Új Ember, 1976 (32. évfolyam, 1/1539-52/1590. szám)

1976-01-11 / 2. (1540.) szám

József A.Tud. Egyetem F’Ponti Könyvtára Ára: 2 Ft Anyám az égben Nézlek amint az örökkévalóságba hátrálsz szemem elől látlak egyszerű szoknyádban öreges ingedben menni a csillagok közt s látlak fényes sarlóddal búzát aratni az ég tágas mezőin látlak szénát gyűjteni a dúsfüvű égi réten látlak tehenet fejni az ég karámjaiban látlak aranyalmát szedni az ég gyümölcsöseiben látom amint tyúkokat etetsz az ég udvarain látlak kenyérsütéskor amint szétosztod a kenyeret az éhes angyalok közt látlak muskátlit ültetni Isten háza körül látlak mikor a Szeretet főutcáján almavirágot szórsz Jézus kis szürke szamara elé Szegény asszony vagy most is én szorgalmas dolgos gyönyörű anyám Siklósi János KÖZTETEK ÁLL Jézus nyilvános működésének kezdetén történt, amikor már bizonyos volt, hogy Heródesnek mégsem sikerült eltennie láb alól a zsidók messiásának hitt gyermeket. Akkoriban már híre járt, hogy megmaradt a próféták jövendöléseiben szereplő Szabadító, és és valahol a Jordán környékén már sokan találkoztak vele. Előbb papokat és levitákat, majd farizeusokat is küldtek Jánoshoz, hogy kikérdezzék: vajon ő-e a Messiás vagy vallaki másról van szó? — Én csak vízzel keresztelek — felelte a Keresztelő —, de köztetek áll, akit nem ismertek, az isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Manapság mintha sokkal kevesebb izgalmat és érdeklődést váltana ki, hogy — amint megígérte — mindvégig e világban marad, közöttünk él Krisztus. Hogy ma is lehet csatlakozni hozzá, elszegődni mellőle, még üldözni is lehet, csak éppen kiiktatni nem lehet már tanításának és megváltói művének jelenlétét az emberi történetből. Ahogyan Teilhard mondja: „Nyoma és állandó befolyása a modern Földön nemde mindenütt érzékelhető.” Mégis oly kevesen kérdezik, hol van, hol lakik, mit csinál, hogyan él tanítványaiban és egyházában Krisztus? Erről beszélt karácsonyi üzenetében a pápa is, amikor Szent Pál szavait idézve tette fel a kérdést: Ki hisz ma a mi igehirdetésünknek? Ki fogadja el az evangelizálást? A drámai kérdésre némi vigasztalást hoz a tapasztalat, hogy a mai fiatalság közül sokan meghallják Krisztus hívását. Valóban, sokat hallani manapság Jézus-mozgalmakról, modern zeneművekről és filmekről, amelyek róla szólnak. De ha közelebbről megnézzük az ifjúságnak ezt az érdeklődését, az az érzésünk, hogy nem az egyház, nem mi hivő emberek keltettük fel a mai ifjúság találkozásvágyát Krisztussal, hanem — amint a pápa is mondja: „a ti nemzedéketekben mutatkozott meg — azt lehetne mondani: felforgató dühvel — a kiábrándultság vagy legalábbis az elégedetlenség az előttetek járó nemzedékek bölcsességének hamisságával szemben ... Az üresség nagy pusztítást okozott bennetek és ugyanakkor olyan mély és hatalmas vágyat ébreszt, amely szinte önkéntelenül visszavezetett benneteket Jézus hívásához: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, én megenyhítlek titeket!” Amikor meg azt tapasztaljuk, hogy a nem hívők világa annyit sem érdeklődik Jézus iránt, mint Buddha, Szókratész vagy Cézár és Arisztotelész iránt, arra kell gondolnunk, hogy ennek mi vagyunk az okai, hiszen mi magunk is már régóta megelégszünk azzal, amit elporladt szívű öregjeinktől, meg hittanóráinkon hallottunk róla annak idején. Ha meg egy bomladozó gyermeki értelem megtorpan egy fogalomnál és azt kérdezi tőlünk: mit jelent az, hogy „időszámításunk kezdete óta”, megelégszünk az időszámítási rendszerek ismertetésével. Legfeljebb hozzáfűzzük még az evangéliumból ismert karácsonyi történetet. De arról már kevesebbet tudunk mondani erre a gyermeki érdeklődésre, kicsoda nekünk és ma az a Krisztus, akinek világrajötte nemcsak az időszámítást változtatta meg, hanem sokkal többet ezen a világon. Nem tudjuk őt érdekessé tenni a mai ember számára, mert egyre ritkulnak azoknak sorai, akik elmondhatják magukról, hogy élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem és tevékenykedik általam a világban. Valahogy úgy vagyunk vele, mint Keresztelő János idejében: köztetek áll, de nem ismeritek et. Rómában hallottam, hogy egy szociológus a maga szempontjai szerint áttanulmányozta az utóbbi évtizedek szenttéavatási okmányait. Sok minden érdekesség között azt is megállapította, hogy azokban oly sok szó esik csodákról,imameghallgatásokról. Istenről is, kegyelemről is, mennyországról, pokolról, de aránylag csak ritkán magáról Krisztusról. Persze, az akta a szent,téavatási eljárásokban is akta. Krisztus pedig nem aktaügy. De azért érdekes volna felmérni, hogy az egyház központi, meg egyházmegyei — és egyházközségi — életének egészében mennyi helyet és időt szentelünk az „ügyintézésnek”és ismét mennyit az egyház szívének: Jézus Krisztusnak. Ezért gondolom — de nemcsak gondolom, hanem jelei is vannak —, hogy azok a fiatal tömegek, amelyek ma Jézust keresik, utána érdeklődnek, valahol a hagyományos és szervezett egyházközösségeken kívül keresik Jézust. Ez pedig — bizony — a mi felelősségünk. Ezért kellene jobban odafigyelnünk — nekem, neked, Isten egész népének — egy szelíd hangra, mely ma mindannyiszor felhangzik, valahányszor oly mélyen belebonyolódunk teológiai vitáinkba, meg az egyháznak, mint evilági szervezetnek különböző Egzisztenciális ügyeibe. Arra a szelíd, de mégis megrendítő hangra, mely most így szól az egyházhoz: — Péter! Szeretsz te még engem? Magyar Ferenc XXXII. 2. Katolikus hetilap 1976. január 11. (1540.) Az időssege testvéri szeretetre hív bennünket... A pápa domisája a Szentév bezárásakor Elmúlt heti számunkban röviden hírt adtunk a jubileumi Szentév ünnepélyes bezárásáról. A Vatikáni Rádió magyar adása december 25-én este sugárzott beszámolója alapján most kiegészítjük múlt heti hírünket. Az idei év karácsonya rendkívüli volt a Szentatya és az egész világ katolikusai számára. A pápa bezárta a jubileumi évet, amely mindannyiunk számára a lelki megújulás és a kiengesztelődés alkalma volt. VI. Pál pápa pár nappal karácsony előtt a bíborosi kollégiumhoz intézett beszédében így összegezte a Szentév eredményeit: — A megújulás esztendeje felszította a vallási élet tüzét. Megtapasztaltuk, hogy az egyház eleven, hogy Krisztus lelke működik benne. A lényegesre irányuló vallási esemény világraszóló népi megmozdulás volt és minden zavaró körülmény nélkül, rendben zajlott le. Mintegy nyolcmillió zarándok kereste fel az Örök Várost, látogatta a patriarkális bazilikákat, hogy elnyerje a jubileumi búcsút, találkozzék a Szentatyával, aki — ,fáradhatatlanul — minden alkalmat megragadott, hogy köszöntse gyermekeit. Karácsony vigíliáján is annyi zarándok érkezett Rómába, hogy az éjféli misét a Szent Péter téren mutatta be a Szentatya. Az idő — szerencsére — kellemes volt, bár kicsit hűvös azoknak, akik — mintegy tizenhat ezren lehettek — ülőhelyet kaptak a téren. Mire az éjféli mise megkezdődött, szinte teljesen megtelt a tér a hivő sereggel és a turistákkal. A hatalmas reflektorok szinte nappali fényt árasztottak. Bernini oszlopsora, a teret félig lezáró vatikáni paloták, de azokon túl is a szerzetesi épületek, valamint végig a Via della Conciliazione villanymécsekkel vagy lobogó fáklyákkal szegélyezetten nagy ünnepre figyelmeztettek. Fél tizenkettőkor kezdődött a Szent Kapu bezárásának szertartása, majd éjfélkor felhangzott a Glória és a pápa a téren felállított szabadtéri oltárnál folytatta az éjféli misét. A szertartásról színes felvételeket készített az olasz televízió, amelyet a Mondovision keresztül negyvenegy ország televíziója közvetített, így mintegy 330 millió ember követhette képernyőről a szertartást. A Vatikáni Rádió gondoskodott arról, hogy a különböző országok rádióhallgatói is bekapcsolódhassanak az ünnepi liturgiába, melynek közvetítését ez alkalommal magyar kommentárral is kísérték. A Szentatya rendkívüli teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik jelen voltak ezen az éjféli misén vagy rádión és televízión keresztül lélekben egyesültek a pápával. A Szent Kapu bezárásának szertartása a Confessio oltáránál — Szent Péter sírja felett — kezdődött. Miközben a pápa itt röviden imádkozott, a kórus egy antifónát énekelt. Ezután felhangzott a 18. zsoltár, amely a látható világ teremtőjét és a láthatatlan kegyelem szerzőjét dicsőíti. Utána a pápa egy könyörgést mondott, melyben azt kérte Istentől, hogy az egyház növekedjék a hitben és a szeretetben az idők végéig, Szent Péter és Pál oltalma alatt. Ezután az asszisztencia — bíborosok, érsekek, püspökök — körmenetben vonultak égő gyertyákkal a kezükben a Szent Kapun keresztül a bazilika átriumába. Közben litániaszerű könyörgéseket énekeltek a kórussal felváltva. Ebben — többek között — segítségül hívták a Szentév során szentté és boldoggá avatottakat. Refrénként pedig a Christus Vincit ismert dallamai hangzottak fel. Utolsónak a Szentatya lépett ki a Szent Kapun, amint múlt karácsonykor is ő lépett be rajta elsőnek. A bazilika, előtt felállított emelvényre érkezve a Jelenések könyvének szavaival köszöntötte a pápa a hivő sereget: — Kegyelem és békesség nektek Istentől, Atyámtól és Jézus Krisztustól, aki szeretett minket és vérévet váltott meg bűneinktől! A pápa ezután a Szent Kapu bezárásának szimbolikus jelentéséről szólt: — összegyűltünk, hogy hálát adjunk Istennek a bűnbánat és megtérés kegyelmeiért, amelyeket kiárasztott egyházában és a világban. Ismételten elismerjük bűnös voltunkat. Bezárjuk a Szent Kaput, de biztosan tudjuk, hogy Isten irgal másságának' kapuja nem zárul be azoknak, akik hisznek szeretetében és hirdetik irgalmát. A pápa lejött az emelvényről és a Szent Kapuhoz ment, miközben felhangzott az „O, clavis David ..kezdetű antifóna. A Szentatya letérdelt a Szent Kapu küszöbén, röviden imádkozott, majd behajtotta a Szent Kapu jobb és bal szárnyát egy dicsérő ima kíséretében : — Krisztus, tegnap és ma, kezdet és végre nyit ki és senki sem zárhat be, övé legyen a hatalom és a dicsőség mindörökké. A pápa ezután a szabadtéri oltárhoz ment, intonálta a Glóriát és folytatódott az éjféli mise. Evangélium után mondta el a Szentatya rövid homiliáját, melyben az egyház gyermekeihez és a világon élő testvéreihez fordult. Rámutatott a jubileumi év kettős jelentjére, amit a Szent Kapu tavalyi megnyitása is jelképezett. Először szükségünk van a bűnbánatra — mondotta. A Szentévben elismertük szorongásunkat és annak egzisztenciális szükségét, hogy helyreállítsuk az Istennel való normális és boldog kapcsolatunkat. Lelkileg megtapasztaltuk abszolút tehetetlenségünket Képtelenek vagyunk önmagunktól visszaállítani az élő barátságot Istennel. Megéltük a végzetes pusztulás mélységének szédületét. Mi, ennek a ragyogó és bábeli századnak gyermekei még egyszer kopogtatni mertünk az atyai ház ajtaján. Újra meghajtottuk a gőgtől, önelégültségtől és az esztelenségtől magasra emelt homlokunkat. Újjászülettünk az alázatosságban, megnyíltunk az Isten Országa üzenete előtt. A Szentév második jelentése: a hit az élet! Élet, mert belőled forrásozik, aki az élet óceánja vagy. Minden létezést túlhaladó teljesség, minden létező Atyja. Az élet Te vagy. Istenünk. Boldogító fényed bevilágítja dadogó tapasztalatunk sötétségét és azt, amit a világgal való kapcsolatunkban, a történelemben és titokzatos belső magányunkban megélünk. Világunknak annál inkább szüksége van e felső fényre, minél hatalmasabb és ismeretlenebb az a panoráma, amelyet a tudomány és a civilizáció nyit sóvár és rövidlátó tekintetünknek. A hitből merítünk új fényt, a hitből, melynek forrása Krisztus, az Atya igéje. Erre a világosságra van szüksége a mai, az emberi tudásnak, hogy szabadon és bizalommal haladhasson előre útján, boldogan váltakoztatva a racionális és experimentális tanulmányokat az imádsággal, mely a lélek sóhaja és éneke, és amely az autonóm tudományt integrálja, felmagasztalja. Ennek a Szentévnek új embere tehát nem felejti el az imádságot, az Isten gyermekeinek ártatlan nyelvét. Az egyház lesz ebben mestere. Homiliája utolsó szakaszában a Szentatya a szeretetről beszélt. — Az idők jele a testvéri szeretetre hív bennünket, amely szeretetet szül. Ez jellemezte az egyház történelmi útját és erre a szeretetre Krisztus tesz képessé bennünket, akit felfedezünk szükségben levő és szenvedő testvérünkben. A szeretet civilizációja győzedelmeskedik a kérlelhetetlen társadalmi küzdelmek fojtogató légkörén és a megálmodott — végre keresztény — emberiséget adja a világnak. Így zárul, Urunk, ez a Szentév és az embertestvérek bátran, örömmel folytatják az időben útjukat a végső találkozás felé. — Jöjj el Űrjézus! Tűz a velencei örmény kolostorban A velencei San Lazzaro szigetén az örmény mechitaristák kolostorában hatalmas tűzvész pusztította el a sekrestyét, a mellette levő kápolnát és a fölötte levő helyiséget. Az anyagi kár igen nagy. A lángok martalékává lettek XII. és XIII. századból származó kódexek, a XVII. századból származó, első örmény nyelven nyomtatott könyvek, valamint XVII. századi brokátból készült egyházi tárgyak és értékes egyházi berendezések. A beomlott falon Tiepolo növendékei által készített freskók voltak. A tűzoltóknak csak három és fél órás munkával sikerült a tüzet lokalizálni, s megakadályozni átterjedését a templomra, a könyvtárra és a múzeumra. San Lazzaro szigete Velence és a Lido között van. Évszázadokon át a város kórházszigete volt. 1717-ben a szigetet a Velencei Köztársaság a katolikus hitre áttért Petrus Manuk örmény szerzetesnek adományozta, akit Mechitarnak is neveznek. Itt építette a kolostort az általa 1701-ben alapított mechitarista rend számára. Céljuk a keresztény örmény kultúra és a hagyomány ápolása. A velencei mechitaristák a bécsi mechitaristákkal együtt fontos tanulmányokat végeztek Örményország történetével és nyelvével kapcsolatban. Sok teológiai és irodai,mi művet fordítottak le örmény nyelvre. Fenntartották az ó-örmény egyházi zenét, és nagymértékben hozzájárultak a sok országban elszórtan élő örmények nemzeti, vallási tudatának fenntartásához. (M. K.) Neved kiöntött olaj. Ráismerek a névre, amelyet Izaiásnál olvastam: „Szolgáinak más nevet ad, hogy aki áldja magát a földön, az igaz Istenben áldja magát.” (Iz. 65. 15—16). Ó áldott újév! Ó, mindenüvé szétfolyt olaj! Hová? Az égből Júdeába, és innen az egész földre. S a föld minden részéből kiált az egyház: „Neved kiöntött olaj”. Szétfolyik, és nemcsak az eget és földet árasztja el, hanem behinti az alvilágot is annyira, hogy Jézus nevére minden térd meghajol, az égieké, földieké és alvilágiaké, és minden nyelv dicséri (Fi. 2, 10—11) és mondja: „Neved kiöntött olaj”. Részesültem a névben, részes vagyok az örökségben is, hisz keresztény. Krisztusi a nevem. Krisztus testvére vagyok. De miért mondja olajnak Jézus nevét a Szentírás? Kétségkívül van az olaj és a Jegyes neve között hasonlat, különben nem hozta volna őket a Szentlélek kapcsolatba. Ez a hasonlóság szerintem hármas: mindkettő világít, táplál, gyógyít; tehát mindkettő világosság, étel és orvosság. Szent Bernit A hét liturgiája A MI KERESZTSÉGÜNK TÖBB, MINT A KERESZTELŐ JÁNOS ÁLTAL HIRDETETT KERESZTSÉG VOLT. BENNE ISTEN GYERMEKEIVÉ ÉS ORSZÁGÁNAK ÖRÖKÖSEIVÉ LETTÜNK. Január 11. Vasárnap. URUNK MEGKERESZTELKEDÉSÉNEK ÜNNEPE. (Agáta, Teodóz, Tasziló.) Igeliturgia: Isten az ő választott szolgájában, a Messiásban kedvét találja. (Izajás 42, 1—4, 6—7.1 — II: Isten a Názáreti Jézust eltöltötte Szentlélekkel és csodatevő erővel. (ApCsel 10, 34—38.) — Evangélium: A mennyei Atya tanúságot tesz, hogy Jézus az ő szeretett Fia. (Mk 1. 69—11.) — Fehér,--saját mise. Dicsőség. Hitvallás, saját prefáció. — Énekrend: 45. — OK 21 vagy HO 408—410. — 45 köv. — 120, 109. — 4L Január 12. Hétfő. (Ernő, Árkád, Gujdó.) — Évközi köznapi mise. Január 13. Kedd. (Csongor, Jutta, Veronika.) Január 14. Szerda. Szent Hiláriusz püspök, egyháztanító. (Vidor, Félix, Bódog). Január 15. Csütörtök. Remete Szent Pál. (Mike, Mór, Lóránt.) Január 16. Péntek. (Gusztáv, Marcell, Gotfrid.) Január 17. Szombat. Remete Szent Antal apát emléknapja. (Oros, Aszter.) Január 18. ÉVKÖZI 2. VASÁRNAP. Igeliturgia: 1:1 Sám 3, 3—10. 19. — II: 1 Kor 6, 13.—15. 17—20. — Evangélium: Jn 1, 35—42. Meghalt Görgényi Béla Görgényi Béla c. apát, székesegyházi kanonok, tolnai főesperes, a budapesti Hittudományi Akadémia volt professzora 1975. december 25-én életének 67., áldozópapságának 43. évében elhunyt. 1909-ben született a horvátországi Ljeskovicában. Középiskoláit Pécsett végezte, majd a bécsi Pázmáneumban tanult A berlini egyetemen ókori keleti nyelvtanulmányokat végzett, majd Rómában a pápai szentírástudományi akadémián tanult. 1938—52-ig a pécsi hittudományi főiskolán tanított, 1952- től pedig a győri egyházmegyeközi hittudományi főiskolán. Kétévi plébánoskodás után, 1958-ban, a budapesti Hittudományi Akadémia ószövetségi tanszékének professzora lett, ahol egészen nyugdíjbavonulásáig nevelte, tanította a papi nemzedékeket a Szentírás szeretetére, ismeretére. Az érte mondott koncelebrált szentmise után a pécsi temető Szent Mihály kápolnájának kriptájába temették. A szertartást Cserháti József megyéspüspök végezte.