Új Ember, 1981 (37. évfolyam, 1/1800-52/1851. szám)
1981-01-04 / 1. (1800.) szám
Karácsony Gazdag lélek karácsonya Ha mint csillag születne, S alfája kéklő jelként Folyton engem követne, Éjszakákon keresztül Csak e kódét figyelném, Áldva, várva, mindenképpen Nyájőrzőkkel kísérném. Gazdag lélek karácsonya Ha itt remény lehetne, S e remény foszfor-úton Mennybélihez vezetne, Nem félve az éj hidegtől, Sível Hozzá tartanék, Betlehemet megtalálva, Imáimban fürdetném. Gazdag lélek karácsonya Ha kalácsos szív volna, S e szív itt kékfestőben Rokolyák közt rejtőzne, Búcsús harang szóra én Vásárteret kerülnék, Csábos tükrét megpillantva, Enyéimhez elvinném. Gazdag lélek karácsonya Szívben él és egekben, Őáltala fény miben évünk S távoli sugárévnyire. E karácsony szent titkát Minduntalan elrejti, S ki méltatlan tudakolná, Haraggal megfeszíti. Idők jelében hiszek, S legyőzöm a komorságot. Minden elszegényült lelket Istenhez irányítok. Fábián György Isten hisz benned Itt rögtön abba is hagyhatnám az írást, az alább következő sorok ugyanis csupán felhígításai lesznek a címnek, ennek az egyetlen tőmondatnak, amely P. Piotól származik. Azt is mondta még: a legnagyobb sértés a kételkedés ebben. Tutto e scherzo d’amore — minden a szeretet játéka. Néha igen komoly játék. Szerelmi titkokról van szó, Isten és a lélek között, mint az Énekek Énekében. Ha már Isten felcsípett egy lelket, nem fogja cserbenhagyni. A szeretet elleni vétek — természetellenes, azt jelenti, hogy Isten szembogarát sértjük meg. Valóban, hogy bennünk hisznek, hogy bíznak bennünk, erről ritkán esik szó, inkább arról, hogy mi mit és hogyan hiszünk, mit tudunk nyújtani, hogyan szeretünk. Pedig hát kapott szeretet nélkül, nem tudnánk élni, nem tudnánk fölcseperedni. Szerencsés ember, aki megkapta — és megkapja — a maga adag szeretetét, amely nélkül nem tud élni. (Szerencsés ember, akiben ez életérzéssé válik, nem hogy begörcsöljön a felelősség súlya alatt, mint a sportoló, hanem orvosságul a kishitűség ellen.) Igaz, a szeretet, amit adunk, szükséges ahhoz, hogy megüdvözüljünk; de a szeretet, amelyet kapunk, szükséges, hogy egyáltalán éljünk — amellett még arra is, hogy felemeltessünk, megüdvözüljünk. („Hát akkor ki üdvözölhet? ... Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Mt 19, 26) Fordítva van, mint amit egy kisfiú mondott. A kisfiú ugyanis rosszalkodott, mire édesanyja megtagadta tőle az esti fürdetést: „Nem szeretlek, azért nem is fürösztelek meg!” Mire a gyerek, mint megrögzött materialista: „Akkor fürössz meg szeretet nélkül!” Nem, általában inkább lemondunk mindenféle szolgáltatásról, csak kapjunk akár egy csipetnyi szeretetet. Ha valaki megdicsér, ezt évekig nem felejtjük el. Aki lélekben végigutazott — Rapcsányi László jóvoltából — Áthosz félszigetén, olvashatta, hogy a szent Hegyed remeteségek is voltak: nyugvóhelynek, „elcsöndesedés helyének” hívták ezeket a hegyoldalba vájt barlangokat, ahol az ember önmagának adott találkozót, elbújva idegenek, sőt, szerzetestársak elől is, önellátásra berendezkedve. Csakhogy az ilyen embereknek rendesen oly silány volt az élelmük, hogy kötélen kis kosarakat lógattak le a sziklákról, amelyekhez odaeveztek az arra haladó bárkák, csónakok irgalmas szamaritánusai és kenyeret, olajbogyót, gyümölcsöt tettek bele a kosarakba. Ezeket az éhes remeték aztán fölhúzták. Néha azonban üres barlang, foszló ruhadarabok, csontváz, kiszáradt vizeskorsó emlékeztetett arra, hogy itt valaha magános szerzetes imádkozott, és vívta harcait lelke üdvösségéért. Sajnos, könnyű a tengerparti képet szimbólummá kiszélesíteni. Hogy hogyan eresztjük le kosarainkat mi is — egy kis szeretetért. Néha tesznek beléjük izgalmas alamizsnát — néha üresen húzzuk fel őket. Nem, vesz körül bennünket a szeretet atmoszférája; szinte el is szoktunk tőle. Isten hisz benned, bízik benned? — Szinte hihetetlen, ha kimarjult életünkre gondolunk, arra, hogy hányattatunk, miként a sáska, beíratunk mindenféle könyvbe, elvesztjük önálló személyiségünket. A lelkekben ma meghasonlás játszódik le; a fiatalok így írnak: „önfenntartási küzdelmekbe, dacba, ügyeskedésbe, bizonytalanságba fáradt generáció a miénk.” (Kurucz Gyula) — Nem kapunk szeretetet: az atmoszféra nyomasztó. Csakhogy Isten szava, az írások vigasztalása mégsem hiábavaló dolog. Ha már kiestünk a gyermekkorból („Ölben fognak hordozni, és térdeiken cirógatnak titeket”) — annál inkább nekünk, hozzánk szól a folytatás: „Mint férfit (fiút), akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én...” (Jz 66, 12—13). Isten úgy akar segíteni rajtunk, a szenvedésig felnőtt embereken, hogy megosztja velünk életét. („Fájdalmainkat hordozá ...” íz 53, 4) „Vizsgáld meg az én ügyemet” — esdekel József Attila. „S én hosszan, mindent elbeszélnék...” — hát ez nincs. Kinek beszéljek? Nem vesznek emberszámba. Mert sok minden hiányzik életemből, de ez hiányzik leginkább, hogy senki sem vizsgálja meg az én ügyemet. Te, Istenem —, aki Izaiás prófétánál először szerepelsz, mint anya — te megvizsgálod az én ügyemet, te emberszámba veszel, mint anya még oly rossz fiát. Van bizalmasom, nem vagyok egyedül. Ezért kell a cella — a keikon —, hogy betegyem az ajtót és imádkozni tudjak teljes bizalommal az én Atyámhoz. Az ilyen imádság felülről jön, mintha frissen begyűjtött méz folyna bensőnkben. És itt meg kell ismételnünk Padre Pio tanítását: Isten hisz benned. Azt akarja, hogy hűséges maradjon, aki hűséges, hogy ne olyan legyen, mint akinek minden sikerül, csak éppen az élete nem. „A feladatot, amelyre Isten hívott, nekem magamnak kell végrehajtanom, nem másnak. Olyan helyet töltök be a világban, amelyet Isten épp nekem jelölt ki. Nem számít, gazdag vagyok-e, vagy szegény, tisztelt, vagy megvetett az emberek előtt; — csak az számít, hogy Isten ismer és nevemen szólít." (Newman bíboros) Szedő László Itt, ebben a körfolyosós bérházban nem voltak titkok. Az egész ház őszinte és nyílt hangú volt ósdi lakásaival, a konyhákkal, amelyek elárulták, mi van aznap a fazékban, mivel tüzelnek, mikor hozzák a fát, szenet és melyik lakásban, melyik csapatnak drukkolnak. A folyosón lehetett látnni, amikor végigkopog kis cipőivel Annuska, a körzeti orvosnő, mikor dong nehéz lépteivel katéterezni, injekciózni a nagy termetű ápolónő, Marika, és a gangnak köszönhető az is, hogy percek alatt megtudtuk amikor Robit beszállították a diliházba. Hogy mi volt különös, ami megkülönböztette az épelméjűektől, nem is tudom. Talán az, hogy mindig gumitalpú cipőben járt. Télen is. Volt egy kis szobája, amelynek ablaka a hátsó lépcsőre nyílt, de az erősen be volt függönyözve. Mögüle mindig világosság derengett, Robi mindig ébren volt. Virrasztott. Akármilyen korán is caplattam lefelé, a világosság mindig látható volt. Mit csinálhat egy bolond, amikor az elmegyógyintézetből visszaérkezett, hogy aztán nem sokkal később ismét eltűnjön az intézetbe, amely úgyszólván második otthona volt? Mit csinálhat egy bolond tisztább napjaiban? Néha napközben találkoztam vele, amikor elfutott vásárolni, vagy trafikba ment. Az biztos hogy dohányzott Rádiója is volt, de ritkán szólt. Olvasott? Nem tudom. Az ablak mögé nem láthattam, a családja kerülte a beszélgetést, ha róla esett szó. Ő nem is nagyon mutatkozott velük, csak élte a maga életét. Ha ugyanazt életnek lehetett nevezni. Mert egy idő óta mintha gyakrabban láttuk volna Marikát ajtajukon kopogtatni. Egy reggel aztán teljesen zárva volt az ajtó, az épület bejárata előtt mentőautó állt, az udvar közepén pedig hordágy, pokrócokkal. Aztán a két ápoló összecsomagolta a hordágyat és eltávozott. Később elment Marika is. De megjött a doktornő, és megtudtuk, hogy Robi meghalt. A körzeti rendelő üres volt. Szombaton nemigen betegek az emberek. Ez az az idő, amikor a heti nehéz munkától elfáradva az orvosnő, írnoknő lazít, elernyed, elengedi magát. Ilyenkor pár perc a kezelés, hosszabb, meghittebb a beszélgetés. A beteg emberré válik, az orvosnő inkább magánember. Mi történt Robival? — Nem tudom — válaszolja az ismerős doktornő. — Erős altatókat és nyugtátokat rendeltek neki. — Lehet, hogy nagyobb adagot vett be? — Lehet. Előzőleg mindenképpen erős idegrohama volt. — Tulajdonképpen mi baja volt? — Nézze, engem köt az orvosi titoktartás, de annyit mondhatok, hogy kényszerképzetei és látomásai voltak. Azt mondta, hogy ő egy antenna. Sugárzásokat fog fel a levegőből, jeleket észlel. Abban, amit elmondott, logika volt és rendszer. Én nem vagyok ideggyógyász, de az ő esete érdekelt. Elmondotta, hogy az, amit mi magunk körül levegőnek képzelünk, amit úgy nevezünk, hogy éther, az nem üres. Tele van. — Tele? Mivel? — Sugárzással. Ő érezte ezeket a sugárzásokat. Igen logikusan azt mondta, hogy ha a rádióhullámok a levegőn keresztül érkeznek hozzánk, vesznek minket körül, akkor a levegő nem lehet üres. Az tele van. És mondott egészen nyugtalanító dolgokat. — Miket? — Hogy a halálunk a levegőben körülöttünk be van kódolva. Idegen égitestekre mennek rádióparancsok, jelentések érkeznek onnan. Az ember sorsát adott esetben olyan levegőn keresztül érkezett utasítások dönthetik el, amelyek körülöttünk vannak a levegőben, de ha kinyújtjuk kezünket, nem foghatjuk fel. — És ő felfogta ezeket? — Igen. Ezért mondta, hogy ő egy antenna. Hogy érez egy igen erős sugárzást, amely szerinte az Isten. — Nem tudtam, hogy vallásos. Sohasem láttam templomban ... — Én is kérdeztem — felelte az orvosnő. — De azt mondta, hogy erre nincs szüksége. Közvetlen kapcsolatban van Istennel, amely kapcsolat állandó, erős és megbízható. Időnként viszont ez a kapcsolat nagyon legyengül... — Mikor? — Jól figyeljen! Amit most elmondok, azt egy kényszerképzetben, enyhébb üldözési mániában szenvedő idegbeteg ember mondta el nekem. Nem szakmai megállapítás, nem hivatalos álláspont. Elmondta, hogy érzi, amikor atombombát robbantanak, és akkor a Nagy Sugárzás megszűnik. Egy másik sugárzás foglalja el a helyét, amely számára szinte elviselhetetlen kínokat hoz. Ilyenkor voltak azok a periódusok, amikor zárt intézetbe kellett szállíttatnunk. Ott megnyugodott, de aztán haza kellett engedni, hiszen nem volt közveszélyes. Tudja, hogy zsúfoltak az elmegyógyintézetek ... De erről nem beszélt senkinek. Visszahúzódó volt és magányos. — Miket mondott még? — A levegőről beszélt. A televízióról, amely a semmin keresztül hozza szobánkba a világot, a rádiókról, amely a semmin keresztül hozza a zenét. Azt mondta, hogy csodálkozik azon, hogy az emberek mindezt tudomásul veszik, csak azt nem, hogy a semmiben ott lehet az Isten. Eléggé képzett volt. Foglalkozott csillagászattal és arról beszélt, hogyműszereink millió kilométerről jelzéseket adnak. Az ember alkotta műszerek. Hogy lehet az, hogy az ember, a legtökéletesebb műszer, nem érzi és nem hallja Istent? Ő azt állította, hogy érezte. Nem beszélt vele, de megérezte a gondolatát. És szomorúságát, amikor az égben — ahol valamikor angyalok röpködtek — bombát robbantottak. Pillanatnyi csend támadt. De kívülről becsapódott az élő, reális és kézzelfogható világ zaja. Villamoscsörömpölés. — Fel lehet ezt ép ésszel fogni? — Nem, mondta az orvosnő — de ne feledje, hogy mindennapos szürke tény az, amiért valamikor máglyára vetettek embereket. Szervátültetés, génsebészet, lombikbébi, fogamzás elleni szerek. Elképzelte volna ezt valaki. Talán Huxley a „Szép Új világ” c. könyvében. Egy Ingalls nevű amerikai pszichológus kísérletei szerint a radarhullámok eddig még meg nem állapított okokból kihatnak az emberi idegrendszerre. Ebből kiindulva feltételezték, hogy az agykérgi hallóközpontban van egy, a radarhullámokra érzékeny reagáló rendszer, amely bizonyos személyeknél, úgy látszik sokkal fejlettebb, mint másoknál. Ezért vettem komolyan, amit Robi mondott, ezért kérdeztem ki alaposan. Azt mondta, hogy zárt szobában suttogást, beszélgetést hall, feltehetően rejtjelezett üzenetek váltják egymást, lüktet a semmi körülötte, és a szerinte isteni sugárzás hol erősödik, hol csökken. Ezek a tünemények olyan erőteljesek voltak számára, és a semmi olyan irtózatos zűrzavar volt, hogy olyankor jöttek a rohamai. — Mit mondott még Istenről? — Erről nem kérdeztem. Én orvos vagyok és nem teológus. Különben is, lehet, hogy az eset egy klasszikus paranoia. Lehet, bár ki tudja ... Mátrai Béla Robi Pilinszky János : Az imádság szerepe a világban Számtalanszor tapasztaljuk, hogy szavaink süket fülekre találnak. Ilyenkor ne okoljunk soha másokat, mivel a szemrehányásokban mindig van valami tisztátalan. Sokkal jobb, ha ilyenkor imádkozni kezdünk érezve szavaink kölcsönös végességét. Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. Igen, imádkozni annyi, mint eljutni Isten csöndjébe, abba a néma közegbe, amely ugyanakkor az egyedül tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között. Ha minden zavaró elemtől meg akarjuk tisztítani imánkat, minden rejtett önzéstől, nagylelkűségbe öltözött rút kicsinyességtől — okosabb Istenre bíznunk, hogy mit is kérünk tőle, mit is üzenünk általa egy másik embernek. E néma és kérésektől-kikötésektől mentes ima, amelyben lemondunk akaratunkról, és Istenre bízzuk, miként boldogítsa és vezesse akár feleségünket vagy gyermekünket, vagyis azokat, akiket Isten legközvetlenebbül ránk bízott, s akikkel szentsége szerint is egyek vagyunk — igen, még hozzájuk intézett szavaink közül is a legtisztább és legszebb az a néma imádság, amely megfogalmazását egyedül Istenre bízza. Rengeteg tisztátalan beszédnek vehetjük így elejét. Ember szájában a tiszta szó ritka, akár a színarany. Kivált, amikor valamiféle közvetlen célt kell szolgálnia. Innét, hogy a művészet elvontabb szintjén már sokkal több a „Szép Szó". S még több az imádság, s főként az Úr csöndjébe valósággal belesemmisülő imádság szintjén. Az imádságnak ez a formája ugyanakkor az önzetlenség iskolája is. Arra tanít, ezerszer jobb saját bűnünket ismernünk, mint másokét, hiszen a Bárány színe előtt se másokról kell majd beszámolnunk, hanem egyedül saját magunkról, egyedül saját vétkeinkről kell számot adnunk. Nincs komolyabb a földön, mint a vétkeit töredelmesen meggyónó és Istenéhez szinte szakadatlanul imádkozó ember. Amikor gyónunk, vétkeinket egyre pontosabban kell megfogalmaznunk, de amikor imádkozunk, igyekezzünk egyre inkább elnémulni, hogy még leghőbb kérésünket is végül maga Isten fogalmazhassa meg, hiszen egyedül ő tudja megfogalmazni! Szívünk egyedül Isten fogalmazásában képes a tiszta beszédre, számíthat hatékony beszédre és meghallgatásra. Ha életünkben csak egy órára komolyan vennénk Jézust! Csak egy percre azt a percet, amikor egyedül szembesülünk Istennel! Amikor a Bárány egyedül engem néz, s egyedül engem kérdez, s egyetlen szó erejéig se mások bűneiről, hanem egyedül a saját bűneimről. A szentség tulajdonképp nem is más, mint a végső (de valójában mindig is érvényes) helyzet fölismerése és boldog elfogadása. A szent egyedül van Istennel, élete ettől folyamatos gyónás és szakadatlan imádság, vagyis az ő életformája az egyedül valóságos élet és életforma.