Új Ember, 1976 (32. évfolyam, 1/1539-52/1590. szám)

1976-01-04 / 1. (1539.) szám

A szabadító Isten Irta: Cselényi István Rainer Maria Rilke: A gyermek Akaratlan nézik öt, hogyan játszik. Néha érett arc vonása tűnik arcán oly világosan, mint egy teljes óra elmúlása, mely ha kondul, mindjárt vége van. Öraütést itt senki se számol, fáradtak az élet sok bajától, nem figyelik azt se, titkosan mennyi minden van elrejtve benne, gyenge bár s ilyen kicsinyke még, köztük, mint váróteremben ülve, várja meg a maga idejét. (Csanád Béla fordítása) Oltár, zománclapokkal Az elmúlt évtizedekben so­kak számára jelentett problé­mát, sőt talán komoly lelki válságotás okozott Jézus gyer- mekségtoHénetének újraérté­kelése: a szentírásku tatóknak az a felfedezése, hogy a szent- írók az eseményeket katekéti- kai tanító célzattal mondják el. Azok előtt viszont, akik ma­gukévá tették a műfajkutatás eredményeit, a sok részletkér­dés után tisztázatlan maradt, mi is ezeknek a leírásoknak korukon túlmutató, ma is ak­tuális mondanivalója. A Máté- és Lukács-féle gyer­mekségtörténet egyik ilyen át­fogó, számunkra is életbevá­góan fontos üzenete a Szabadí­tó Istenről adott híradás. A sok-sok ószövetségi párhuzam, jövendölés-beteljesedés mind­mind azt a gondolatot támaszt­ja alá, hogy Jézus Krisztusban az a Szabadító jelent meg, akit már az Ószövetség is várt, és az az Isten küldi, aki már a választott nép történetében is mint szabadító Isten tárta fel magát Ezt fejezi ki mindenekelőtt már az Üdvözítő neve is (é6 tudjuk, Keleten milyen nagy jelentősége volt a névnek): a Jézus név héberül Jehosuá vagy rövidebben Jésuá, ami azt jelenti: Jáhve, a szabadító. Az angyali üdvözlet felszólí­tása: „Jézusnak fogod hívni” (Lk 1, 31), mintegy megszabja azt a hivatást, amely majd ki­bomlik Jézus életében. A másik elnevezés: „Emmá- nuelnek fogják hívni, ami azt jelenti, velünk az Isten” (Mt 1, 24): ugyanehhez a jelentéshez vezet e£ A Jáhve nevet ugyan­is, melyet a Jézus név magá­ban rejt, nem annyira a görög filozófia értelmében kell ven­nünk („aki van”, tehát valami­féle „szuperlét”), hanem in­kább úgy fordíthatnánk: „az itt levő”, „aki mindig veletek leszek”. Lényegében ugyanazt fejezi ki, mint az Emmanuel. A két névnek Jézusra való al­kalmazása világossá teszi, hogy a szövetség Istene, aki párbe­szédbe lépett választott népé­vel, jelent meg Jézusban, ben­ne kapja meg Isten és az em­ber szövetsége végső formá­ját, általa lesz Isten igazán „köztünk levő”. Sokat jelent a két József (az „egyiptomi” és a názáreti) pár­huzama: mindketten Egyip­tomba jutnak, álamlátásaik vannak. József egyike a Mes­siás távoli előfutárainak: le- alázása, majd rabszolgasorból való felemelkedése több te­kintetben is Jézus életének elő- reélése. Szent József is elősegítője Jézus munkájának életet men­tő gondoskodásával. Még töb­bet mond az Egyiptomba me­nekülés és visszatérés leírása. Ez az ozeási idézet: „Egyip­tomból hívtam az én fiamat” (Mt 2, 15), hirtelenében vilá­gossá teszi, hogy az Ószövetség csúcseseménye, az egyiptomi fogságból való kivonulás is­métlődik meg — már itt, a visszaköltözésben, és főleg Jé­zus művében. Az idézet az egész népre, de Mózesre is vo­natkozhat, hiszen az ő hivatá­sát viszi tovább Jézusunk, ami­kor minden népre kiterjeszti felszabadítását Mózesről szóló, biblián kívüli forrásokra utal vissza a napkeleti bölcsek tör­ténete is. így a kortárs olva­sókat sok minden emlékeztet­hette az első szövetség nagy alakjára. A „pászkát” — a ki­vonulás eseményét — végül Jézus pászkája: feltámadása teljesítette ki. Teljesen jogos tehát ez a párhuzam. Előbukkan Szent Máténál a másik fogság (a babiloni) em­léke is: .Kiáltás hangzik Rá­mában ...” Ráma a Babilonba deportáltak gyűjtőhelye volt. A régmúlt eseményre itt a betle­hemi gyermekgyilkosság „fe­lel”. Az elbeszélés nem lép ki a tragédia köréből, mégis fel­szabadító üzenet, mert a ke­reszt tragédiájának előképe mindkét esemény, az pedig Jé­zus megváltásának csúcsa lesz. Jelentést kap a két nemzet­ségtábla is (Lk 3, 23—38 és Mt X, 1—10). Különösen Szent Má­tééból tűnik ki a mondani­való: Jézus Dávidnak, a nagy királynak utódja. Lukács evan­gélista így summázza ezt a gondolatot: „Az Ür Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját.” A gyermekségtörténet tehát szinte az egész Ószövetséget felidézi annak bizonyítására, hogy Jézusban az Isten-küldte Szabadító jelenik meg, akiben célpontjába ér az üdvösség tör­ténete. Ószövetségi fogalomkészletet használ és ugyanezt a felisme­rést visszhangozza mind Má­ria, mind Zakariás, mind Si­meon hálaéneke is: Jézus a „minden nép számára rendelt” „Erős Szabadító”, aki „feleme­li az alázatosakat”. Egyetemes megváltó voltát egyébként a bölcsek hódolata is aláhúzza. A gyermekségtörténet tehát, mint egész, feltétlenül egysé­ges gondolat kifejezője: Jézus Krisztusban a szabadító Isten jelent meg közöttünk. Ezen a ponton kell válaszol­nunk arra a kérdésre, mit mond Betlehem korunk embe­rének. A történetek érvelése (párhuzamokat felsorakoztató, próféciákra utaló módszere) részleteiben talán már nem hat úgy a mai olvasóra, mint a kortársakra, hiszen nincs meg az a kulturális, szellem- történeti háttér, mint akkori­ban. A főbb mondanivalók azonban — így talán elsősor­ban a szabadítás gondolata — számunkra is megragadhatóak. Annál is inkább, mert a ve- zérmotivumok azokban a rész­letekben is benne vannak, amelyek nem közvetlenül ótes- tamentumi párhuzamra épül­nek. így a „jászolban fekvő kis­ded” (Lk 2, 16), a hely, ahol fekszik (valószínűleg karaván- szeráj), az otthontalanság. hogy „be nem fogadták”, igazolja, hogy Jézus már élete első per­cétől egész létével azonosul a lealázottakkal, a szegényekkel, akiknek majd meghozza az örömhírt. Kezdettől fogva ér­vényes rá az apostol szava: a Karácsonyország Valahonnan a német erdők tájáról származik a karácsony fenyőünnepe. Való igaz, hogy annyi karácsonyi hangulatele­met egy nép sem gyűjtött és terjesztett el a világon, mint ők. Megörültem hát. amikor karácsonyi meghívást kaptam a Schwarzwald tövéből. Most meglátom, milyenek valóságban a képeslapok ... Itthon nedves szürkeség ol­totta ki a színeket, az osztrák hegyek azonban hóval csip­kézték a látóhatárt. Amint vo­natunk beljebb fúrta magát a koradélután fehéres ködébé, egyre-másra gyúltak ki erdei fenyőfák fényei városkák te­rein, hegy tetején, völgy ölé­ben. Hogy túl mélyre ne csalo­gasson a hangulat, vendéglá­tómat idéztem magam elé. Amikor megismertem, láng­ban állt a fél világ, ő kórház­ban dolgozott és tengernyi baj között menekítette az elárvult gyermekeket az északi erdők útvesztőin. Ott tanulta meg vajon, hogy nem az ajándék teszi az ünnepet, hanem az a valami a lelkünk mélyén, ami az embert ajándékozásra készteti?... Mert ő nagyon tudott ün­nepelni. Olyan volt a jelenlé­te, mint a gyertyafény, be­„szolga alakját” vette fel. Éle­te már most és mindvégig mindannyiunkkal azonosuló és értünk vállalt élet. így lesz élettörténetének már nyitánya is minden kis ízével felszaba­dító üzenet. Ezt az üzenetet sugározzák a „mellékszereplők” is. Mária és József sorsvállalása, s az a ro- konszenv, amely a pásztorok­nak, ezeknek az egyszerű em­bereknek jár ki, bizonyság szá­munkra, hogy Isten a „kicsi­nyek”, a tiszta szívűek, minden kor megvetettjeinek pártján áll Ugyanígy az az ellenszenv, amivel a gyermekségtörténet megrajzolja Heródes alakját, szól mindazoknak a sokszor démoni erőknek látszó ural­kodóknak és uralkodó osztá­lyoknak, akik és amelyek visz- szaéltek hatalmukkal és em­bertelen úton védték meg azt. Nyilvánvaló ezek után, hogy Isten nem a „fejedelmi szék­ben levők” (Lk 1, 52) Istene, ezért teljesen jogtalan az igaz­ságtalanság szentesítésére fel­használni Az egész karácsonyi törté­netsor pedig a maga ezerszínű irodalmi formájában egyértel­műen arról vall, hogy a Szaba­dító Isten elkötelezte magát minden olyan erőfeszítés mel­lett, ami a nagyobb szabadság felé mutat. Ami itt, Jézus föl­di életének kezdetén még csak reménybeli valóság, az bomlott ki tanításában — örömhírében —, cselekedeteiben, emberfel­emelő, testi-lelki sebeket or­vosló messiási kőrútján, az em­beri elesettség végső formáját vállaló halálában és az „utolsó ellenséget” legyűrő feltámadá­sában, amely a teljes és végső szabadulást hozza meg. Ebben a távlatban karácso­nyi ünneplésünknek is túl kell emelkednie a történelmi meg­emlékezésen, a kedves, talán át sem értett elbeszélések felidé­zésén. Akkor fogadjuk igazán a Szabadítót, ha engedjük, hogy szívünket is felszabadítsa a bűn, az önzés és elzárkózás béklyóiból. Azt az örömhírt, melyet így fejez ki a bizánci liturgia egyik antifónája: „Jer- tek, örvendezzünk az Űmak, vigadjunk a mi szabadító Iste­nünknek!” — mindennapjaink hajtóerejévé kell tennünk, hogy Jézus születése folytonos újjászületés forrása legyen. szélgetése ízt adott az együtt- léteknek. mint a só ... — Most pedig úgy vár rám az otthona ebben az ismeret­len, idegen téli világban, mint a „hegyen épített város”. Igen: a fény. a só. a menedék! Még a vonatkerekek is ezt kattogták. Salzburgban havazott. Stutt­gartban — igaz, hogy éjfél volt már — mínusz kilenc fok fagyasztotta kis gomoiyokká leheletünket. Megérkeztem Karácsonyor­szágba. * A kórház deres parkján át a bokrok alatt gyeplámpák jelzik az utat a Schwesterek pavilonjáig (úgy is mondhat­nám: palotájáig). A lift zajta­lan. lépéseinknek sincs nesze a folyosókon. Fenyőillat és meleg mindenütt. Terített asz­tal. déligyümölcs, finom pára a poharak peremén __ Re ggel az Achalm havas csúcsa az ablakkeretben. Es néhány szál ciklámen az ajtó előtt, kis kártyával: „Üdvöz­let a távolról érkezettnek!” — ismeretlen aláírás. Megdörzsöltem a szemem. Ö, még többször is ottlétem alatt. A meghívásokon, szíves fogadtatásokon. — Mi ez? Nincs rés ezen a mesevilágon? Itt mindenki ilyen fényes szív­vel várja az ünnepet? És Isten volt az Ige Mint fáklyák az eljöven­dő napnak, úgy hódoltak neki és tettek róla tanúsá­got a próféták, akik előtte születtek. Hirdették őt, hit­tel ragaszkodtak hozzá. Előre kellett hirdetniük a jövendőt, értve a csodákat: megjelenik majd kicsinyek közt a kicsiny, gőgösek közt az alázatos. Kicsiségé, vei arra tanít: ismerje ma­gát parányinak az ember, ne legyen felfuvalkodott, ne képzelje magát hatal­masnak. Mert nem nagyság a gőg, csupán felfuvalko- dottság. Ami megdagadt, nagynak látszik, de nem egészséges. Az emberi nem Teremtő­je orvos és gyógyszer is egyben. Alázatosságának látása betegeket gyógyít, is­tenségének kutató tekinte­te egészségeseket keres ... Az Ige, mely testté lett és köztünk lakott: a Bölcses­ség, aki Istentől született. Nem irtózott, hogy emberek közt embert teremtsen, aki­re ez vonatkozik: „Az Űr teremtett engem útjai kez­detén.” Szent Ágoston (Fordította: Vanyó László) Árpád-kori település romjai Tiszaörvényen Hazánk egyik legnagyobb Árpád-kori települését, a Ti­szafüredhez tartozó Tiszaörvé­nyen tárták fel. A régészek a kiskörei vízlépcső víztárolójá­nak leletmentései során buk­kantak rá az ősi falu templo­mára, temetőjére és több tucat lakóházára, amelyek csaknem teljes keresztmetszetét adják egy Árpád-kori falu szerkeze­tének. Feltárták a hajdani templom alapfalait, a lakóhá­zak, földbe mélyített otthonok egymástól eltérő típusait, is­mereteket szereztek a temetke­zési szokásokról. A feltárt 400 sírból számos érték, állatfejes karperec, sodrott nyakperec, aranyozott ezüst mellkorong, bizánci típusú ereklyetartó­kereszt került elő. (Az utóbbi egy gyermeksír tartozéka.) A régészek eddig a településnek mintegy 80 százalékát tárták fel. ___van még egy-két vásá­rolni való. Uzletházak csillogó füzérei alatt járunk. Vendég­látóm bundájában is didereg. És egyáltalán nem olyan lel­kes a sok szép láttán, mint én. Persze, régóta ebben él. meg­szokta már. mint az egyenle­tes meleget. Sietünk hát. de addig is meleg kezembe szorí­tom az övét. — S ok a beteg — mondja váratlanul — és karácsonykor még sokkal több lesz. — Balesetek? — Csak a szokványos hét­végi többlet. De ez más. — Szembefordul velem: — te itt csak a szépet és a jót láttad. Rád van írva a kétkedő cso­dálkozás. Hát figyelj ide! Mondom, sok a beteg a kór­házban. több, mint bármikor, mert — beküldik az öregeket és a gyengélkedőket, hogy odahaza zavartalanul „ünne­pelhessen” a család, a baráti kör. Hogy elkészüljön a har­minchatféle sütemény a ven­dégeknek. Mély lélegzetet vett. majd folytatta: — Sok üzletember is ezt az időszakot választja ki esedé­kes műtétre. kivizsgálásra. Új­évig úgy sincs nagy forgalom, haszonra fordítható a kiesés... — miért ámulsz? Azt hiszed, az anyagi jólét kitágítja a példázatból! tűfokát? Nem, Az egyházművészet közép­kori remekeit csodálva gyak­ran felmerül a kérdés: hová lettek a sodronyzománcos kelyhek, rekeszzománcos úr­mutatók? Mintha a zománc manapság elvesztette volna hi­telét, híveit, még a profán mű­vészetben is. Vagy mégsem? Hiszen legutóbb is olvastunk tűzzománc biennáléról, alkotó­telepről — és az egyházművé­szetben a múlt év ádventjének negyedik vasárnapjától szá­mon tarthatjuk az első zo­mánclapokkal díszített oltárt, ambót és zománcfeszületet együtt, amelyek nem unifor­mizált kisipari termékek, ha­nem művészi alkotások, régi hagyományaink újra induló folytatásai. A hely a Budapest XIII. kerületi Babér utcai Szent Mihály plébániatem­plom. Amikor megérkezik a meg­hívás az új liturgikus tér be- nedikálására, Bucsi József plé­bánost keresem fel, aki 13 éve gondozza, szépíti a templomot, vezeti az egyházközséget. Di­csérem a művészi munkát, a jó ízlést, s hogy a plébános vál­lalta az esetleges ellenállást a nonfiguratív zománcképekért. Elhárítja az őt érintő szavakat s csak annyit mond: káplán­jaimmal előkészítettük az utat az újdonságra. A XX. század második felében élünk, s amit most építtetünk, terveztetünk, az már a XXI. századé is. El­mondja, hogy a terveket az esztergomi főegyházmegye egyházművészeti bizottsága egyhangúlag elfogadta, kifejez­ve elismerését, Vajay István általános helynök pedig mesz- szemenően támogatta azok ki­vitelezését. kedvesem. És a tevék sem let­tek kisebbek. A hangulat mé­lyét ellepi az érdekmoszat. A lényeg... a lényeg alig érde­kel valakit. Elhallgatott. Jóval később szólalt meg újra: — Szentestén csak rövid ideig leszek veled, bár meg­hívtalak. És azért, hogy együtt ünnepeljünk. De megérted: ilyenkor szívesen vállalok szolgálatot. Hogy ott legyek a szegény kis öregekkel Va­gyunk azért néhányan. akik járjuk a termeket, énekelünk, fölolvassuk a betlehemi törté­netet. Leülünk egy kicsit az ágyak mellé. Hogy adjunk va­lami keveset a személyes, csa­ládi légkörből. Mert ugye... Olyannak látom újra. mint amikor megismertem. Könny­fényes szeme mögött mintha az erdők sötétlenének, ahon­nan az árva gyerekeket mene­kítették — most pedig a ka­rácsonyra kórházba küldött öregek számára lesz szemében a fény. szavában egy csipet só és ezen az estén őmaga lesz a melegszívű menedék is. Mert ugye... — mondja — ez kell ma is mindenkinek: a fény. a só. a menedék. Ami hiányzik! Karácsonyországban is. Lnkátsi Vilma Tudom, a munkához a régi lépcsőszint felemelése is hozzá­tartozott: hazai vörösmárvány borítja az új mezőt. S amikor arról szólok: ismerem a terve­ző, zománckészítő Rácz Gábor iparművészt hegyaljai munkái­ról, megjegyzi: egyházművé­szetünk reménysége lehet ez a tehetséges fiatalember, csak el ne feledkezzünk róla... Bizony sok művészünkről nem vettünk tudomást eddig sem. Csodálkozunk hát, hogy annyi a giccsmunka a temp­lomainkban? Itt lenne az ide­je — a jó ízlés nevében is — meghirdetni a szebbet, a job­bat ... Ami a tehetség mélységét il­leti, úgy érzem: ebben a mű­ben tetten érhető a hit — teszi még hozzá Bucsi József. Mert mit tehet az anyag szellem nél­kül? Az ember képessége, s ha hivő, a hivő emberé, hogy fel­tárja belső világát, kimondja a művészi igazat. És Istent — folytatom a gon­dolatsort a szentmisén, amikor az érseki helynök megáldja az új liturgikus létesítményeket, s a Jelenések könyvének arany­oltáráról beszél, amely maga Krisztus. Lángjában ott a szen­tek imádsága, s mindenkié, akik vendégei az Asztalnak... A diófa ambó zománctáblá­ján ősi jelkép: a három-egy aranykör. A végtelen életára­ma érkezik onnan az Ige fehér útján naponta, s a diófa menza „fényhálós” zománcain az első pünkösdöt idézve szelíden lán­gol: nem perzsel, nem ham-' vaszt. hanem az értelmet meg­világítva a lélekre vet fényes­séget. A felemelt, átjárt való­ság szimbóluma annak, aki hit­tel érti. Fa és zománc. Az „ele­mek nemes játéka”, a liturgiáé, amelynek, egy-egy részletét most tűzbe borítja az éppen oda sugárzó fény. A most, a je­len, a misztérium ideje, amely­nek ilyen fajta jelképe egyre közelebb áll a jelen és a jövő emberéhez... A história domus lapjairól a múlt pillant vissza: a rossz em­lékű háborús idők itt, a Tripo- liszban, aztán az első haran­gok, a templom alapköve és napjaink példás munkái dicsé­rik az egyházközséget eszten­dőről esztendőre. Több mint fél évszázada működik a kép­viselőtestület, tagjai közt idő­sekkel. fiatalokkal. Kardos Já­nos világi elnök, Rónay Dezső pénztáros, Ördögh Sándor tem­plom gondnok, Taubler Antal, Kalász Ákos készségét, műkö­dését méltatja a plébános el­ismerően, a hívek adományait (eddig mindent önerejükből vállaltak: fűtést, rácsot, vil­lanyharangot s most az oltárt), az énekesek muzsika-szerete- tét, Nagy Magdolna karvezető hozzáértését, szorgalmát. Grex pusillus — kisded nyáj, a harangkondulásos, gyáraktól hangos angyalföldi negyedben. Elnézem a zománcfeszület Krisztus-kezét: lefelé hajló te­nyerek az élet aranymetszésé­nek: a szenvedésnek és a meg­bocsátásnak pontján, ahol „lá­gyan leng a világ”. i Tóth Sándor u:: . , I

Next

/
Thumbnails
Contents