Új Ember, 1975 (31. évfolyam, 1/1487-52/1538. szám)
1975-01-05 / 1. (1487.) szám
A lelki kultúra. A mai társadalmak még nem készültek fel eléggé arra, hogy egyén és közösség számára egyaránt gyümölcsözően hasznosítsák azt az anyagi előnyt és szabad időt, amit a tudományos-technikai forradalom és az országok kölcsönös kedvezményeken alapuló gazdasági-kereskedelmi kapcsolatat nyújtanak. Ennek megoldására jelenleg két lehetőség kínálkozik: az egyik a szükségletek korlátlan kielégítése, az ösztönök rafinált kiszolgálása és ami ezzel szorosan együtt jár: a szellemi-társadalmi problémák iránti közömbösségre nevelés, az apolitikus „semleges” tömegtudat kialakítása a sikeresebb manipuláció érdekében, lényegében ezt valósítják meg a kapitalista államok, ahol az embert „a magány művészetére” készítik föl, ahol tanácsos pontosan annyit és csak annyit adni, amennyi éppen kötelező: azt a bizonyos számú órát, amit szükséges ledolgozni, mert kell; az ember munkaerejével fizet a tulajdonosnak, hogy fenntarthassa magát — és megszerezhesse jogát a magányra. A munka elveszett időnek tűnik számára, mert igazi élete a munkavégzés után kezdődik. Egyfelől kiszolgálja — az otthon kényelmét, szervezettebb életet, a több, önmagára fordítható időt stb. kínálja—, másfelől pedig — gyorsabb élet- és munkatempót diktálva, sőt a szellemét, ízlését is idomító tömegkommunikációs eszközök révén — megnyomorítja őt a technika. A boldogság pusztán egyéni dolog lesz, a boldogság önmagáért való. A másik kínálkozó lehetőség mindennek tökéletes ellentéte: a magas szellemi-kulturális igények felkeltése, a teljesebb emberré válás, a közművelődés tömegmozgalommá tétele, egyén és közösség kiegyensúlyozott, egymást kiegészítő és egyazon érdekű boldogulásának, továbbgazdagodásának folyamatos biztosítása. A szocialista társadalom ezt az utat választotta. A homo fabert-t, a dolgozó embert egyúttal homo moralis-szá, erkölcsös emberré és homo lumen- né, az értelem emberévé, a fény, a világosság hordozójává akarja tenni, mert a boldogságot csak az képes megszerezni és megtartani, áld megosztja, a fény csak annak jelenthet áldást, aki másnak is juttat belőle. Műveltség és erkölcs Életünk folyamán más-más értéket képvisel a látás vagy a gondolkodásmélysége, mást a megértés és a szeretet szintje, és megint mást az adni vagy kapni, a növekedni vagy kisebbedni műveltségben és erkölcsben. Mindezek az értékek — bár külön-külön kell eljutni hozzájuk és meghódítani őket — csak együtt és egyszerre tudják az egész embert formálni, tudnakaz egész emberre — magatartására, gondolkodására, lelkiségére — vonatkozó hatást gyakorolni, így a műveltség is önmagában csak felemás érték, szellemi zsonglőrködd, terméketlen kincsesbánya, ha nem lehet kiaknázni, ha nem „jelenik meg” az emberi kapcsolatokban, ha nem válik tőle etikusabbá, „lelkibbé” az ember, akinek a tudás, a technikai haladás, az ismeretek bősége lépten-nyomon azt a parancsot adja, hogy ismét embernek kell lennie, minden pillanatban. A műveltség még nem tesz teljesebb emberré, ez csupán a következő grádics, egy újabb feltételnek való megfelelés. Nemcsak az a fontos, hogy több legyen, hanem az is, hogy jobb érvényt szerezzen az összes emberi erényeknek, megvalósítsa az ember érzelmi felemelkedését is. Nem feledkezhetünk meg a műveltségre, ízlésre nevelés mellett a „belső ember” neveléséről sem. Az ember valamennyi , megnyilvánulása — amennyiben az sajátja, nem kölcsönvette — kifejezi belső állapotát. Ezért nehéz elképzelni, hogy meg lehet változtatni az embert pusztán az értelmén keresztül, magának az embernek megjavítása nélkül. Az embernek tehát időről időre felül kell vizsgálnia a világról, Istenről, erkölcsről, társadalomról alkotott fogalmait, elszámolnia a lelkiismeretével, hogy a jót és a rosszat, a szénét és a sorzat, a szeretetet ás a szeretetlenséget a lényeget mindig pontosan meghatározó , módon megkülönböztesse. Soha egyetlen kultúra sem mondhatta el magáról, hogy amilyen mértékben nőtt az emberek tudása, olyan mértékben finomodott az emberek magatartása. Hogy a kultúra magatartássá is váljon, szokásrendszerré csiszolódjon, ahhoz a másik embert szeretnem kell. Nem kívülről rám tukmált kötelességből vagy idejében felismert érdekből, hanem belső elhatározásból. Mert a másik ember arcán a saját vonásaimat fedezhetem föl, a tekintetében magammal találkozom, mert őbenne is Krisztus van jelen: szenvedései, küszködése, öröme és boldogsága Krisztust idézi minduntalan. A kultúra akkor kezd az ember lelkévé válni, amikor az ember az egész életét szeretete kibontakoztatásának és művelésének adott tereként fogja föl. Korszerűség és szeretet A korszerűség ma már nem csupán a modern technológia és technika színvonalát jelöli, hanem egyre inkább az emberben testesül meg. Igaz, hogy a technika dinamikusan tökéletesedik, a gépek bonyolutabbak lesznek és hovatovább távvezérlésűek, de mindez nem lehetséges tökéletesebb emberek nélkül, felkészültebb tevékenység és műveltebb fők nélkül. A technika nem ronthatja meg az errbert, mert fejlődésével, fejlesztésével párhuzamosan nő majd az ember társadalmi aktivitása, közösség tudata, szellemi önállósága lépést tart anyagi lehetőségeivel, ami megóvja attól, hogy életmódja a technicizált környezet függvényévé váljon. Műveltsége révén előbb-utóbb felismeri, hogy az általános anyagi és szellemi jólét mindenre kiterjedő mivoltában talán csak az emberi történelem kezdetével, a társadalma kialakulásának korszakával asonlítható össze, tulajdonképpen a tudományos-technika forradalom egyetemlegességével hagyja maga mögött az emberiség kései gyermekkorát. A korszerű embertől a szeretet sem idegen. Erkölcsi kontrollja állandóan felülvizsgálja a maradéktalanul érvényesülő logikát, az agy szabályozó előírásait, hogy szabad utat nyithasson engedelmes érzelmeinek. A korszerű ember nem érzelmektől mentes lény, aki büszke az eszére, hiszen akkor csak egy rideg, nehezen kezelhető két lábon járó lexikon lenne, a korszerű ember tudatosan őrzi, nemesíti emócióit, hogy szeretetét mindenkor felajánlhassa és szolgáljon vele. A kulturálódás iskoláját követnie kell az érzelmek iskolájának, a szeretetre való felkészítésnek. Számunkra, keresztények számára a legjobb iskola Jézus iskolája, a legjobb tanító ő, akinek nemegyszer vagyunk méltatlan tanítványai. Hozzá megyünk szeretetet tanulni, megismerni őt a maga élő (evangéliumi és az egyházban továbbélő, liturgikus) valóságában. Az ő példáját követjük, ha a mindennapi élet dolgaiban helytállunk, az emberek és az emberi értékek tiszteletét valósítjuk meg. A művelődés, a korszerűség és a szeretet így képez egységet bennünk, szoros köteléket a mai ember képviseletében. A lelki kultúrához a hit is elvezethet, a hit is védhet a technizálódás elidegenítő hatásaitól, hiszen jó a szomjunkat ottani szárazság idején — a ráció túlzásaikor, az értelem, az automatizmus bűvölete, a lélek apálya idején — a hitnek forrásánál, talán még azoknak is, akik úgy vélik, hogy a szomjúság nem bizonyítja a forrást. Hegyi Béla a lélek kultúrája A reformáció óta első ízben volt szentmise a wartburgi várkápolnában. Aufderbeck erfurti püspök, apostoli kormányzó celebrálta az evangélikus püspök jelenlétében. Az Egyesült Államok történetében most van a legnagyobb számú katolikus tagja a kongresszusnak: 123 a katolikus képviselők száma. Veszélyben van a firenzei dóm. Szakértők vizsgálata nyomán kiderült, hogy alapvető restaurálásra szorul. A székesegyház gótikus épülete a városi dómépítő hivatal gondozásában van. Az antik üvegablakok kiesésétől tartanak. Eddig pénzhiány akadályozta a munkát . Belgiumban 1962-től 1972-ig kilenc százalékkal csökkent a vasárnapi szentmiséken rendszeresen résztvevők száma. A legnagyobb visszaesés a brüszszeli és antwerpeni egyházmegyékben mutatkozik. A melbournei főegyházmegye lapjának új főszerkesztőjévé Elizabeth Rennick-et, tehát első ízben nőt neveztek ki. Dániában növekszik a templomba járók száma. A nagyrészt protestáns lakosság 64 százaléka volt tavaly legalább egyszer templomban. 1970-ben ez a szám csak 54 százalék volt. A templomba járó fiatalok és munkások száma azonban továbbra is csekély. I jjas Antal: A „Főevangélium" Szent Máté evangéliumát azért nevezi így az egyház, mert lényeges vonatkozásaiban egymaga is tartalmazza a Jézus életére és tanításaira vonatkozó majdnem teljes apostoli hagyományt. És ha a többi három evangélium elveszett vagy megsemmisült volna, akkor is legalább részben pótolni tudta volna ezeket, természetesen azok sajátos és egyedi céljának mondanivalói nélkül. Olyan ember írása, aki nemcsak mindazokat örökíti meg a Názáreti Jézusról, amiknek életében ő maga volt szem- és fültanúja, de meghallgatta és mérlegre tette — végtelenül lemért és gondos megfogalmazásban — azt is, amit másoktól megtudott róla. Olyan ember írása, aki nemcsak megtapasztalta, de át is élte őt és egész lénye vele és az ő rendkívüliségeivel van telve. S ezeket a benyomásait akarja érzékeltetni olvasóival. A lehető legegyszerűbb módon és eszközökkel, amelyek fölött évtizedeken át eltöprengett, míg meg nem találta Jézus személyének és tanításainak közlésére a legtökéletesebb kifejezést. Mégpedig azt, amit önnön valószínűleg kafarnaumi apostoli-keresztény egyházközsége is megértett. És az a távolabbi környezet is, amelyet az apostoli kereszténység elsősorban akart áthatni: a jeruzsálemi, judeai és galileai zsidóság. Ií maca is a galileai tenart népéből származott (háza volt Kafarnaumban, amit az evangélium is említ.) Maga is átélte az Ábrahámig visszanyúló ősök során át s a mózesi törvény által dönthetetlenül beléjük sulykolt rendkívüli áhitatéletű egyistenhitüket; de ugyanakkor a Tizenkét főkkel együtt ő is hitte és vallotta Jézusnak szentháromság eredését. S milyen tüneményes módot talál ennek közlésére és megértetésére. Józsefnek, a nevelőatyának és az „Igaz Férfiúnak” (az ószövetségi hit szóhasználatában ez „szentéletűt” és az Istennel való érintkezésben „engedelmeset”, „alázatosat” jelentett) gyötrelmes viaskodását, míg természetfölötti közlés által meg nem tudja, hogy az, aki érintetlen jegyesének szíve alatt készülődik világra jönni, a „Szentlélektől való”. Igen, ő, a kafarnaumi vámbérlő írta le először azt az egész emberiség Isten-ismerése (s egyúttal az emberiség kultúrája) számára végtelen fontosságú közlést, hogy három személyű az egyetlen Isten. Ugyanakkor az ő evangéliuma emlegeti legtöbbször az Atya külön személyiségét. De a Jézust (és a Szentjeiket) is ugyanily világos és éles megkülönböztetéssel. Evangéliumának eléggé hoszszú volt a megalkotási ideje: a legjobb és a legmodernebb protestáns és katolikus újszövetségszakértők szerint egyaránt: a mintegy 30-as évre tett föltámadástól legalább az ötvenes évek kezdetéig tartott, míg elkészült a súlyos feladattal. Mindazt közölni Jézusról, amit tudott és fontosnak tartott róla, születésétől (sőt születése előtt től) a passióig és föltámadásig. Evangéliumának húsz-huszonegy évre tehető „kihordása” alatt csodálatos elbeszélős művét szigorú pontossággal megszerkesztő íróvá lett. Így minden vonatkozásban a hetes szám ismétlődésére építi föl evangéliumát. Úgyhogy azt egy nagyon kiváló protestáns biblikus tudós, Kenneth Slack így nevezi (egy bécsi katolikus kiadónál is megjelent könyvében): „Drámai elbeszélés hét felvonásban a Mennyek Országa eljöveteléről...” A születésről szóló hatalmas prológus s a szenvedés és föltámadás történetét előadó még hatalmasabb epilógus közé öt hatalmas tételben illeszti (s kettő meg öt, az hét) Jézus történetét és tanításait. íme a prológust és az epilógust hétre kiegészítő öt — mintegy — zenei tétel. Mindegyiknek értelmét egyegy szintén szigorú pontossággal beléjük épített jézusi beszéd fejezi ki: I. — Jézus a tanító, aki nagyobb Mózesnél. II. — Jézus a vezér és a megmentő nagyobb Józsuánál. III. — Jézus az öröktől való bölcsesség, Isten Igéje, bölcsebb Salamonnál. IV. — Jézus az új Izrael megalapítója, akit a régi Izrael elutasít. V. — Jézus a világ bírája, a világ áldozata és a világ Megváltója. A legrendkívülibb dolgok egyike Máténál, hogy az ő majdnem teljesen zsidó hátterű beszámolója, amimely zsúfolva van ószövetségi hivatkozásokkal, zsidó szereplőkkel, váratlanul mint első rangú szereplőket lépteti színre a pogány napkeleti bölcseket, mint akik először jöttek el imádni Jézust. Itt érünk ecclesiológiájához, mert evangéliuma ezt is tartalmazza. Mégpedig a Péterre mint sziklára épített egyházat, amelynek egyenesen a megalapítására jött el Jézus. Tehát senki sem gondolhatja, hogy az egyház „véletlenül" vagy utólag létrejött képződmény, és hogy szerkezete csak a Tizenkettő emberi elhatározásából vált volna hierarchikussá. Nem, Jézus valójában ilyennek szánta egyházát, s ez is vadonatúj dolog, ellenkezik mindazokkal a fogalmakkal, amelyekkel Máté az ószövetségi „előegyházzal” kapcsolatban rendelkezhetett. Evangéliumának jellegzetességei közé tartozik ezeken kívül az a tündöklő hitelességű szépség, amellyel Jézus beszédeit lehetőleg az ő saját szavaival adja vissza, így meg lehet közelítenünk Jézus emberi stílusát. Milyen ez, s minő eszközökkel dolgozik? Milyen fogalomkörbe tartozó szavakkal? Nos, a természet és az emberi élet legegyszerűbb és legelbűvölőbb képeivel. Amilyenek a fű, a vetőmag s a nád, a „mezők liliomai”, a fák és a szőlő, a madarak s a felhők és a szél, s az emberi élet dolgai között olyan közkeletűek, amilyenek az étel és a só, a liszt és a kovász, a házépítés és a csűr, a hegyen épült s messzire látszó város, az a vasállvány, amelyre mécseket aggatnak, — ezekből veszi sorra hasonlatait. Mindezt azért, mert szereti azokat a legegyszerűbb embereket, akikhez szól, a földműveseket, akik kimennek vetni, a szőlők vincellérjeit, a Genezáret halászait s gyermekeiket. Mindenekelőtt Jézusról magáról szól, egészen el akar tűnni mögötte, önmagát talán egy félsoros megjegyzésen kívül — hogy vámbérlő volt valaha, tehát bűnös életűnek tartott ember — nem tartja méltónak még említésre sem. Lehet-e „tettetni” mindezt? Az önnön alázatában valósággal megsemmisülőt? A Jézusban megtapasztalt isteni-emberi jelenség előtt áhítattal térdrehullót és róla semmiféle legendát nem írót, hanem éppen csak valóságos szavait idézőt s egyszerű voltának tündökléseiben elénk állító! ? Mindannak, amit leír róla és tanításáról, éppen egyszerűsége és közvetlensége kezeskedik akár emberi hitelességéről. Ezeket a vonásait tudtuk fölemlegetni abból a végtelenül sokból, amiket még el lehetne mondani róla. Aki úgy olvassa el evangéliumát, mintha sohasem olvasta volna — és ajánljuk, hogy így olvassa el — még több s ugyanily elragadó vonást fog lelni benne. S végül is igazat ad Renannak, aki azt írja róla, hogy Máténak, a volt vámbérlőnek evangéliuma: „az emberiség legfontosabb könyve.” A betlehemi szegénység forradalma a középkorban Karácsonyt ünnepelve, gyakran állunk a betlehemi jászol előtt és megszokott imáinkat elrebegjük a szegénységbe jött kis Jézus előtt. Talán nem is gondolunk arra, hogy az egyház kétezeréves története folyamán hányszor indultak el Betlehem gondolatától az evangélium paradoxonjait átélt szentek, és mozgalmuk révén a megvalósított szegénység boldogsága a társadalmi élet feszítő rugója lett. Assziszi Szent Ferencről van szó, aki a szegénység gondolatát az abszolút misztikum jegyében élte át. A szegénységet jegyeseként kezeli. A szegénység úrnőről, mint szerelmeséről beszél. Érdemes a szegényen született Jézus ünnepén erről elgondolkozni, hisz korunk hasonlít Szent Ferenc korához abban, hogy a gazdagodás a másik oldalról a szegények kritikáját, esetleg a forradalmi megmozdulásokat is kiválthatja. Assziszi Szent Ferenc kora a XII. századi városi polgárságnak a kora, amelyben gyarapodnak a jómódú városi polgárok, de ugyanakkor a városok peremén a szegények száma is gyarapodik. Amikor mozgalmát a javadalom elutasításával kezdte, talán nem is gondolt rá, hogy az evangéliumhoz való visszatérés útját nyitja meg az egyházban. A feudalizmus átadta szerkezetét az egyháznak, amely elsősorban uradalmi jellegű volt A földbirtok, amelyet az egyház akár az államtól, akár magánosoktól kapott, volt az egyház támasza. Ezekre a földbirtokokra támaszkodva tanította az egyház Isten országának jelenlétét. Isten országa pedig szolidáris volt az uralkodó rendszerrel. Ott volt az egyházban a szerzetesi élet, amelyben a szerzetesek maguk ugyan szegényen éltek, de az együttes nagy hatalmat gyakorolt az egyházban. Az apátságok uradalmak voltak, amelyeket ugyan mindenki javára használtak fel, de amikor Assziszi Szent Ferenc megjelent, mozgalmával ezzel szemben indította el evangéliumi felkelését. Assziszi Szent Ferenc első cselekedete volt, hogy szembeszállt ezzel a birtoklással. A másik nagy vezér, Szent Domonkos, a megreformált ciszterciekkel találkozva azt ajánlotta nekik, hogy hagyják ott uradalmukat, járjanak gyalog, mezítláb és vegyüljenek el a nép között. S ekkor egyik pillanatról a másikra ezek az új embercsoportok lemondanak minden gazdagságról. Abban az időben az egyháziak, püspökök, plébánosok, szerzetesek kaptak javadalmakat, amelyek közvetve az egyházat is szolgálták. De ilyen javadalmat kaptak, akkor mások is: orvosok, tanítók, közalkalmazottak. Ezek a javadalom fejében szolgálatukat ingyen voltak kötelesek ellátni. Javadalmuk tehát a közjót is szolgálta. Az a pont, amelyből az új irány támadt, a javadalom elutasítása volt. Ezt tették magukévá a kolduló rendek. Az elnevezés „kolduló” nem azt jelentette, hogy ezek a rendek valóban koldulásból éltek, hanem csak azt, hogy elutasítottak minden javadalmat, minden birtoklást. Így maradtak kívül az eddigi rendszeren. Így egészen új és különleges viszony alakult ki a szegényekhez, nemcsak azokhoz, akiknek nem volt nagyon miből megélniök, hanem azokhoz is, akik a társadalom szélén éltek, s akiknek eddig semmilyen joguk sem volt. Ezeknél az alamizsna volt az egyetlen megoldás. De a feudális kor alamizsnája nemcsak egyszerű, akarati jótétt volt, hanem a javak szétosztását is célozta. A szegények most olyan helyzetbe jutnak a ferences szerzetesek példája nyomán, amelyben jogalanynyá válnak és ez egyben bizonyos fokig felszabadításukat is jelenti. Persze nem olyan mértékben, hogy mostantól fogva már bőségesebben táplálkozhatnak, hogy könnyebb lesz az életük, de a felszabadulás reménye feltámad bennük, és megvan a helyük a társadalomban. Az új városok, „ville franche”-ok (szabad városok) és a „villeneuve”-ok (új városok) az új szemlélet alakulatai. A szegények ezekben közösségeket szerveztek és bizonyos önkormányzatot nyertek. Ezekben az új közösségekben a szegényeknek joguk volt már az igazságszolgáltatáshoz is. Ha jogaikban megsértették őket, kereshették igazukat, sőt a teológia morál is azt kezdte tanítani, hogy ha ezek a szegények a maguk és családjuk szükségében más tulajdonokhoz nyúlnak, nem tolvajok. Talán túl messze mentünk el a betlehemi kis Jézus szegénységéről történelmi és, társadalmi távlatokba gondolkozva, de a ferencesek és a dominikánusok mozgalma a középkorban új fényben világítja meg a szegénység problémáját. És Szent Ferenc bemutatta a világnak, hogy a társadalmi változtatásoknak megvannak az evangéliumi alapjai. Az evangéliumhoz minden korbak tehát úgy kell visszatérni, mint forráshoz. Az evangéliumot a maga „brutalitásában” kell felfogni. Az evangélium, jelentésének megfelelően, jó hír és nem a parancsok magazinja. És minden megújulás ezzel a jó hírrel kezdődik. Ezt a jó hírt a prakszis sohasem fogja elnyűni, mindig felülmúlja azt. Szent Ferenc mondotta, hogy vissza kell térni a glossza nélküli evangélium betűjéhez. A glosszaírók ehhez sokszor a saját ötleteiket kapcsolták, mint magyarázatot. Az evangélium betűjének a „brutalitásáról” is volt szó, és ezzel kapcsolatban jelentkezik a dialektika: a gondolatnak egyik kollektív törvénye, amely a betűtől eljut a szellemig. Azaz, míg egyesek csak a betűhöz ragaszkodnak, mások a betűtől eljutnak a betű által provokált szellemig. Szent Ferenc felhívta az emberek figyelmét, hogy olvassák a Szentírást, de ne azért, hogy abból csak erkölcsi tanulságot vonjanak le, vagy tanulmányokat dolgozzanak ki, hanem teremtő és képzelő erővel megértsék belőle az evangéliumi életet. A Szent Ferenc által terjesztett evangélizálásnak van egy új vonása: a krisztológiai összpontosítás. Isten nem maradt a mennyben angyalai körében, hanem emberré lett. A középkor vége felé nem a román kor apokaliptikus Krisztusát nézik, hanem mint Szent Ferenc tette, Szent Mátét olvassák, az Ige megtestesülését, Betlehemet, a jászolt ... Szent Domonkos zsebében is állandóan ott volt Máté evangéliuma. És ez a Krisztus úgy jelenik meg előttük, mint Messiás, azaz Szabadító. A középkorban volt egy érdekes mondás az egyházban: meghallani az elégedetlen szegények kiáltozását — a püspök feladata. És hozzátették, ezt nemcsak nagylelkűségből kell tennie, hanem azért, mert a szegények kiáltozása az egyház ébresztése. Visszatérve Assziszi Szent Ferenc mozgalmához, amely akkor lökésszerűen érte az egyházat, nem véletlen, hogy ők a szegény városi nép közé telepedtek és a szegények az új ferences telephelyek közé menekültek. Talán ma sem megy ez másképp: az egyháznak újból a szegények egyházának kell lennie. Ehhez ma is a Betlehem eseményének az átélése segít. Jézus szegény lett értünk, hogy mi gazdagok lehessünk. (Chen nyomán: Csépányi Ferenc) A válások száma az Egyesült Államokban 1974-ben eddigi csúcspontját érte el. 1960- ban ezer házasemberre csak 35 elvált jutott, 1970-ben 47, ma pedig 63. Az elvált asszonyok 51 százaléka egyedül neveli gyermekeit. 82 spanyol jezsuita szolidaritást vállalt a perbe fogott jezsuita munkáspapokkal. A munkáspapok ellen az a kormány vádja, hogy tiltott munkástanácsokkal működtek együtt. A vádlottak követelték, hogy az eljárás során ne részesítsék őket a konkordátum szerint nekik járó előjogokban és nyilvános tárgyalást tartsanak ügyükben.