Új Ember, 1983 (39. évfolyam, 1/1905-52/1956. szám)

1983-01-02 / 1. (1905.) szám

K­ATOLI­KIJ­S S­Z­E­M AZ E­L A CSALÁDRÓL szól püspöki karunk legutóbbi körlevele, ame­lyet Szent Család vasárnapján (dec. 26.) hallhattunk templomaink­ban. „Karácsony örömét, békéjét hirdetjük meg a magyar családok­nak, hogy minden magyar otthon megtalálja a maga örömét és bé­kéjét — olvashatjuk bevezetőben. — A család a világ legősibb, leg-­­ természetesebb életközössége, de a legszentebb is. Isten gondolata volt a család már akkor, amikor az első emberpárt megalkotta, és megajándékozta őket az életfakasztás csodálatos erejével. Az Úr Jé­zus a Biblia lapjain lefektetett teremtői tervre hivatkozik, amikor viszaállítja a házasságot arra a kezdeti tökéletességre, amelyet az emberi bűn elhomályosított és szétrombolt. A házasság lényege a kölcsönös ajándékozás készségében és ön­átadásában áll, és ez biztosítja boldogságát, harmóniáját. Szeretnénk híveink lelkében erőteljesen tudatosítani, hogy a keresztény házas­ság szentség! Ez azt jelenti, hogy Isten különös segítségét adja a házasélethez... Isten maga akarja a házastársak boldogságát, hiszen egymás iránti szeretetüket is ő gyújtotta meg szívükben. És ez a szentségi kegyelem nemcsak a házasságkötés napjára szól, hanem Istennek olyan nászajándéka, ami egy egész életre lelki segítséget jelent: a szeretet, a hűség és a boldogság megőrzésére és gyarapí­tására.” A körlevél a továbbiakban felidézi II. János Pál pápának „A csa­ládi közösségről” szóló apostoli levelét, s felhívja a hívek figyelmét azokra az aggasztó jelekre, amelyek a család alapvető értékeinek elvesztéséhez vezetnek. Befejezésül az Istengyermek áldását kéri a magyar családokra, hogy a lakások valóban otthonokká, a názáreti ház másaivá váljanak. A GENOVAI ÉJSZAKA VILLÁMAIBAN tapasztalta meg Paul Va­léry, az ész költője élete döntéshelyzetének megrázó pillanatait. 90 évvel ezelőtt Genova meredek lejtőjének villájában töltötte szabad­ságát, amikor egy magányos éjszakán szörnyű vihar támadt: „Azt hittem, hogy megőrülök 1892-ben. Ágyamon ülve rettegve töltöttem a villámoktól fehér éjszakát és már csak azt kívántam, csapjon belém is a villám...” — A fiatal költő már addig sok mindent átélt: szerel­mes volt egy nála 15 évvel idősebb bárónőbe, betegesen kötődött nagy bálványához, az irodalomhoz és már többször próbálkozott öngyil­kossággal. A vihar földöntúli ereje feloldotta addigi, belső feszültsé­gét és világosan látta, ez élete döntéshelyzetének megrázó pillanata: „úgy érzem, hogy más vagyok..., de ez nem tarthat soká. Az ember vagy visszaváltozik azzá, aki volt vagy az új ember elnyeli előbbi énjét” — De ő nem választotta megújító megtérést. — Charles Moel­ler „Az emberi szerelmek”-ben (1975) így elemzi Valéry akkori lelkiállapotát. .. a lelkében támadt világosságban ... ledöntötte a bálványokat ■,de ezután meg kellett volna találnia azt a szilárd pontot ami mindennel szemben védő támaszt nyújt a sikeres küz­delemhez ... Ekkor saját szelleméhez fordult..., de gyötrődésének nem hozott szabadulást, mert nem talált mást, csak azt az űrt, ahol az ember önmagához beszél. Ahelyett, hogy abban a (kegyelemadta) misztikus éjszakában találkozott volna önmagában az igazán Élővel, és belegyökerezett volna abba az Istenbe, aki közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz..., csupán a szelleme éleslátásával találko­zott ... Ha megismerte volna az igazság és szépség Istenének élő je­lenlétét ..., akkor az megóvta volna, hogy mint később mondta — be­zárkózzék ,kegyetlen gondolataiba’. Mert Isten nélkül az élet üressé­gét felismerő értelmi éleslátás egyszerűen elviselhetetlen. Valéry ilyen állapotba került, és többé nem hitt Istenben” — A „Nárcisz tö­redékekben” megírta az önmagába forduló önistenítés himnuszát. .. én, szeretett Nárcisz / már csak saját lényegemre vagyok kíván­csi / minden más számomra / puszta távollét ...fa haladó csak ön­magát szeretheti...” — Hát megközelítőleg ez a pokol! — Mert lé­nyegében ellentétes a feltáruló, önátadó szeretettel! Széll Margit A TAXIS. Az esti taxiállomásnál az a házaspár — leszállva az au­tóbuszról —, bennálló kocsit keres. A férfi karján kisgyerek. Aztán jobbról, a még nyitva tartó Közértből valaki szinte szaladva érke­zik. Máris nyílik a kocsi ajtaja, a 30 év körüli taxis — mert ő az érkező —, ajtót nyit. Cs. utca, mondja a férj, s a taxis, csak nem a gyermekkórház? Igen, az ügyeletre. S míg a közlekedési lámpáknál kell várni, a taxis saját gyermekeiről beszél. Pillanatok alatt föl­melegszik a légkör, s úgy válik családközpontúvá a beszélgetés, ahogyan régen, költő megénekelte téli estén, csak mai gondokkal, örömökkel, s a végén ezzel a záradékkal: igen, a gyerekekért min­dent érdemes. A taxis újságot olvas, miközben arra vár, az ügyeletről hazavigye a házaspárt a gyerekkel, mert az csak természetes. Pedig letelt az ideje, s neki is hiányzik az a másfél óra, amit saját gyermekeivel naponta otthon tölt. De most segíteni kell — mondja —, s mi len­ne, ha mindenki tenyerét tartva, pénzre váltaná az emberséget... S neki a fizetség — a plusz — az, hogy tudja, kis utasának nincs különösebb baja. Hát így is lehet. (t. s.) A TERMÉSZETES ÉS A TERMÉSZETFÖLÖTTI nem akkor iga­zán meggyőző, amikor „külön-külön” van, amikor hol erről, hol arról beszélünk, hanem egységben, egyidejűségben. Vagyis ahogyan tény­legesen van, összefonódottan, amint egyik jelzi a másikat, mert a természetest át- meg átszövi, ami mögötte van, a transzcendens. Nélküle a természetes jelentéktelen maradna, a természetfölötti pe­dig a természetes nélkül nem tudna „megérkezni". A teremtésben ezt az egyidejűséget sejti meg a misztikus és a művész. Igaz, épp el­lenkező oldlaról. A misztikus a lényegbe foglalt lényegtelent, a mű­vész a lényegtelenben jelenlevő lényegest látja meg. Az egyidejűség áhítatot kelt bennünk, mert így értik meg a legapróbb dolgok fon­tosságát, és a legnagyobbak hanyatlását is. És végül sem ez, sem az nem vonja el figyelmüket a forrástól, Istentől, hanem éppen ellen­kezőleg, ez az ellentét irányítja rá. A természetes és a természetfölötti egysége „szeplőtelenül” szép a Szűzanyában. Bámulatos érettséggel fogadja Isten titkát. Nem cso­dálkozhatnánk, ha összeroppanna, de legalábbis meginogna a sú­lya alatt. Nem roppan össze, nem inog meg, hanem megrendül. De ez a megrendült gyermeklány, aki életre szólóan társa egy férfiem­­bernek, már ekkor is „Hajnali csillag”, s ha talán még nem is az „Angyalok királynője”, de már kezd azzá lenni. S mikor feszülő, nagy hasával ott didereg ura oldalán a becsapódó betlehemi kapuk előtt, már akkor is „Tiszteletes edény”, „Aranyház”, s a „Bölcsesség széke”. Egyáltalán nem rendeződtek el emberi körülményei, még megölhetik most született csecsemőjét, még meghiúsulhat menekülé­sük, még elfoghatják őket az utánuk trappoló lovasok, de az Anya már akkor is a „Szomorúak vigasztalója", „Prófáték királynője”, a Bűnösök menedéke”. S mikor a kis család szegényes megélhetésén töpreng, s mossa, varrja a Kisfiú ingét, takaróját, köpenyét, s a na­pi munkája után fáradt urát, Józsefet friss tejjel megitatja, már akkor is az „Igazság tükre”, „Dávid király tornya”. S mikor várja haza hjával felé a napok óta ki tudja, hol megvirradó Fiút, alvat­­lanul, néma szemrehányással magában, újra és újra megpróbált re­ménnyel is ,Elefántcsont torony”, s a „Frigynek szent szekrénye” marad . . Mert amikor ez a gyermeklány először rebben meg az an­gyal híradásai­n, az angyal minden bizonnyal látja, hogy „Titkos ér­telmű rózsa" az, aki előtt földig hajol. (v. p.) Karácsonyi ajándék­­ a kalocsai főegyházmegyének Ki tudná azt megmondani, milyen a mennyország? De aho­gyan az ólomszínű ég alól belé­pünk a székesegyházba, menny­országi ragyogás fogad. Megálljt a csodálatos látvány, az eredeti pompájában tündöklő kalocsai főszékesegyház. Két és fél éves műemléki gondossággal elvég­zett munka megkoronázása az a pillanat — december 19-én, va­sárnap délelőtt 10 órakor —, amikor Ijjas József pápai trón­álló, kalocsai érsek Paskai László koadjutor érsekkel és Ko­­váts Géza érseki helynökkel az oltár elé lép, hogy főpapi mi­sén áldja meg a kalocsai főegy­házmegye karácsonyi ajándékát. A szentmise előtt az érseki helynek — mint a főszékesegy­házi egyházközség plébánosa — köszönetet mond Kalocsa város és a kalocsai főegyházmegye hi­vő közössége nevében Ijjas Jó­zsef érseknek, hogy kezdemé­nyezte a négymilliós újjáépítési munkát. — Hogy mit és hogyan kell csinálnunk — mondta az érseki helynök —, abban az Országos Műemléki Felügyelőség volt se­gítségünkre. — Felújítottuk a villanyhálózatot. Az attikák le­bontásával megújult a tető. Át­­­javítottuk a központi fűtés­ beren­­dezését. Sok és figyelmes mun­ka várt a kőművesekre és állvá­nyozókra. És hogy most teljes pompájában áll előttünk, az a stukkó restaurátor és a festők kiváló munkáját dicséri. Mind­ezt köszönjük Érsek Atyának. A Főszékesegyház történetében a már megelőzően kialakított új liturgikus tér mellett most ez a teljes belső felújítás , is Érsek Atyánk nevéhez fog kötődni. A munkák végeztével most hála­telt szívvel térünk vissza szere­tett székesegyházunkba. Sokszor volt alkalmam gyö­nyörködni Leányfalusi Vilmos egyházkarnagy orgonajátékában és az általa vezetett főszékesegy­házi kórus angyali énekében. Ez alkalommal azonban, mintha a megújult templombelső még több fénnyel járta volna át az orgonamuzsikát, a kórus énekét és a székesegyházat megtöltő hí­vek Te Deumát. M. F. Karácsony a szeretetotthonban München Új érseke Ez volt a második karácsonya a farkasréti XXIII. János Kato­likus Szeretetotthonnak. A 123 idős lakó, és az őket kiszolgáló személyzet december 21-én dél­után, karácsonyi ünnepségükön vendégül látták Lékai László bí­boros, esztergomi érseket, Bíró Imre kanonok farkasréti plébá­nost és Szabó Géza kanonok plé­bános, egykori farkasréti lel­készt. A bíborost tavaly ilyenkor is várták, de az időjárás szeszé­lye akkor az együttünneplést megakadályozta. (Néhány nap múlva akkor is meglátogatta a bíboros a számára annyira ked­ves intézményt.) Az ünnepség kezdete előtt félórával a „díszteremmé” átala­kított ebédlő már zsúfolásig megtelt a lakókkal, úgy, hogy né­­hányuk be sem fért. E meghitt családi együttünneplés, együtt­­imádkozás legmeghatóbb részle­te a 84 éves Holecz Teréz Csen­des éj­ő előadása volt. Az idős asszony­­ hangja még most is erős, szárnyaló és biztos. Okos Gizella igazgató-főorvos­­nő a személyzet és az otthon la­kói nevében megköszönte a bí­boros különleges és állandóan megtapasztalható figyelmét, amelyben az otthon ügyét része­síti. „Erre bizony nagy szüksé­günk is van, mondta, mert az építkezés befejezése és az inté­zet megnyitása után sem szűntek meg azok a gondjaink, amiket a bíboros úr támogatása nélkül, önerőből, nem vagy csak nehe­zen tudnánk megoldani. Nemrég a kezembe került egy régi ké­peslap, amit a bíboros úrtól kaptam, s a Szentatyát ábrázolta elmélyült imádkozás közben. A hátára az volt írva, hogy: látja, még a Szentatya is a szeretet­otthonért imádkozik.” Lékai bíboros prímás közvet­len, meleg szavakkal köszöntöt­te az otthon lakóit és a dol­gozóit, majd az ápolónővérek minden megjelentet megajándé­koztak. Sz Cs. Katona István emlékezete Az elmúlt év decemberében volt 250 éve, hogy megszületett Bolykon a neves történetíró, Katona István. Trencsénben lé­pett a jezsuita rendbe, bölcseleti tanulmányit Nagyszombatban 6 évi teológiával egészítette ki, majd a Pázmány alapította tu­dományegyetemen a retorika és történelem tanára lett. Ez utóbbi tanszékét megtartotta az egyetem Budára költözése (1777) után is. Rendjének feloszlatásakor (1773) az esztergomi főegyházmegye vette papjai sorába. 1784-ben II. József oktatáspolitikája miatt visszavonult az egyetemi kated­ráról, de nem szakította meg ad­digi tudományos, adatgyűjtő, rendszerező munkásságát, hiszen a Historia critica 42 kötetének jó része ezután került megírásra és kiadásra. Ettől az időtől kezd­ve szorosabbra fűződött kapcso­lata Esztergom városával, egé­szen 1790-ig, amikor kinevezték a kalocsai érsek könyvtárosává, majd a szemináriumban szó­noklattal tanárrá. Kalocsára költözött és ott halt meg 1811. aug. 19-én, kalocsai kanonokként és bodrog-monostori apátként. Kívánságához híven a kalocsai székesegyházban Szt. Alajos — a jezsuita szent — oltára elé te­mették el. Esztergommal való kapcsolata többrétű. Fejér György nyomán Hauer Ferenc feltételezi, hogy az 1747—1750 közötti éveket a je­zsuiták iskolájában e városban választja lakóhelyül és nem Bu­dát vagy Kalocsát, ahová már előzőleg meghívást kapott. Ké­sőbb Kalocsáról írt Batthyány József (1776—1799) prímás, esz­tergomi érseknek, a pártfogó fő­papnak és levelében kérte, hogy a História critica megjelenő kö­tetét (1794) neki dedikálhassa. Ebben megemlékezik az Eszter­gomban töltött 6 évről is. A de­dikálást az érsek nem fogadta el — noha máskor ezt megtette —, mert tartotta magát „illetékes­nek”, de a levél fogalmazványán megjegyzi, hogy már intézkedett Katona házának és kertjének 1500 Ft-os vételáron való meg­vételéről. Napjainkban is lát­ható az egyemeletes kertes ház, amelynek falán szerény már­ványtábla hirdeti a nagy tudós itt-tartózkodását. Nemrég az utókor megbecsülésének jeleként a kis utca felvette a Katona Ist­ván nevet. A Prímási Levéltár csupán néhány levelet őriz a tudóstól, hiszen hagyatéka eléggé szétszó­ródott: a kalocsai Érseki Levél­tár, Egyetemi Könyvtár, Széche­nyi Könyvtár és Rozsnyói gyűj­temény között. Leveleiben mű­veinek kiadási nehézségeiről ír. Szinte páratlan gazdagságú írói munkásságából származó művei megtalálhatók a Főszékesegyházi és Simor Könyvtárban. Az okmányok felkutatásában — az Árpádházi királyoktól a 18. sz. végéig — igen gondos és részletes munkát végzett a hoz­záférhető levéltárak és könyvtá­rak anyagából. Eredeti forrá­sok felhasználásában minden­képpen úttörő alapot nyújtott nagy történészek — Horváth Mi­hály, Szalay László és mások — számára. Az Esztergomban töltött évek — bár nagyrészt anyaggyűjtő körúttal teltek el — kimagasló eseményét jelentette, hogy II. József engedélyével 1790 febru­árjában Bécsből Esztergomon át hazaszállították a szent koronát, és ennek személyes résztvevője lehetett. A hazafiak buzgóságát felkeltette a korona „utolsó haza­jövetele”, amint akkor hitték. A rövid idő alatt kinyomtatott és kéziratos üdvözlések, versek, tör­téneti áttekintés a korona sorsá­ról, fogadtatásának rendjéről — tanúsítják e napok lelkesültségét. A 18. sz. végének nagy törté­netírója ma is figyelmeztet az eredeti kútfők gondos felhaszná­lására és a tudomány áldozatos szolgálatára. Beke Margit Friedrich Wetter, akit a pápa a közelmúltban nevezett ki, decem­ber 12-én ünnepélyes szentmise keretében elfoglalta püspöki szé­két. Az új érsek Josef Ratzinger bíboros utóda, aki a Hittani Kongregáció prefektusa lett., Friedrich Wetter 1928. február 20-án született Bajorországban. A jezsuiták frankfurti főiskolá­ján kezdte tanulmányait. 1946— 48 között a római Germanico- Hungaricum kollégium növendé­ke volt és a Gergely Egyetemen doktorált teológiából. 1953-ban pappá szentelte az akkori római bíboros helynök. 1956-tól négy évig Speyerben lelkipásztori te­vékenységet végzett. 1961 tava­szán Münchenben folytatta teoló­giai tanulmányait, és magántaná­ri habilitációt szerzett. Ezután évekig teológiát tanított az eich­­statti egyetemen. 1968-ban, alig 40 évesen, VI. Pál pápa kinevezte Speyer püspökévé. Tavaly óta a nyugaatnémet püspökök hittani bi­zottságának elnöke. Összehívták a jezsuita rendi nagygyűlést­ ­. Paolo Dezza pápai delegátus levelet intézett a jezsuita rend elöljáróihoz, amelyben értesíti őket, hogy 1983. szeptember 1-ére meghirdeti a rendi nagygyűlés összehívását. A rendi nagygyű­lés küldöttei Rómában, a köz­ponti házban jönnek össze, hogy a következő napon, a hó első péntekén, megtarthassák az első ülést. A provinciák és viceprovinciák elöljáróinak feladata, a jog sze­rint, hogy meghirdessék és elő­készítsék a tartományi rendi gyűléseket, amelyeket 1983. ápri­lis 10-ig be kell fejezni, hogy így biztosítani tudják a megfelelő időt a rendi nagygyűlés előkészí­tésére. A 442 éves Jézus Társasága életében ez lesz a 33. rendi nagy­gyűlés. Jelenleg több mint 100 országban mintegy 26 ezer je­zsuita működik 87 provinciában rendtartományban, illetve vice­provinciában. Újra megnyitott kínai székesegyház A kínai Guangzhou római kato­likus székesegyháza, amely a múlt század utolsó évtizedében épült, az ún. kulturális forrada­lom idején erősen megrongáló­dott. December 12-én a felújított templomot újra megnyitották. Az ünnepi misén több mint 300 kí­nai katolikus vett részt, jelenti az AP hírügynökség, kínai újsá­gokra hivatkozva. A helybeli egyházmegye püspöke, papjaival koncelebrált. A kulturális for­radalom letűntével ma már Kí­nában 120 katolikus és 140 pro­testáns templom működik.

Next