Új Ember, 1977 (33. évfolyam, 1/1591-52/1642. szám)

1977-01-02 / 1. (1591.) szám

Hegyi Béla: Az emberek vallásos magatar­tása együtt változik a társadalom struktúrájával, illetve az egyház magatartásával a világban. Kü­lönböző indítékok hatására a tör­ténelmi fejlődés során egymás mellett is különböző „vallásos szemléletek”, evangélium-értel­mezések és teológiai koncepciók alakulnak ki. Ezek olykor az egy­háztól függetlenül, vagy az egy­ház tanítását eltérő tudatszinten és színvonalon felfogó és elsajá­tító hívőknél — valóságos emberi szükségletek vagy vágyak kielé­gítése gyanánt is — úgy jelentkez­hetnek, hogy ugyanannak a val­lási rendszernek, hittanításnak különböző fokon különböző moti­vációk felelnek meg. A hívők vallásos magatartásának mara­dandó jegyei azon múlnak, hogy a motivációk sokaságából me­lyiknek, vagy melyeknek jut ve­zető szerep. Amikor az egyház az ember­hez, a hívek csoportjaihoz köze­lít, hogy — mint a Zsinat hang­súlyozza — „a keresztény tanítást a kor követelményeihez alkal­mazkodó módon adja elő, vagyis hogy az válaszoljon azokra a ne­hézségekre és kérdésekre, ame­lyek leginkább aggasztják és nyugtalanítják az embereket”, nem hagyhatja figyelmen kívül a szociológiai meghatározottságot. Azt a környezeti és egzisztenciá­lis kötődést, amely az embert mindig meghatározott osztály, réteg, csoport, foglalkozási ág stb. tagjává avatja, társadalmi hely­zetére jellemző kapcsolataival, sajátos kultúrigényével, norma­­rendszerével, érdekeivel és világ­képével együtt. Megszólítani csakis adott szituációban lehet; kereszténnyé válása, hitének megélése szituációjának egyedi viszonyai közt történhet. Az el­térő életkörülményekben, hely­zetekben, műveltségi fokon má­sok és mások az ember Vallásos reflexiói, hitélményei, gondolati gyökerei. A vallás más és más rétegeit, hitanyagát képes közvet­lenül a sorsához kapcsolni, be­építeni az életébe, tudatilag fel­dolgozni. Az ember különböző műveltségi és erkölcsi szinten vallja magát vallásosnak, s bár kereszténységének alapigazságai azonosak a szintkülönbség elle­nére is, a hitéről alkotott felfogá­sa és hitének gyakorlása szem­pontjából eltéréseket figyelhe­tünk m­eg. Ezek az eltérések mo­tiválhatják vallásgyakorlatot, be­folyásolhatják az életét. A biológiai vagy vegetatív mo­tivációk a primitív vallásosság jellemzői — jóllehet nem szük­ségszerűen. Az Istentől azt vár­ja, hogy az ember elemi szükségle­teit támogassa. Legtöbbször hi­­ányzik belőle a vallás erkölcsi vonatkozása, etikai tartalma. Istennek itt nem „feladata”, hogy az erkölcsi létet megváltoztassa, nemesítse, irányítsa, hanem hogy a hozzá fohászkodó hétköznapi ügyeit-bajait megoldja. Az ilyen motivációkra épült vallásgyakor­lat nem alkalmas arra, hogy szo­ros szeretet­ kapcsolatot teremt­sen ember és ember, egyház és hivő. Krisztus és a személy közt. a hitet stabilizálja és a hívőt „Isten népének” felnőttjévé tegye A hitet összetartó érzelmi szálak könnyen elszakadhatnak, ha a kérések nem találnak meg­hallgatásra vagy nem hozzák meg a kívánt eredményt. A ro­hamos civilizáció, az ipari-tech­­nikai fejlődés során létrejött tár­sadalmi, életmódbeli változások ezt a fajta vallásosságot egy csa­pásra fel is számolhatják, így például az az ember, aki hosszú ideig ilyen vallási tudattal ren­delkezett, a technika és az anyagi jólét segítségével kialakított új környezetben olyan mértékben e" ■’•’eladhat régi, hagyományos vallásgyakorlatától -­­ amelyről ezek után könnyű meggyőzni, hogy babonaság volt —, hogy át­menetileg vagy véglegesen is hitehagyottá válhat. Biológiai vagy vegetatív mozl- • kísérik az elmaradott ......’almi viszonyok között élő, ált vagi nehézséggel vagy kóros tudati-szervi folyamatokkal küszködő (tanyán, hegyvidéki településen, a kultúrközponttól távol eső falvakban stb. élő) em­berek vallásosságát, amint erre Végh Antal szociográfiája, az Erdőháton, Nyíren (1972) rá­mutat, illetve akiket lelki igé­nyeik vallásos kielégítetlensége és alacsony műveltségi szintje a szektákhoz is elvezethet, miként ezt Kardos László Bakonycserjét elemző munkája (Egyház és val­lásos élet egy mai faluban, 1969) tanúsítja. A korszerűtlen, hamis istenkép, valamint a csoportszolidaritás és az egyháztudat fejletlensége, nem kevésbé a világtól való elidegene­­dés szükségképpen jellemzői an­nak a vallásosságnak, amelynek kizárólag a túlvilági üdvözülés a döntő tényezője, minden irányú törekvése. A paptól vagy vallási elöljárótól a hívek csak azt várják, hogy az üdvözülést biztosító esz­közöket nyújtsa nekik. Az e köré kiépült csoportszolidaritás annál megtévesztőbb, annál félreveze­­tőbb bázisok kialakulását ered­ményezheti, minél nélkülözhetet­lenebbnek érzik az emberek eze­ket az eszközöket, a pusztán szentségi, liturgikus elégtételt az üdvözüléshez. Kétségkívül jóval több eséllyel vállalkozhat az ilyen hívő arra, hogy túlélje a nagymérvű kulturális és techni­kai változásokkal járó egziszten­ciális „átmenetet”, a belső meg­rázkódtatásokat, mert egyedi mo­rális számításból táplálkozik, az önzés a veleje. Földi tevékenysé­gét elhanyagolja, küldetését fel­adva tulajdonképpen illúziónál, azt akarja bizonyítani, hogy a valóságtól elzárkózva, a magunk belterjes hitéletét élve lehetséges az üdvözülés. A világgal szem­ben állva, sőt tagadva a világot, a hívők lemondásaikért áldoza­taikért örök életet és mennyei boldogságot kívánnak cserébe. Az „evilági” és „túlvilági” élet szétválasztása azonban odáig fa­julhat, hogy az eviláginak már semmiféle vallási, erkölcsi érté­ket nem­­tulajdonítanak. Ez ál­landó törést, végleges szakítást okozhat a vallási élet és a hét­köznapi lét között, ami vagy ar­ra készteti az embert, hogy túl­zott aszkézisbe meneküljön, vagy pedig egy de facto laicizmusba — ahogy E. Pin szocioteológus fo­galmazza meg —, melyben meg­elégszik az intézményesített val­lás előírásainak minimumával. Effajta vallásossággal találko­zunk a szekták­ tagjainál és a falusi lakosság egy részénél, fő­leg az ún. kétlakiaknál és ingá­zóknál, akik hol vidéken, hol a városban — otthonaikat, életfor­májukat váltogatva — élnek és dolgoznak. Ezt a feje tetejére ál­lított üdvösségkultuszt, amely legalább annyira embertelen, mint amennyire keresztényietlen, teszi többek között bírálat tár­gyává Murányi Mihály „Vallás és illúziók” című könyvében (1974). Ha kritikája nem volna sommás, s a vallásos élet ilyen vagy hasonló megnyilvánulásaira korlátozódna, a tévesztett üdvös­ségkeresés, valamint a szokás­­vallásosság felett mondana ítéle­­tet, sok mindenben egyetérthet­­nénk vele. De mivel nem tud fe­lülkerekedni az eddigi gyakorla­ton, nem lehet mentes a sémák alkalmazásától sem, a vallás glo­bális leértékelésének módszerétől sem, csakis a kívülálló, az ateis­ta szemszögéből vizsgálódhat, aminek számunkra kevés a meg­győző, objektíven tudományos értéke. A szokás-vallásosság rendsze­rint kötődik a biológiai-vegetatív motivációkhoz. Megtörténik, hogy egy-egy embercsoport, kisközös­ség nem a benső tartalom, mara­dandó igényű lelki élményforrás és kegyelmi gazdagodás miatt, hanem pusztán megszokásból, majdhogynem merő formalitás­ból vesz részt szertartásokon, körmeneteken stb. A látványos­ság- és eseményvágy, bizonyos emocionális kényszer és pszichi­kai elfogódottság motiválhatja, a tradicionális beidegződés pedig rögzítheti ezt az emberekben. A szokás annyira áthathatja tudatu­kat, hogy magatartásuk és a cso­­port-konformitás azonos jelentő­ségre tesznek szert. Amíg a társa­dalmi szituáció nem változik, a val­lási magatartás sem változik. Mi­helyt azonban a technikai-kulturá­lis fejlődés révén az egyöntetűség, a tömeghatás megszűnik, az egyén alkalmazkodik az új helyzethez, de motivációja ugyanaz marad vallási téren, mindössze a szokás tartalma veszti el szakrális jelle­gét. [Berkovits György szociogra­­f fifcug_TOilver._a Világváros hatá­rában (1976) a szokás-vallásosság továbbélését is ábrázolja.] Ah­hoz, hogy a szokás ismét lényeg­gel telítődjék, a tartalmi óhaj a formával összeolvadjon, az egy­ház belső megújhodásának folya­matosságára, a Zsinat lángjának állandó élesztésére van szükség (Folytatása ez évi 3. számunkban.) Vallási magatartásunk motivációi (1*) Japán katolikusainak száma 1975-ben 377 687 volt. A japán papok száma az előző évi 803- ról 820-ra emelkedett. A külföldi papok száma Japánban viszont 1114-ről 1103-ra csökkent. i­­ Bojler Az új lakótelepen két hete nyílt meg a javítószerviz. Még nem annyira felkapott, hogy egy­másnak adnák a kilincset a telep lakói. A kirakat örökzöldjei mö­gött csend és készület. A szerelőik már útra keltek, járják a város címeit. Az irodá­ban csak a vezető ül. Átnézi a rendeléseket — külön a vizesek, külön a gázosok, külön az elekt­romosok — formálja a másnapi útvonalakat. A műhely felől züm­mög az esztergagép. Feri zargatja a gépet. Akár kint dolgozik, akár a műhelyben, min­­denütt megállja a helyét. A veze­tőnek nem volt szíve kiküldeni a rendelőkhöz, ingerültségek ke­reszttüzébe. A kislánya négy nap­ja kórházban. Persze hogy resz­ket érte. Fertőző májgyulladás. Szemében a féltés ijedelme. Egy galambosa nénike lép most eléje: — Ugye, aranyoskám, jó helyen járok? Nesztelenül lépett be, miként nesztelenül matatnak az egerek. A rendelő mellettünk ... — Harmadik ház ide, harmadik ház oda — ereszkedett le a né­niké egy skagfotelbe —, • túl a nyolcvanon már ez is messziség. Nem bírnak a lábaim. Húsz éve, még boldogult urammal, bejártuk a Mátrát. Ma hetenként ha egy­szer lejövök. De maguknál na­gyon szép. Ez a rengeteg növény­? — Orvosiba jobban illenének. Mi csak szeretünk. — Nem engem kell reparálni, aranyoskám. A bojleremet. Szo­tyonog, zakatol, vizet nem ereszt. Nézzék már meg, mi baja lehet! — Mikor mehetünk? — Jaj, kedvesem, én mindig otthon vagyok. Amióta boldogult uram öt éve itt hagyott, én min­dig négy fal között, mindig egye­dül. Nem mondom, úgy szép la­kás volna, tágas, besüt a nap, csak egy baja van. Nincs benne hang. Ki nyitna rá egy öregasz­­szonyra ? — Holnap kimegyünk! Felvette az adatokat, kikísérte a nénikét, majd déltájban, hogy áramszünet támadt, a vezetőnek eszébe jutott: — Te, Ferikém, itt a harmadik házban lenne egy hibás bojler. Nem néznéd meg, amíg tart ez a szünet? — Megnézem, főnök! Két órába telt, mire visszatért. — No, rendbe hoztad? Műkö­dik a bojler? — Azzal nincs hiba — és le­tette az asztalra a rendelőlapot. Az aláírás felett reszketeg be­tűk: „Maguk igazán kedvesek.” Harmadnap beállított a nénika. — Akár az otthon, aranyos­káim, olyan az irodájuk. Derűs, barátságos. A sok növény teszi. Törődnek velük. Mennyit számít egy lakásban is, ha van benne, amit ápolni kell. Ha nemcsak bú­torok, falak, szegletek, de csöpp­nyi élet is. — Csak nem romlott el megint valami? — Amióta boldogult uram kint a temetőben, minden rossz a la­kásban. Az árnyék, a fény, a szürkület. Minden másmilyen. Hi­degebb, szomorúbb, fakóbb. Hét­számra egy lélek sem, aki rám­kopogna. Beköszönne. Szólhatnék vele. — Drága néniké, mi szerelők vagyunk... — Akkor javítsák meg a boj­leremet! Már nem szortyog, nem fújtat, semmit se csinál. Csavar­hatom, ahogy jólesik, majd a ke­zem szakad le, de se víz, se láng, csak nem szuperál. Ha kijönne megint a Feri...! — Holnap ott lesz! Betette az ajtót a nénike mö­gött, azonnal a műhelybe nyitott. — Nem tudom, Feri, mit mond­jak. Aggódsz a gyerekért, a gon­dolataid másutt, mindezt értem, de hogy a legjobb szerelőm ne tudjon egy vacak bojlert megja­vítani...!? — Vannak dolgok, főnök, ame­lyekhez egy szerelő kevés. — Adjak melléd mást is? — Az egész szervizt hiába ad­nád — ingatta fejét szomorúan. — Inkább csak magam. Nem lehet ráismerni erre a fiúra — tűnődött el a­ vezető. — Mintha közte és a világ között kormos üveg lenne. Szédültek be­szélnek így. Apák. Szorongással teli, aggódó apák ... Negyednapra jött a nénike. — Mintha hazajönnék, kedves­­kéim. Harmadszor is itt. Pedig az a három emelet. Hiába, no. Le kellett jönnöm. Beszélhetnék a Ferivel ? — Sajnos, nem lehet. Egy in­tézetben dolgozik, tíz napig be se jön. Rettenetes — rémült meg a nénike. — Itt állok az ócska boj­leremmel ... — Ne mondja, hogy rossz! A legjobb szerelőmet küldtem. Két­szer is. Lehetetlen, hogy ne mű­ködjék. Talán nem jól kezeli a néni!? — Lehet, aranyoskáim, ügyetlen vagyok, de ne hagyjanak cserben, jöjjenek ki újra, nézzék meg még egyszer... — Én nézem meg! Holnap! Tízkor csengetett. — Jaj, de jó, hogy eljött — ör­vendezett a nénike. — Bekészí­­tettem a csészéket, főzöm már a kávét, de aranyoskám, amíg ki­folyik, nézze meg a levelesládá­mat, és hozza fel az újságomat, ugye, megteszi? Igaz is! Itt a húsz forint a kiszállásért, de kedves­kém, egy fél óráig ezért be­szélget velem, ugye? Olyan jó, hogy itt van valaki! — Előbb megnézem a bojlert ... — De aranyoskám, kedves, hogy lenne nekem bojlerom? Ha lenne is, minek? Nem tudok én bemenni a kádba! Nekem csak ez a félóra kell. Az emberi beszéd. Egy kis társaság. Feri megértett. Nem tartott bolondosnak. Ült, mesélt, hallgatott. Figyelte a já­rásomat. Rebbent a keze, ha meg­botlottam. Elvette a csészét. Ha apróság is, igazi öröm. Itt volt valaki. Ugye, nem haragszik? — Nem — rázta a fejét, és ar­ra gondolt, milyett jó, hogy nem kell megmagyaráznia a központ­nak: akad olyan szerelője, aki egy ember miatt is útra kel. Koppány János János 5, 5 - 75. Ott várt harmincnyolc éve már, s tudhatta, hogy hiába vár, mert nem volt, aki vállra kapva elsőnek vigye be a habba, amit időnkint, ha leszáll, az Isten Angyala csinál. Sokan voltak, lesték a parton, hogy az Angyal végre suhanjon, aztán, mikor a levegő megvillant, lett nagy hajcihő: ütött az úr, nyögött a szolga, s törtettek a tóba loholva. Az Angyal már nem is kavart, csak állt s nézte a zűrzavart, ahogy a csorda vízbe gázol, s fölforr tőle a tó magától, de nincs forrtának ereje: mind elsőül hasalt bele. „Én voltam!” — „Én!” — Agyalta, gyűrte egymást a sárban lent a csürhe, míg az az egy, ki ott felül feküdt, s bár reménytelenül, de remélt — harmincnyolc nagy éve! — fölkelt, a szombat ellenére. Ez botrány volt! — Mert vét, aki szombaton mer gyógyítani,­­ de méginkább vét, aki meg mer gyógyulni, mint ott az az ember, s még ágyát is viszi, csupán mert szólítják, az Úr után. Rónay György A metró­építés imája A montreali földalatti vasút megnyitásakor a város érseke az alábbi imádságot mondta el 1966- ban: „Urunk, szent Atyánk, minden­ható örök Isten! Dicsérünk és há­lát adunk Neked. Mert Te terem­tetted az eget és a földet, és mind­azt, ami benne van. Te adsz az em­bernek értelmet és erőt, hogy földi lakóhelyünket építsük és beren­dezzük. Amikor most ezt a nagy­szerű művet szolgálatára indítjuk, amely az emberi tehetség és szor­galom gyümölcse, hittel valljuk, hogy Te vagy minden munkánk forrása. Mert Te adsz egyikünk­nek tudást és alkotó szellemet, másikunknak technikai ügyessé­get, szép iránti érzéket, ismét másnak kitartó bátorságot a kivi­telezésben, szükséges energiát a józan alkotáshoz. Igen, megvált­juk ezt Neked és hálánkat fejez­zük ki ezért az alkotásért. Sokan fogtak össze érdekében. Most pedig, hogy elkészült, és mindenkinek rendelkezésére áll, össze fogja kötni az embereket és kölcsönös találkozásokat teremt. Hozzá fog járulni az élet kibonta­kozásához városunkban. Hozzád fordulunk, Atyánk és Istenünk, és kérünk Téged. Gondolj mindazokra ebben az órában, akik közreműködtek e munkában és a terheket viselték. Könyörgünk Urunk mindazokért, akik ezt a metrót a jövőben üzemben tartják. Töltsd el őket munkakedvvel és szolgálatkész­séggel. Imádkozunk azért a szám­talan embertestvérünkért, akik nap-nap után ezzel a metróval szelik majd át a várost. Üze­meikbe utaznak, tele lesznek gon­dokkal és elfoglaltságaikkal. Hadd nyíljanak meg közben a Te jelen­léted megtapasztalására! Vezesd őket közelebb egymáshoz és adj reményt a szívükbe, hogy ebben a városban leélt életük után a Tavia országod polgárai lehetnek örök­re. A mi Urunk, Jézus Krisztus, szeretett Fiad által, akinek tiszte­let és dicsőség és dicséret legyen Veled és a Szentlélekkel együtt most és mindörökké. Ámen.” A januári keresztény egység imahét idei mottója Szent Pál római leveléből való: „Együtt a reménységben”, ökumenikus ve­gyes bizottság javasolta ezt liba­noni keresztények ösztönzésére.

Next