Új Ember, 1976 (32. évfolyam, 1/1539-52/1590. szám)

1976-01-04 / 1. (1539.) szám

A szabadító Isten írta: Cselényi István Az elmúlt évtizedekben sokak számára jelentett problémát, sőt talán komoly lelki válságot is okozott Jézus gyermekségtörénetének újraértékelése: a szentíráskutatóknak az a felfedezése, hogy a szentírók az eseményeket katekétikai tanító célzattal mondják el. Azok előtt viszont, akik magukévá tették a műfajkutatás eredményeit, a sok részletkérdés után tisztázatlan maradt, mi is ezeknek a leírásoknak korukon túlmutató, ma is aktuális mondanivalója. A Máté- és Lukács-féle gyermekségtörténet egyik ilyen átfogó, számunkra is életbevágóan fontos üzenete a Szabadító Istenről adott híradás. A sok-sok ószövetségi párhuzam, jövendölés-beteljesedés mindmind azt a gondolatot támasztja alá, hogy Jézus Krisztusban az a Szabadító jelent meg, akit már az Ószövetség is várt, és az az Isten küldi, aki már a választott nép történetében is mint szabadító Isten tárta fel magát Ezt fejezi ki mindenekelőtt már az Üdvözítő neve is (és tudjuk, Keleten milyen nagy jelentősége volt a névnek): a Jézus név héberül Jehosuá vagy rövidebben Jésuá, ami azt jelenti: Jáhve, a szabadító. Az angyali üdvözlet felszólítása: „Jézusnak fogod hívni” (Lk 1, 31), mintegy megszabja azt a hivatást, amely majd kibomlik Jézus életében. A másik elnevezés: „Emmánuelnek fogják hívni, ami azt jelenti, velünk az Isten” (Mt 1, 24), ugyanehhez a jelentéshez vezet e£ A Jáhve nevet ugyanis, melyet a Jézus név magában rejt, nem annyira a görög filozófia értelmében kell vennünk („aki van”, tehát valamiféle „szuperlét”), hanem inkább úgy fordíthatnánk: „az itt levő”, „aki mindig veletek leszek”. Lényegében ugyanazt fejezi ki, mint az Emmanuel. A két névnek Jézusra való alkalmazása világossá teszi, hogy a szövetség Istene, aki párbeszédbe lépett választott népével, jelent meg Jézusban, benne kapja meg Isten és az ember szövetsége végső formáját, általa lesz Isten igazán „köztünk levő”. Sokat jelent a két József (az „egyiptomi” és a názáreti) párhuzama: mindketten Egyiptomba jutnak, áromlátásaik vannak. József egyike a Messiás távoli előfutárainak: lealázása, majd rabszolgasorból való felemelkedése több tekintetben is Jézus életének előreélése. Szent József is elősegítője Jézus munkájának életet mentő gondoskodásával. Még többet mond az Egyiptomba menekülés és visszatérés leírása. Ez az órvási idézet: „Egyiptomból hívtam az én fiamat” (Mt 2, 15), hirtelenében világossá teszi, hogy az Ószövetség csúcseseménye, az egyiptomi fogságból való kivonulás ismétlődik meg — már itt, a visszaköltözésben, és főleg Jézus művében. Az idézet az egész népre, de Mózesre is vonatkozhat, hiszen az ő hivatását viszi tovább Jézusunk, amikor minden népre kiterjeszti felszabadítását Mózesről szóló, biblián kívüli forrásokra utal vissza a napkeleti bölcsek története is, így a kortárs olvasókat sok minden emlékeztethette az első szövetség nagy alakjára. A „pászkát” — a kivonulás eseményét — végül Jézus pászkája, feltámadása teljesítette ki. Teljesen jogos tehát ez a párhuzam. Előbukkan Szent Máténál a másik fogság (a babiloni) emléke is: .Kiáltás hangzik Rámában ...” Ráma a Babilonba deportáltak gyűjtőhelye volt. A régmúlt eseményre itt a betlehemi gyermekgyilkosság „felel”. Az elbeszélés nem lép ki a tragédia köréből, mégis felszabadító üzenet, mert a kereszt tragédiájának előképe mindkét esemény, az pedig Jézus megváltásának csúcsa lesz. Jelentést kap a két nemzetségtábla is (Lk 3, 23—38 és Mt X, 1—10). Különösen Szent Mátééból tűnik ki a mondanivaló: Jézus Dávidnak, a nagy királynak utódja. Lukács evangélista így summázza ezt a gondolatot: „Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját.” A gyermekségtörténet tehát szinte az egész Ószövetséget felidézi annak bizonyítására, hogy Jézusban az Isten-küldte Szabadító jelenik meg, akiben célpontjába ér az üdvösség története. Ószövetségi fogalomkészletet használ és ugyanezt a felismerést visszhangozza mind Mária, mind Zakariás, mind Simeon hálaéneke is. Jézus a „minden nép számára rendelt” „Erős Szabadító”, aki „felemeli az alázatosakat”. Egyetemes megváltó voltát egyébként a bölcsek hódolata is aláhúzza. A gyermekségtörténet tehát, mint egész, feltétlenül egységes gondolat kifejezője: Jézus Krisztusban a szabadító Isten jelent meg közöttünk. Ezen a ponton kell válaszolnunk arra a kérdésre, mit mond Betlehem korunk emberének. A történetek érvelése (párhuzamokat felsorakoztató, próféciákra utaló módszere) részleteiben talán már nem hat úgy a mai olvasóra, mint a kortársakra, hiszen nincs meg az a kulturális, szellemtörténeti háttér, mint akkoriban. A főbb mondanivalók azonban — így talán elsősorban a szabadítás gondolata — számunkra is megragadhatóak. Annál is inkább, mert a vezérmotívumok azokban a részletekben is benne vannak, amelyek nem közvetlenül ótestamentumi párhuzamra épülnek, így a „jászolban fekvő kisded” (Lk 2, 16), a hely, ahol fekszik (valószínűleg karavánszeráj), az otthontalanság, hogy „be nem fogadták”, igazolja, hogy Jézus már élete első percétől egész létével azonosul a lealázottakkal, a szegényekkel, akiknek majd meghozza az örömhírt. Kezdettől fogva érvényes rá az apostol szava: a „szolga alakját” vette fel. Élete már most és mindvégig mindannyiunkkal azonosuló és értünk vállalt élet, így lesz élettörténetének már nyitánya is minden kis ízével felszabadító üzenet. Ezt az üzenetet sugározzák a „mellékszereplők” is. Mária és József sorsvállalása, s az a rokonszenv, amely a pásztoroknak, ezeknek az egyszerű embereknek jár ki, bizonyság számunkra, hogy Isten a „kicsinyek”, a tiszta szívűek, minden kor megvetettjeinek pártján áll Ugyanígy az az ellenszenv, amivel a gyermekségtörténet megrajzolja Heródes alakját, szól mindazoknak a sokszor démoni erőknek látszó uralkodóknak és uralkodó osztályoknak, akik és amelyek viszszaéltek hatalmukkal és embertelen úton védték meg azt. Nyilvánvaló ezek után, hogy Isten nem a „fejedelmi székben levők” (Lk 1, 52) Istene, ezért teljesen jogtalan az igazságtalanság szentesítésére felhasználni Az egész karácsonyi történetsor pedig a maga ezerszínű irodalmi formájában egyértelműen arról vall, hogy a Szabadító Isten elkötelezte magát minden olyan erőfeszítés mellett, ami a nagyobb szabadság felé mutat. Ami itt, Jézus földi életének kezdetén még csak reménybeli valóság, az bomlott ki tanításában — örömhírében —, cselekedeteiben, emberfelemelő, testi-lelki sebeket orvosló messiási körútján, az emberi elesettség végső formáját vállaló halálában és az „utolsó ellenséget” legyűrő feltámadásában, amely a teljes és végső szabadulást hozza meg. Ebben a távlatban karácsonyi ünneplésünknek is túl kell emelkednie a történelmi megemlékezésen, a kedves, talán át sem értett elbeszélések felidézésén. Akkor fogadjuk igazán a Szabadítót, ha engedjük, hogy szívünket is felszabadítsa a bűn, az önzés és elzárkózás béklyóiból. Azt az örömhírt, melyet így fejez ki a bizánci liturgia egyik antifónája: „Jertek, örvendezzünk az Úrnak, vigadjunk a mi szabadító Istenünknek!” — mindennapjaink hajtóerejévé kell tennünk, hogy Jézus születése folytonos újjászületés forrása legyen. Karácsonyország Valahonnan a német erdők tájáról származik a karácsony fenyőünnepe. Való igaz, hogy annyi karácsonyi hangulatelemet egy nép sem gyűjtött és terjesztett el a világon, mint ők. Megörültem hát, amikor karácsonyi meghívást kaptam a Schwarzwald tövéből. Most meglátom, milyenek valóságban a képeslapok ... Itthon nedves szürkeség oltotta ki a színeket, az osztrák hegyek azonban hóval csipkézték a látóhatárt. Amint vonatunk beljebb fúrta magát a koradélután fehéres ködébe, egyre-másra gyúltak ki erdei fenyőfák fényes városkák terein, hegy tetején, völgy ölében. Hogy túl mélyre ne csalogasson a hangulat, vendéglátómat idéztem magam elé. Amikor megismertem, lángban állt a fél világ, ő kórházban dolgozott és tengernyi baj között menekítette az elárvult gyermekeket az északi erdők útvesztőin. Ott tanulta meg vajon, hogy nem az ajándék teszi az ünnepet, hanem az a valami a lelkünk mélyén, ami az embert ajándékozásra készteti?... Mert ő nagyon tudott ünnepelni. Olyan volt a jelenléte, mint a gyertyafény, beszélgetése ízt adott az együttléteknek, mint a só ... — Most pedig úgy vár rám az otthona ebben az ismeretlen, idegen téli világban, mint a „hegyen épített város”. Igen, a fény, a só, a menedék! Még a vonatkerekek is ezt kattogták. Salzburgban havazott. Stuttgartban — igaz, hogy éjfél volt már — mínusz kilenc fok fagyasztotta kis gomolyokká leheletünket. Megérkeztem Karácsonyországba.* A kórház deres parkján át a bokrok alatt gyeplámpák jelzik az utat a Schwesterek pavilonjáig (úgy is mondhatnám: palotájáig). A lift zajtalan, lépéseinknek sincs nesze a folyosókon. Fenyőillat és meleg mindenütt. Terített asztal, déligyümölcs, finom pára a poharak peremén__ Reggel az Adalm havas csúcsa az ablakkeretben. És néhány szál ciklámen az ajtó előtt, kis kártyával: „Üdvözlet a távolról érkezettnek!” — ismeretlen aláírás. Megdörzsöltem a szemem. Ó, még többször is ottlétem alatt. A meghívásokon, szíves fogadtatásokon. — Mi ez? Nincs rés ezen a mesevilágon? Itt mindenki ilyen fényes szívvel várja az ünnepet? ___van még egy-két vásárolni való. Üzletházak csillogó füzérei alatt járunk. Vendéglátóm bundájában is didereg. És egyáltalán nem olyan lelkes a sok szép láttán, mint én. Persze, régóta ebben él, megszokta már, mint az egyenletes meleget. Sietünk hát, de addig is meleg kezembe szorítom az övét. — Sok a beteg — mondja váratlanul — és karácsonykor még sokkal több lesz. — Balesetek? — Csak a szokványos hétvégi többlet. De ez más. — Szembefordul velem. — te itt csak a szépet és a jót láttad. Rád van írva a kétkedő csodálkozás. Hát figyelj ide! Mondom, sok a beteg a kórházban, több, mint bármikor, mert beküldik az öregeket és a gyengélkedőket, hogy odahaza zavartalanul „ünnepelhessen” a család, a baráti kör. Hogy elkészüljön a harminchatféle sütemény a vendégeknek. Mély lélegzetet vett, majd folytatta: — Sok üzletember is ezt az időszakot választja ki esedékes műtétre, kivizsgálásra. Újévig úgy sincs nagy forgalom, haszonra fordítható a kiesés... — miért ámulsz? Azt hiszed, az anyagi jólét kitágítja a példázatból tűfokat? Nem, kedvesem. És a tevék sem lettek kisebbek. A hangulat mélyét ellepi az érdekmoszat. A lényeg... a lényeg alig érdekel valakit. Elhallgatott. Jóval később szólalt meg újra: — Szentestén csak rövid ideig leszek veled, bár meghívtalak. És azért, hogy együtt ünnepeljünk. De megérted: ilyenkor szívesen vállalok szolgálatot. Hogy ott legyek a szegény kis öregekkel Vagyunk azért néhányan, akik járjuk a termeket, énekelünk, fölolvassuk a betlehemi történetet. Leülünk egy kicsit az ágyak mellé. Hogy adjunk valami keveset a személyes, családi légkörből. Mert ugye... Olyannak látom újra, mint amikor megismertem. Könnyfényes szeme mögött mintha az erdők sötétlenének, ahonnan az árva gyerekeket menekítették — most pedig a karácsonyra kórházba küldött öregek számára lesz szemében a fény, szavában egy csipet só és ezen az estén ő maga lesz a melegszívű menedék is. Mert ugye... — mondja — ez kell ma is mindenkinek: a fény, a só, a menedék. Ami hiányzik Karácsonyországban is. Lukátsi Vilma És Isten volt az Ige Mint fáklyák az eljövendő napnak, úgy hódoltak neki és tettek róla tanúságot a próféták, akik előtte születtek. Hirdették őt, hittel ragaszkodtak hozzá. Előre kellett hirdetniük a jövendőt, értve a csodákat: megjelenik majd kicsinyek közt a kicsiny, gőgösek közt az alázatos. Kicsiségével arra tanít: ismerje magát parányinak az ember, ne legyen felfuvalkodott, ne képzelje magát hatalmasnak. Mert nem nagyság a gőg, csupán felfuvalkodottság. Ami megdagadt, nagynak látszik, de nem egészséges. Az emberi nem Teremtője orvos és gyógyszer is egyben. Alázatosságának látása betegeket gyógyít, istenségének kutató tekintete egészségeseket keres ... Az Ige, mely testté lett és köztünk lakott: a Bölcsesség, aki Istentől született. Nem irtózott, hogy emberek közt embert teremtsen, akire ez vonatkozik: „Az Úr teremtett engem útjai kezdetén.” Szent Ágoston (Fordította: Vanyó László) Árpád-kori település romjai Tiszaörvényen Hazánk egyik legnagyobb Árpád-kori települését, a Tiszafüredhez tartozó Tiszaörvényen tárták fel. A régészek a kiskörei vízlépcső víztárolójának leletmentései során bukkantak rá az ősi falu templomára, temetőjére és több tucat lakóházára, amelyek csaknem teljes keresztmetszetét adják egy Árpád-kori falu szerkezetének. Feltárták a hajdani templom alapfalait, a lakóházak, földbe mélyített otthonok egymástól eltérő típusait, ismereteket szereztek a temetkezési szokásokról. A feltárt 400 sírból számos érték, állatfejes karperec, sodrott nyakperec, aranyozott ezüst mellkorong, bizánci típusú ereklyetartókereszt került elő. (Az utóbbi egy gyermeksír tartozéka.) A régészek eddig a településnek mintegy 80 százalékát tárták fel. Rainer Maria Rilke: A gyermek Akaratlan nézik őt, hogyan játszik. Néha érett arc vonása tűnik arcán oly világosan, mint egy teljes óra elmúlása, mely ha kondul, mindjárt vége van. Óraütést itt senki se számol, fáradtak az élet sok bajától, nem figyelik azt se, titkosan mennyi minden van elrejtve benne, gyenge bár s ilyen kicsinyke még, köztük, mint váróteremben ülve, várja meg a maga idejét. (Csanád Béla fordítása) Oltár, zománclapokkal Az egyházművészet középkori remekeit csodálva gyakran felmerül a kérdés: hová lettek a sodronyzománcos kelyhek, rekeszzománcos útmutatók? Mintha a zománc manapság elvesztette volna hitelét, híveit, még a profán művészetben is. Vagy mégsem? Hiszen legutóbb is olvastunk tűzzománc biennáléról, alkotótelepről , és az egyházművészetben a múlt év adventjének negyedik vasárnapjától számon tarthatjuk az első zománclapokkal díszített oltárt, ambót és zománcfeszületet együtt, amelyek nem uniformizált kisipari termékek, hanem művészi alkotások, régi hagyományaink újra induló folytatásai. A hely a Budapest XIII. kerületi Babér utcai Szent Mihály plébániatemplom. Amikor megérkezik a meghívás az új liturgikus tér benedikálására, Bucsi József plébánost keresem fel, aki 13 éve gondozza, szépíti a templomot, vezeti az egyházközséget. Dicsérem a művészi munkát, a jó ízlést, s hogy a plébános vállalta az esetleges ellenállást a nonfiguratív zománcképekért. Elhárítja az őt érintő szavakat s csak annyit mond: káplánjaimmal előkészítettük az utat az újdonságra. A XX. század második felében élünk, s amit most építtetünk, terveztetünk, az már a XXI. századé is. Elmondja, hogy a terveket az esztergomi főegyházmegye egyházművészeti bizottsága egyhangúlag elfogadta, kifejezve elismerését, Vajay István általános helynök pedig meszszemenően támogatta azok kivitelezését. Tudom, a munkához a régi lépcsőszint felemelése is hozzátartozott: hazai vörösmárvány borítja az új mezőt. S amikor arról szólok, ismerem a tervező, zománckészítő Rácz Gábor iparművészt hegyaljai munkáiról, megjegyzi: egyházművészetünk reménysége lehet ez a tehetséges fiatalember, csak el ne feledkezzünk róla... Bizony sok művészünkről nem vettünk tudomást eddig sem. Csodálkozunk hát, hogy annyi a giccsmunka a templomainkban? Itt lenne az ideje — a jó ízlés nevében is — meghirdetni a szebbet, a jobbat ... Ami a tehetség mélységét illeti, úgy érzem, ebben a műben tetten érhető a hit — teszi még hozzá Bucsi József. Mert mit tehet az anyag szellem nélkül? Az ember képessége, s ha hivő, a hivő emberé, hogy feltárja belső világát, kimondja a művészi igazat. És Istent — folytatom a gondolatsort a szentmisén, amikor az érseki helynök megáldja az új liturgikus létesítményeket, s a Jelenések könyvének aranyoltáráról beszél, amely maga Krisztus. Lángjában ott a szentek imádsága, s mindenkié, akik vendégei az Asztalnak... A diófa ambó zománctábláján ősi jelkép: a három-egy aranykör. A végtelen életárama érkezik onnan az Ige fehér útján naponta, s a diófa menza „fényhálós” zománcain az első pünkösdöt idézve szelíden lángol: nem perzsel, nem ham' vaszt, hanem az értelmet megvilágítva a lélekre vet fényességet. A felemelt, átjárt valóság szimbóluma annak, aki hittel érti. Fa és zománc. Az „elemek nemes játéka”, a liturgiáé, amelynek, egy-egy részletét most tűzbe borítja az éppen oda sugárzó fény. A most, a jelen, a misztérium ideje, amelynek ilyen fajta jelképe egyre közelebb áll a jelen és a jövő emberéhez... A história domus lapjairól a múlt pillant vissza: a rossz emlékű háborús idők itt, a Tripoliszban, aztán az első harangok, a templom alapköve és napjaink példás munkái dicsérik az egyházközséget esztendőről esztendőre. Több mint fél évszázada működik a képviselőtestület, tagjai közt idősekkel, fiatalokkal. Kardos János világi elnök, Rónay Dezső pénztáros, Ördögh Sándor templom gondnok, Taubler Antal, Kalász Ákos készségét, működését méltatja a plébános elismerően, a hívek adományait (eddig mindent önerejükből vállaltak: fűtést, rácsot, villanyharangot s most az oltárt), az énekesek muzsika-szeretetét, Nagy Magdolna karvezető hozzáértését, szorgalmát. Grex pusillus — kisded nyáj, a harangkondulásos, gyáraktól hangos angyalföldi negyedben. Elnézem a zománcfeszület Krisztus-kezét: lefelé hajló tengerek az élet aranymetszésének, a szenvedésnek és a megbocsátásnak pontján, ahol „lágyan leng a világ”. Tóth Sándor u.. . . I