Új Ember, 1973 (29. évfolyam, 1/1383-52/1434. szám)
1973-01-07 / 1. (1383.) szám
Mekkora szeretet birtokában vagyunk Lisieuxi Szent Teréz 100 éves születési fordulójára A magyar nyelv különleges adottsága és hajlékonysága teszi számunkra lehetővé, hogy a szeretet birtoklását ilyen, szinte teológiai rejtély és örök igazság képében, egy rövid cikkeimben érzékeltessük. Mert a szeretet birtokosai is vagyunk (és ez így helyes magyarul a „birtokában vagyunk” kissé nehézkes és idegenszerű megfogalmazása helyett), de egyúttal birtokában vagyunk egy egész világmindenséget betöltő SZERETET-nek, magának a Teremtő Istennek, így le merhetjük írni: „Mekkora szeretet birtokában vagyunk”, mert egyszerre vagyunk birtokoltak és birtokosok. Birtoklónk a legszeretőbb Isten, és ha őt megtaláljuk, birtokosai vagyunk szeretetének, legbensőbb lényegének. A XIX. SZÁZAD EMBERE ELŐTT azonban elhomályosodott ez a kapcsolat a birtokos és a birtoklótt, ember és Isten között. A kapitalizmus embere másféle birtoklásra központosította figyelmét és elszakította életét a Szeretet Istenétől. És, mert szerencsétlen volt önmaga szerette árvaságában, a futó, e világi birtoklás narkotikumaihoz szédült. És más, ezzel járó narkotikumokhoz is, amelyek még jobban megalázták, mint saját megalázkodása a pénz előtt. Ebbe a világba született bele 1873. január másodikén Marie Thérèse Françoise Martin, aki 24 évi ár ellen úszása, önfeláldozása és 1897. szeptember 30-án bekövetkezett halála után néhány évtizeddel Lisieuxi szent Teréz néven a XX. század talán legnagyobb lelki forradalmára lett. Mert alig néhány évtizeddel halála után szentté avatta Róma és „Egy lélek története” című önvallomás-kötete világhírűvé tette nemcsak a hívők, hanem sok esetben a hitetlenek, a hinni nem merő, hinni nem tudó, vagy éppen hinni alig ráérő emberek szemében is. Mert bármily banálisan hathat is egyes füleknek Martin Teréz jóslata: „Ha meghalok, rózsát hintek majd a földre” — ez a jóslat bevált. Szentünk normandiai fagytól, betegen is végzett nagymosásoktól, gyomlálásoktól vörös és elgyötört keze az eget elhomályosító vagy Istent eltakaró kárpitokat hasogatott szét sokunk öntudatában. Megtanított saját szellemi gőgünk felismerésére és megvetésére, megtanított arra, hogy a teremtmény teremtmény voltának bevallott alázatában egy végtelenséget lehelő szeretet birtoklói lehetünk. És igazán boldogok. KI VOLT HÁT ez a törékeny, sokban a mi Árpádházi szentt Margitunkhoz hasonló, magát a megsemmisülésnek bátran odadobó gyönge testű kis teremtmény, akinek sok helyütt apácásan édeskésre stilizált soraiból néha mintha az arkangyalok kardjának suhogása villanna elő. Mert szerény alázatú sorai között ilyeneket is ír: „Szeretném úgy megvilágítani a lelkeket, mint a próféták, az egyházdoktorok. ., Szeretettem, szeretném bejárni a földet, hirdetni a Te Nevedet, és a hűtelen földre gyökereztetni a Te dicsőséges keresztedet. De nem elég nekem ez az egy küldetés, ugyanakkor hirdetni vágynám az evangéliumot az egész föld kerekén a legelrejtettebb szigeteken is. Hithirdető szeretnék lenni nemcsak egy rövid életen át, de az szerettem volna lenni a világ teremtésétől kezdve és folytatni munkámat a századok elmúltáig.” Ebből a szenvedélytől elragadott programból mennyit tudott megvalósítani rövid 24 éves élete 9 évi szerzetesnői felmorzsolódása közben ? És hogyan csinálta azt, amit veleszületett életprogramjából oly hősiesen véghezvitt? Életrajzát eléggé ismerik szerte a világon, kicsinyek és nagyok, fehér, sárga, fekete és vörös bőrűek, hogysem itt adatokkal terheljük az olvasót. Normandia leánya volt, a normann ősök elszánt bátorságával a szívében. Szüleinek kilencedik gyermeke, aki anyátlanul, de apjától és nővéreitől kényeztetve nőtt fel De már kislány korában elárulja magasabbrendűségét, amiért annyit kell szenvednie a kolostor középszerű társlakóinak kereszttüzére, akik frontot is szerveztek ellene. Mert Teréz két nővére már a kolostorban élt és nem akarták, önvédelemből sem engedhették, hogy a harmadik Martin-leánnyal valami erőközpont alakulhasson ki közöttük. A szenvedések útjának sok tövise ebből az élő emberfalbozótból meredt kis Teréz felé és a mindennapi apró szurkálódások a kipróbálandó novicia felé ugyanazt a szerepet töltötték be szentünk életében, mint a szent Sebestyén testébe fúródó nyilak. S ezt az életet harcolta ki magának még a pápát is tilalom ellenére megszólító alig felserdült leányka, hogy tizenöt éves korában bevonulhasson vértanúságának nem arénájába, hanem cellájába. A LISIEUXI CARMELBEN aztán nem kényeztették, sőt a gondviselés egy olyan perjelnőt rendelt föléje, aki személyes ellenszenvvel is volt iránta. Élete végén „Mére Marie de Gonzague”, a főnöknő ráébredt, hogy gőgösségében és szeszélyeiben, ellentétes utasításaiban, Isten öntudatlan eszköze volt kis szent Teréz megszentelődése érdekében. De szentünknek előbb a karjai között kellett meghalnia, hogy főnöknőjét is megtéríthesse. Miért lehetett olyan világszerte olvasott és kapós könyv kis Terézke önvallomása, mikor az látszólag naiv apácaírás volt csak, amit még át is stilizáltak imitt-amott? Mert a nyájas szavak, a rózsaesők és liliomok, az alázat mosolya mögött az emberi drámák egyik legnagyobbika húzódott meg. Mert ez a makacsul zárdába sziláljkodó, oda szinte betörő kisleány hitt az érdemek átháríthatóságában (la réversibilité des mérites) és azt kívánta égető szomjúságában a szeretetnek, hogy általa teljesen ismeretlen emberi lények mentessenek meg, azaz adassanak át Annak. Akit ő egyre jobban szeret és Akitől egyre nagyobb szeretetet vár viszonzásul. SZŰK ÚTŐN, keskeny ösvényen jár, az általa híressé vagy újra felfedezetté vált kis úton és közben még a kolostorát átváltoztatja, megreformálja. Tudjuk Nagy szent Terézia, 42 karmelita zárda alapítója és reformálója volt. 6 századának eszközeivel hajtotta végre máig is híres reformmimkáját. Kis Teréz csak annyit mond eltitkolt szenvedései majdnem torz, fájdalmas mosolyával: „Tudom, az egész világ szeretni fog...” S van, volt ez közelünkben emberi lény, akit annyira tudunk szeretni, mint őt? Pedig csak egészen egyszerű kis dolgokat mondott vagy írt le világéletében: „Egy eljövendő menyország reménye ugyanolyan szép, mint maga a menyország. Ez a menyország ...” ’ Ennek az eljövendő menyországnak a képét idézte vissza, mutatta meg az embereknek végtelen szeretetében. És megmutatta a hozzá vezető legbiztosabb utak egyikét is, kinekkinek a saját emberi természetéhez illeszthetően, követhetően kicsiny kis göröngyökön át, mikor ő a szenvedések minden ösvényét titokzatos, sokat tudó és sokat sejtető mosollyal járta be és azt mondta: „Ne higygye senki, hogy én bővelkedem a vigasztalásban. Ő nem. Az én vigasztalásom az, hogy nem lehet vigaszom itt a földön.” Nekünk földön járó, földtől elszakadni oly nehezen bíró embereknek is meg kell tanulnunk az ő útját, ösvényeit, az azokon való járást, hogy egy végtelen szeretet birtokosai lehessünk. Pozsonyi László TANZÁNIA KORMÁNYA ÚJABB EGYHÁZI ISKOLÁK LÉTESÍTÉSÉT KÉRI A tanzániai fejlesztési miniszter, Simon Chiwanga, felkérte a katolikus és evangélikus egyház vezetőit, létesítsenek az országban újabb egyházi iskolákat A miniszter hangsúlyozta, hogy különösen a középfokú iskolákban van hiány. Megfigyelők a kormány felhívásában az iskolai politika új irányzatának kezdetét látják. Bizánci krónikásunk halálára December 2 . temették el Moravcsik Gyulát, akit az egész világ bizánci történetkutatásának minden nevezetes pontján számontatottak. A mindent összefoglaló Vasziljev halála után a legnagyobb bizantológusok egyik „nagy öregje” lett. Azok között foglalt helyet, akik az egyetemes ökumenizmus tudatában Bizáncot kulturális és vallási világhatalomnak tudták. Még akkor is, amikor égalja lezsugorodott Kisázsia iszapban fuldokló kikötőire, majd Konstantinápoly iszlám ostromolta bástyáira. 1950-ben a magyar történettudomány is megemlékezett Bíborbanszületett Konstantin császár nagy történelmi művének ezredik évfordulójáról. Arról a műről, amiben a magyarság előtörténetéről és a magyar kereszténység kezdeteiről is ír. Kettős nyelvű kiadásban legelőször Magyarországon jelent meg ennek a hallatlanul megrongált szövegnek Moravcsik Gyula munkájával és tollával minden tévedéstől megtisztított görög eredetije és magyar fordítása. Ez a könyv majdnem félezer éven át, Bizánc elfoglalásáig, csak az uralkodóknak és külügyi főhivatalnokainak volt hozzáférhető a titkos császári könyvtárban. Később be nem vallottan és sebtében, a gyors másolástól ezer hibával, kópia készült róla a rá kíváncsi bizánci körök számára. Hogyisne? Hisz mi sem volt érdekesebb, minthogy mit mondott el a Bulcs khánnal együtt ide Bizáncba a kereszténységet fölvenni jött Tarmacsu khán, Árpád dédunokája, a könyvtárral szomszédos egyik teremben magának a császári szerzőnek: a magyar törzsek eredetéről, vándorlásairól, Árpád negyedízigleni leszármazottairól, a besenyőkről és a többi törzsekről, akik az Uraitól az adriai partokig hullámzottak harcaikban. Ez volt a titkos bestseller a „Birodalom Igazgatásáról”. A neurotikus, finom százszor megalázott s mindig háttérbe szorított „Bíborbanszületett”nők műve. Szintén elvesztett kópiájáról a következő háromszáz évben három, még hibásabb másolat készült; ezek maradtak fönn. Telefirkált margószéleik mutatják az olvasókból kiváltott izgalmat. Közben a szöveg egyre korrumpálódott, az értelem eltorzulásáig, így jelent meg a XVII. századtól a XIX. századig egymás hibáit kényszerűen átvett kiadásokban. Végül nekiállt Moravcsik és majdnem harminc éven át dolgozott rajta. Közben tucatnyi, a magyarsággal egyidős harcosnépnek derítette föl ősmúltját. Több ez, mint életmű; egy tudós életének ez a „nagy kalandja”. Közben már betéve tudta a mű minden szavát. Sőt a sok ezer olvasati változatot minden fölidézett történelmi és nyelvtani problémával együtt. S a vatikáni kézirattárnak — ahol ő maga is kutathatott — a „Palatínus gr. 126’ jelzetű kódexét, a mű egyik szövegpéldányát is. Élete egyik főélménye maradt ez a könyv és levéltár, ahol minden történész, ha többszáz éven át élne és kutatna, még akkor is lelne új anyagot. A magyar katolikus történetírás szerencséje volt, hogy Serédi Jusztinián bíboros őt, az evangélikus pap fiát, magát is kezdetben evangélikus teológus érdeklődésűt, hívta meg a háromkötetes Szent István Emlékkönyv egész bizánci anyagának földolgozására. Ezeknek az óriástanulmányoknak minden sorából az átélt keleti-nyugati kereszténység minden értéke sugárzik. Annak pedig, amit leírt, valósága soha nem volt megtámadható — még egyetlen apróbetűs jegyzete sem. Pedig bonyolult és kényes dolgokról írt. Azonkívül, hogy görög nyelvet és filológiát is tanított az egyetemen, a toll mintha csak hatodik ujja lett volna, annyit írt Tanulmányaiból nemrégiben jelent meg egy válogatás az Akadémia kiadásában. Külön kötete szól a magyar történelem bizánci forrásairól. Meg kell róla írni azt is, hogy szerkesztője volt a Magyar— Görög Tanulmányok című füzetsorozatnak, itt leginkább egyházi tanítványainak egyháztörténeti jellegű doktori disszertációi jelentek meg. Ha megkérdezték volna őt világi vagy egyháztörténésznek tartja-e magát, azt válaszolta volna fegyelmezett arcának szerény mosolyával: „Történetíró vagyok!” Igen, az volt. Mint íróra, természetesen a görög klasszikusok és a legnagyobb történetírók hatottak. Úgy tűnik, mintha a mesterek mesterét, a Kr. e. század történetíróját, Polübioszt legtöbbször forgatta volna. Azt a Polübioszt, akinek a történeti múltat tárgyilagosan megjeleníteni képes ereje sok modern történetírót is fölülmúl, s aki mint görög lángelme fogalmazta meg a római világbirodalom küldetését a mediterrán világban s úgy írt le minden részleteseményt, hogy azt egyúttal elhelyezte világtörténeti koncepciójában is. Pontosan így írt Moravcsik, akit szocialista államunk Kossuth-díjjal tüntetett ki, mint egyik legnagyobb történelem- és világtörténelem-írónkat. „ A VOLT IDŐ, amikor a keresztények hite inkább élet volt, mint tételek elfogadása... A tételek inkább elvileg éltek, s nem az emberek szívében. A tétel szaporodott, a vallás gyengült. Ahogy tüzesedtek a viták, úgy hamvadt a szeretet. Jézus vallása amely valaha nem ismert szócsatát, a filozófia védnöksége alá helyezkedett. Ez volt az első lépés a hanyatlás útján... (Rotterdami Erasmus gondolataiból) Szent Hedvig keresztje Krakkó ősi várában, a Wawelen, van egy kápolna s benne egy feszület. Régi történet fűződik hozzá, amelyről a melléje illesztett márványtábla tájékoztatja az arra járó lengyel és más — köztük magyar nyelvű zarándokokat és érdeklődőket. A márványtábla régen került a kápolna falára és a szövege ékes latin nyelven íródott. Nem csoda, hogy így kevés embernek mond valamit. Éppen ezért most lefordították nemcsak lengyel, hanem magyar nyelvre is, hiszen lengyel testvéreink szép hazáját látogató magyarok Czestochowa mellett éppen a Wawelt és Krakkót keresik fel leggyakrabban. A fordítás átnézésére és kicsiszolására bennünket kértek meg. Készséggel eleget tettünk a kérésnek. A szöveget leírjuk olvasóinknak is, figyelmeztetésül, hogy ha a Wawelben járnak, ne felejtsék el, álljanak meg Szent Hedvig feszülete előtt és szívleljék meg a most már magyarul is olvasható szöveg szép figyelmeztetéseit: „Megváltónk, a keresztre feszített Jézus Krisztus ezen képtartóban illő tisztelettel őrzött képmása beszélgetést folytatott — így tartja őseink hagyománya Szent Hedviggel, Lengyelország királynéjával, Lajosnak, a magyarok és lengyelek királyának leányával, Jagelló Ulászló első feleségével, aki míg élt, különös jámborságáról, halála után különböző csodáiról volt híres. Hallgasd meg te is vándor mit mondanak neked hangtalanul Arad sebeinek jelei és gondold meg magadban, mily hálával tartozol nekik Te Deum és Miserere Az én imádságom mindig közös volt az egész családdal. Feleségem csodálatos társam volt ebben is. Nehéz körülményeink — munkanélküliség, be.edSig — ellenére megérhettük négy gyermekünk házasságát, a másik kettőnek pappászentelését, illetve szerzetesi fogadalmát. Hiszem, hogy ezt imádságainknak is köszönhetjük. Imáinkban ma is hálát adok Te Deumot mondok mindezért Istennek, s azért is, hogy a gondok, bajok között is tudtunk — ha nem is tökéletesek — de jók lenni. Most, hogy megöregedtem, imádságomban több lett a Miserere és a De profundis. De most is keresem, szüntelen keresem Urat — imádságban, szentírásban, teológiával foglalkozó könyvekben, írásokban. Tudom, hogy nincs messze tőlem. Egy nyugdíjas HÁRÍTASZ BAZÁR a bécsi sétáló utcán Az elmúlt napokban nyitották meg a bécsi sétáló utcán, a Szent István dóm közelében, az „Ajándékot a harmadik világnak” című karitászbazárt. A lakosság érdeklődése felülmúlt minden várakozást. A bevételt a fejlődésben elmaradt országok népének megsegítésére fordítják. Az erdészek védőszentje Magyarországon Szent Eustachius vértanú, nyelvünkben testük, a 14 segítő szent egyike, a vadászok, erdészek, erdei munkások, zarándokok és hajótöröttek védője hazánkban sem ismeretlen, hiszen tisztelete Szent István királyunkig vezethető vissza, aki családi és nemzetségi magánbirtokán, Csepelen, a Nagyszigeti Ispánságban a szent tiszteletére esperességet szervezett, amely a tatárdúlásig fennállott. IV. Béla 1268-ban kezdte meg az újjászervezést, amelyet fia, V. István 1271-ben fejezett be. A Szent Lestákról elnevezett Csáti prépostságot még ebben az évben felszentelte Fülöp, esztergomi érsek, és a túród premontreiekre bízta. A kápolna, a szerzetesház a mai Háros-szigeten helyezkedett el. A prépostság Mátyás király idejében a pálosoké lett, egészen Buda elfoglalásáig. A szerzetesek a környéken intenzív szőlőtermesztést folytattak, s megvetették alapját a ma is virágzó borgazdaságnak. A törökdúlás elpusztította a monostort, s csupán írott emlékek maradtak fenn róla. Amikor a 17. században Buda és az ország felszabadult a török elnyomás alól, az újonnan betelepített bajorok, svábok magukkal hozták a „14 segítő szent” különösen nagy tiszteletét. Ennek bizonysága például a Baranya megyei Véménd község temploma. Ám Szent Lestákról külön sem feledkezett meg a magyarság. Lehet, hogy még a menekülő pálos atyák vitték mágukkal tiszteletét a Bakony erdeibe, s innen került aztán Herendre vagy talán a néphagyománynak köszönhető, a német ajkú telepesek jóvoltából, hogy a dunántúli község ma is őrzi az Árpádok kedvelt szentjének emlékét, s minden év szeptember 24-én meg is ünnepli. Lesták László Rudolf Jorge de Lima: Jöjjetek, ti szegények Jöjjetek, ti szegények, ti, évszázadok névtelenjei. Jöjjetek, ti látó-nincstelenek. Jöjjetek, ti egymással egyetértők. Jöjjetek, ti számkivetettek, ti bélyegesek. Jöjjetek, ti mezítlábasok, és ti, akiknek szeméből perzsel a kétségbeesés. Jézus Krisztus, a Királyok Királya hív benneteket, hogy megmossa a lábatokat, az Ács Fia nem hagy el, nem tud magatokra hagyni. BALASSY LÁSZLÓ fordítása Leopold Schwarz: Az idegen gyóntató Akárhányszor nem könnyű dolog, hogy azok az emberek, akik egymással együtt élnek, békességben össze is férjenek. Mindegyikük nemcsak a saját feje, hanem a saját szíve szerint is gondolkodik, és így tovább. Így volt ez a kransbergi plébánián is, ahol dr. Feldmann plébános élt tíz évvel idősebb nővérével, Johannával. Ami szabad ideje maradt, tudós kutatómunkának szentelte. Botanikus volt, s írt egy agyonolvasott könyvet a régi szerzetesek és remeték gyógynövényeiről. Nővérének semmi érzéke nem volt az ilyesmihez. A botanikát úgy nézte, mint száraz, összepréselt virágot. Ezenfelül nagyon nehezére esett a falu magányossága, és sokat szenvedett pap öccsének kínos pontos, parancsolgató természete miatt, akit gyermekkorában ő gondozott és „nevelt föl”. Egyszer amikor ismét meglehetősen csüggedt hangulatban volt, olvasta az egyházi lapban, hogy a három órányira levő Fischbach faluban a hét egyik napján templombúcsú lesz .Előző nap délután négy órától idegen gyóntatóatya is várja a gyónókat.” Amikor Johanna kisasszony ezt elolvasta, elhatározta. Fischbachba utazik — a vasúti összeköttetés jó volt —, hogy az idegen gyóntatóatyának kitárja szomorúsággal csordultig telt szívét. Öcscsének nem szólt erről semmit, akkor sem, amikor a kérdéses napon az fölkelt az asztaltól, hogy — ahogyan ő gondolta — a növényeivel foglalkozzék. A fischbachi román stílusú Mária-templom legidősebb részei a 12 századból valók. Kis homályos színű ablakai és zömök oszlopai vannak, amelyek mögött az ember elrejtőzhetik és zavartalanul imádkozhatik. Amikor Johanna kisasszony szerényen negyed ötkor belépett a templomba, látta, hogy két gyóntatószékben is lehet gyónni. Megkérdezte egy aszszonytól, aki a missziós kereszt alatt térdelt, melyik gyóntatószékben ül az idegen gyóntatóatya. Még egyszer fölvidította a bánatot — előzőleg már el készült —, s belépett a megjelölt gyóntatószékbe. A gyóntatóatya nyugodtan meghallgatta vallomását. S amikor Johanna szerényen megkérdezte, nem túl bőbeszédű-e, s nem vette-e igénybe az illendőségen túl a lelkiatya idejét, az biztatta, mondja csak nyugodtan tovább. A gyóntatóatya nemes nyugalma és lelkipásztori szeretete fölbátorította Johannát hogy elmondjon mindent, ami évek óta oly súlyos lelki terhet jelentett számára. Amikor befejezte, a pap megvigasztalta, s mintegy prófétai hangon mondotta neki, nézzen bizalommal a jövőbe, minden bizonnyal minden meg fog változni. Túláradó boldogsággal lépett ki Johanna kisasszony a gyóntatószékből, s előre ment, hogy az ünnepélyesen földíszített főoltár előtt hálaimát mondjon. De sietnie kellett, mert a vonat indulása előtt még rövid látogatást akart tenni a plébánia ismerős házvezetőnőjénél. Virágillat, kávé- és kuglófillat terjengett a plébánián. Természetesen, Johanna kisasszonynak is meg kellett innia egy csésze kávét. Dicsérte a kávét és a kuglófot, de még inkább dicsértem— nem talált rá megfelelő szavakat — az idegen gyóntatóatyát. — Ő a legjobb, akinél valaha is gyóntam! Bár mindig nála gyónhatnék! — Azt megteheti — mondta könnyed mosollyal a házvezetőnő — Be szép lelme! De kicsoda ő? — Hiszen ő az ön pap-testvére! Johanna kisasszony a meglepetéstől majd kiejtette kezéből a csészét — Az én testvérem? Akkor én a saját öcsémnél gyóntam! Most többé nem megyek haza! Menekülök onnan, olyan messzire, amennyire a lábai elvihetnek! Mind izgatottabb lett, annyira hogy a házvezetőnő nem tehetett egyebet, a templomból kihívta a helybeli plébánost. Neki végre sikerült, hosszas rábeszélés és ellenvetések után, Johanna kisasszonyt újra megnyugtatnia s rávennie, hogy térjen csak ismét haza. De a plébános úrnak erősen meg kellett ígérnie, hogy beszél Johanna paptestvérével. Amikor Feldmann plébános az utolsó vonattal Kransbergbe visszaérkezett s belépett a plébániára, első útja a konyhába, nővéréhez vezetett. Azzal a szívélyességgel, amellyel a gyóntatószékben beszélt, szólt hozzá: : — Nővérkém, nagyon köszönöm neked, hogy a fischbachi plébános úr által tudtomra adtad, hogy gyónásodról, beszélgethetünk. Éveken át igaztalan voltam irántad. Sohasem gondoltam, hogy annyit szenvedsz miattam. De megígérem, ezután nem lesz rám panaszod. Majd megcsókolta nővérét, s maga ismegkönnyebbülve tért vissza szobájába Johanna kisasszony ezen a napon örvendező és hálás szívvel mondotta el esti imáját. S nem felejtette el azt sem, hogy Istentől türelmet és áldást kérjen a saját maga és „idegen” gyóntatóatyja számára. Poré( Viradi Béla)