Új Ember, 1975 (31. évfolyam, 1/1487-52/1538. szám)

1975-01-05 / 1. (1487.) szám

A lelki kultúra. A mai társadalmak még nem készültek fel eléggé arra, hogy egyén és közösség számára egyaránt gyümölcsözően hasz­nosítsák azt az anyagi előnyt és szabad időt, amit a tudo­mányos-technikai forradalom és az országok kölcsönös ked­vezményeken alapuló gazda­sági-kereskedelmi kapcsolatat nyújtanak. Ennek megoldására jelenleg két lehetőség kínálko­zik: az egyik a szükségletek korlátlan kielégítése, az ösztö­nök rafinált kiszolgálása és ami ezzel szorosan együtt jár: a szellemi-társadalmi problé­mák iránti közömbösségre ne­velés, az apolitikus „sem­leges” tömegtudat kialakítása a sikeresebb manipuláció ér­dekében, lényegében ezt való­sítják meg a kapitalista álla­mok, ahol az embert „a ma­­­­gány művészetére” készítik föl, ahol tanácsos pontosan annyit és csak annyit adni, amennyi éppen kötelező: azt a bizonyos számú órát, amit szükséges ledolgozni, mert kell; az ember munkaerejé­vel fizet a tulajdonosnak, hogy fenntarthassa magát — és megszerezhesse jogát a ma­gányra. A munka elveszett időnek tűnik számára, mert igazi élete a munkavégzés után kezdődik. Egyfelől ki­szolgálja — az otthon kényel­mét, szervezettebb életet, a több, önmagára fordítható időt stb. kínálja—, másfelől pedig — gyorsabb élet- és munka­tempót diktálva, sőt a szelle­mét, ízlését is idomító tömeg­kommunikációs eszközök ré­vén — megnyomorítja őt a technika. A boldogság pusztán egyéni dolog lesz, a boldogság önmagáért való. A másik kínálkozó lehető­ség mindennek tökéletes ellen­téte: a magas szellemi-kultu­­rális igények felkeltése, a tel­jesebb emberré válás, a köz­­művelődés tömegmozgalommá tétele, egyén és közösség ki­egyensúlyozott, egymást kiegé­szítő és egyazon érdekű bol­dogulásának, továbbgazdago­­dásának folyamatos biztosítá­sa. A szocialista társadalom ezt az utat választotta. A ho­mo fabert-t, a dolgozó embert egyúttal homo moralis-szá, er­kölcsös emberré és homo lu­men- né, az értelem emberévé, a fény, a világosság hordozójá­vá akarja tenni, mert a bol­dogságot csak az képes meg­szerezni és megtartani, áld megosztja, a fény csak annak jelenthet áldást, aki másnak is juttat belőle. Műveltség és erkölcs Életünk folyamán más-más értéket képvisel a látás vagy a gondolkodás­­mélysége, mást a megértés és a szeretet szint­je, és megint mást az adni vagy kapni, a növekedni vagy kisebbedni műveltségben és erkölcsben. Mindezek az érté­kek — bár külön-külön kell eljutni hozzájuk és meghódí­tani őket — csak együtt és egyszerre tudják az egész em­bert formálni, tudnak­­az egész emberre — magatartására, gondolkodására, lelkiségére — vonatkozó hatást gyakorolni, így a műveltség is önmagában csak felemás érték, szellemi zsonglőrködd, terméketlen kincsesbánya, ha nem lehet kiaknázni, ha nem „jelenik meg” az emberi kapcsolatok­ban, ha nem válik tőle etiku­­sabbá, „lelkibbé” az ember, akinek a tudás, a technikai haladás, az ismeretek bősége lépten-nyomon azt a parancsot adja, hogy ismét embernek kell lennie, minden pillanat­ban. A műveltség még nem tesz teljesebb emberré, ez csupán a következő grádics, egy újabb feltételnek való megfelelés. Nemcsak az a fontos, hogy több legyen, hanem az is, hogy jobb­ érvényt szerezzen az összes emberi erényeknek, megvalósítsa az ember érzel­mi felemelkedését is. Nem feledkezhetünk meg a műveltségre, ízlésre nevelés mellett a „belső ember” neve­léséről sem. Az ember vala­mennyi , megnyilvánulása — amennyiben az sajátja, nem kölcsönvette — kifejezi belső állapotát. Ezért nehéz elkép­zelni, hogy meg lehet változ­tatni az embert pusztán az ér­telmén keresztül, magának az embernek megjavítása nélkül. Az embernek tehát időről idő­re felül kell vizsgálnia a vi­lágról, Istenről, erkölcsről, társadalomról alkotott fogal­mait, elszámolnia a lelki­isme­retével, hogy a jót és a rosszat, a szénét és a s­orzat, a szere­tetet ás a szeretetlenséget a lé­nyeget mindig pontosan meg­határozó , módon megkülön­böztesse. Soha egyetlen kultú­ra sem­ mondhatta el magáról, hogy amilyen mértékben nőtt az emberek tudása, olyan mértékben finomodott az em­berek magatartása. Hogy a kultúra magatartássá is vál­jon, szokásrendszerré csiszo­lódjon, ahhoz a másik embert szeretnem kell. Nem kívülről rám tukmált kötelességből vagy idejében felismert érdek­ből, hanem belső elhatározás­ból. Mert a másik ember ar­cán a saját vonásaimat fedez­hetem föl, a tekintetében ma­gammal találkozom, mert őbenne is Krisztus van jelen: szenvedései, küszködése, örö­me és boldogsága Krisztust idézi minduntalan. A kultúra akkor kezd az ember lelkévé válni, amikor az ember az egész életét sze­­retete kibontakoztatásának és művelésének adott tereként fogja föl. Korszerűség és szeretet A korszerűség ma már nem csupán a modern technológia és technika színvonalát jelöli, hanem egyre inkább az em­berben testesül meg. Igaz, hogy a technika dinamikusan tökéletesedik, a gépek bonyo­­lutabbak lesznek és hovato­vább távvezérlésűek, de mind­ez nem lehetséges tökéletesebb emberek nélkül, felkészültebb tevékenység és műveltebb fők nélkül. A technika nem ronthatja meg az err­bert, mert fejlődésével, fejlesztésével párhuzamosan nő majd az em­ber társadalmi aktivitása, kö­zösség­ tudata, szellemi önálló­sága lépést tart anyagi lehető­ségeivel, ami megóvja attól, hogy életmódja a technicizált környezet függvényévé váljon. Műveltsége révén előbb-utóbb felismeri, hogy az általános anyagi és szellemi jólét min­denre kiterjedő mivoltában talán csak az emberi történe­lem kezdetével, a társadalma k­ialakulásának korszakával asonlítható össze, tulajdon­képpen a tudományos-techni­ka forradalom egyetemleges­ségével hagyja maga mögött az emberiség kései gyermek­korát. A korszerű embertől a sze­retet sem idegen. Erkölcsi kontrollja állandóan felülvizs­gálja a maradéktalanul érvé­nyesülő logikát, az agy szabá­lyozó előírásait, hogy szabad utat nyithasson engedelmes érzelmeinek. A korszerű em­ber nem érzelmektől mentes lény, aki büszke az eszére, hi­szen akkor csak egy rideg, ne­hezen kezelhető két lábon já­ró lexikon lenne, a korszerű ember tudatosan őrzi, nemesíti emócióit, hogy szeretetét min­denkor felajánlhassa és szol­gáljon vele. A kulturálódás is­koláját követnie kell az érzel­mek iskolájának, a szeretetre való felkészítésnek. Számunk­ra, keresztények számára a legjobb iskola Jézus iskolája, a legjobb tanító ő, akinek nemegyszer vagyunk méltat­lan tanítványai. Hozzá me­gyünk szeretetet tanulni, meg­ismerni őt a maga élő (evan­géliumi és az egyházban to­­­vábbélő, liturgikus) valóságá­ban. Az ő példáját követjük, ha a mindennapi élet dolgai­ban helytállunk, az emberek és az emberi értékek tisztele­tét valósítjuk meg. A művelő­dés, a korszerűség és a szere­tet így képez egységet ben­nünk, szoros köteléket a mai ember képviseletében. A lelki kultúrához a hit is elvezethet, a hit is védhet a technizáló­­dás elidegenítő hatásaitól, hi­szen jó a szomjunkat ottani szárazság idején — a ráció túlzásaikor, az értelem, az automatizmus bűvölete, a lé­lek apálya idején — a hitnek forrásánál, talán még azoknak is, akik úgy vélik, hogy a szomjúság nem bizonyítja a forrást. Hegyi Béla a lélek kultúrája A reformáció óta első ízben volt szentmise a wartburgi várkápolnában. Aufderbeck erfurti püspök, apostoli kor­mányzó celebrálta az evangéli­kus püspök jelenlétében. Az Egyesült Államok törté­netében most van a legna­gyobb számú katolikus tagja a kongresszusnak: 123 a katoli­kus képviselők száma. Veszélyben van a firenzei dóm. Szakértők vizsgálata nyo­mán kiderült, hogy alapvető restaurálásra szorul. A székes­­egyház gótikus épülete a váro­si dómépítő hivatal gondozásá­ban van. Az antik üvegablakok kiesésétől tartanak. Eddig pénzhiány akadályozta a mun­kát . Belgiumban 1962-től 1972-ig kilenc százalékkal csökkent a vasárnapi szentmiséken rend­szeresen résztvevők száma. A legnagyobb visszaesés a brüsz­­szeli és antwerpeni egyházme­gyékben mutatkozik. A melbournei főegyházme­gye lapjának új főszerkesztőjé­vé Elizabeth Rennick-et, tehát első ízben nőt neveztek ki. Dániában növekszik a templomba járók száma. A nagyrészt protestáns lakosság 64 százaléka volt tavaly leg­alább egyszer templomban. 1970-ben ez a szám csak 54 százalék volt. A templomba járó­ fiatalok és munkások szá­ma azonban továbbra is cse­kély. I­ ­jjas Antal: A „Főevangélium" Szent Máté evangéliumát azért nevezi így az egyház, mert lényeges vonatkozásaiban egymaga is tartalmazza a Jé­zus életére és tanításaira vo­natkozó majdnem teljes apos­toli hagyományt. És ha a többi három evangélium elveszett vagy megsemmisült volna, ak­kor is legalább részben pótolni tudta volna ezeket, természe­tesen azok sajátos és egyedi céljának mondanivalói nélkül. Olyan ember írása, aki nem­csak mindazokat örökíti meg a Názáreti Jézusról, amiknek életében ő maga volt szem- és fültanúja, de meghallgatta és mérlegre tette — végtelenül lemért és gondos megfogalma­zásban — azt is, amit mások­tól megtudott róla. Olyan em­ber írása, aki nemcsak megta­pasztalta, de át is élte őt és egész lénye vele és az ő rend­kívüliségeivel van telve. S ezeket a benyomásait akarja érzékeltetni olvasóival. A le­hető legegyszerűbb módon és eszközökkel, amelyek fölött évtizedeken át eltöprengett, míg meg nem találta Jézus személyének és tanításainak közlésére a legtökéletesebb kifejezést. Mégpedig azt, amit önnön valószínűleg kafarnau­­mi apostoli-keresztény egyház­­községe is megértett. És az a távolabbi környezet is, ame­lyet az apostoli kereszténység elsősorban akart áthatni: a je­­ruzsálemi, judeai és galileai zsidóság. Ií maca­ is a galileai tenart népéből származott (háza volt Kafarnaumban, amit az evan­gélium is említ.) Maga is átélte az Ábrahámig visszanyúló ősök során át s a mózesi tör­vény által dönthetetlenül be­léjük sulykolt rendkívüli áhi­­tatéletű egyistenhitüket; de ugyanakkor a Tizenkét főkkel együtt ő is hitte és vallotta Jézusnak szentháromság­ ere­­dését. S milyen tüneményes módot talál ennek közlésére és megértetésére. Józsefnek, a ne­velőatyának és az „Igaz Fér­fiúnak” (az ószövetségi hit szóhasználatában ez „szent­életűt” és az Istennel való érintkezésben „engedelmeset”, „alázatosat” jelentett) gyötrel­­mes viaskodását, míg termé­szetfölötti közlés által meg nem tudja, hogy az, aki érin­tetlen jegyesének szíve alatt készülődik világra jönni, a „Szentlélektől való”. Igen, ő, a kafarnaumi vám­bérlő írta le először azt az egész emberiség Isten-ismerése (s egyúttal az emberiség kul­túrája) számára végtelen fon­tosságú közlést, hogy h­árom­ személyű az egyetlen Isten. Ugyanakkor az ő evangéliuma emlegeti legtöbbször az Atya külön személyiségét. De a Jézust (és a Szentjeiket) is ugyanily világos és éles megkülönbözte­téssel. Evangéliumának eléggé hosz­­szú volt a megalkotási ideje: a legjobb és a legmodernebb protestáns és katolikus újszö­­vetségszakértők szerint egy­aránt: a mintegy 30-as évre tett föltámadástól legalább az ötvenes évek kezdetéig tartott, míg elkészült a súlyos feladat­tal. Mindazt közölni Jézusról, amit tudott és fontosnak tar­tott róla, születésétől (sőt szü­letése előtt­ től) a passióig és föltámadásig. Evangéliumának húsz-huszonegy évre tehető „kihordása” alatt csodálatos el­beszélő­s művét szigorú pon­tossággal megszerkesztő íróvá lett. Így minden vonatkozásban a hetes szám ismétlődésére építi föl evangéliumát. Úgyhogy azt egy nagyon kiváló protestáns biblikus tudós, Kenneth Slack így nevezi (egy bécsi katolikus kiadónál is megjelent könyvé­ben): „Drámai elbeszélés hét felvonásban a Mennyek­ Or­szága eljöveteléről...” A szü­letésről szóló hatalmas proló­gus s a szenvedés és föl­táma­dás történetét előadó még ha­talmasabb epilógus közé öt ha­talmas tételben illeszti (s kettő meg öt, az hét) Jézus történetét és tanításait. íme a prológust és az epilógust hétre kiegészí­tő öt — mintegy — zenei tétel. Mindegyiknek értelmét egy­­egy szintén szigorú pontosság­gal beléjük épített jézusi be­széd fejezi ki: I. — Jézus a tanító, aki na­gyobb Mózesnél. II. — Jézus a vezér és a megmentő nagyobb Józsuánál. III. — Jézus az öröktől való bölcsesség, Isten Igéje, böl­csebb Salamonnál. IV. — Jézus az új Izrael megalapítója, akit a régi Izra­el elutasít. V. — Jézus a világ bírája, a világ áldozata és a világ Meg­váltója. A legrendkívülibb dolgok egyike Máténál, hogy az ő majdnem teljesen zsidó hátte­rű beszámolója, amimely zsú­folva van ószövetségi hivatko­zásokkal, zsidó szereplőkkel, váratlanul mint első rangú szereplőket lépteti színre a po­gány napkeleti bölcseket, mint akik először jöttek el imádni Jézust. Itt érünk ecclesiológiájához, mert evangéliuma ezt is tar­talmazza. Mégpedig a Péterre mint sziklára épített egyházat, amelynek egyenesen a meg­alapítására jött el Jézus. Te­hát senki sem gondolhatja, hogy az egyház „véletlenül" vagy utólag létrejött képződ­mény, és hogy szerkezete csak a Tizenkettő emberi elhatáro­zásából vált volna hierarchi­kussá. Nem, Jézus valójában ilyennek szánta egyházát, s ez is vadonatúj dolog, ellenkezik mindazokkal a fogalmakkal, amelyekkel Máté az ószövetsé­gi „előegyházzal” kapcsolatban rendelkezhetett.­­ Evangéliumának jellegzetes­ségei közé tartozik ezeken kí­vül az a tündöklő hitelességű szépség, amellyel Jézus be­szédeit lehetőleg az ő saját szavaival adja vissza, így meg lehet közelítenünk Jézus em­beri stílusát. Milyen ez, s minő eszközök­kel dolgozik? Milyen fogalom­körbe tartozó szavakkal? Nos, a természet és az emberi élet legegyszerűbb és legelbűvölőbb képeivel. Amilyenek a fű, a ve­tőmag s a nád, a „mezők lili­omai”, a fák és a szőlő, a ma­darak s a felhők és a szél, s az emberi élet dolgai között olyan közkeletűek, amilyenek az étel és a só, a liszt és a kovász, a házépítés és a csűr, a hegyen épült s messzire látszó város, az a vasállvány, amelyre mé­cseket aggatnak, — ezekből veszi sorra hasonlatait. Mindezt azért, mert szereti azokat a legegyszerűbb embereket, akikhez szól, a földműveseket, akik kimennek vetni, a szőlők vincellérjeit, a Genezáret ha­lászait s gyermekeiket. Mindenekelőtt Jézusról ma­gáról szól, egészen el akar tűnni mögötte, önmagát talán egy félsoros megjegyzésen kí­vül — hogy vám­bérlő volt valaha, tehát bűnös életűnek tartott ember — nem tartja méltónak még említésre sem. Lehet-e „tettetni” mindezt? Az önnön alázatában valóság­gal megsemmisülőt? A Jézus­ban megtapasztalt isteni-em­beri jelenség előtt áhítattal térdrehullót és róla semmiféle legendát nem írót, hanem ép­pen csak valóságos szavait idé­zőt s egyszerű voltának tün­dökléseiben elénk állító! ? Mindannak, amit leír róla és tanításáról, éppen egyszerűsé­ge és közvetlensége kezeskedik akár emberi hitelességéről. Ezeket a vonásait tudtuk fölemlegetni abból a végtele­nül sokból, amiket még el le­hetne mondani róla. Aki úgy olvassa el evangéliumát, mintha sohasem olvasta volna — és ajánljuk, hogy így ol­vassa el — még több s ugyan­­ily elragadó vonást fog lelni benne. S végül is igazat ad Renannak, aki azt írja róla, hogy Máténak, a volt vám­bérlőnek evangéliuma: „az emberiség legfontosabb köny­ve.” A betlehemi szegénység forradalma a középkorban Karácsonyt ünnepelve, gyakran állunk a betle­hemi jászol előtt és megszo­kott imáinkat elrebegjük a szegénységbe jött kis Jézus előtt. Talán nem is gondolunk arra, hogy az egyház kétezer­éves története folyamán hány­szor indultak el Betlehem gondolatától az evangélium paradoxonjait átélt szentek, és mozgalmuk révén a megvaló­sított szegénység boldogsága a társadalmi élet feszítő rugója lett. Assziszi Szent Ferencről van szó, aki a szegénység gon­dolatát az abszolút misztikum jegyében élte át. A szegény­séget jegyeseként kezeli. A szegénység úrnőről, mint sze­relmeséről beszél. Érdemes a szegényen született Jézus ün­nepén erről elgondolkozni, hisz korunk hasonlít Szent Ferenc korához abban, hogy a gazdagodás a másik oldal­ról a szegények kritikáját, esetleg a forradalmi megmoz­dulásokat is kiválthatja. Assziszi Szent Ferenc kora a XII. századi városi polgár­­­ságnak a kora, amelyben gya­rapodnak a jómódú városi polgárok, de ugyanakkor a vá­rosok peremén a szegények száma is gyarapodik. Amikor mozgalmát a javadalom el­utasításával kezdte, talán nem is gondolt rá, hogy az evan­géliumhoz való visszatérés út­ját nyitja meg az egyházban. A feudalizmus átadta szerke­zetét az egyháznak, amely el­sősorban uradalmi jellegű volt A földbirtok, amelyet az egyház akár az államtól, akár magánosoktól kapott, volt az egyház támasza. Ezekre a földbirtokokra támaszkodva tanította az egyház Isten or­szágának jelenlétét. Isten or­szága pedig szolidáris volt az uralkodó rendszerrel. Ott volt az egyházban a szerzetesi élet, amelyben a szerzetesek maguk ugyan szegényen éltek, de az együttes nagy hatalmat gyakorolt az egyházban. Az apátságok uradalmak voltak, amelyeket ugyan mindenki ja­vára használtak fel, de ami­kor Assziszi Szent Ferenc megjelent, mozgalmával ezzel szemben indította el evangé­liumi felkelését. Assziszi Szent Ferenc első cselekedete volt, hogy szem­beszállt ezzel a birtoklással. A másik nagy vezér, Szent Domonkos, a megreformált ciszterciekkel találkozva azt ajánlotta nekik, hogy hagy­ják ott uradalmukat, járjanak gyalog, mezítláb és vegyülje­nek el a nép között. S ekkor egyik pillanatról a másikra ezek az új embercsoportok le­mondanak minden gazdagság­ról. Abban az időben az egyhá­ziak, püspökök, plébánosok, szerzetesek kaptak javadal­makat, amelyek közvetve az egyházat is szolgálták. De ilyen javadalmat kaptak, ak­kor mások is: orvosok, taní­tók, közalkalmazottak. Ezek a javadalom fejében szolgála­tukat ingyen voltak kötelesek ellátni. Javadalmuk tehát a közjót is szolgálta. Az a pont, amelyből az új irány támadt, a javadalom elutasítása volt. Ezt tették magukévá a kol­duló rendek. Az elnevezés „kolduló” nem azt jelentette, hogy ezek a rendek valóban koldulásból éltek, hanem csak azt, hogy elutasítottak min­den javadalmat, minden bir­toklást. Így maradtak kívül az eddigi rendszeren. Így egészen új és különle­ges viszony alakult ki a sze­gényekhez, nemcsak azokhoz, akiknek nem volt nagyon mi­ből megélniök, hanem azok­hoz is, akik a társadalom szé­lén éltek, s akiknek eddig semmilyen joguk sem volt. Ezeknél az alamizsna volt az egyetlen megoldás. De a feu­dális kor alamizsnája nem­csak egyszerű, akarati jótétt volt, hanem a javak szétosz­tását is célozta. A szegények most­­ olyan helyzetbe jutnak a ferences szerzetesek példája nyomán, amelyben jogalany­­nyá válnak és ez egyben bi­zonyos fokig felszabadításukat is jelenti. Persze nem olyan mértékben, hogy mostantól fogva már bőségesebben táp­lálkozhatnak, hogy könnyebb lesz az életük, de a felszaba­dulás reménye feltámad ben­nük, és megvan a helyük a társadalomban. Az új váro­sok, „ville franche”-ok (sza­bad városok) és a „ville­­neuve”-ok (új városok) az új szemlélet alakulatai. A szegé­nyek ezekben közösségeket szerveztek és bizonyos önkor­mányzatot nyertek. Ezekben az új közösségek­ben a szegényeknek joguk volt már az igazságszolgáltatáshoz is. Ha jogaikban megsértették őket, kereshették igazukat, sőt a teológia morál is azt kezdte tanítani, hogy ha ezek a szegé­nyek a maguk és családjuk szükségében más tulajdonok­hoz nyúlnak, nem tolvajok. Talán túl messze mentünk el a betlehemi kis Jézus sze­génységéről történelmi és, tár­sadalmi távlatokba gondolkoz­va, de a ferencesek és a domi­nikánusok mozgalma a kö­zépkorban új fényben világít­ja meg a szegénység problé­máját. És Szent Ferenc be­mutatta a világnak, hogy a társadalmi változtatásoknak megvannak az evangéliumi alapjai. Az evangéliumhoz minden korbak­ tehát úgy kell visszatérni, mint forráshoz. Az evangéliumot a maga „bruta­litásában” kell felfogni. Az evangélium, jelentésének meg­felelően, jó hír és nem a pa­rancsok magazinja. És minden megújulás ezzel a jó hírrel kezdődik. Ezt a jó hírt a prak­­szis sohasem fogja elnyűni, mindig felülmúlja azt. Szent Ferenc mondotta, hogy vissza kell térni a glossza nél­küli evangélium betűjéhez. A glosszaírók ehhez sokszor a sa­ját ötleteiket kapcsolták, mint magyarázatot. Az evangélium betűjének a „brutalitásáról” is volt szó, és ezzel kapcsolatban jelentkezik a dialektika: a gondolatnak egyik kollektív törvénye, amely a betűtől el­jut a szellemig. Azaz, míg egyesek csak a betűhöz ragasz­kodnak, mások a betűtől eljut­nak a betű által provokált szellemig. Szent Ferenc felhívta az emberek figyelmét, hogy ol­vassák a Szentírást, de ne azért, hogy abból csak erkölcsi ta­nulságot vonjanak le, vagy ta­nulmányokat dolgozzanak ki, hanem teremtő és képzelő erő­vel megértsék belőle az evan­géliumi életet. A Szent Ferenc által terjesztett evangélizálás­­nak van egy új vonása: a krisztológiai összpontosítás. Isten nem maradt a mennyben angyalai körében, hanem em­berré lett. A középkor vége fe­lé nem a román kor apokalip­tikus Krisztusát nézik, hanem mint Szent Ferenc tette, Szent Mátét olvassák, az Ige megtes­tesülését, Betlehemet, a já­szolt ... Szent Domonkos zse­bében is állandóan ott volt Máté evangéliuma. És ez a Krisztus úgy jelenik meg előt­tük, mint Messiás, azaz Sza­badító. A középkorban volt egy érdekes mondás az egy­házban: meghallani az elége­detlen szegények kiáltozását — a püspök feladata. És hoz­zátették, ezt nemcsak nagylel­kűségből kell tennie, hanem azért, mert a szegények kiál­tozása az egyház ébresztése. Visszatérve Assziszi Szent Ferenc mozgalmához, amely akkor lökésszerűen érte az egyházat, nem véletlen, hogy ők a szegény városi nép közé telepedtek és a szegények az új ferences telephelyek közé menekültek. Talán ma sem megy ez másképp: az egyház­nak újból a szegények egyhá­zának kell lennie. Ehhez ma is a Betlehem eseményének az átélése segít. Jézus szegény lett értünk, hogy mi gazdagok lehessünk. (Chen­ nyomán: Csépányi Ferenc) A válások száma az Egye­sült Államokban 1974-ben ed­digi csúcspontját érte el. 1960- ban ezer házasemberre csak 35 elvált jutott, 1970-ben 47, ma pedig 63. Az elvált asszonyok 51 százaléka egyedül neveli gyermekeit. 82 spanyol jezsuita szolida­ritást vállalt a perbe fogott jezsuita munkáspapokkal. A munkáspapok ellen az a kor­mány vádja, hogy tiltott mun­kástanácsokkal működtek együtt. A vádlottak követelték, hogy az eljárás során ne része­sítsék őket a konkordátum szerint nekik járó előjogokban és nyilvános tárgyalást tartsa­nak ügyükben.

Next