Új Ember, 1977 (33. évfolyam, 1/1591-52/1642. szám)
1977-01-02 / 1. (1591.) szám
Hegyi Béla: Az emberek vallásos magatartása együtt változik a társadalom struktúrájával, illetve az egyház magatartásával a világban. Különböző indítékok hatására a történelmi fejlődés során egymás mellett is különböző „vallásos szemléletek”, evangélium-értelmezések és teológiai koncepciók alakulnak ki. Ezek olykor az egyháztól függetlenül, vagy az egyház tanítását eltérő tudatszinten és színvonalon felfogó és elsajátító hívőknél — valóságos emberi szükségletek vagy vágyak kielégítése gyanánt is — úgy jelentkezhetnek, hogy ugyanannak a vallási rendszernek, hittanításnak különböző fokon különböző motivációk felelnek meg. A hívők vallásos magatartásának maradandó jegyei azon múlnak, hogy a motivációk sokaságából melyiknek, vagy melyeknek jut vezető szerep. Amikor az egyház az emberhez, a hívek csoportjaihoz közelít, hogy — mint a Zsinat hangsúlyozza — „a keresztény tanítást a kor követelményeihez alkalmazkodó módon adja elő, vagyis hogy az válaszoljon azokra a nehézségekre és kérdésekre, amelyek leginkább aggasztják és nyugtalanítják az embereket”, nem hagyhatja figyelmen kívül a szociológiai meghatározottságot. Azt a környezeti és egzisztenciális kötődést, amely az embert mindig meghatározott osztály, réteg, csoport, foglalkozási ág stb. tagjává avatja, társadalmi helyzetére jellemző kapcsolataival, sajátos kultúrigényével, normarendszerével, érdekeivel és világképével együtt. Megszólítani csakis adott szituációban lehet; kereszténnyé válása, hitének megélése szituációjának egyedi viszonyai közt történhet. Az eltérő életkörülményekben, helyzetekben, műveltségi fokon mások és mások az ember Vallásos reflexiói, hitélményei, gondolati gyökerei. A vallás más és más rétegeit, hitanyagát képes közvetlenül a sorsához kapcsolni, beépíteni az életébe, tudatilag feldolgozni. Az ember különböző műveltségi és erkölcsi szinten vallja magát vallásosnak, s bár kereszténységének alapigazságai azonosak a szintkülönbség ellenére is, a hitéről alkotott felfogása és hitének gyakorlása szempontjából eltéréseket figyelhetünk meg. Ezek az eltérések motiválhatják vallásgyakorlatot, befolyásolhatják az életét. A biológiai vagy vegetatív motivációk a primitív vallásosság jellemzői — jóllehet nem szükségszerűen. Az Istentől azt várja, hogy az ember elemi szükségleteit támogassa. Legtöbbször hiányzik belőle a vallás erkölcsi vonatkozása, etikai tartalma. Istennek itt nem „feladata”, hogy az erkölcsi létet megváltoztassa, nemesítse, irányítsa, hanem hogy a hozzá fohászkodó hétköznapi ügyeit-bajait megoldja. Az ilyen motivációkra épült vallásgyakorlat nem alkalmas arra, hogy szoros szeretet kapcsolatot teremtsen ember és ember, egyház és hivő. Krisztus és a személy közt. a hitet stabilizálja és a hívőt „Isten népének” felnőttjévé tegye A hitet összetartó érzelmi szálak könnyen elszakadhatnak, ha a kérések nem találnak meghallgatásra vagy nem hozzák meg a kívánt eredményt. A rohamos civilizáció, az ipari-technikai fejlődés során létrejött társadalmi, életmódbeli változások ezt a fajta vallásosságot egy csapásra fel is számolhatják, így például az az ember, aki hosszú ideig ilyen vallási tudattal rendelkezett, a technika és az anyagi jólét segítségével kialakított új környezetben olyan mértékben e" ■’•’eladhat régi, hagyományos vallásgyakorlatától - amelyről ezek után könnyű meggyőzni, hogy babonaság volt —, hogy átmenetileg vagy véglegesen is hitehagyottá válhat. Biológiai vagy vegetatív mozl- • kísérik az elmaradott ......’almi viszonyok között élő, ált vagi nehézséggel vagy kóros tudati-szervi folyamatokkal küszködő (tanyán, hegyvidéki településen, a kultúrközponttól távol eső falvakban stb. élő) emberek vallásosságát, amint erre Végh Antal szociográfiája, az Erdőháton, Nyíren (1972) rámutat, illetve akiket lelki igényeik vallásos kielégítetlensége és alacsony műveltségi szintje a szektákhoz is elvezethet, miként ezt Kardos László Bakonycserjét elemző munkája (Egyház és vallásos élet egy mai faluban, 1969) tanúsítja. A korszerűtlen, hamis istenkép, valamint a csoportszolidaritás és az egyháztudat fejletlensége, nem kevésbé a világtól való elidegenedés szükségképpen jellemzői annak a vallásosságnak, amelynek kizárólag a túlvilági üdvözülés a döntő tényezője, minden irányú törekvése. A paptól vagy vallási elöljárótól a hívek csak azt várják, hogy az üdvözülést biztosító eszközöket nyújtsa nekik. Az e köré kiépült csoportszolidaritás annál megtévesztőbb, annál félrevezetőbb bázisok kialakulását eredményezheti, minél nélkülözhetetlenebbnek érzik az emberek ezeket az eszközöket, a pusztán szentségi, liturgikus elégtételt az üdvözüléshez. Kétségkívül jóval több eséllyel vállalkozhat az ilyen hívő arra, hogy túlélje a nagymérvű kulturális és technikai változásokkal járó egzisztenciális „átmenetet”, a belső megrázkódtatásokat, mert egyedi morális számításból táplálkozik, az önzés a veleje. Földi tevékenységét elhanyagolja, küldetését feladva tulajdonképpen illúziónál, azt akarja bizonyítani, hogy a valóságtól elzárkózva, a magunk belterjes hitéletét élve lehetséges az üdvözülés. A világgal szemben állva, sőt tagadva a világot, a hívők lemondásaikért áldozataikért örök életet és mennyei boldogságot kívánnak cserébe. Az „evilági” és „túlvilági” élet szétválasztása azonban odáig fajulhat, hogy az eviláginak már semmiféle vallási, erkölcsi értéket nemtulajdonítanak. Ez állandó törést, végleges szakítást okozhat a vallási élet és a hétköznapi lét között, ami vagy arra készteti az embert, hogy túlzott aszkézisbe meneküljön, vagy pedig egy de facto laicizmusba — ahogy E. Pin szocioteológus fogalmazza meg —, melyben megelégszik az intézményesített vallás előírásainak minimumával. Effajta vallásossággal találkozunk a szekták tagjainál és a falusi lakosság egy részénél, főleg az ún. kétlakiaknál és ingázóknál, akik hol vidéken, hol a városban — otthonaikat, életformájukat váltogatva — élnek és dolgoznak. Ezt a feje tetejére állított üdvösségkultuszt, amely legalább annyira embertelen, mint amennyire keresztényietlen, teszi többek között bírálat tárgyává Murányi Mihály „Vallás és illúziók” című könyvében (1974). Ha kritikája nem volna sommás, s a vallásos élet ilyen vagy hasonló megnyilvánulásaira korlátozódna, a tévesztett üdvösségkeresés, valamint a szokásvallásosság felett mondana ítéletet, sok mindenben egyetérthetnénk vele. De mivel nem tud felülkerekedni az eddigi gyakorlaton, nem lehet mentes a sémák alkalmazásától sem, a vallás globális leértékelésének módszerétől sem, csakis a kívülálló, az ateista szemszögéből vizsgálódhat, aminek számunkra kevés a meggyőző, objektíven tudományos értéke. A szokás-vallásosság rendszerint kötődik a biológiai-vegetatív motivációkhoz. Megtörténik, hogy egy-egy embercsoport, kisközösség nem a benső tartalom, maradandó igényű lelki élményforrás és kegyelmi gazdagodás miatt, hanem pusztán megszokásból, majdhogynem merő formalitásból vesz részt szertartásokon, körmeneteken stb. A látványosság- és eseményvágy, bizonyos emocionális kényszer és pszichikai elfogódottság motiválhatja, a tradicionális beidegződés pedig rögzítheti ezt az emberekben. A szokás annyira áthathatja tudatukat, hogy magatartásuk és a csoport-konformitás azonos jelentőségre tesznek szert. Amíg a társadalmi szituáció nem változik, a vallási magatartás sem változik. Mihelyt azonban a technikai-kulturális fejlődés révén az egyöntetűség, a tömeghatás megszűnik, az egyén alkalmazkodik az új helyzethez, de motivációja ugyanaz marad vallási téren, mindössze a szokás tartalma veszti el szakrális jellegét. [Berkovits György szociograf fifcug_TOilver._a Világváros határában (1976) a szokás-vallásosság továbbélését is ábrázolja.] Ahhoz, hogy a szokás ismét lényeggel telítődjék, a tartalmi óhaj a formával összeolvadjon, az egyház belső megújhodásának folyamatosságára, a Zsinat lángjának állandó élesztésére van szükség (Folytatása ez évi 3. számunkban.) Vallási magatartásunk motivációi (1*) Japán katolikusainak száma 1975-ben 377 687 volt. A japán papok száma az előző évi 803- ról 820-ra emelkedett. A külföldi papok száma Japánban viszont 1114-ről 1103-ra csökkent. i Bojler Az új lakótelepen két hete nyílt meg a javítószerviz. Még nem annyira felkapott, hogy egymásnak adnák a kilincset a telep lakói. A kirakat örökzöldjei mögött csend és készület. A szerelőik már útra keltek, járják a város címeit. Az irodában csak a vezető ül. Átnézi a rendeléseket — külön a vizesek, külön a gázosok, külön az elektromosok — formálja a másnapi útvonalakat. A műhely felől zümmög az esztergagép. Feri zargatja a gépet. Akár kint dolgozik, akár a műhelyben, mindenütt megállja a helyét. A vezetőnek nem volt szíve kiküldeni a rendelőkhöz, ingerültségek kereszttüzébe. A kislánya négy napja kórházban. Persze hogy reszket érte. Fertőző májgyulladás. Szemében a féltés ijedelme. Egy galambosa nénike lép most eléje: — Ugye, aranyoskám, jó helyen járok? Nesztelenül lépett be, miként nesztelenül matatnak az egerek. A rendelő mellettünk ... — Harmadik ház ide, harmadik ház oda — ereszkedett le a néniké egy skagfotelbe —, • túl a nyolcvanon már ez is messziség. Nem bírnak a lábaim. Húsz éve, még boldogult urammal, bejártuk a Mátrát. Ma hetenként ha egyszer lejövök. De maguknál nagyon szép. Ez a rengeteg növény? — Orvosiba jobban illenének. Mi csak szeretünk. — Nem engem kell reparálni, aranyoskám. A bojleremet. Szotyonog, zakatol, vizet nem ereszt. Nézzék már meg, mi baja lehet! — Mikor mehetünk? — Jaj, kedvesem, én mindig otthon vagyok. Amióta boldogult uram öt éve itt hagyott, én mindig négy fal között, mindig egyedül. Nem mondom, úgy szép lakás volna, tágas, besüt a nap, csak egy baja van. Nincs benne hang. Ki nyitna rá egy öregaszszonyra ? — Holnap kimegyünk! Felvette az adatokat, kikísérte a nénikét, majd déltájban, hogy áramszünet támadt, a vezetőnek eszébe jutott: — Te, Ferikém, itt a harmadik házban lenne egy hibás bojler. Nem néznéd meg, amíg tart ez a szünet? — Megnézem, főnök! Két órába telt, mire visszatért. — No, rendbe hoztad? Működik a bojler? — Azzal nincs hiba — és letette az asztalra a rendelőlapot. Az aláírás felett reszketeg betűk: „Maguk igazán kedvesek.” Harmadnap beállított a nénika. — Akár az otthon, aranyoskáim, olyan az irodájuk. Derűs, barátságos. A sok növény teszi. Törődnek velük. Mennyit számít egy lakásban is, ha van benne, amit ápolni kell. Ha nemcsak bútorok, falak, szegletek, de csöppnyi élet is. — Csak nem romlott el megint valami? — Amióta boldogult uram kint a temetőben, minden rossz a lakásban. Az árnyék, a fény, a szürkület. Minden másmilyen. Hidegebb, szomorúbb, fakóbb. Hétszámra egy lélek sem, aki rámkopogna. Beköszönne. Szólhatnék vele. — Drága néniké, mi szerelők vagyunk... — Akkor javítsák meg a bojleremet! Már nem szortyog, nem fújtat, semmit se csinál. Csavarhatom, ahogy jólesik, majd a kezem szakad le, de se víz, se láng, csak nem szuperál. Ha kijönne megint a Feri...! — Holnap ott lesz! Betette az ajtót a nénike mögött, azonnal a műhelybe nyitott. — Nem tudom, Feri, mit mondjak. Aggódsz a gyerekért, a gondolataid másutt, mindezt értem, de hogy a legjobb szerelőm ne tudjon egy vacak bojlert megjavítani...!? — Vannak dolgok, főnök, amelyekhez egy szerelő kevés. — Adjak melléd mást is? — Az egész szervizt hiába adnád — ingatta fejét szomorúan. — Inkább csak magam. Nem lehet ráismerni erre a fiúra — tűnődött el a vezető. — Mintha közte és a világ között kormos üveg lenne. Szédültek beszélnek így. Apák. Szorongással teli, aggódó apák ... Negyednapra jött a nénike. — Mintha hazajönnék, kedveskéim. Harmadszor is itt. Pedig az a három emelet. Hiába, no. Le kellett jönnöm. Beszélhetnék a Ferivel ? — Sajnos, nem lehet. Egy intézetben dolgozik, tíz napig be se jön. Rettenetes — rémült meg a nénike. — Itt állok az ócska bojleremmel ... — Ne mondja, hogy rossz! A legjobb szerelőmet küldtem. Kétszer is. Lehetetlen, hogy ne működjék. Talán nem jól kezeli a néni!? — Lehet, aranyoskáim, ügyetlen vagyok, de ne hagyjanak cserben, jöjjenek ki újra, nézzék meg még egyszer... — Én nézem meg! Holnap! Tízkor csengetett. — Jaj, de jó, hogy eljött — örvendezett a nénike. — Bekészítettem a csészéket, főzöm már a kávét, de aranyoskám, amíg kifolyik, nézze meg a levelesládámat, és hozza fel az újságomat, ugye, megteszi? Igaz is! Itt a húsz forint a kiszállásért, de kedveském, egy fél óráig ezért beszélget velem, ugye? Olyan jó, hogy itt van valaki! — Előbb megnézem a bojlert ... — De aranyoskám, kedves, hogy lenne nekem bojlerom? Ha lenne is, minek? Nem tudok én bemenni a kádba! Nekem csak ez a félóra kell. Az emberi beszéd. Egy kis társaság. Feri megértett. Nem tartott bolondosnak. Ült, mesélt, hallgatott. Figyelte a járásomat. Rebbent a keze, ha megbotlottam. Elvette a csészét. Ha apróság is, igazi öröm. Itt volt valaki. Ugye, nem haragszik? — Nem — rázta a fejét, és arra gondolt, milyett jó, hogy nem kell megmagyaráznia a központnak: akad olyan szerelője, aki egy ember miatt is útra kel. Koppány János János 5, 5 - 75. Ott várt harmincnyolc éve már, s tudhatta, hogy hiába vár, mert nem volt, aki vállra kapva elsőnek vigye be a habba, amit időnkint, ha leszáll, az Isten Angyala csinál. Sokan voltak, lesték a parton, hogy az Angyal végre suhanjon, aztán, mikor a levegő megvillant, lett nagy hajcihő: ütött az úr, nyögött a szolga, s törtettek a tóba loholva. Az Angyal már nem is kavart, csak állt s nézte a zűrzavart, ahogy a csorda vízbe gázol, s fölforr tőle a tó magától, de nincs forrtának ereje: mind elsőül hasalt bele. „Én voltam!” — „Én!” — Agyalta, gyűrte egymást a sárban lent a csürhe, míg az az egy, ki ott felül feküdt, s bár reménytelenül, de remélt — harmincnyolc nagy éve! — fölkelt, a szombat ellenére. Ez botrány volt! — Mert vét, aki szombaton mer gyógyítani, de méginkább vét, aki meg mer gyógyulni, mint ott az az ember, s még ágyát is viszi, csupán mert szólítják, az Úr után. Rónay György A metróépítés imája A montreali földalatti vasút megnyitásakor a város érseke az alábbi imádságot mondta el 1966- ban: „Urunk, szent Atyánk, mindenható örök Isten! Dicsérünk és hálát adunk Neked. Mert Te teremtetted az eget és a földet, és mindazt, ami benne van. Te adsz az embernek értelmet és erőt, hogy földi lakóhelyünket építsük és berendezzük. Amikor most ezt a nagyszerű művet szolgálatára indítjuk, amely az emberi tehetség és szorgalom gyümölcse, hittel valljuk, hogy Te vagy minden munkánk forrása. Mert Te adsz egyikünknek tudást és alkotó szellemet, másikunknak technikai ügyességet, szép iránti érzéket, ismét másnak kitartó bátorságot a kivitelezésben, szükséges energiát a józan alkotáshoz. Igen, megváltjuk ezt Neked és hálánkat fejezzük ki ezért az alkotásért. Sokan fogtak össze érdekében. Most pedig, hogy elkészült, és mindenkinek rendelkezésére áll, össze fogja kötni az embereket és kölcsönös találkozásokat teremt. Hozzá fog járulni az élet kibontakozásához városunkban. Hozzád fordulunk, Atyánk és Istenünk, és kérünk Téged. Gondolj mindazokra ebben az órában, akik közreműködtek e munkában és a terheket viselték. Könyörgünk Urunk mindazokért, akik ezt a metrót a jövőben üzemben tartják. Töltsd el őket munkakedvvel és szolgálatkészséggel. Imádkozunk azért a számtalan embertestvérünkért, akik nap-nap után ezzel a metróval szelik majd át a várost. Üzemeikbe utaznak, tele lesznek gondokkal és elfoglaltságaikkal. Hadd nyíljanak meg közben a Te jelenléted megtapasztalására! Vezesd őket közelebb egymáshoz és adj reményt a szívükbe, hogy ebben a városban leélt életük után a Tavia országod polgárai lehetnek örökre. A mi Urunk, Jézus Krisztus, szeretett Fiad által, akinek tisztelet és dicsőség és dicséret legyen Veled és a Szentlélekkel együtt most és mindörökké. Ámen.” A januári keresztény egység imahét idei mottója Szent Pál római leveléből való: „Együtt a reménységben”, ökumenikus vegyes bizottság javasolta ezt libanoni keresztények ösztönzésére.