Új Ember, 1981 (37. évfolyam, 1/1800-52/1851. szám)

1981-01-04 / 1. (1800.) szám

Karácsony Gazdag lélek karácsonya Ha mint csillag születne, S alfája kéklő jelként Folyton engem követne, Éjszakákon keresztül Csak e kódét figyelném, Áldva, várva, mindenképpen Nyájőrzőkkel kísérném. Gazdag lélek karácsonya Ha itt remény lehetne, S e remény foszfor-úton Mennybélihez vezetne, Nem félve az éj­ hidegtől, Sível Hozzá tartanék, Betlehemet megtalálva, Imáimban fürdetném. Gazdag lélek karácsonya Ha kalácsos szív volna, S e szív itt kékfestőben Rokolyák közt rejtőzne, Búcsús harang szóra én Vásárteret kerülnék, Csábos tükrét megpillantva, Enyéimhez elvinném. Gazdag lélek karácsonya Szívben él és egekben, Őáltala fény miben évünk S távol­i sugárévnyire. E karácsony szent titkát Minduntalan elrejti, S ki méltatlan tudakolná, Haraggal megfeszíti. Idők jelében hiszek, S legyőzöm a komorságot. Minden elszegényült lelket Istenhez irányítok. Fábián György Isten hisz benned Itt rögtön abba is hagyhatnám az írást, az alább következő so­rok ugyanis csupán felhígításai lesznek a címnek, ennek az egyetlen tőmondatnak, amely P. Piotól származik. Azt is mondta még: a legna­gyobb sértés a kételkedés ebben. Tutto e scherzo d’amore — min­den a szeretet játéka. Néha igen komoly játék. Szerelmi titkok­ról van szó, Isten és a lélek között, mint az Énekek Éneké­ben. Ha már Isten felcsípett egy lelket, nem fogja cserbenhagyni. A szeretet elleni vétek — ter­mészetellenes, azt jelenti, hogy Isten szembogarát sértjük meg. Valóban, hogy bennünk hisz­nek, hogy bíznak bennünk, erről ritkán esik szó­­, inkább arról, hogy mi mit és hogyan hiszünk, mit tudunk nyújtani, hogyan sze­retünk. Pedig hát kapott szere­tet nélkül, nem tudnánk élni, nem tudnánk fölcseperedni. Sze­rencsés ember, aki megkapta — és megkapja — a maga adag szeretetét, amely nélkül nem tud élni. (Szerencsés ember, akiben ez életérzéssé válik, nem hogy be­görcsöljön a felelősség súlya alatt, mint a sportoló, hanem orvosságul a kishitűség ellen.) Igaz, a szeretet, amit adunk, szükséges ahhoz, hogy megüdvö­­züljünk; de a szeretet, amelyet kapunk, szükséges, hogy egyál­talán éljünk — amellett még arra is, hogy felemeltessünk, megüdvözüljünk. („Hát akkor ki üdvözölhet? ... Embernek ez le­hetetlen, de Istennek minden le­hetséges.” Mt 19, 26) Fordítva van, mint amit egy kisfiú mondott. A kisfiú ugyanis rosszalkodott, mire édesanyja megtagadta tőle az esti fürde­tést: „Nem szeretlek, azért nem is fürösztelek meg!” Mire a gye­rek, mint megrögzött materia­lista: „Akkor fürössz meg sze­retet nélkül!” Nem, általában inkább lemondunk mindenféle szolgáltatásról, csak kapjunk akár egy csipetnyi szeretetet. Ha valaki megdicsér, ezt évekig nem felejtjük el. Aki lélekben végigutazott — Rapcsányi László jóvoltából — Áthosz félszigetén, olvashatta, hogy a szent Hegyed remetesé­gek is voltak: nyugvóhelynek, „elcsöndesedés helyének” hívták ezeket a hegyoldalba vájt bar­langokat, ahol az ember önmagá­nak adott találkozót, elbújva idegenek, sőt, szerzetestársak elől is, önellátásra berendezkedve. Csakhogy az ilyen embereknek rendesen oly silány volt az élel­mük, hogy kötélen kis kosara­kat lógattak le a sziklákról, amelyekhez odaeveztek az arra haladó bárkák, csónakok irgal­mas szamaritánusai és kenyeret, olajbogyót, gyümölcsöt tettek bele a kosarakba. Ezeket az éhes remeték aztán fölhúzták. Néha azonban üres barlang, foszló ru­hadarabok, csontváz, kiszáradt vizeskorsó emlékeztetett arra, hogy itt valaha magános szerze­tes imádkozott, és vívta harcait lelke üdvösségéért. Sajnos, könnyű a tengerparti képet szimbólummá kiszélesíteni. Hogy hogyan eresztjük le kosa­rainkat mi is — egy kis szere­­tetért. Néha tesznek beléjük iz­galmas alamizsnát — néha üre­sen húzzuk fel őket. Nem, vesz körül bennünket a szeretet at­moszférája; szinte el is szoktunk tőle. Isten hisz benned, bízik ben­ned? — Szinte hihetetlen, ha ki­­marjult életünkre gondolunk, arra, hogy hányattatunk, miként a sáska, beíratunk mindenféle könyvbe, elvesztjük önálló sze­mélyiségünket. A lelkekben ma meghasonlás játszódik le; a fia­talok így írnak: „önfenntartási küzdelmekbe, dacba, ügyeskedés­be, bizonytalanságba fáradt ge­neráció a miénk.” (Kurucz Gyu­la) — Nem kapunk szeretetet: az atmoszféra nyomasztó. Csakhogy Isten szava, az írá­sok vigasztalása mégsem hiába­való dolog. Ha már kiestünk a gyermekkorból („Ölben fognak hordozni, és térdeiken cirógatnak titeket”) — annál inkább ne­künk, hozzánk szól a folytatás: „Mint férfit (fiút), akit anyja vigasztal, akként vigasztallak ti­teket én...” (Jz 66, 12—13). Isten úgy akar segíteni raj­tunk, a szenvedésig felnőtt em­bereken, hogy megosztja velünk életét. („Fájdalmainkat hordo­­zá ...” íz 53, 4) „Vizsgáld meg az én ügyemet” — esdekel József Attila. „S én hosszan, mindent elbeszélnék...” — hát ez nincs. Kinek beszél­jek? Nem vesznek emberszámba. Mert sok minden hiányzik éle­temből, de ez hiányzik legin­kább, hogy senki sem vizsgálja meg az én ügyemet. Te, Istenem —, aki Izaiás pró­fétánál először szerepelsz, mint anya — te megvizsgálod az én ügyemet, te emberszámba veszel, mint anya még oly rossz fiát. Van bizalmasom, nem vagyok egyedül. Ezért kell a cella — a keik­on —, hogy betegyem az ajtót és imádkozni tudjak teljes bizalom­mal az én Atyámhoz. Az ilyen imádság felülről jön, mintha frissen begyűjtött méz folyna bensőnkben. És itt meg kell ismételnünk Padre Pio tanítását: Isten hisz benned. Azt akarja, hogy hűsé­ges maradjon, aki hűséges, hogy ne olyan legyen, mint akinek minden sikerül, csak éppen az élete nem. „A feladatot, amelyre Isten hí­vott,­­ nekem magamnak kell vég­rehajtanom, nem­ másnak. Olyan helyet töltök be a világban, ame­lyet Isten épp nekem jelölt ki. Nem számít, gazdag vagyok-e, vagy szegény, tisztelt, vagy meg­vetett az emberek előtt; — csak az számít, hogy Isten ismer és nevemen szólít." (Newman bíbo­ros) Szedő László I­tt, ebben a körfolyosós bérház­ban nem voltak titkok. Az egész ház őszinte és nyílt hangú volt ósdi lakásaival, a konyhák­kal, amelyek elárulták, mi van aznap a fazékban, mivel tüzel­nek, mikor hozzák a fát, szenet és melyik lakásban, melyik csa­patnak drukkolnak. A folyosón lehetett látnni, amikor végigko­pog kis cipőivel Annuska, a kör­zeti orvosnő, mikor dong nehéz lépteivel katéterezni, injekciózni a nagy termetű ápolónő, Marika, és a gangnak köszönhető az is, hogy percek alatt megtudtuk amikor Robit beszállították a di­liházba. Hogy mi volt különös, ami megkülönböztette az épelméjű­­ektől, nem is tudom. Talán az, hogy mindig gumitalpú cipőben járt. Télen is. Volt egy kis szobá­ja, amelynek ablaka a hátsó lép­csőre nyílt, de az erősen be volt függönyözve. Mögüle mindig vi­lágosság derengett, Robi mindig ébren volt. Virrasztott. Akármi­lyen korán is caplattam lefelé, a világosság mindig látható volt. Mit csinálhat egy bolond, amikor az elmegyógyintézetből visszaér­kezett, hogy aztán nem sokkal később ismét eltűnjön az intézet­be, amely úgyszólván második otthona volt? Mit csinálhat egy bolond tisztább napjaiban? Né­ha napközben találkoztam vele, amikor elfutott vásárolni, vagy trafikba ment. Az biztos hogy do­hányzott Rádiója is volt, de rit­kán szólt. Olvasott? Nem tudom. Az ablak mögé nem láthattam, a családja kerülte a beszélgetést, ha róla esett szó. Ő nem is na­gyon mutatkozott velük, csak él­te a maga életét. Ha ugyan­azt életnek lehetett nevezni. Mert egy idő óta mintha gyakrabban lát­tuk volna Marikát ajtajukon ko­pogtatni. Egy reggel aztán telje­sen zárva volt az ajtó, az épület bejárata előtt mentőautó állt, az udvar közepén pedig hordágy, pokrócokkal. Aztán a két ápoló összecsoma­golta a hordágyat és eltávozott. Később elment Marika is. De megjött a doktornő, és megtud­tuk, hogy Robi meghalt. A körzeti rendelő üres volt. Szombaton nemigen betegek az emberek. Ez az az idő, amikor a heti nehéz munkától elfáradva az orvosnő, írnoknő lazít, elernyed, elengedi magát. Ilyenkor pár perc a kezelés, hosszabb, meghittebb a beszélgetés. A beteg emberré válik, az orvosnő inkább magán­ember. Mi történt Robival? — Nem tudom — válaszolja az ismerős doktornő. — Erős alta­tókat és nyugtátokat rendeltek neki. — Lehet, hogy nagyobb adagot vett be? — Lehet. Előzőleg mindenkép­pen erős idegrohama volt. — Tulajdonképpen mi baja volt? — Nézze, engem köt az orvosi titoktartás, de annyit mondhatok, hogy kényszerképzetei és látomá­sai voltak. Azt mondta, hogy ő egy antenna. Sugárzásokat fog fel a levegőből, jeleket észlel. Abban, amit elmondott, logika volt és rendszer. Én nem vagyok ideg­­gyógyász, de az ő esete érdekelt. Elmondotta, hogy az, amit mi magunk körül levegőnek képze­lünk, amit úgy nevezünk, hogy éther, az nem üres. Tele van. — Tele? Mivel? — Sugárzással. Ő érezte ezeket a sugárzásokat. Igen logikusan azt mondta, hogy ha a rádióhul­lámok a levegőn keresztül érkez­nek hozzánk, vesznek minket kö­rül, akkor a levegő nem lehet üres. Az tele van. És mondott egészen nyugtalanító dolgokat. — Miket? — Hogy a halálunk a levegő­ben körülöttünk be van kódolva. Idegen égitestekre mennek rádió­parancsok, jelentések érkeznek onnan. Az ember sorsát adott esetben olyan levegőn keresztül érkezett utasítások dönthetik el, amelyek körülöttünk vannak a le­vegőben, de ha kinyújtjuk kezün­ket, nem foghatjuk fel. — És ő felfogta ezeket? — Igen. Ezért mondta, hogy ő egy antenna. Hogy érez egy igen erős sugárzást, amely szerinte az Isten. — Nem tudtam, hogy vallásos. Sohasem láttam templomban ... — Én is kérdeztem — felelte az orvosnő. — De azt mondta, hogy erre nincs szüksége. Közvetlen kapcsolatban van Istennel, amely kapcsolat állandó, erős és megbíz­ható. Időnként viszont ez a kap­csolat nagyon legyengül... — Mikor? — Jól figyeljen! Amit most el­mondok, azt egy kényszerképzet­ben, enyhébb üldözési mániában szenvedő idegbeteg ember mond­ta el nekem. Nem szakmai meg­állapítás, nem hivatalos állás­pont. Elmondta, hogy érzi, ami­kor atombombát robbantanak, és akkor a Nagy Sugárzás megszű­nik. Egy másik sugárzás foglalja el a helyét, amely számára szinte elviselhetetlen kínokat hoz. Ilyen­kor voltak azok a periódusok, amikor zárt intézetbe kellett szál­líttatnunk. Ott m­egnyugodott, de aztán haza kellett engedni, hi­szen nem volt közveszélyes. Tud­ja, hogy zsúfoltak az elmegyógy­intézetek ... De erről nem be­szélt senkinek. Visszahúzódó volt és magányos. — Miket mondott még? — A levegőről beszélt. A tele­vízióról, amely a semmin keresz­tül hozza szobánkba a világot, a rádiókról, amely a semmin ke­resztül hozza a zenét. Azt mond­ta, hogy csodálkozik azon, hogy az emberek mindezt tudomásul veszik, csak azt nem, hogy a sem­miben ott lehet az Isten. Eléggé képzett volt. Foglalkozott csilla­gászattal és arról beszélt, hogy­­műszereink millió kilométerről jelzéseket adnak. Az ember al­kotta műszerek. Hogy lehet az, hogy az ember, a legtökéletesebb műszer, nem érzi és nem hallja Istent? Ő azt állította, hogy érez­te. Nem beszélt vele, de megérez­te a gondolatát. És szomorúságát, amikor az égben — ahol valami­kor angyalok röpködtek — bom­bát robbantottak. Pillanatnyi csend támadt. De kívülről becsapódott az élő, reális és kézzelfogható világ zaja. Vil­lamoscsörömpölés. — Fel lehet ezt ép ésszel fogni? — Nem, mondta az orvosnő — de ne feledje, hogy mindennapos szürke tény az, amiért valami­kor máglyára vetettek embere­ket. Szervátültetés, génsebészet, lombikbébi, fogamzás elleni sze­rek. Elképzelte volna ezt valaki. Talán Huxley a „Szép Új világ” c. könyvében. Egy Ingalls nevű amerikai pszichológus kísérletei szerint a radarhullámok eddig még meg nem állapított okokból­­ kihat­nak az emberi idegrendszerre. Eb­ből kiindulva feltételezték, hogy az agykérgi hallóközpontban van egy, a radarhullámokra érzé­keny reagáló rendszer, amely bi­zonyos személyeknél, úgy látszik sokkal fejlettebb, mint másoknál. Ezért vettem komolyan, amit Ro­bi mondott, ezért kérdeztem ki ala­posan. Azt mondta, hogy zárt szobában suttogást, beszélgetést hall, feltehetően rejtjelezett üze­netek váltják egymást, lüktet a semmi körülötte, és a szerinte isteni sugárzás hol erősödik, hol csökken. Ezek a tünemények olyan erőteljesek voltak számára, és a semmi olyan irtózatos zűr­zavar volt, hogy olyankor jöttek a rohamai. — Mit mondott még Istenről? — Erről nem kérdeztem. Én or­vos vagyok és nem teológus. Kü­lönben is, lehet, hogy az eset egy klasszikus paranoia. Lehet, bár ki tudja ... Mátrai Béla Robi Pilinszky János : Az imádság szerepe a világban Számtalanszor tapasztaljuk, hogy szavaink süket fülekre talál­nak. Ilyenkor ne okoljunk soha másokat, mivel a szemrehányá­sokban mindig van valami tisztátalan. Sokkal jobb, ha ilyenkor imádkozni kezdünk érezve szavaink kölcsönös végességét. Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. Igen, imádkozni annyi, mint eljutni Isten csöndjébe, abba a néma kö­zegbe, amely ugyanakkor az egyedül tiszta beszéd Isten és em­ber, ember és minden ember között. Ha minden zavaró elemtől meg akarjuk tisztítani imánkat, min­den rejtett önzéstől, nagylelkűségbe öltözött rút kicsinyességtől — okosabb Istenre bíznunk, hogy mit is kérünk tőle, mit is üze­nünk általa egy másik embernek. E néma és kérésektől-kikötések­­től mentes ima, amelyben lemondunk akaratunkról, és Istenre bízzuk, miként boldogítsa és vezesse akár feleségünket vagy gyer­mekünket, vagyis azokat, akiket Isten legközvetlenebbül ránk bí­zott, s akikkel szentsége szerint is egyek vagyunk — igen, még hozzájuk intézett szavaink közül is a legtisztább és legszebb az a néma imádság, amely megfogalmazását egyedül Istenre bízza. Rengeteg tisztátalan beszédnek vehetjük így elejét. Ember szá­jában a tiszta szó ritka, akár a színarany. Kivált, amikor valami­féle közvetlen célt kell szolgálnia. Innét, hogy a művészet elvon­­tabb szintjén már sokkal több a „Szép Szó". S még több az imád­ság, s főként az Úr csöndjébe valósággal belesemmisülő imádság szintjén. Az imádságnak ez a formája ugyanakkor az önzetlenség isko­lája is. Arra tanít, ezerszer jobb saját bűnünket ismernünk, mint másokét, hiszen a Bárány színe előtt se másokról kell majd be­számolnunk, hanem egyedül saját magunkról, egyedül saját vét­keinkről kell számot adnunk. Nincs komolyabb a földön, mint a vétkeit töredelmesen meggyónó és Istenéhez szinte szakadatlanul imádkozó ember. Amikor gyónunk, vétkeinket egyre pontosabban kell megfogalmaznunk, de amikor imádkozunk, igyekezzünk egy­re inkább elnémulni, hogy még leghőbb kérésünket is végül maga Isten fogalmazhassa meg, hiszen egyedül ő tudja megfogalmazni! Szívünk egyedül Isten fogalmazásában képes a tiszta beszédre, számíthat hatékony beszédre és meghallgatásra. Ha életünkben csak egy órára komolyan vennénk Jézust! Csak egy percre azt a percet, amikor egyedül szembesülünk Istennel! Amikor a Bárány egyedül engem néz, s egyedül engem kérdez, s egyetlen szó erejéig se mások bűneiről, hanem egyedül a saját bűneimről. A szentség tulajdonképp nem is más, mint a végső (de valójában mindig is érvényes) helyzet fölismerése és boldog elfogadása. A szent egyedül van Istennel, élete ettől folyamatos gyónás és szakadatlan imádság, vagyis az ő életformája az egye­dül valóságos élet és életforma.

Next