek volna-e e táj gazdag nép­­költészete nélkül? — S ha már a­­hagyomá­nyoknál tartunk, bizonnyal hallott a Bocskor-kódex bujdo­só énekeiről II. Rákóczi Ferenc korából — fordul felém a buz­gó tudós, és csíki dalokat em­leget. (Csik és Moldva határa: a régi szokás jár eszembe, a „höhörgetés”) Egyet máris el­mond, az Édes hazám címűt, amelyről Klaniczay Tibor azt írja, hogy a legszebb bújdosó ének: „Föld idegen valahol já­rok Csak kegyelmet hejakat várok.” — Rákóczi fejedelem meg­szánta a csángókat. Küldött nekik magyar papot, hogy gyónni tudjanak. Mert sok volt ott az idegen: olasz, spanyol szerzetes, akik bizony magya­rul nem tudtak. P. Neumann tudott. Áldja meg az Isten. Én is ismertem, Petrás Incze Já­nost gyóntatta meg, szomorú halála előtt. Német szerzetes volt, mégis ízig-vérig szerette híveit A történelem további idézgetése közben megtudom, hogy Mária Te­rézia uralkodásakor nagyon sokan menekültek a csángókhoz Erdély különböző részeiből, a mádéfalvi veszedelem után, a bűnvizsgáló bi­zottság elől. S amint kibomlik az események kapcsán a titokzatos tartomány népének története, meg­elevenedik az emberek hitélete. — Csodálatos énekesköny­vük van — mondja Péter bá­csi — a Kájoni Cantionale Ca­­tholicum, közel ezer énekkel. A már betelepült csángók kö­zül a Sásdon (Baranyában) élő Demse Dávidné húsz szakasz­­szal énekli belőle a vízkereszti éneket. Ahogyan hallomásból tanulta, írástudatlan asszony. Péter bácsi gyűjtőútjain is tapasztalta, hogy a moldvai csángók nagyon vallásosak. — Igen. Egy derék ismerő­söm egyszer panaszkodott a rossz termés miatt. Pedig an­nak árából szeretett volna át­menni a csíksomlyói búcsúra szentbeszédet hallgatni, gyónni. Ez negyven éve lehetett. De már háromszáz évvel ezelőtt havast adtak a csángók a som­lóiaknak, hogy búcsú idején lássák el őket szállással, be­lemmel. Előkerülnek a vallásos néphagyo­­mány­ok írott emlékei is: a 17—18. századik Forrófalvi Kéziratos Imád­­ságoskönyv, Domokos Pál Péter moldvai útjának legszebb emléke, a „moldvai magyarság legnagyobb írott” könyve, amelynek igen érté­kes része a Három Szent Királyok­hoz Officium és Litánia, benne az egyik legrégibb könyörgéssel a há­rom királyokhoz: „Érettem esedez­zetek. Ylennyből malasztot nyerje­tek, Földön bűntől távol legyek, Mennyben veletek örvendgyek.” A könyvvet valószínűleg Petrás Incze dédapja írta a csángóság első króni­kása. Aztán itt van a Betlehemes. Domokos Pál Péter négy községből szedte össze az anyagát, adta ki külön füzetben. — Őseinkre gondoltam, ami­kor a Betlehemest kiadtam. Nekik a legrégibb idők óta szokásuk volt, hogy a nagy ün­nepeken egymást meglátogat­ták. Látogatáskor a jókívánsá­gokon kívül egy-egy bibliai történetet is elmondtak. Igen gyakran csoportokba verődtek és a házak előtt szép, régi éne­keket énekeltek. Éneklés után bementek a házba s az illető ünnep történetét vagy elmond­ták vagy eljátszották. A Betlehemes szövegeit la­pozgatom, ízlelgetem a nyel­vét. És az most is, kipirosít, mint a havasok szele: „Kem­én kősziklához hasonló nemzeterség, Még a pogárnál es van engedelmesség. Hát te­­nálad hogy nincs uradhoz ke­gyesség?” — így szól korholen Szent József azokhoz, akik nem fogadják be a Gyermeket. Péter bácsi, Bartók egykori munkatársa rádióelőadásokra készül. Egykor őt a zseniális Vízkereszt, az „Őskarácsony” Az első századokban, mikor karácsony ünneplése még ki sem alakult, vízkereszt volt a megtestesülés titkának, „az Úr megjelenésének” ünnepe. Víz­­kereszt volt tehát az „őskará­csony”, későbbi időben bontot­ta le a liturgikus ünneplés a tulajdonképpeni karácsonyt. — Mi volt ennek a vízkereszt­­központúságnak az oka? Az ősegyház úgy érezte, Krisztus nem Betlehem és Názáret elzártságában, hanem a Jordánban való megkeresz­­telkedése pillanatában lépett ténylegesen az akkori világ elé. Akkor kezdte meg már nem csupán életét, hanem nyilvános működését s ekkor tárta a zsidó világ elé kilétét. Ezért lett vízkereszt az Úr­jelenés napja. Az ünnep „múltját” a keleti egyház mai napig őrzi. Az egyik karácsony utáni versé­ben így vall: „fényes volt az előző ünnep, de még fényesebb a következő”, ti. vízkereszt. Kelet úgy látja, hogy ami ka­rácsonykor még csak ígéret volt a gyermek Jézusban, az istenközelség vízkeresztkor vá­lik valóban személyessé, szinte tapintható valósággá, mikor az Atya Fiának jelenti ki Krisz­tust. A kinyilatkoztatás ünnepé­nek is lehetne nevezni vízke­resztet, hiszen mi más az Új­­szövetség történése, mint az, amit szent Pál így fejezett ki: „megjelent Istennek minden emberre üdvöt árasztó kegyel­me” Krisztusban ... S a kinyi­latkoztatás ünnepe azért is, mert vízkeresztkor találkozunk először a Szentháromság tit­kával. Az ünnepi „tropár” sze­rint épp ez a titok világosítja meg a világot A keleti egyház vízkereszti énekeiből azt is megtudjuk, Krisztus számára a jánosi ke­­resztség felvétele nem csupán jelképes cselekedet. „Megszen­telést hoz a vizekre”, mondja az egyik ének. Krisztus vízbe szállása az isteni erő legtelje­sebb leszállása, egyben min­denre ható kiteljesedésének kezdete. Jelenléte ettől a perc­től kezdi átölelni előbb környe­zetét, aztán népét, majd az egész emberiséget, végül, raj­tunk, embereken keresztül, a világmindenséget A keleti egyház ünneplésé­ben tehát világossá válik előt­tünk, hogy vízkereszt kezdet, nyitány, s kiteljesítésének va­lamennyien résztvevői va­gyunk. A keleti szertartás a pap ősi szokás szerint vízke­­reszt táján végigjárja híveinek házát, vízzel szenteli meg s így mintegy tovább sugározza víz­kereszt történését. A világ megszentelésének feladatát va­lamennyiünknek tovább kell vinnünk. Át kell hatnunk vi­lágunkat egyre inkább Krisztus jelenlétével, hogy egyre inkább eltelítse életünket isteni em­bersége. É­lén? Holdfényben kéklő-fehérle épületcsoda Az elmúlt hetekben bejárta a világsajtót a hír, hogy a nagy forgalom okozta talajre­megés miatt összeomlás fe­nyegeti a milánói dómot. A valóság az, hogy a világhírű épületet nem is egy veszély fenyegeti. S a veszély nem új­keletű: tíz esztendő óta figye­lik a szakértők egyre nagyobb aggodalommal azokat a ve­szélyes változásokat, amelye­ket különböző tényezők idéz­nek elő a dóm falain, tornya­in, szobrain. Az első számú veszedelem az, hogy a dóm alatt egyre csökken a talajvíz szintje. Emiatt állandóan süllyed az épület alapja. Igaz, nagyon lassan, milliméterekkel, ez azonban elég ahhoz, hogy megbomoljon az egész szerke­zet egyensúlya. A második világháború so­rán, 1943 szeptemberében, nagy repülőtámadás érte Mi­lánót. A repülőbombák rob­banása megrázta az épületet és apró repedéseket okozott a falakban. A rombolás munkáját foly­tatták a nagy iparváros gyár­kéményeiből és a gépkocsik kipufogócsöveiből kiáradó gázok. Marják, mállasztják a falak, tornyok márványborí­­tását — kilencvennyolc ki­­sebb-nagyobb torony emelke­dik a 148 méter hosszú és 88 méter széles hajó fölé, köztük a legmagasabb, a huszárto­rony, 108 méter magas — s főleg pusztítják az épületet díszítő kétezer márványszob­rot. A dóm állapota aggasztja a milánóiakat. Érthető, hiszen a szüntelen változásban az Il Duomo jelenti a változatlan­ságot , a város szívét im­már hat évszázad óta. Alap­kövét a déli oldalán elhelye­zett tábla tanúsága szerint 1368-ban helyezték el, de szá­mos történész szerint egy év­vel korábban. Gian Galeazzo Visconti herceg Európa legna­gyobb székesegyházát kívánta megépíteni vele. Nagyságát tekintve a földkerekség har­madik temploma a római Szent Péter és a Sevillai ka­­tedrális után. Goethének nem tetszett: „egy egész márványhegységet kényszerí­tettek itt ízléstelen formákba” — írta róla. Sten­dhal szerint viszont: „hold­fényben kéklő — fehérlő épü­letcsoda, bár minden értel­met nélkülöző, de csak a sze­relem illúzióihoz mérhető”. Valóban: az ember szépség és nagyság iránti olthatatlan szerelmének egyik legnagy­szerűbb alkotása a milánói dóm. Most állványok övezik. Vizsgálják, hogyan lehetne megerősíteni alapjait. Nem­csak Milánóban és Itáliában törik a fejüket megmentésén mérnökök, hanem a világnak úgyszólván minden részében. A mérnökök nyilván meg­teszik a magukét. Sokat jelent az is, ha az épület közeléből elterelik a forgalmat. A város levegőjének megtisztításához azonban átfogó és kemény in­­tézkedések szükségesek. A VASÁRNAP EGYHÁZI ZENÉJE Belvárosi Főplébánia tem­­plom 18­6. Lisznyai—Szabó: Karácsonyi mise, Harmat: Karácsonyi motet­ták. Élmun­kás téri Szent Margit templom 10 ó. Kempter: Karácso­nyi mise, Ismeretlen szerző: Ange­,­lus, Zsasskovszky: Nyugodj kis­ded, Kőbánya, MÁV-telepi Kisbol­­dogasszony templom 11 ó. Keré­­nyi: Az angyal énekel, Kovách: Magyar mise, Beethoven: Isten dicsősége, Halmos­: Az égből szín­méz, Bárdos: Szűz Mária bölcső­­éneke (szóló ének: Gyurica Ju­dit). Szép violácska. Himnusz. Rá­­kosszentmihályi plébániatemplom 9 ó. A zenekar karácsonya a kis Jézushoz. Kerényi: Az angyal énekel, Kovách: Magyar mise, Beethoven: Isten dicsősége. Hal­mos: Az égből színméz, Bárdos: Szűz Mária várja, népénekek, Himnusz. Szeged-felsővárosi plébániatem­plom 9 ó. mise után: régi olasz mesterek orgonamuzsikája H. D. Zipoli: Offertorio et Elevazione. Jászberényi főplébániatemplom 11.30 ó. Werner: Mercedes mise, Kertész: Leszállt a földre, Bárdos: Adjunk hálát immár, Tóth: Víz­keresztre, Kertész:­­ Jézus, szű­zen született, Gebhardt: Glória szálljon. Budavári Nagyboldogasszerffy (Mátyás) templom 10 ó. Mozart: C- dúr mise. LITURGIKUS NAPTÁR Január 8. Hétfő. Zöld. Vehető az évközi első vasárnap miséje, amely Jézus megkeresztelkedésé­­nek ünnepe miatt elmaradt; ezen­kívül bármelyik vasárnap miséje is mondható Glória és Crédó nél­kül, köznapi prefáció (egyik a hat közül), valamint vehetők köznapi gyász- és votivmisék is. — Január 9. Kedd. Zöld. Ritus, mint tegnap. — Január 10. Szerda. Zöld. Rítus, mint hétfőn. — Január 11. Csü­törtök. Zöld. Ritus, mint hétfőn. — Január 12. Péntek. Zöld. Ritus, mint hétfőn. — Január 13. Szom­bat Zöld. Ritus, mint hétfőn. Mondható Szűz Mária szombati miséje is (fehér). Glória nincs. Szűz Mária prefációja. — Vehető még Szent Haáriusz püspök, egy­’ háztanító miséje is (fehér) az egyháztanítók közös miséjéből. Glória nincs, saját könyörgés. — Január 14. 2. évközi vasárnap. Zöld. Saját mise, Glória, Crédó, vasárnapi prefáció (egyik a 8 kö­zül). — 1. Olvasmány: Sámuel I. könyve 3, 3.—10. 19. — 2. Olvas­­mány: I. Korin­tusi levél 6, 13.— 15a. 17—20. — Evangélium Szent János szerint 1, 35—42. — Ének­rend: 45/1, 2. (vagy 220 1). — Ok 65 vagy új Ho 421—432. — 45. folyt. — 120. — 301. — A következő héten szentírási olvasásra ajánljuk Szent Pál apostol egy rövid levelét Fi­­lemonhoz, akinek szökött rabszol­gáját Pál visszaküldi urához és a kéri, hogy ne büntesse meg, ami­hez az antik törvények szerint jo­ga lett volna. A rabszolga is ke­reszténnyé lett és Pál mint test­vért küldi vissza gazdájához, aki­ről tudja, hogy mint keresztényy szeretettel fog vele bánni.

Next