Új Ember, 1977 (33. évfolyam, 1/1591-52/1642. szám)

1977-01-02 / 1. (1591.) szám

I Hosszú karácsony írta: Tarbay Ede Az ablak előtt madarak ugráltak: verebek, cinkék, feketerigók. A hó és a fagy úgy összehozta őket, hogy elfelejtettek marakodni is. A gyerekek az ablak mögül nézték lélegzetelállító mutatványaikat: a száraz fenyő ágába kapaszkodtak, csipkedték a diót, szalonnabőrt, csak az almákkal bajlódtak hosszadalmasabban, mert azok jegesre fagytak a téli szélben. — Mondtam, hogy ezeket ne akasszuk a fára — mutatott ki az egyik, s a másik hallgatott, mert tudta, neki van igaza. Idősebb volt, tőle tanultak mindent; azt is hogy a fát Vízkereszt után, amikor leszedték, újra díszíthetik; ő mesélt a régebbi telekről, a régi házról, amit nem ismertek; a kertről, ami a játszótér helyén állt, vagy pontosabban: valamerre arra, mert a gépek lesimítottak mindent, így emelkedhettek az otthonok fölfelé — majdnem a felhőkig. Karácsony délutánján együtt ültek otthon; a fa már kész volt, de gyertyát nem gyújthattak, mert hiányzott apu. Kint sötétedett, bent is, sokkal jobban; a bútorok lába szinte elveszett, mintha az alkonyatba söppedtek volna be. — Mit csináljunk addig, amíg megjön? — kérdezte tőlük, s ők azt mondták rá: beszélgessenek. — Beszélgessünk a várakozásról. — Miről? — A karácsonyi várakozásról, így került sor az emlékeire. Valamikor szeretett várakozni, de karácsony este mindig szomorú volt; a várakozás ideje hoszszú, a karácsony meg rövid. Erről akkor úgy beszélt apával, mint vele most a kisebbek: — Miért van vége? — A karácsonynak nem kéne véget érni — felelte apa és azt is: — Ez rajtunk múlik. Mert az ember mindig várakozik, és várakozik minden. Minden, ami csak él. — Nézz ki a kertbe — mutatott előre, s ő látta: a havon széncinkék ugrálnak. — Azok is várnak. Nem tudják, de várnak. Valami jóra. Egy kis karácsonyra. És felidézte a régi jó szokást, amiről ő a kicsiknek beszélt: hogyan díszítették a fát a madaraknak: szalonnabőrrel, dióval, fél almákkal, és ezzel a csupasz fa élete megnőtt: örömet adtak törékeny ágai, pontosan úgy, mint nemrég még neki. — Mi tudjuk azt, hogy mit teszünk. Tehetünk. Ezt apa azon a karácsonyon mondta, és ugyanezt mondta tovább a kicsiknek. — És azt is tudjuk, mi tudjuk, hogy várunk. A madarak csak érzik, és talán még a fák is... Tudjuk, és ezért kellene máshogy élnünk. Úgy, hogy a karácsony nagyon hosszú legyen. Ezért próbáljunk úgy élni másokért. — De hisz ez nehéz — mondta akkor neki, és ugyanezt mondták nemrég a kicsik is. Ő ugyanúgy felelt, mint régebben apu. — Valaki ezt egyszer már megpróbálta, de csak későn értették a szavát, mert nem figyeltek másra, csak magukra. Azóta tudjuk: volt és van és lesz, és azt is tudjuk: találkozunk vele. De ahhoz, hogy egyszer a szemébe nézhesünk, másokra is ugyanúgy kell nézni. Mert az ember szeretne szelíd lenni, olyan szelíd, akár a madarak, akik karácsony után itt maradnak, nem riadnak el, ha ablakot nyitunk. És a kicsik azt mondták, amit ő: — Akkor díszítsünk mi is fát nekik... A szobában a bútorok megroppantak, hallották az ajtó előtt a kulcsot, és azt érezték, hosszú karácsony lesz, hosszabb, mint minden eddigi életünkben, és nyugodtan nyithatják ki az ablakot. Vízkereszt után kitették a fát, és akkor az erkély kertté változott. Most itt állnak, és nézik a madarakat: verebeket, cinkéket, feketerigót, és arra készülnek, mit tehetnek holnap. Az Úr szolgája írta: Nyíri Tamás hittudományi akadémiai tanár Jézus Üzenetének alapmotívuma a szolgálat gondolata. Jézus azért jön, hogy teljesítse Atyja akaratát még élete föláldozása árán is. Isten szolgálata az emberek szolgálatában nyilvánul meg: üdvösséget hirdet a szegényeknek és szabadulást a foglyoknak, a vakoknak visszaadja a látását, és megvigasztalja a szomorúakat. Követőitől azt várja, hogy elterjesszék üzenetét. Így szól Jézus: jelet kértek? Megkapjátok, de nem olyant, amilyet vártok. Nem sötétedik el a Nap és a Hold, nem borul tűzlángba a világ. A jel Isten Szolgájának a jele lesz. Előbb az én életemben nyilvánul meg, majd követőimében. Elkötelezettségük, örömük és lelkesedésük eloszlat minden kételyt üzenetem igaza felől. Életem a megbízólevél. Ezt nyújtom át Atyám nevében a világnak, és azoknak az életét, akik utánam jönnek. A hadiérv. Ha Jézus követői csakugyan így élnek, tanúságuknak nem lehet ellenállni. Egy Szolgát könnyű elnémítani — bár amint utólag kiderült —, őt sem sikerült végérvényesen. Százezer meg százezer szolga azonban meggyőzi a világot. Jézusra emlékeztető, hiteles, készséges, nagylelkű emberek — de még halvány utánzatai is — az emberi nem történetének legragyogóbb jelenségei lennének. Csakugyan kiváló haditerv, csak éppen nincs kivel megvalósítani. TÖBBNYIRE NYOMA SINCS BENNÜNK a szolgálatkészségnek. Vagy azért, mert egyszerűen büszkék és nagyravágyók vagyunk, vagy azért, mert kényszeríteni akarjuk az embereket az erényes életre. A „jócselekedet ördöge” az egyik leghatásosabb kísértő. Arra csábít, hogy tegyünk jót másokkal — nem nézve, hogy kívánják-e vagy sem — és ezáltal hatalmat gyakoroljunk felettük. Visszautasítjuk tehát a szolga szerepet, és felvesszük a parancsoló úrét. Jézus más utat követ. Senkit sem erőltet, senki helyett nem próbál dönteni arról, hogy mi jó annak. Isten akaratát szeretné elfogadtatni, arra kér, hogy bízzunk a világegyetem jótékony erőiben, higgyünk a körülmények kedvező alakulásában, a szeretet hatalmában. Azt mondja, hogy bátran hagyatkozhatunk a világegyetem jóságára, van annyira jó, hogy tiszteletben tarthassuk mások szabadságát, még a legjobb szándékkal sem kell beleavatkozni életükbe. A keresztény szolgálat például megkívánja a papoktól, hogy egynémely esetben átengedjék a döntést híveiknek, hogy a tanárok bízzanak tanítványaikban, a szülők gyermekeikben, a hitvesek egymásban. A keresztény házasságról azt mondja Jézus, hogy csak a felbontatlan életszövetség tanúskodik Isten országáról. Jézus igazi követőiben olyan mély szeretet él, hogy fel sem merülhet bennük a válás gondolata. Ez az eszményi házasság azonban csak akkor jöhet létre, ha a nő és a férfi teljesen egyenjogú a házasságban is, ha a nyíltság, a bizalom, az egyenesség légkörében élnek. A SZERETET LEGVESZEDELMESEBB ELLENSÉGE a szégyen és a gyanakvás. Félünk megmutatni igazi valónkat, rettegünk attól, hogy nevetségessé válunk. Ez tulajdonképpen halálfélelem: félünk látszat énünk összeomlásától. Mivel nem bízunk magunkban, mások iránt is bizalmatlanok vagyunk. Aki azt mondja, hogy benne nincs ilyen szégyen és gyanakvás, önmagát csalja meg. Az emberi léthelyzetből nem törölhető a félelem, a bizalmatlanság és a többi efféle érzelem, mely ..megkeményíti szívünket”. A világ legtermészetesebb jelensége, hogy még a legbensőségesebb viszonyban, férj és feleség kapcsolatában is működnek a védekező reflexek. De amilyen természetes, olyan katasztrofális, mert a másiknál: ellenálló, védekező magatartást öltő ember nem lehet boldog. A hitvesek nem azért kötik öszsze életüket, hogy kiderüljön, melyikük erősebb. A keresztény házasság a szolgahitkészség szüntelen gyakorlása, szakadatlan előbbrejutás az önzetlenségben. Ezért kéri Jézus követőitől, hogy tegyenek le a félelemről és gyanakvásról. Azt mondja: jó vagy, értékes vagy, szeretetre méltó vagy, hiszen Istentől vagy. Ne félj, nem kell uralkodnod a másikon. Nyugodtan szolgálhatjátok egymást! A KERESZTÉNY SZOLGÁLATRA természetesen csak az képes, aki belátja értelmét. Ha Jézus Isten szolgája, akkor követője legyen mindenki szolgája. Ezt azonban még közvetlen tanítványai sem akarták megérteni. Hiába jövendöli meg szenvedését, hiába indul el a Jeruzsálembe vivő úton, a szenvedés és a kínhalál felé, tanítványait csak az foglalkoztatja, hogy miniszterek lesznek-e Isten országában. Egészen közönségesen civódnak és áskálódnak: a rangsort firtatják, azt, hogy melyik a nagyobb közöttük. Jézus önként és nagylelkűen ajánlja föl életét másokért. Így gondolkozzék mindenki, aki utána akar menni. Ne azt kérdezze, hogy melyikük nagyobb, önmagát kérdezze: adtam-e, adoik-e? Életemmel, viselkedésemmel kiváltom-e az embereket magányuk, elkeseredésük, egyedüllétük rabságából? Gyógyítom-e a megtört szívűeket? Fölébresztem-e a hitet „sokakban” vagy akár csak egyetlenegyben is? Arra vagyunk hivatottak, hogy ajándékba adjuk életünket, hogy önfeláldozásunk élettel ajándékozzon meg másokat, hogy reményünk reményt ébresszen, örömünk örömet keltsen, hitünk hitet szilárdítson, szeretetünk szeretetre tanítson. Ez a keresztények küldetése a világban. Aki így él, az megtalálja élete értelmét, é® az értelmesen élt élet megszünteti a halál értelmetlenségét. Ha Jézust követjük életünkben, mellettünk lesz halálunkban is. Agapé Ülünk egymással szemben. Bort töltesz fakupámba. Nem nézel rám, az asztalon kutat tekinteted. Köztünk a szörnyű tál lomhán terpeszkedik, és sötéten fölizzik, mikor felé nyúlok. Szememben zördülő vasak. Szemedben humortűz lobog, szememben nagy sietség, szemedben lassú tenger előre-hátra dől. A hegyről hóvihar vadul közénk szakad, a boldog hószemek szakállad ellepik. Ahogy téged idő hófúvása beföd, úgy engem némulásom karácsony köntöse. Tálban megtört kenyér is csillag éhemmel én, ülünk egymással szemben. • Vasadi Péter Ausztriában 1975-ben az élve születések száma minden eddiginél alacsonyabb volt: 93 757. Ez a szám 3,8 százalékkal kevesebb, mint 1974-ben. A legtöbb nyugat-európai országban még erősebb visszaesés tapasztalható. Növekvő a születések arányszáma Portugáliában, Finnországban és hazánkban. Egy lírikus naplójából kedvenc gondolatom, hogy a művészet engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, s a valódi dráma (ezt később Weilnél olvastam) drame immobile, mozdulatlan dráma. Olyan mozgás, cselekvés, mely leginkább a csillagok helycseréjére emlékeztet. Vagyis egyszerre mozgás és mozdulatlanság. Hogy miért? Mivel a minőség erejével olyasmibe kell behatolnia, ami a valóságban réges-rég, visszavonhatatlanul és végérvényesen megtörtént. Befejeződött, megtették, bekövetkezett. Minden nagy mű abba hatol be, ahol már nincs mit tennie. És mégis: úgy lehet, hogy a hajdani véres és végleges eseményekben Shakespeare vagy Szophoklész hajtja végre az első tiszta cselekvést, ahogy a múlt idő munkálkodik azon, ami voltaképpen megváltoztathatatlan, mi több, megoldhatatlan. A szereplők jövés-menése a mesterművekben csak látszat. A darab mozdulatlanul áll a múlt, pontosabban a minőség tenyerében. Még pontosabban: a befejezettbe és megváltoztathatatlanba először szól bele a valódi cselekedet, ami nem egyéb, mint a megértő minőség, áhitat, érettség és zsenialitás, színházról szólva, a költészet beavatkozása anélkül, hogy bármit is változtatna a tényeken. Minden lejátszódhat újra, holott megismételhetetlen, minden megváltódhat, holott megválthatatlan, jóvátehető, holott jóvátehetetlen és vadonatúj, holott végérvényesen vége van. A művész — és hiszem, hogy senki emberfia — nemcsak a föld mindennapi kenyeréért lohol, de az univerzum polgára is. Az pedig „mozdulatlan”, akár — kicsiben egy állócsillag: mindennél erősebb és hatalmasabb, tartózkodása ugyanakkor — látszatra — semmire se kötelez. Sokszor tűnődtem azon, miért oly ritka a jó utópisztikus regény? Hát pontosan azért, mert a költészetnek, ha csakugyan költészet, igazi közege a jóvátehetetlen. A jövő túl könnyű, túl ritka, nem elég ellenálló neki. Kevés a reális erőpróbára, nem tud benne tisztán cselekedni, legfeljebb elábrándozik rajta vagy éppenséggel belemenekül. A művészi cselekvés számára azonban, amely legalábbis tengelyében mindig mozdulatlan, mint a gondolkodó ember testtartása, távolról se azonos a fölfoghatatlan és megoldhatatlan múlt megfontolásainak nemes vagy nemtelen tárházával. Kimondhatatlanul több, mint tanulság. Az is. De elsősorban ,,cselekvésének” választott területe. Számára a lezárt és befejezett tények hívása mindig a legerősebb. Különben úgy érezné, hogy akár a legfényesebb jövő is a morális sivatag, a hátában hagyott befejezett, megoldhatatlan és jóvátehetetlen tények valóságra áhítozó temetőjével, sose szűnő hívásával. Pilinszky János Gertrud von le Fort: Elmélkedés Ha arra a számos beszédre és értekezésre gondolok, amit minden évben karácsonykor elmondanak és kinyomtatnak, akkor legszívesebben most egész egyszerűen felolvasnám a karácsonyi evangéliumot, hiszen alapjában véve minden ezen múlik. Sőt csak ezen a mondaton: „... Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik szállás ... (Lk 2, 7). A jászolban fekvő Gyermek édesanyjával azt az ősevangéliumot jelenti, hogy „Az Ige testté lett” — Isten leszállt az emberek közé. — Minden más, az angyalok éneke, a pásztorok, a keleti három királyok imádása, mindezek a karácsonyi történetnek a második fejezetét képezik, szemléltetik a látható és a láthatatlan világ első válaszát az istenszületés misztériumára. Az éneklő angyalok, az imádkozó pásztorok tartották az első karácsonyi istentiszteletet. És az ajándékokat hozó királyoktól ered az a szokás, hogy az emberek évszázadok óta a szeretet adományaival árasztják el a karácsonyi misztériumot. Olykor fennáll annak a veszélye is, hogy a szent titkot egészen háttérbe szorítják. A háború alatt azonban megrendülten tapasztalhattuk, hogy az ember mélyen átélheti karácsony éjszakáját minden ajándék, karácsonyfa, harangzúgás és énekszó nélkül, sőt még az Isten házát és az istentiszteletet is nélkülözheti. Védtelenül húzódtunk meg a szétlőtt tetők alatt, vad, kietlen országutakon menekültünk és éppúgy hiába kerestünk szállást, mint egykor a szentcsalád Betlehemben. Akkoriban átéreztük a világ pusztulását, amelyből csak az alászállt isteni Szentet menthetett ki bennünket. Őt kellett lelkünkbe fogadnunk, ha nem akartuk, hogy elvesszünk a borzalomban, gyűlöletben és iszonyatban. Igen, akkor mindnyájunkat hatalmába kerített annak tudata, hogy „egy a szükséges”, ha valóban karácsonyt akarunk ünnepelni. Mert a karácsonyi ősevangélium nemcsak egyszeri történet Betlehemben, hanem a német misztikussal szólva, „örök születésről” van szó. Arról, hogy Isten állandóan és visszatérően leereszkedik emberségünk mélységeibe. Az a Gyermek, akinek ehhez akkor elegendő volt egy jászol és egy istálló, az most újból és újból egész szívünket akarja. Ezért mondja Angelus Silesius, a költő: ,,Máriának kell lennem, hogy megszüljem magamban az Istent!” * Ma bámulatos gyorsasággal tudunk eljutni egyik országitól a masniba, amitenniel biztosabnan emelkedünk repulagépeinkkel az ég fele, annál inteneb eltűnni elölünk a tulajdonképpeni „égi”. Mert néha úgy látszik, hogy a nagyszerű tatamányok és a technika művészete pusztulással fenyegeti az embert és az emberiességet. Azt az emberiességet, amelyben megvalósult a karácsony csodája. Karácsony éjszakáján el kell feledkeznünk precíziós készülékeinkről, mert egy a lényeges, hogy szívünk feltáruljon, fülünk hallani kezdjen és kezünk megtalálja mások felénk nyújtott jobbját. Ezen ünnep emberi értelme az, ami emberi az emberben. És csak ha megmentjük a bennünk levő embert, akkor tud az Isten megnyilvánulni benne. Szükség van tehát arra, hogy most készülékeinket bensőnkre állítsuk át, hogy lefékezzük a száguldó tempót és komolyan, csendben felvessük magunkban a kérdést: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkének kárát vallja?” Amikor azt mondjuk, hogy ez a jászolás Gyermek édesanyjával az ősevangéliumot jelenti, akkor azt is tudjuk, hogy ez a Gyermek Isten ajándéka és Mária volt az első emberi szeretet, aki őt valóságosan befogadta. Kölcsönösség áll fenn a kettő között, mert az emberi szeretet nemcsak válaszol az istenire, hanem tanúságot is tesz róla: amilyen mértékben képes lesz korunk feltárulni az emberi szeretetnek, annyiban lesz számára ismét hiteles az isteni szeretet. Ma az emberi szeretet lehet az egyetlen olyan istenbizonyíték, amelynek elfogadására még hajlandó a világ. Ennél a bizonyítéknál a ráció elgyengül, de azt mindannyian tudjuk, hogy létünket nem önmagunktól vettük. Még azok a nagyszerű készülékek is, amelyeket kitaláltunk, végső soron feltételeznek egy olyan létezést, amelyet nem mi találtunk fel: létünk őscsodáját, magát az életet, tehát a szeretetet is. És mindez a Láthatatlanból árad felénk. Mivel van Teremtő, ezért vannak emberek és mivel van örök szeretet, ezért lehetséges időleges szeretet. Ám így is igaz: mivel van időbeli szeretet, ezért remélhetünk az örök szeretetben. (Fordította Széll Margit)